Z. KÁRPÁT DÁNIEL, a Jobbik képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Szeretettel köszöntöm képviselőtársaimat a késői órán és ezen parlamenti szezon utólagos nyitányaként, hiszen azért akkumulátorgyár-ügyben mi már egy héttel ezelőtt beszélgettünk.

Szeretném először is tisztázni a pozícióinkat, hiszen az nagyon fontos egy legitim diskurzus érdekében. Én magam multicéggel és gazdasággal nagyon sokat foglalkoztam, de őszintén szólva kimondottan az akkumulátorgyárak témáját én is valamennyire frissiben ismertem meg, és nagyon sokan vagyunk ezzel így a teremben. Nem én választottam azt, hogy különböző veszélyes anyagokról olvasgassak a világhálón, hanem amikor a frakciómtól megkaptam azt a kijelölést, hogy ezzel a témával foglalkozzak, igyekeztem magamat egy kicsit belevetni, és elfogadtam azokat a meghívásokat, amelyek közmeghallgatásokra vagy olyan eseményekre érkeztek, ahol behatóan és nálam sokkal jobban hozzáértők foglalkoztak ezzel a témával.

Ezért azt látom, hogy kormányzati részről van egy feltétel nélküli támogató álláspont, és jellemzően az ellenzéki oldal egy részén, a baloldali pártok részéről pedig van egy tulajdonképpen kizárólagosan környezeti szempontok felől közelítő álláspont, egyébként nagyon megalapozott aggályok mentén, és ezek jó részét én is osztom.

Ugyanakkor azt látom, hogy alapvetően egy gazdaságfilozófiai kérdésről is szó van. Megvizsgáltuk azt, hogy ezen gyárakban és a tervezett üzemekben milyen a munkaerő összetétele, és azt láttuk, hogy jellemzően 12 órás műszakokban és tipikusan általános iskolai végzettségű emberek dolgoznak ezeken a helyeken egy viszonylag zártláncú technológia mentén. Tehát még az autógyárakhoz és autó-összeszerelő üzemekhez képest is kevesebb a beszállítói lehetőség, és kevesebb a tér a magyar mikro-, kis- és közepes méretű vállalkozások számára azt illetően, hogy valamifajta megrendeléshez jussanak ezen egész rendszert illetően.

Éppen ezen tapasztalatok alapján mondom azt, hogy én nem értem a kormányt: ha itt tényleg nincs semmi rejtegetnivaló, akkor lehetne ezt a kérdést sokkal elegánsabban, sokkal rugalmasabban és sokkal jobban kezelni. Amikor egy közmeghallgatás elkezdődik péntek reggel 8 órakor, direkt olyan időpontra rakva, hogy a helyi polgárok, civil szervezeti vezetők vagy éppen a környezeti állapottal foglalkozók ne tudjanak részt venni ezen, tipikusan, ha dolgoznak, akkor ez számukra sokkal nehezebb, mint nekem odamenni egy ilyen meghívásra, akkor az emberben felébred az, hogy mit akarnak itt takargatni. És még az is lehet, hogy semmit, csak nagyon szerencsétlen mind a viselkedés, mind a megközelítés és egyáltalán az egész eljárás.

Gödön is úgy jártunk, hogy a közmeghallgatás igazából néhány nappal a környezeti és egyéb engedélyek kiadása előtt történt. Teljesen egyértelmű volt, hogy semmit nem befolyásol az az előírt közmeghallgatás és annak a megtartása, amely egy többórás diskurzust követően azért komoly kérdéseket vetett fel, de az engedély lényegében már meg lehetett szövegezve, lehet, hogy már a pecsétet is ráütötték egy nappal később.

Azt látjuk ugyanakkor, hogy teljesen egyszerűen el lehetne oszlatni a szakmai kételyek egy részét. Ha Gödön azt mondják  és ez, ugye, dokumentált tény , hogy veszélyes anyag vagy oldószer maradványa jelent meg az egyik környékbeli ilyen monitoringkútban, aztán ez két évvel később betemetésre került a helyiek elmondása szerint, akkor adódik a kérdés, hogy a kormány számára miért nem fontos annyira ez a kérdés, hogy a monitoringkutak rendszerét az összes érintett területen kiépítse.

Ez a központi költségvetésből feltételezésem szerint 1-2-3 milliárd forintnál többet nem emésztene fel, és a hasonló vitanapok egy részét vagy a viták egy részét lehet, hogy feleslegessé tenné, hiszen lehet, hogy kimutatná azt, hogy az adott akkumulátorgyár környékén mégsem annyira szennyezett a környezet, mint azt a helyi civilek gondolják. Egyébként nem áll okomban vitatni a civilek megállapításait vagy akár az önköltséges méréseket, de miért nem oszlatja el a kormány a kétségeket azzal a módszerrel, hogy a központi költségvetésből finanszírozza a megnyugtató vizsgálati eredmények elérését. Lehetne egyébként ezeket ilyen vakvizsgálatokként végezni oly módon, hogy a beruházó vagy az idézőjeles befektető vagy multicég nem tud előre arról, hogy mikor fognak érkezni az ellenőrzők. Ez a zajterhelés, és egyébként a határértéket kétségkívül meghaladó zajterhelés esetén kimondottan indokolt lenne.

Azt sem értem a kormány viselkedésében, hogy milyen szempont szól amellett, hogy a lakott területekre legyenek ráépítve ezek az üzemek. Tehát miért nem lehetett egy teljesen egyszerű szabályozást hozni? Igen, a multicégnek, a befektetőnek drágább lenne, de ha lenne egy kilométerben vagy pár száz méterben megadott határ a lakott területtől számítva, akkor igen, az a többletköltség adott esetben az infrastruktúra odavitelében jelenne meg, de rengeteg lakossági panasznak elejét lehetne venni.

Én személyesen jártam Gödön és Komáromban is. Bizonyos időszakokban valóban nem kellemes élmény néhány száz méterre tartózkodni egy ilyen gyártól. Hogy ott élni milyen lehet, talán el sem tudom képzelni, de itt is egy olyan dolgot látunk, amivel nagyon-nagyon egyszerűen el lehetne oszlatni a kételyeket.

Rossz hasonlatnak tartom mind a türingiait, mind pedig a különböző németországit, hiszen volt iparterületeken, ahol az adottságok megfelelőek, viszont lakosság a környéken nem nagyon lelhető fel, inkább kutatás folyik, mint termelés, vagy kisebb mértékben termelés, nem biztos, hogy összehasonlítható mindez a magyar viszonyokkal. De azt látjuk, hogy volt olyan akkumulátorgyár, ahol arra panaszkodtak, hogy a különböző üzemegységenként külön-külön mérték a határértékeket, és feltételezhető, hogy ha összeadjuk ezeket a határértékeket, akkor egészen más végeredmény jön ki.

Összességében, ami engem különösen elgondolkodtatott, és ez miniszteri meghallgatási szinten is megjelent, hogy Debrecen tekintetében ki fog ott dolgozni. A BMW-beruházásnál hallottuk, egyébként én örültem is neki személyesen, hogy a környékbeli felszívható aktív munkaerő nagyrészt el tud helyezkedni, és ez még az akkumulátorgyáras befektetés diskurzusa vagy bejelentése előtti időszakra esett, amikor is kiderült, hogy itt még 9 ezer munkáskéz valahonnan kellene.

Fel is tettem őszintén a kérdést a miniszteri meghallgatáson, hogy na de honnan lesz. Kaptam egy olyan választ, hogy feltételezhető módon Bihar megyéből. Ha mondjuk, határon túli magyar testvéreink jönnének ide megtalálni a számításukat, az ellen nekem semmifajta kifogásom nem lenne, ezt fontos leszögezni, de feltételezem, hogy inkább a harmadik világ konténervárosainak a lakói fognak nagyon nagy számban ideérkezni, és azok a vendégmunkások, akiknek az ittlétét végül is közvetve a magyar adófizetők az adóforintjaikból támogatják.

Azt látjuk, hogy ’22 februárjára csak a három dél-koreai gyár kapott emlékeim szerint 138 milliárd forintot meghaladó mértékű költségvetési támogatást, és ha az egyedi kormánydöntések összegei mellé odarakjuk az infrastrukturális kedvezményeket, az egyéb adókedvezményeket, tehát nagyon sokféle jogcímen járhatnak ezek a támogatások, egy olyan összegig jutunk el, hogy az idei év végére vélhetően a 400 milliárd adófizetői forintot meghaladja az az összeg, amit ezek az akkumulátorgyárak megkapnak. Ha ezt munkahelyekre lebontjuk, talán hibás a gondolkodásunk, hiszen néhány éve már nem is kikötés az, hogy új munkahelyeket kell létrehozni a támogatási összegek fejében, de mégiscsak úgy gondolom, hogy egy magyar mikro-, kis- és közepes méretű vállalkozás számára elérhetetlen világ az, ami a multicégek esetében megnyílik.

Megint csak ma elmondta a miniszterelnök úr, hogy csomagokban gondolkodnak, és igyekeznek a működő tőkét így megnyerni, de én arra kapacitálom önöket, hogy a csomagból hagyják ki ily módon a magyar adófizetők pénzét. Nem úgy ismerjük a multivilágot, mint hogy ezek a vissza nem térítendő támogatások motiválják őket, sokkal inkább a kiszámítható jogi környezet, vagy az, ha az adórendszerbe nem nyúlnak bele év közben háromszor, és mondjuk, nem fordulhat elő az, hogy néhány hét alatt a kata effektíve megszűnik, csak azért, mert valaki ezt így gondolja hatékonyabbnak.

Tehát úgy gondolom, hogy a magyar adófizetők pénzéből ne támogassunk tömeges vendégmunkásimportot. Mi megfogalmaztuk ezt illetően a „magyarkvóta” nevű javaslatunkat. Alapvetően ellenzek majdnem mindenfajta kvótát, de a magyarkvóta tekintetében nyitott tudok lenni, hiszen az arról szól, hogy bármifajta állami támogatást csak olyan cég kaphasson, amely vállalja, hogy 90, illetve 95 százalékban EGT-n belüli, jelesül magyar munkavállalókat foglalkoztat.

(22.30)

Nem szeretnénk tehát azt a szervezett vendégmunkásimportot támogatni, amely megjelent egyébként nemcsak az akkumulátorgyárak körül, hanem nagyon sok helyütt találunk konténervárosokat az országban, és valóban a gödi adatok kijózanítóak voltak.

A bővítés előtt a több mint 3 ezer dolgozó közül kérdésre kiderült, hogy 94-en voltak gödiek, a környékbeli településekről azért még néhány százan fellelhetők voltak, de most, a bővítés utáni, már 6 ezer fölötti dolgozói létszám tekintetében sem sikerül 300 fölé tornázni egyelőre a gödiek számát.

Tehát látható, hogy nem egy lokális sikeres modellt valósítanak meg ezek a beruházások; főleg, hogyha az iparűzési adó sem a környező településre érkezik, hanem adott esetben a fideszes többségű megyei központba, ahonnan a visszaosztás tekintetében nem biztos, hogy Göd áll majd a sor elején.

Ezen aggályok 80 százaléka megfelelő kormányzati kommunikáció esetén eloszlatható lenne. Én tehát arra biztatom önöket, hogy ezeket a feltételeket darabonként tárgyalják végig. Gondolják végig, hogy kizárólag a helyi közösség népszavazáson történő megerősítése, lakott területtől megfelelő távolság esetén jöhessenek létre hasonló beruházások, akkor is csak akkor, ha a környezeti kincseket sikerül bizonyítható módon megóvni, az ehhez szükséges megnyugtató vizsgálatokat pedig finanszírozza a központi költségvetés.

Tudom, hogy sci-fi, amit kérek, de ha ez mind megvalósul, akkor tudnánk nyugodt szívvel ilyen beruházásokat tömegesen támogatni. (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret leteltét.) Addig is komoly aggályom, hogy alacsony hozzáadott érték mellett és a magyar tehetséget, szorgalmat nem kellőképpen tisztelve bánunk ezzel az egésszel, ha akkumulátorgyár-nagyhatalom leszünk. A magyar koponya sokkal többet érdemel. Köszönöm a türelmét, elnök úr.