KÁLMÁN OLGA (DK): Köszönöm a szót, elnök úr. Minden történelmi esemény, minden nemzeti ünnep, nemzeti emléknap lehetőséget ad arra, hogy a történelmi események kapcsán a máról beszéljünk, a régmúlt máig ható eszméiről, elveiről, hogy meghalljuk az üzeneteket. Minden nemzeti kultúra arra törekszik, hogy az egyéneknek legyen világos történeti tudatuk, közös kulturális viselkedésformáik, egyértelmű összetartozás-érzésük. Igen, ehhez kulcsszimbólumokra is szükség van, és igen, persze hogy kiváló szimbólum a nemzeti himnusz.
A Demokratikus Koalíció támogatja, hogy a magyar kultúra napja legyen a magyar kultúra napja, de önökkel ellentétben nekünk a többi napon is fontos a kultúra. Pontosan tudjuk, hogy egy-egy szimbólum önmagában semmit nem ér, a nemzeti kultúra fenntartásához és átadásához sok minden kell: kell a család, a rádió, a televízió, az újság, de kellenek intézmények is, leginkább az iskola.
„A nemzet kultúrája nem lehet senkinek a személyes tulajdona, hanem közös tulajdon. Rontani, rombolni, pusztítani lehet, de építeni csak olyan állam képes, amelynek polgárai szabadon beszélik meg egymás között, hogy mit helyes és mit helytelen gondolniuk és cselekedniük, és a versmértéket nem a süket önkény, hanem az én hallásom szabja meg. Ahol az én, te, ő, mi, ti, ők rendje egyszerre, de nem egymás ellenében uralkodik.” írja Nádas Péter.
Örök érvényű mondás, hogy egy nemzetnek olyan vezetőt kell választania, aki hidakba fektet, nem falakba, könyvekbe, nem fegyverekbe, erkölcsbe, nem korrupcióba, az oktatást nem lerombolja, hanem építi. Önök merenghetnek a múltban, eljátszhatják, hogy önöknek fontos a haza, a nemzet, bizonygathatják, hogy minden magyar érdekében cselekednek, de akkor sem leplezhetik tovább, hogy az egész kormányzásuk egy szemfényvesztés, hogy a múltba merengéssel próbálják a jelenben elkövetett bűneiket elfedni.
(8.30)
Nemzeti Emlékezet Bizottság-ostul, összetartozásostul, állami emléknapostul, Aranybullástul, ez mind-mind az önök részéről a történelmünk igazából meggyalázása, mert arra használják a nemzeti összetartozást, a történelmi ünnepeinket, emlékeinket, hogy eltereljék a figyelmet a máról.
Most éppen a nemzeti Himnuszt használják fel erre a célra, most éppen a kultúrát áldozzák fel a hatalmuk oltárán. Ha egy szempillantásig komolyan gondolnák, hogy önöknek számít valamit a nemzet, a nemzeti kultúra, akkor azt is tudniuk kellene, hogy minden kultúrának az oktatás az alapja.
A nemzeti Himnusz összeköt minket? Igen. Összeköti múltat és jövőt? Igen. Összeköti a múlt és jövő generációját? Igen.
Szó szerinti idézeteket fogok most önöknek felolvasni, kérem, hogy türelmesen hallgassák végig! Beszéljünk a kultúra napján és a kultúra napja alkalmából a kultúra alapköveiről, a jövő generációiról!
„Ma, az ötödik óra utáni szünetben Berta Beát hívta a Telex és megkérdezték, hogy kirúgták-e. Azt sem tudta, hogy miről van szó. Akkor derült ki számunkra, hogy megjelent egy belügyminisztériumi közlemény, amiben az állt, hogy három fővárosi gimnáziumból nyolc tanárt kirúgnak. Nem tudtuk még a gimik nevét és természetesen a tanárokét sem. Így mentem be a hatodik órát megtartani. Nem voltam ezzel egyedül, sokunknak így kellett megtartaniuk a következő órájukat. Az óra után már sok üzenet várt, hívtak is, éppen az egyik szülővel beszéltem, amikor jött Bea és szólt, hogy én vagyok az egyik kirúgott. Az osztályomnak volt hetedik órája, vártam egy ideig, de elkezdtek kiszivárogni a neveink online, ezért úgy döntöttem, hogy jobb ha én mondom meg nekik. Bementem hozzájuk. Nekik a Karinthy volt az álomsuli, évek óta ide készültek és a karanténos online tanulás nehézségeit leküzdve sikerült a felvételijük. Szeretnek bejárni, szeretnek itt tanulni. És szeretnek. Tudom. És én is szeretem őket. Senkinek nem kívánom azt az érzést. Bemenni az osztályodhoz és megmondani nekik, hogy gyerekek, nagyon sajnálom, de kirúgtak. Nem bírtam ki sírás nélkül, és ezt nagyon sajnálom. Nem a könnyeimet, hanem azt, hogy így kellett látniuk az osztályfőnöküket. De még jobban sajnálom azt, hogy ők sírtak. Az én könnyeim lenyelhetőek, de a diákjaim könnyei sebhelyként maradnak meg. Gyalázat. Vádolom...! Ide annyi nevet írhatnék. Ha ezt olvasod és nem teszel semmit, akkor a te neved is ott van. Nem miattam, nem a kirúgottak miatt. A jövőnket rúgják ki éppen alólunk.” Nemes Mária, a Karinthy Frigyes Gimnázium volt tanára.
„Berti, Blanka, Lili és Panka vagyunk, karinthys diákok. Tanulmányainkat ebben az iskolában ugyan még csak idén kezdtük, nagyon megszerettük a tanárainkat, most mégis búcsút kellett vennünk néhányuktól. Nemcsak négyünk, de az egész osztályunk, mind a 30 fő nevében mondhatjuk, hogy mindannyian nagyon szerencsésnek éreztük magunkat, mikor megtudtuk, hogy Nemes Mária tanárnő lesz az osztályfőnökünk. Mikor egy iskolai csoportban megtudtuk, hogy ő lesz az osztályunk vezetője, felsőbbévesek is írták, mennyire szerencsések vagyunk, mi pedig tényleg annak is éreztük magunkat. Az első pillanattól kezdve nagyon szerettük őt, mert attól a pillanattól kezdve, hogy együtt látott minket, szeretett minket, mindannyiunkat egyaránt. Programokra vitt minket, és ez alatt a 3 röpke hónap alatt igazi összetartó osztályt kovácsolt belőlünk.
Rábai tanár úrral az első találkozásunk a Csibetáborban volt, amikor megismerhettünk a személyében egy vicces, diákközpontú tanárt. Akkor még nem is tudtuk, hogy az osztályunk egyik felét tanítani is fogja. Amikor pedig bejött az első órájára velünk, ami egy hétfői első óra volt, mindannyiunk arcán őszinte volt a mosoly. Az első médiaóránkon mindannyian megmutattuk a telefonunk háttérképét, és meséltünk róla. Ezzel mutatkoztunk be a tanár úrnak és talán egymásnak is. Azóta minden hétfőn reggel mosolyogva érkeztünk a 207-es terembe, mert Médiarábai tanár úrral az egész hetünk jó kezdést kapott. A tanár úrral kötetlenül tudtunk beszélgetni, néha eltérve akár az óra anyagától is, de ő sem, és mi sem bántuk, mert szerettünk vele beszélgetni.
Aztán 2022. november 30-án minden megváltozott. Reggel ugyanúgy jöttünk iskolába, ahogy szoktunk. A szünetekben ugyanúgy nevettünk és szórakoztunk, aztán a hetedik óra előtti szünetben csoportbontásban voltunk, két haladós pedig a kezdősök osztályában volt, amikor az iskolai csoportban elkezdtek megjelenni a hírek. Többen linkelték a Telex-cikket, tanárok nevei repkedtek, hogy kiket rúgtak ki, de mindenki mást mondott, aztán valaki végre tisztázta: Rábai, Pfeiffer, Nemes, Ősi, Velényi, Horváth Brigitta. Ez volt a végleges névsor. Felolvastuk hangosan többen, többször, valahogy mégsem nyert értelmet az egész. Nem, nem! A Rábait nem, az ofőt főleg nem, biztos, hogy nem! hangzott az osztályból. Nem tudtuk, nem is akartuk feldolgozni. Csöngettek. A haladósok visszamentek a termükbe. Srácok, kirúgták az ofőt! Panka közölte a haladósokkal, onnantól pedig mindenki csak értetlenkedett. Anyanyelvi tanárral volt óránk, ő nem értette, miért beszélünk magyarul, miért vagyunk ki, csak próbálta tartani az órát, amikor aztán valakitől és valakiből kiszakadt, hogy talán el kéne magyarázni, hogy mi is történt.
Épp csak elmondtuk, amikor az ofő benyitott az osztályba. Sírt. A kezében egy papírt szorongatott, mi pedig, amint belépett, realizáltuk, hogy ez tényleg így van, kirúgták. Csak állt ott egy percig csendben, aztán három szót mondott: sajnálom, gyerekek, kirúgtak. Mi pedig sírtunk, és nem bírtunk a könnyeinkkel. A mosdó és az osztályterem között ingáztunk, a folyosókon síró diákokat láttunk, mindenhol, bennünk pedig csak épült az üresség. Az pedig nem múlt el a mai napig, eddig a pillanatig sem.
Azóta megírtunk egy beszédet, amit egy osztálytárs a tankerület épülete előtt fog felolvasni majd, meg persze ezer könnyet hullajtottunk, volt, aki nem aludt, alig evett, és akit felemészt a szituáció, miközben nem nekünk a legrosszabb. Mindenki egyaránt szenved. Mi pedig csak hálásak vagyunk, mert ha csak 3 hónapig is, de a világ legjobb osztályfőnöke volt a miénk, aki elvitt minket sulin kívül a szabadidejéből programokra, aki mindünket szeretett, aki osztályt kovácsolt belőlünk. Lehet, hogy papíron ő már nem a Karinthy Frigyes Gimnázium tanára, papíron már nem az ofőnk, de az ofő mindig ofő marad. A Karinthy Gimnázium…”