JÁMBOR ANDRÁS IMRE (Párbeszéd): Köszönöm szépen a szót. Az előző hozzászólásomban a mentális egészségügyről és annak a törvénytervezetből való hiányáról beszéltem. Most igazából arról szeretnék beszélni, ez már egyszer szóba került az este folyamán itt az elmúlt 16 órában, hogy mennyire emberközpontú a magyar egészségügy, és hogy mennyire vannak például a születés kapcsán problémák azzal a hozzáállással, amit a rendszer kitermel magából. Mert én azt gondolom egyébként, hogy itt nem arról van szó, hogy orvosok, ápolók lennének gonoszak vagy hozzá nem értők, hanem arról, hogy a rendszer maga úgy jön létre, és szerintem még nem is az van, hogy ezt a rendszert maguk hozták létre, hanem arról van szó, hogy egyszerűen nem foglalkoznak ezzel, ami óriási problémákat okoz, és óriási, akár életre szóló traumákat okoz embereknek.

A „Másállapotot a Szülészetben!” egyszer már előkerült, és innen, az ő tagjaiktól, szimpatizánsaiktól olvasnék fel pár levelet, olyan történeteket, amelyek egyébként elég kemények, úgyhogy, ha valaki nem bírja az ilyesmit, az szerintem menjen ki vagy kapcsolja ki a közvetítést. De tényleg, ezek valós emberek valós történetei.

„Húszhetes magzatomat egyedül egy kórteremben és a folyosón kellett megszülnöm. Miért? Szülés után altatás és érzéstelenítés nélkül végezték el az egészségügyi kaparást. Miért? Másnap egy kedves nővér azzal vigasztalt, hogy amúgy is gyenge lábakon állt a terhességem. Miért? Huszonnégy órás vajúdás alatt a létező összes tágítási módszer kipróbálása tájékoztatás nélkül, folyamatos oxi, kézzel tágítás, ballonnal tágítás, zselé, EDA. Csak mert ez a protokoll. Nem normális. A szülésznő lenéző pillantásai és beszólásai a fájások alatt, hogy ez még nem igazi fájás. Nem normális. Az aneszteziológus üvöltése, hogy maradjak mozdulatlan fájás alatt. Kétszer félreszúrt gerincszuri közben. Nem normális. Betegtájékoztatás huszonnégy órás vajúdás után, császármetszés után hajnalban. Nem normális. Olyan ellátást szeretnék, ahol nem feledkeznek el rólam, mikor betegfelvételre érkezem, hogy megszüljem a halott kisbabámat. Nem nekem kell kitölteni a KSH-statisztikai papírt a halott kisbabámmal a hasamban. Nem nekem kell rákérdeznem, hogy csinálnake a biztonság kedvéért még egy ultrahangot, amire a válasz ne ez legyen: felesleges, nem kell. Nem nekem kell könyörögnöm, hogy nézzék meg még egyszer. Nem engem okolnak a kisbabám haláláért: biztosan nehezet emelt, anyuka. Nem a babámat okolják a háláláért: biztos beteg volt, jobb ez így mindenkinek. Nem egyedül kell megszülnöm a halott kisbabámat. A férjem a gyermekünk apja, és nem látogató. Nem kiabálnak velem, ha fájdalmamban sírok: feküdjön már fel normálisan az ágyra, és fejezze be! Ez a szülés, mit gondol, nem fog fájni? Nem próbálnak vigasztalni közhelyekkel: fiatal még, majd szül másikat. Tájékoztatnak, hogy elbúcsúzhatok a babámtól, sőt ha szeretném, el is temethetem. Nem utólag kell ezeket megtudnom, amikor már késő.”

„Amikor a gátvédelemről kérdeztem az orvost, a következő választ kaptam: minden hüvelyi szülésnél automatikusan gátat vágok. A feleségemnek is vágnék, ha lenne. Ne vágj! A sok szükségtelen beavatkozás miatt végül császármetszéssel szültem. Nem tájékoztatott senki ezekről előzetesen, és utólag sem, csak ha konkrétan rákérdeztem. A lekezelő bánásmód és a kontrollvesztésem okán inkább érzem magam otthon biztonságban a következő szüléskor, mint intézményben. Még ha egyedül, bába segítsége nélkül leszek kénytelen szülni, akkor is. A férjemre nemcsak a kitolási szakaszban van szükségem. Nem akarok soha többé a kórházvécében vajúdni, mert ott állhatok, ahogy nekem kényelmes. A vajúdás nem mindenkinek fekve kényelmes.”

„Ne vigyék az újszülöttet az anya nélkül sehova.”

„Adj időt vajúdni, ez nem verseny!”

Az a helyzet, hogy ilyen szövegekből ennek a csoportnak az oldalán még nagyon-nagyon sokat lehet olvasni, és ezek nem egyedi esetek, hanem rendszerszintű problémák. És amikor egészségügyi átalakításról beszélünk, akkor jó lenne, ha ezt a tényleg emberközpontú egészségügyi szemléletet valahol felvetnénk, hogy hogyan tud része lenni a rendszernek. Szerintem ebben egyébként van felelőssége minden képviselőnek, aki itt ül a parlamentben, és én biztos vagyok benne, hogy gyakorlatilag mindegyik parlamenti képviselőnek, még annak is, akinek adott esetben nincs gyereke, van ilyen története az ismerősi köréből, legalábbis az én ismerősi körömben számtalan ilyen történet van, sőt talán még ennél durvább történetek is.

Én azt kérem önöktől, ha egészségügyi törvényről vitatkozunk, ha az egészségügyről vitatkozunk, akkor ezt a szemléletmódot, azt a szemléletmódot, ami a betegeknek nem okoz traumát, amiben a betegek emberként tudnak bent lenni az egészségügyben, ami kismamáknak nem okoz traumát, és ami a szülést nem egy traumává teszi adott esetben, hanem tényleg egy olyan emlékké, ami örökké ott marad a családban, és örökké egy pozitív emlék tud lenni, ezt próbáljuk elérni, és próbáljunk ezért mindent megtenni. Köszönöm szépen.