SZABÓ SZABOLCS (Momentum): Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Azért kértem szót ismételt felszólalásra, mert az előző felszólalásomat nagyon elbeszéltem, és van még egy téma, amit nem akartam pár mondatban előhozni, mert még félreérti valaki. Érzékeny téma ugyanis, ahogy ezt Brenner Koloman nagyon helyesen mondta, ez a bizonyos 70 éves foglalkoztatási korhatár.

(13.20)

Zárójelben megjegyzem, elfogadható szakmai érv szól mind amellett, hogy ezt támogassa az ember, mind amellett, hogy nem. Szerintem alapvetően generációs különbségből adódik az, hogy ki melyiket fogja választani. Mindannyian fiatalok vagyunk, csak van, aki korábban született, hogy politikailag korrekt legyek, és nyilván én máshogy fogom ezt látni, meg a velem egykorúak máshogy fogják látni, mint akik, mondjuk, már egyetemi tanárok.

Ugye mi tudjuk, hogy hogy van, azoknak mondom el, akik esetleg nem tudják. Az a normál eljárás, hogy alapesetben 65 éves korig megy a foglalkoztatás, és lehet kiemelt vezető pozícióban egy ember az egyetemeken, tehát docens meg rektor, izé, tanszékvezető, 65-től 75 éves korig a szokásrend szerint igazából már csak az egyetemi tanárok maradnak. Ez nem törvényi kötelezettség, de általában a docensek már inkább nyugdíjba vonulnak, mert a legtöbb egyetem belső szabályzata külön rektori engedélyhez köti a docensek továbbfoglalkoztatását, és 65-70 év között így az egyetemi tanárok ott vannak foglalkoztatásban, de már nem rektorok, nem dékánok. Általában a doktori iskolák vezetését szokták ilyenkor átvenni, és 70 éves korukban nyugdíjba mennek, és egy részükből lesz professor emerita vagy emeritus, ami már igazából fizetéssel nem jár, de bejárnak a tanszékre, kutatnak, néhány órát megtartanak.

Ebből adódik az egyébként, hogy az idősebb, korábban született kollégák publikációs jegyzéke például nagyon meglódul ott a 65-75 év környékén, mert felszabadulnak egy csomó adminisztratív teher alól, pluszórát sem kell már még annyit sem tartani, mint korábban. Ugye, egyetemi tanároknak mindig egy picit alacsonyabb, és ha szerencséjük van, ezt sikerül is tartani 10-12 óra körül, de a törvényi, azt hiszem, 8 óra, ahogy mondja is Pósán úr, de általában sokszor ezt nem sikerül betartani, mert ugye, a törvényi kötelezettség miatt. De ha mondjuk, már valaki professor emerita vagy emeritus, akkor tart hetente két órát, és mellette írja a cikkeket, könyveket, s a többi, tehát kicsit felszabadulnak ilyen szempontból a teher alól, és akkor a tudományos teljesítmény meg akkor lódul meg igazán sokszor, vagy bizonyos szakterületeken így van.

Itt az a probléma lényege, hogy ezzel az eljárásrenddel, amit most elmeséltem, adódik egy olyan szituáció, hogy amikor nyugdíjba megy, mondjuk, 70 éves korában egy egyetemi tanár, akkor felszabadul egy bérkeret, és általában abból felvesznek egy fiatal kollégát főállásban, a különbözetből meg az előreléptetéseket oldják meg, hogy adjunktusból docens legyen, docensből egyetemi tanár, és a többi. Ebből adódik az, amit az előző felszólalásomban említettem, hogy több száz kolléga van ma az országban, aki megfelel az előreléptetésnek, tehát minden teljesítménye tudományos szempontból megvan, mert mondjuk, megcsinálta a habilitációt meg izé, de nem tud előrelépni, mert a bérkeret meg nincs meg.

Ezért mondom, hogy ez generációs probléma, mert ha ezt így eltöröljük, ez az állami egyetemekre egyébként nem vonatkozik, ha jól olvasom a szövegből, akkor nincs ez a felszabadulás, tehát tolódhat még inkább az előreléptetés. Sajnos, azt is felveti, de mondom, ez generációs kérdés, és én értem a másik oldali álláspontot is, hogy egyre inkább fokozódik az a veszély, hogy a tanszékek átlagéletkora nagyon durván elkezd eltolódni, és egyre több olyan tanszék lesz, van néhány ilyen tudományterület, ahol egyébként most is így van, hogy mondjuk, négy egyetemi tanár meg egy adjunktus, tehát körülbelül ez a teljes állomány, merthogy nincs pénz a folyamatos frissítésre meg állománybővítésre. Én attól félek, hogy ha ezt így felszabadítjuk, akkor ez ilyen általánossá kezd válni, legalábbis magában hordozza a veszélyt, és nem jó üzenet a fiatalok felé szerintem. De mondom, egyetértek, érzékeny téma, és mind a két álláspont elfogadható.

És akkor még néhány reakció. Egyrészt nem akarom sokáig feszíteni a Kossuth-díj kérdését, mert értem, amit Pósán úr mond, csak nagyon sokféle egyetemi pozíció van. Van mesteroktató, óraadó, címzetes izé, díszdoktorrá lehet avatni az új szabályok szerint, mert ugye, Mocsai úr óta erre vannak lehetőségek. Tehát nem feltétlenül kell egyetemi tanárt csinálni. Szerintem az már tudományos teljesítményhez kötendő dolog lenne. Persze, de ezt már fellazították az olimpiai érmek kapcsán is, tehát van rá precedens, csak mondom, én akkor sem értettem vele egyet. Én ehhez tartom magam. Én ezzel most sem értek egyet.

A másik, amit előbb Pósán úr mondott, értem, amit mond, hogy például ahogy a Debreceni Egyetem alapítványi fenntartásba kerül, picit máshogy tud kapcsolatot tartani az üzleti világgal. Egyébként korábban sem volt ez akadályozva, sőt a keretfeltételek mások, persze én azt értem, de azért az biztos nem igaz, hogy a kiszervezés után pár hónapon belül dőlt be annyi külső vállalati forrás, amiből sikerült ezt a béremelést megvalósítani. Pontosan tudjuk, hogy ezt az állam tette be, tehát azt a béremelést, amiről beszélünk, a plusz állami támogatás tette lehetővé egyébként. Ez taxatíve igaz, miközben hosszú távon meg majd elválik, hogy ez mennyiben váltja be a hozzá fűzött reményeket. De mondom, ott van, a közbeszerzési eljárásokban visszapakoltak mindent, tehát majd ezt meglátjuk. Az kétségtelen, hogy mondjuk, a cégalapítás esetében itt ez egy más kategória. Az kétségtelen, hogy a fenntartó alapítvány és ezen keresztül az egyetem egész más feltételekkel tud cégeket alapítani, és más szabályok vonatkoznak. Ezt aláírom, ez igaz, bár ennek sok előnyét nem látom, de ez ki fog derülni.

Azt is említette Pósán úr, hogy cserébe viszont, hogy beléptek az egyetemek az alapítványi fenntartásba, milyen elvárásokkal szembesültek. Igazából mi is nagyon sok elvárással szembesülünk, mi is nagyon sok adminisztratív izével szembesülünk, és mi is megkaptuk az ukázt nem hivatalosan, hogy abban a bizonyos rangsorban nekünk hányadiknak kell lenni, ha függetlenek akarunk maradni, mert nálunk fordítva megy az előírás. Szóval, nekünk is kell kepeszteni, ezt akarom csak finoman elmondani. Mondjuk, az ELTE esetében is ott meg van mondva, hogy vagy 250-en belül leszünk, vagy más megoldás lesz. Tehát ugyanez a feszítés megvan nálunk is.

Fél mondat erejéig átkötnék arra, amit államtitkár úr az expozéjában mondott a rangsorokról, hogy persze aztán mi, akik benne vagyunk, tudjuk, hogy nagyon furák ezek az egyetemi rangsorok. Ezek az utóbbi 5-10 évben lettek a tudományos világban, illetve mondjuk azt inkább, hogy az ilyen tudományos ismeretterjesztő világban népszerűek, és aztán mivel ezt értették meg gyorsan az emberek, ezért a tudomány is elkezdett ezekhez igazodni, hogy furák ezek az egyetemi rangsorok, mert mindegyiknek más a módszertana.

Itt nem arról van szó, hogy fogják a tudományos teljesítményt, és az alapján rangsorolják, mert ez nehezen megfogható, hanem nagyon sok összetevőből álló indikátorokat dolgoznak ki, sokváltozós mutató. Például a THE-mutató esetében, ami alapján most a SOTE bekerült 250-en belül, ott olyan mutatófőcsoportok vannak, hogy hallgatói elégedettség, a tudományos teljesítmény elismerése más oktató kollégák szemében. Nem pont így van leírva, de így lehet megérteni a legjobban, ha elmesélem. Kérdőívet tölt ki arról sok akadémikus meg egyetemi oktató, hogy mondjuk, az ő szemében milyen minőségű a SOTE, a Debreceni Egyetem, az ELTE, meg nem tudom én, a Berkeley. Tehát vannak olyan elemei ezeknek a mutatórendszereknek az indikátorrendszeren belül, ami mérhető, hogy hány, mekkora a Hirsch-index, meg az impact factor mekkora, meg hogy hány Q1-es izé, publikáció van, de vannak olyanok, amelyeket úgy szoktunk mondani a társadalomtudományban, hogy puha mutató, ott az egy picit más megközelítésű, tehát nehéz kifejezetten tudományos mutatóként figyelembe venni.

(13.30)

Tehát jók ezek a mutatók, csak nagyon mereven használni, ott egy picit már határterület. Fábri kollégánk erről hosszasan szokott beszélni, mivel ehhez nagyon ért. Igen, mosolyog is államtitkár úr, nyilván beszéltek már ilyenekről.

És egyébként az ön kollégája, a főgyógyszerész úr, hirtelen nem ugrik be a neve az államtitkárnak, aki főgyógyszerész a SOTE-n, aki felelős…   (Jelzésre:) Hankó Balázs, bocsánat! Sajnos a szemem rossz, nem látok el odáig. Ők jól csinálták, mert pontosan felmérték, hogy mit kell csinálni ahhoz, hogy látványosan javuljon a SOTE helyzete, tehát tényleg detektálták takkra, hogy mit kell csinálni, és azt mint egy katonai szervezet végighajtották a szervezeten. Ez is mutatja, hogy ha valaki nagyon szeretne főleg bizonyos területekre erősen specializálódott intézményként, akkor tényleg, ha időt, pénzt, energiát rászán az ember, akkor ebben látványos előrelépést lehet elérni.

Picit már nehezebb a helyzete az olyan tudományegyetemeknek, mint mondjuk, az ELTE, Debreceni Egyetem, Pécs, Szeged, ahol sokféle tudományterület van, és nem olyan egységes azoknak már a beillesztése ebbe a rendszerbe. Van egy tipikus jó példám erre. Ott volt a CEU, amely soha nem vehetett részt ezekben a felmérésekben azért, mert a teljes képzési ciklust nem csinálta végig, tehát nem volt alapszak  leegyszerűsítve. Egyszer véletlenül betették félreértésből az egyik ilyen listába, magasan a legjobb lett Magyarországon, de igazából ő a szakterületi listákon szerepelt, és még most is ott szerepel, csak már bécsi megjelöléssel.

Magyarországon ők hozták a legjobb számokat. Tehát három olyan tudományterület is volt  van, csak már nem itt, a CEU-n belül , ahol magasan a legjobb számokat tudták produkálni, mert nagyon specializálódtak, de tényleg, hihetetlen számokat produkálva; gyakran százon belül szakterületi listákon.

Ezek mindig olyan óvatosan kezelendők. Persze, én mindig ilyen szempontból a konzervatív irányt képviselem, és sosem szeretem, hogyha hirtelen változik valami és gyorsan, de én kritikusabb vagyok az ilyen egyetemi ranglisták fétisként való kezelése kapcsán, miközben mondom, értem, hogy mivel a nemzetközi tudományos világban is meg a tudományos ismeretterjesztő világban is ez ilyen kiemelt szerepű lett az utóbbi években, megkerülni nem tudjuk, csak lehet, hogy valahogy ezt óvatosabban kéne kezelni.

Én egyébként elolvastam jó néhány  megkaptam kollégáktól  alapítványi fenntartású intézmény szerződését, a debrecenit is olvastam. Látok benne veszélyt egyébként a Debreceni Egyetemre nézve is, mert a finanszírozás nagyon mereven köti ám. Mert ugye van egy kvázi alap, és akkor azt mondja, hogy ha az egyetem teljesíti ezt meg ezt, meg ezt a számot, ahogy a ranglistán belülre kerül, mondjuk  nem emlékszem konkrétan, mert nem most volt már , a debreceni, de hasra ütök, azt mondom, hogy a 400-on belülre, majd Pósán úr lehet, elmondja, hogy mi a pontos, akkor ugrik egyet a finanszírozás.

És ebben van veszély, mert nagyon könnyen adódhat olyan szituáció, éppen abból a sokrétűségből adódóan, amit az előbb említettem, nem olyan könnyű ezt az ugrást megcsinálni. Mi szenvedünk ezzel, és ott még az államtitkár úr is megszenvedne egy ELTE méretű egyetemmel jobban, miközben nyilván ott is megszenved vele, de kétségtelenül nagyon jól haladnak a SOTE-n, ahhoz csak gratulálni tudok egyébként, de tényleg, őszintén.

Szóval, igazából ezt a néhány hozzászólást gondoltam megtenni. Köszönöm szépen. (Taps az ellenzéki pártok padsoraiban.)