DR. HOPPÁL PÉTER (Fidesz), a napirendi pont előadója: Köszönöm szépen a szót. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Képviselőtársaim! Nemzeti imádságunk, a Kölcsey Ferenc által jegyzett Himnusz a világon egyedülálló módon képviseli a magyar néplelket; önvizsgálat, remény, hit, erkölcsi tanítás és alázat emelkedett és szakrális megjelenítése.
Mint mindannyiunk előtt ismeretes, a szerző 1823. január 22-én, Szatmárcsekén tisztázta le, fejezte be a Himnusz kéziratát, országgyűlési határozat vagy bármiféle törvényi aktus azonban a mai napig nem rendezte a Himnusz kéziratának keletkezésnapját, nem iktattuk be országgyűlési határozattal a nemzeti emléknapok sorába a magyar kultúra napját. Mind ez idáig a Hazafias Népfront 1988-as határozata alapján, 1989 óta mintegy szokásjogként ezen a napon, január 22-én ünnepeljük a magyar kultúra napját.
Áttekintettük tehát a jogalkotást, a jogszabályok sorát a rendszerváltástól napjainkig a Kulturális és Innovációs Minisztérium szakértőivel és munkatársaival, és így jutottunk arra az elhatározásra, hogy egyéni képviselői indítvány formájában az Országgyűlés elé terjesztjük ezt a határozati javaslatot, amelyben ezen aktussal a Himnusz születésének 200. évfordulójára, tehát a jövő év, 2023. január 22-ére immár rendezzük a jogi státuszát ennek a nemzeti emléknapnak, így az önök támogatásával, segítségével a magyar kultúra napja is bevonulhat a nemzeti emléknapok országgyűlési határozattal megerősített aktusainak sorába.
Fontosnak tartom, hogy a 200. jubileumtól, tehát ezen évfordulótól kezdődően ezen jogi aktussal megerősített formában, méltó módon emlékezhessünk itt, az anyaországban, a határon túl és a diaszpórában élő magyarok, mi mindnyájan az identitásunkat meghatározó jelentőségű Himnuszunk keletkezéséről.
Napjainkban, a ránk nehezedő globális ideológiai fenyegetettség közepette rég nem tapasztalt szükségünk van arra, hogy megújult és megerősített kultúrpolitikai lépésekkel határozott és adekvát válaszokat adjunk arra, hogy mi is fontos a számunkra a XXI. századi Európában, mely értékek azok, amelyek mellett kiállunk. A Himnusz nemzeti közösségünk minden tagja számára az egyik legfontosabb és legalapvetőbb identitásképző erővel bíró költemény, szerzemény, zenemű. Rögzítenünk kell, hogy léteznek örök érvényű, megmásíthatatlan alapvetéseink, amelyek meghatározzák nemzeti identitásunkat; ezek azok, amik nem változnak a korszellemmel, amiket nem foghat az idő vasfoga, ahogy az újabb és újabb ideológiai irányzatok sem.
Az országgyűlési határozati formában történő megjelenítéssel meg kívánjuk erősíteni azt a meggyőződésünket, hogy a magyar kultúra napján nem megkövült pillanatképet, nem érinthetetlen emlékművet, nem csupán egy évfordulót, nem valami élettelen és lezárt dolgot ünneplünk, hanem élettel teli, lüktető, erős és megtartó egyetemes nemzeti örökségünket.
Tisztelt Országgyűlés! Engedjék meg, hogy egy nagyon rövid áttekintést tegyek a Himnusz keletkezése óta eltelt történetről, és egy kicsikét talán elé is menjek; mi volt az, ami az elmúlt évezredben a magyarság számára himnikus erővel bírt a Himnusz keletkezése előtt. Jól tudjuk, hogy úgynevezett néphimnuszok töltötték be ezt a szerepet nagyjából a XVI. századi magyar anyanyelvűségi, magyar irodalmi törekvések kibontakozása után; és így az elmúlt öt évszázadnak a zömében, tehát nagyjából 300 évig a katolikus országrészekben úgynevezett katolikus néphimnuszok, kiemelten a Boldogasszony Anyánk nevű Mária-ének, valamint az „Ah, hol vagy, magyarok” kezdetű Szent István-fohász töltötte be a himnusz szerepét, a református vidékeken pedig a „Tebenned bíztunk eleitől fogva” kezdetű, Szenczi Molnár Albert költeményeként himnikus magasságokba emelkedett XC. zsoltár verses parafrázisa töltötte be ugyanezt a szerepet.
A reformkor hajnalán jött el annak az ideje, hogy Kölcsey, összegezve mindazon irodalmi értékeket, saját lírájának tetőfokán, egészen a XVI. századi gyökerekig visszamenően megírta azt az egységes, az egész nemzet számára közös értékként felfogható himnuszkölteményt, amelyet ma tehát himnuszunkként tartunk számon és szeretünk. Csak az 1823. január 22-ei dátum után hét évvel, Kisfaludy Károlynak az összefoglaló gyűjteményében jelent meg először nyomtatásban a Himnusz a „A magyar nép zivataros századaiból” kezdeti felirat nélkül, majd 1832-ben Kölcsey gyűjteményes kötete hozta a teljes eredeti formát nyomtatott kiadásban.
Azt is jól tudjuk, hogy a Himnusz megzenésítésére 1844-ben pályázatot írtak ki, ezen a pályázaton nagyon rangos zeneszerzők szerepeltek, és 13 pályamű érkezett be, ezen 13 pályaműből a magas presztízsű zsűri Erkel Ferenc megzenésítését emelte ki, és így a Himnuszunk ma ismert formáját tehát Erkel 1844-es megzenésítésével érhette el. Az első bemutatás egyébként 1844. július 2-án, a pesti Nemzeti Színházban történt, ekkor szólalt meg először az általunk is ismert Himnusz-forma.
(8.10)
Azonban semmiféle törvényi megerősítése a Himnusznak utána sok-sok évtizedig nem történt. Az első országgyűlési cselekmény 1903-ból jelentkezik. Rátkay László, akkori ellenzéki képviselő egy országgyűlési indítványt nyújtott be a Himnusz hivatalossá tételéről. Az Országgyűlés ezt az indítványt el is fogadta, azonban Ferenc József császár és magyar király mint államfő nem szentesítette a törvényt, így tehát országgyűlési törvényi megerősítés, határozat nélkül maradt a Himnusz. Azonban az utolsó magyar király koronázásakor, 1916. december 30-án a Mátyás-templomba a koronázási szertartásra érkezett vendégsereg a Himnusz éneklésével vonult be a templomba, így azt a hagyományt, hogy a császári himnusz szólalt meg évszázadokon keresztül, végre felülírta az utolsó koronázás eseménye.
1938-ban Dohnányi Ernő zeneszerző a verbunkos stílusú, eredeti erkeli megzenésítést modern formába öntötte, s a mostani feldolgozások minőségét és a mostani prozódiai kifejezésmodort tulajdonképpen ő írta át, így az általunk énekelt és az általunk hangfelvételekben ismert Himnusz-feldolgozás valójában már Dohnányi Ernő 1938-as munkája.
1945 után a Himnusz egy kicsikét búvópatakként élt a magyar néplélekben, hiszen voltak évtizedek a kommunista diktatúra időszakában, amikor énekszóval nem volt szabad a Himnuszt megszólaltatni. Bizonyos ünnepeken csak a zenét magát, az erkeli alapvetést hangszórókból játszották el. Azt is jól tudjuk, hogy a határon túli magyar területeken az ottani nemzettársaink számára bizonyos diktatúrák viszont kifejezetten tiltották és üldözték a Himnusz eléneklését vagy megszólaltatását. Ez ellen erőteljes kurucos lépésekkel az egyházi énekeskönyveik sorszámai közé iktatták be például az erdélyi magyarok, és így tudták egyházi énekként a Himnuszt énekelni.
Aztán fordulat következett be. Az említett 1988. évben a Hazafias Népfront érezte elérkezettnek az időt, hogy a Himnuszt megpecsételje a keletkezés napjával, és így ahogy említettem 1989. január 22e óta közszokásjogként a magyar kultúra napjaként ünnepeljük, és emlékezünk a Himnusz keletkezéséről. Az 1989-es módosított alkotmány pedig az első olyan jogi objektum, amely a Himnusz szövegét és zenéjét beemeli a magyar törvénytárba, és alkotmányos rangra emelte. Ezt erősíti meg a 2012-ben, tíz évvel ezelőtt január 1-jével hatályba lépett Magyarország Alaptörvénye, amely a Himnuszt a nemzeti jelképek sorában a ’89-es alkotmánymódosításnak megfelelően bemutatja. Azt is tudjuk, hogy a Himnusz kezdő szavai lettek Magyarország Alaptörvényének nyitó szavai a Nemzeti hitvallás bevezetéseképpen.
Ma a Himnusz eredeti kézirata a Kölcsey-család tulajdonaként az Országos Széchényi Könyvtár kezelésében van, ott őrzik, s minden évben a magyar kultúra napján és a naphoz közeledve az OSZK kiállítja, közszemlére teszi, és az eredeti kézirat megtekintését lehetővé teszi. Így lesz ez a következő hetekben, majd 2023. január 22-éhez közeledve is.
Jól tudjuk, hogy a Himnusz identitásképző szerepe és jelentősége az általunk is ismert külhoni közösségekben különösen erős és különösen nagy hatású. Amerikától Kanadáig mindenhol a nemzeti összetartozást, a magyar nemzethez való kötődést szimbolizálja, fejezi ki, minden ünnepen megszólaltatják az anyaországtól távol élő magyar közösségeink.
Nem feledhetem, ahogy székelyföldi magyarok éneklik tele torokból, megfeszült inakkal, utalva a százéves szétszakítottságra, a trianoni békediktátum utáni életérzés kifejezéseképpen a negyven év eltiltása ellenére is nemzeti himnuszunkat. És nem feledhetem azt a pillanatot sem, amikor Kanadában egy winnipegi nemzeti ünnep alkalmával egy magyaros ruhába öltözött fiatalasszony, aki már harmadik-negyedik generációs kint született kanadaiként ott volt az ünnepségen, a magyar nyelvet már nem birtokolta, de szívére tett kézzel, sírva énekelte a 2010-es években a Himnuszt. Ilyen emocionális kötődéseket, ilyen hatásokat gyakorol a hazájuktól távol élők, esetleg már az anyanyelvet nem birtoklók körében is a Himnusz mint összetartozásunk elementáris és legfontosabb szimbóluma.
Engedjék meg, tisztelt képviselőtársaim, tisztelt Országgyűlés, hogy köszönetet mondjak munkatársaimnak, a Kulturális és Innovációs Minisztérium munkatársainak, hogy áttekintették a jogi aktusok sorát, és a 200. évfordulóhoz közeledve rábukkantunk arra, hogy mind ez idáig hiányzott a ma elfogadásra javasolt országgyűlési határozat, így nagy hiányt törlesztünk. Valójában egy jogtechnikai jellegű beadvánnyal érkeztem tehát az Országgyűlés elé. Szeretnénk, ha ezt a hiányt pótolnánk. Egyben engedjék meg, hogy megköszönjem, hogy az Országgyűlés Kulturális Bizottsága hétfői ülésén, valamint a Törvényalkotási Bizottság szintén hétfői ülésén mind a kormánypárti képviselők, mind pedig az ellenzék minden képviselője egyhangú szavazatával támogatta az előterjesztést.
Nagyon örülhetünk mindannyian, hogy nehéz politikai korokban, nehéz globális politikai környezetben van olyan kincsünk, van olyan közös nemzeti értékünk, amire itt az Országgyűlésben is közös összefogással tekinthetünk. Ünnepeljük tehát a Himnuszt, a magyar kultúra napját, és kérem, hogy támogassák az előterjesztésemet.
Záró szavaimat a tíz éve hatályba lépett Magyarország Alaptörvényének kezdő és záró, nagyon-nagyon aktuális szavaival fejezem be: „Isten, áldd meg a magyart!” „Legyen béke, szabadság és egyetértés.” Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps.)