TÓTH ENDRE (Momentum): Köszönöm szépen a szót. „Ha a kalapács az egyetlen szerszámod, mindent szögnek nézel”  mondta találóan Abraham Maslow. Az egészségügy tervezett átalakítását nézve most már még magabiztosabbak lehetünk abban, hogy az Orbán-kormány egyetlen bejáratott eszköze a központosítás. Mindegy, hogy milyen szektorról van szó, mindegy, hogy milyen megoldandó problémáról van szó, önök államosítanak és központosítanak. Rendkívül meglepő ez egyébként egy magát konzervatívnak mondó kormányzattól, hiszen boldogabb helyeken a konzervatívok tisztelik a helyi közösségben rejlő erőt, az önkormányzatiságot, a tradíciót és a lokálpatriotizmust.

Önök mégis újabb és újabb lépésekkel ássák meg a magyar önkormányzatiság sírját. Önök elvették már a magyar önkormányzatoktól a kórházaikat és iskoláikat, amelyek köré pedig a helyi közösség formálódott. Elvették az okmányirodáikat, és most elvennék a háziorvosi praxisokat, az orvosi ügyeletet, a védőnői hálózatot is, és előkészítik a szakrendelők államosítását. Lassan a polgármestereknek nem marad más dolga, mint hogy a nemzeti ünnepeken kiállnak, meghallgatják a szépen szavaló diáklányokat vagy diákfiúkat, és mondanak egy szép beszédet ők is, mert minden más érdemi feladatot kiszerveznek alóluk.

A polgármesterek és helyi képviselők helyett, akiket a helyi közösség választ meg és számoltat el, jönnek az állam által kirendelt, arctalan bürokraták, akik nem a helyi közösségnek felelnek, hanem a nagyságos miniszter úrnak. Utoljára ilyen államosítási hullámot az 1950-es években láttunk, akkor a kommunisták vettek erővel mindent állami kézbe, a helyi közösségeknek és a helyi automóniának még a csíráját is kitépve. Ugye, hogy rossz emlékeket idéz ez a korszak? Nem értem hát, miért akarnak önök is erővel minden szektort államosítani. Azt gondolják tán még mindig, hogy ha államosítanak és centralizálnak egy szektort, akkor majd varázsütésre megoldódnak annak problémái? Hiszen már a napnál is világosabban látszik mindenki számára, hogy ez nem így működik, elég csak a magyar közoktatásra vetniük a tekintetüket.

(6.40)

Az talán olyan sikertörténet lenne, hogy le kellene utánozni az egészségügyben is? Talán nem véletlenül tüntetett az oktatás kilátástalan helyzete miatt 80 ezer ember az október 23-ai tüntetésen, hiszen pontosan látják, mi lett a következménye egy szektor totális államosításának, az iskolák helyi közösségektől való elszakításának. Az emberek nem szeretik, hogy omladozó vakolatú iskolába kell járatni a gyermeküket, nem szeretik, hogy a tanárok megalázó fizetésekből nyomorognak, nem szeretik, hogy egy iskolában egy zárcsere fél évig tart, hogy a szülőknek kell bevinniük a vécépapírt és kifesteni az osztálytermet, és nem akarják azt, hogy a szakrendelőiket is elnyelje egy bürokratikus állami szörnyszervezet.

Nemrég egy budapesti iskolaigazgatóval beszélgettem az államosításról, az iskolák államosításáról, és ő felidézett egy történetet. Amikor az oktatásirányítás egy jeles képviselője tartott igazgatóknak egy konferenciát, ahol arról beszélt, hogy miért volt szükség erre az államosításra, és azt mondta, hogy korábban óriási egyenlőtlenségek voltak az iskolák között fenntartás szempontjából, és mutatta a két karjával, hogy ilyen nagy különbségek voltak a kétféle típusú iskolák között, és mi ezt egységesítettük, mutatta, majd a felül lévő karját az alul lévőhöz érintette. (Mutatja.) Jól mutatja ez szimbolikusan, hogy mi történt, hiszen nem az történt, hogy felhúzták a rossz fenntartásban, az elégtelen anyagi körülmények között működő iskolákat a jók mellé, hanem pont fordítva, egy egységesen gyenge szintet teremtettek, és az államosítás lehúzta nagyon sok jó helyzetben, jó állapotban lévő iskola szintjét, és a rossz helyzetben lévőket pedig érdemben nem tudta előrébb vinni. A nehéz helyzetű iskoláknak egyszerűen annyit kínált, hogy most már nem csak nektek rossz, de érdemi segítséget nem adott nekik. Erre számíthatnak most az államosításra váró egészségügyi területek és a szakrendelők is.

Az emberek azt sem szeretnék, hogy az iskolaigazgatók után a szakrendelők vezetőit is a nagyságos miniszter úr nevezze ki. Nem akarnak olyan helyzeteket az egészségügyben, mint ami az oktatásban már számos esetben megtörtént, így Budafokon is a Budai Nagy Antal Gimnáziumban, hogy egy kiváló iskolaigazgatót, intézményvezetőt egy alkalmatlan pártkáderre cserélnek le, aki aztán inkompetens módon nyilvánvalóan egy teljes káoszt teremtett, konfliktust konfliktus hátán halmozott, és így nem csoda, hogy komolyan romlott az iskola hírneve, a jelentkezők létszáma, és sorra távoztak az iskola kiváló pedagógusai.

Nem akarjuk ugyanezt elismételni az egészségügy területén, és a Dél-Budán élők nem szeretnék azt és nagyon nem akarják azt, hogy a budafoki Káldor Adolf Szakrendelő vagy az újbudai Szent Kristóf Szakrendelő vezetőjét a miniszter nevezze ki, és a helyi közösségeknek ne legyen beleszólása. Nem akarják elveszíteni a jelenlegi kompetens vezetőket.

Felmerül az a kérdés is, hogy ha államosításra kerül és központi irányításra kerül a járóbeteg-szakrendelés, akkor milyen szakrendeléseket fognak helyi szinten megszüntetni, hiszen lehetnek párhuzamosságok a rendszerben. Dél-Budán két szakrendelő is van, vannak átfedő területek. Vajon be akarnak önök zárni bizonyos szakrendeléseket Budafokon vagy Újbudán? (Rétvári Bence: Ti szoktátok!) Melyek ezek a szakrendelések, amik önök szerint fölöslegesek? Melyek azok a szakrendelések, amelyre önök szerint távolabb kell utazni majd az itt élőknek?

Azt látjuk, összegezve az önök elképzeléseit, hogy szike helyett ismét baltával akarnak operálni, hogyha már egészségügyi hasonlathoz kell nyúlni, és az együttműködés helyett ismét az erőben bíznak, ismét egy terület, ahol esztelenül magukhoz ragadnak minden feladatot és hatáskört, miközben látványosan nem tudnak megküzdeni problémákkal más ágazatokban sem.

Az okos a saját kárán tanul (sic!), a buta a saját kárán sem  tartja a népi bölcsesség. Az Orbán-kormány ezek szerint nagyon buta, hiszen hiába bukott bele az oktatás államosításába, most az egészségüggyel is megtenné ugyanezt. Nem tanulnak a saját kárukon, kérem szépen, és ezt nem tudom mással megérteni, mint egyfajta beteges kontrollmániával, ami felülkerekedik az önök józan eszén.

Ismét ráadásul az önkormányzatiság kiüresítése felé tesznek jelentős lépéseket, ami szerintem egy bűn, és eltávolítják a helyi lakosságtól, a helyi közösségektől a háziorvosokat, a védőnőket, a szakrendelők dolgozóit, holott ezeken a területeken az egészségügyi szakmai célokat is az szolgálná, hogy a lakosság minden tekintetben magáénak érezze ezeket a fontos szereplőket, hiszen ők a helyi kis közösségek középpontjai, véleményvezérei, így nem helyes, ha elvágjuk őket a helyi közösség szövetétől, és egy hierarchikus minisztériumi irányítás alá helyezzük őket.

Mindezek okán mi azt javasoljuk, hogy ne a távoli Belügyminisztérium, hanem a helyi önkormányzatok szervezzék az állam szakmai felügyeletével az alapellátást és a járóbeteg-szakellátást. Ezért arra kérem önöket, hogy talán a vita sokadik, 14., 15. órájában már érzik azt, hogy itt nagyon nagy port kavart és nagyon nagy elégedetlenséget szült ez a javaslatuk, és nincs még olyan stádiumban, hogy egyfajta konszenzus övezze ezt sem a szakma részéről, sem az Országgyűlés részéről. Ezért arra kérem önöket, hogy folytassanak további egyeztetéseket, folytassanak érdemi egyeztetéseket, ne olyanokat, amit pár órával az előtt hívtak össze, hogy a résztvevők megismerhették az anyagot. Arra kérem önöket, hogy ezeket folytassák le, addig pedig helyezzék vissza ezeket az elképzeléseket az íróasztalfiókba, és dolgozzanak rajta addig, amíg ki nem alakul abban egy konszenzus, hogy az egészségügyi változtatások valóban valódi válaszokat kínálnak a meglévő, valóban komoly problémákra. Köszönöm szépen. (Szórványos taps az ellenzéki sorokból.)