JÁMBOR ANDRÁS IMRE (Párbeszéd): Köszönöm szépen a szót. Térjünk is vissza Szikra Dorottyához, főleg azért, mert államtitkár úrnak egy kedves rész fog jönni. A II. fejezetnél járunk: „A magyar szociálpolitika 2010 és 2017 között”, amely így kezdődik: „Részben a szocialista rendszer, részben a társadalombiztosítás két háború közti örökségeként, Magyarország egy viszonylag fejlett jóléti rendszerrel rendelkezett a kapitalista átmenet időszakában.” Csak ezt így a kommunista örökség részhez gondoltam egy izgalmas adaléknak.
„Az 1990-es évek közepéig a Bokros-csomagig a szociálpolitika alapvető intézményeit megkérdőjelező intézkedések nem történtek és így a piacgazdaságra való áttérés negatív hatásait a jóléti rendszer valamelyest ellensúlyozta. A magyar jóléti állam, szemben számos környező posztszocialista országgal, a társadalom viszonylag széles rétegeit védte meg a szegénységtől olyan egyébként sokat vitatott – intézményekkel, mint az univerzális, minden gyereknek járó családi pótlék, vagy a munkanélküli járadék és az előrehozott és rokkantnyugdíj viszonylag nagyvonalú rendszerei.
Az EU-s csatlakozási tárgyalások előtt és alatt hazánk létrehozta az európai szociális modell még hiányzó pilléreit, többek között a munkajog, a szociális védelem, a társadalmi párbeszéd és a diszkrimináció tilalma területén. A csatlakozást követően, de különösen a 2006-os belpolitikai, majd a 2008-as világgazdasági válság után azonban Magyarország fokozatosan távolodni kezdett az Európai Szociális Modelltől. A társadalmi párbeszéd intézményei teret vesztettek, a demokratikus folyamatok gyengültek, a központosítás erősödött. A leginkább rászorulók védelme helyett a válságkezelést részben az ő kárukra valósították meg az egymást követő szocialista kormányok.” Tehát azért jegyezzük meg, hogy ez a szöveg azért kritikus a 2010 előtti kormányzatokkal is.
Ellenben: „A 2010-es év azonban a korábbiakhoz képest is drasztikus eltávolodást hozott az Európai Szociális Modelltől. A Fidesz-kormány első lépései közé tartozott a korábbi érdekegyeztetési rendszer felszámolása, az új, a munkavállalók és a szakszervezetek jogait csorbító Munka Törvénykönyvének megalkotása, a munkanélküli járadék kilenc hónapos időtartamának három hónapra való rövidítése és az aktív munkaerőpiaci politikák felszámolása. Mindezek helyébe egy, a kormányfő kezében összpontosuló döntéshozatali rendszer lépett, amely a korábban fontos szerepet játszó Alkotmánybíróságot, és részben az Országgyűlést is alárendelt szerepbe kényszerítette.” Ez Körösényitől van idézve, egyébként.
A jóléti állam jövőjével kapcsolatban Orbán Viktor a lehető legnyíltabban fogalmazott az Európai Néppárt 2012-es bukaresti kongresszusán: „Minden államnak el kell végeznie a jóléti állam korrekcióját. Nyugaton nehezebb, mert ott fölépült jóléti államok vannak, Közép-Európában nem olyan nehéz, mert nem épült fel jóléti állam. Mi a posztkommunizmus gazdasági rendszerének romjai és félig kész épületei közt botladozunk, de itt nincs jóléti állam. A mi programunk az, hogy a nyugati típusú jóléti állam helyett, ami nem versenyképes, egy munka alapú társadalmat alakítsunk ki.”
Egyébként azért erősen lehetne vitatkozni a miniszterelnök szavaival arról, hogy a jóléti állam versenyképesége mennyiben létezik, és mennyiben nem. Az IMF-nek vannak mindenféle szép kutatásai, amelyek elég meglepőek az IMF szokott irányvonalához képest. Például a 2019-es kutatása szól arról, hogy a szakszervezetek erősödése és az erős munkajogok és a gazdasági növekedés között milyen korreláció van, mennyire számít az, hogy egyébként mennyire erős a munkajog egy országban a gazdasági növekedés szempontjából. Ezt nem néztük volna ki, mondjuk, húsz évvel ezelőtt az IMF-ből.
„A következőkben azt illusztrálom a nyugdíjrendszer és a családpolitika példáján, hogy a miniszterelnök nem a levegőbe beszélt: Magyarországon valóban a jóléti állam leépítése zajlott az utóbbi nyolc évben, legalábbis ami a nehéz helyzetű családok, a munkaerőpiacról kiszorulók védelmét és integrációját illeti. Ugyanakkor jelentős pluszforrásokat juttatott az állam az adórendszeren, a társadalombiztosítási és családtámogatási rendszeren keresztül a jobb helyzetűeknek.
Úgy tűnik, a mai Magyarországon a bejelentett, legális, jól fizető munka teszi érdemessé a polgárt az állami gondoskodásra. Aki ebből valamilyen okból kiszorul legyen az munkanélküliség, egészségkárosodás vagy tartós betegség , az könnyen érdemtelenné válhat a segítségre.
2.1. fejezet: Nyugdíjreform, 2010-2013. A Fidesz által ’nyugdíjrendszerváltásnak’ nevezett 2010-2012-es nyugdíjreform legfontosabb eleme a magánnyugdíj-pénztárak vagyonának államosítása volt, ami a mintegy hárommillió pénztártagnak az állami rendszerbe való átirányításával történt meg. A magán-nyugdíjpénztári vagyon a GDP nem kevesebb, mint 10 százaléka rapid, szinte statáriális államosítása mellett kevesebb figyelmet kapott a nyugdíjreform számos más intézkedése. Ezek közül kiemelkedik a rokkantnyugdíjak kiszervezése a társadalombiztosítás keretei közül, valamint az előrehozott és korai nyugdíjak eltörlése, amelyek a számos megszorító intézkedést tartalmazó Széll Kálmán terv részét képezték.”
Itt eszembe jutott egy kérdés, hogy ha az öngondoskodást önök ennyire fontosnak tartják, elsődleges szempontnak, hogy 2011-ben született egy parlamenti határozat, amit többek között Orbán Viktor jegyzett. Ez a parlamenti határozat azt mondja ki, hogy mindenki számára jól vezethető egyéni számlákon kell a nyugdíjbefizetéseket vezetni. Tizenegy év telt el azóta, ezek az egyéni számlák nem születtek meg. Pedig hogyha öngondoskodásról beszélünk, akkor ennek elsőrendű kérdése lenne például az, hogy ezeket az egyéni számlákat létrehozzák, hogy lássák az állampolgárok azt, hogy hogy áll egyébként az ő nyugdíjbefizetésük, hogy állnak ők a nyugdíjrendszerben. Szerintem érdemes lenne például akkor gyorsan egy módosító javaslatot benyújtani ehhez a salátatörvényhez, és rögtön rendezni is ezt az elmaradt adósságot, amit Orbán Viktor még 2011-ben megígért.
„Ami a rokkantnyugdíjakat illeti, történelmi jelentőségű lépésről van szó, hiszen a kezdetektől azaz 1928-tól fogva a nyugdíjrendszer szerves részét képezték a rokkantsági és árvaellátások. Az eufemisztikusan ’profiltisztításnak’ nevezett folyamat során az ellátottaknak felülvizsgálaton kellett átesniük, amely nem ritkán megalázó folyamat volt, és sokszor nélkülözte a szakmai szempontokat.”
Itt meg azt tudjuk, ugye, elmondani, hogy erről egy alkotmánybírósági döntés van, és jelenleg is a parlament alkotmánybírósági mulasztásban van, hiszen az Alkotmánybíróság kimondta azt, hogy ez a rokkantnyugdíjakhoz kapcsolódó átvilágítási folyamat alkotmányellenes volt, és a parlamentnek kárpótolnia kéne azokat, akik ezen a folyamaton átestek, és elvesztették a járandóságuk egy részét.
„Az egyetlen csoport, akiknél jelentős jogvesztés nem történt, a 62 év feletti rokkantnyugdíjasok voltak kb. 400 ezer fő , akiket átsoroltak az időskori nyugdíjrendszerbe. Mintegy 20 ezren azonban teljesen kikerültek az ellátásból, és további nagyjából 100 ezer fő veszítette el a rokkant-ellátásra vagy nyugdíjra való jogosultságát. Egy részüket, mint ’foglalkoztathatókat’ a munkanélküli ellátásba, tehát praktikusan a közmunka és a segélyezés rendszerébe tolták át.
Azoknak a jogai is csorbultak azonban, akik jogosultak maradtak a felülvizsgálatot követően, hiszen ők 2012 után már nem nyugdíjat, hanem egyéb, adóból finanszírozott ellátást kapnak, amely sokkal bizonytalanabb jogosultságot jelent, mint a járulékfizetéssel szerzett társadalombiztosítási jog.
(4.00)
Közülük nagyjából 250 ezren úgynevezett rokkantsági ellátást, további 190 ezren pedig ideiglenes rehabilitációs ellátást kapnak. Ez utóbbi maximuma az 50 ezer Ft-ot sem éri el, és legfeljebb három évre adható.
Azok, akik egészségkárosodásukat 25 éves koruk alatt szerezték, jellemzően a fogyatékossággal élők, úgynevezett rokkantsági járadékra jogosultak, ami egy nagyon alacsony szinten meghatározott egyösszegű ellátás, 34 475 forint volt 2016-ban.
A reform részeként a korai és előrehozott nyugdíjakat is megszüntették, amely részben a nagy terheléssel és veszéllyel járó foglalkozásokat, részben történelmi privilégiumokat érintett. A változtatás értelmében 2012. után senki nem mehet nyugdíjba a hivatalos nyugdíjkorhatár alatt. Ez alól kivételt képeznek azok a nők, akik 40 év járulékfizetési idővel rendelkeznek. A ’Nők 40’ program keretében 2013. után a kötelező nyugdíjkorhatár előtt is teljes nyugdíjra jogosultak a nők, azzal az indokkal, hogy így nagyszülőként segíthetik a gyerekeiket.
Mindent összevetve, a 2010-2012-es nyugdíjreform során kitessékeltek a társadalombiztosítási nyugdíjrendszerből mintegy 600 ezer ’problémás’ nyugdíjast, és így drasztikusan, 18 százalékkal, 2,8 millióról 2,2 millióra csökkent a nyugdíjban részesülők száma.
Míg a rendszerből kizártak helyzete, nem ritkán drámaian, romlott, a nyugdíjrendszeren belül maradók kilátásai kifejezetten javultak. A ’profiltisztítás’ következtében, és kisebb részben a magánnyugdíjpénztári vagyonból a nyugdíjkasszának juttatott vagyon miatt, a nyugdíjrendszer rövid- és középtávon fenntarthatóvá vált, olyannyira, hogy 2013. után költségvetési befizető lett.
Ráadásul a gazdasági fenntarthatóság úgy valósult meg, hogy a nyugdíjak értéke nem romlott, és a helyettesítési ráta, a korábbi jövedelem arányában kifizetett nyugdíj értéke, jelentősen javult, a 2012-es 58 százalékról 2016-ra 67 százalékra, ami a visegrádi országokkal összevetve a legjobb arány.” Egyébként ezért szeretem Szikra Dorottya tanulmányait, mert talán ő az egyetlen szociálpolitikus és közgazdasággal foglalkozó ember, aki ezt a baromságot, hogy nyugdíjösszeomlás jön, ami igazából azért leginkább a biztosítótársaságok és a nagy cégek jövedelmezőségét segíti, nem nyeli be nyakló nélkül, és nem tolja minden egyes pillanatban.
„A javuló aggregált helyettesítési ráta azonban elfedi a nyugdíjasok között lévő különbségeket, amelyek az utóbbi években az Orbán-kormány intézkedései nyomán jelentősen nőttek. Mindenekelőtt: 2013-ban megszűnt a járulék- és a nyugdíjplafon, így ettől az időponttól kezdve lehetővé vált a kiemelkedően magas nyugdíjak kifizetése.
A nyugdíjminimum befagyasztása...” Amit ez a salátatörvény kíván rendezni, de azt még mindig nem tudjuk, hogy ezért szedike szét az öregségi nyugdíjminimumot, illetve a szociális vetítési alapot, mert az öregségi nyugdíjminimumot akarják emelni, vagy a vetítési alappal akarják azt a 18 darab járadékot emelni, ami eddig az öregségi nyugdíjminimumhoz volt kötve. Ez is egy olyan kérdés, amit szerintem olyan 12-szer tettünk már fel a mai nap folyamán, és még mindig nem jött rá válasz.
„A 2010-2013-as reformok tehát egy fenntarthatóbb és magasabb színvonalú ellátást nyújtó állami öregségi nyugdíjrendszert hoztak létre a jó munkaerőpiaci helyzetű személyek, köztük is kiemelten a nők számára. Ugyanakkor ez a rossz munkaerőpiaci helyzetű, részben korábban rokkantnyugdíjban részesülő személyek kárára történt meg, akiket kiszorítottak a társadalombiztosítás rendszeréből.
A nyugdíjasok közötti jövedelmi különbségek nőttek: A nyugdíjak mértékét egyre inkább a munkaerőpiacon betöltött pozíció és a munkajövedelem, és egyre kevésbé a szolidaritási kompenzáló mechanizmusok határozzák meg.” Lásd egyébként a folyamatosan nem differenciáltan emelt nyugdíjak helyzetét.
„A nyugdíjrendszer területén tehát érvényesül a támogatásra érdemesek, a jobb helyzetű, magas keresetű csoportok, korábbiaknál nagyobb mértékű támogatása, miközben az alacsony keresetű és a rossz munkaerőpiaci helyzetű rétegeket a 2010. utáni rendszer a korábbinál hátrányosabb helyzetbe hozta.”
Jó, hát kezdjünk bele akkor a 2.2 pontba! „2.2. A családpolitika átalakítása 2010 után. A családtámogatások komplex rendszerét, amely pénzbeli ellátásokat, szolgáltatásokat, természetbeni ellátásokat és adókedvezményt is magában foglal, a Fidesz számos területen jelentősen átalakította.” Csak tudják meg, hogy mit csináltak! Szerintem ez egy tök izgalmas helyzet, szembesülnek azzal, amiket elfogadtak itt az elmúlt 12 évben… (Dr. Pósán László közbeszól.) Eddig is kommentáltam végig, úgyhogy nem történt nagy változás.
„A változások alapjait a 2011-es, sarkalatos családvédelmi törvényben fektette le a kormány, amely kimondta, hogy a családpolitikát el kell választani a rászorultsági elven járó szociálpolitikai, tehát a szegényeket támogató ellátásoktól. E megközelítés alapján a családpolitika valójában ’népesedéspolitika’ lett, a demográfiai kérdésre összpontosít, elhanyagolva az összes többi lehetséges családpolitikai célt, mint például a gyerekszegénység csökkentése vagy a nők és férfiak esélyeinek kiegyenlítése.
A 2010 utáni családpolitika nem általában akarja növelni a termékenységi szintet; nem burkolt célja, hogy minél több gyermek szülessen a jobb helyzetű családokban. A törvény úgy fogalmaz, hogy ’[a]z állam elsősorban a gyermekek felelős felneveléséhez járul hozzá támogatások formájában.” A fenti alapelvnek megfelelő legfőbb szakpolitikai eszköz, mint azt a törvény leszögezi, a gyermekek után járó családi adókedvezmény. Ez az ellátási forma, szemben a készpénztranszferekkel, valóban csak a jobb helyzetűeket támogatja, méghozzá keresetükkel és gyermekeik számával növekvő mértékben. „Az adóalapból leírható kedvezmény a három- és többgyermekes családok esetében drasztikusan, a 2010. előttinek több, mint kétszeresére, 33 ezer forintra nőtt gyermekenként.”
És akkor itt említeném még meg a hátralévő pár másodpercben, hogy emlékeznek még arra, amikor bevezették a családi adókedvezményt, és nem volt maximális plafonja, hogy volt egy olyan év, amikor Kósa Lajostól Semjén Zsoltig lényegében nulla forint adót fizettek a különböző miniszterek, merthogy úgy vezették be a családi adókedvezményt, hogy erre lehetőség volt. Ez egyébként magának a családi adókedvezménynek a céljait szerintem egész jól mutató és a társadalmi transzferek rossz elosztását jól mutató intézkedéssor volt, és akkor folytatom majd a következő rendes felszólalásban. Köszönöm a szót. (Taps az ellenzéki pártok padsoraiban.)