ANDER BALÁZS (Jobbik): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Engedjék meg, hogy először egy befektetési tanáccsal éljek: fogadják meg kormánypárti oldalon, nem kell tőle félni, nem Sorostól, hanem a kiváló Csath Magdolnától van. Professzor asszony így írt: „Egy ország versenyképességének legfontosabb forrása a nagy tudású, egészséges és életével elégedett lakosság, amelynek lehetősége van olyan munkahelyeken dolgozni, ahol tudását hasznosíthatja és folyamatosan növelheti, és a béréből megfelelő életszínvonalat és életminőséget tud biztosítani saját maga és családja számára.” Eddig az idézet.

Hol vagyunk ezektől a polgári ideáktól? Higgyék el, a magyar emberekbe, a nemzeti humán tőkébe való befektetés a legbiztosabb megtérülő beruházás! Hazánkat alaposan megtépázta a XX. század: a gyalázatos és végtelenül igazságtalan trianoni békediktátum után tulajdonképpen minden nyersanyagforrásától megfosztották az országot. Ennek ellenére a két világháború között a romokon csodát teremtő, legendás oktatási miniszter, Klebelsberg óta tulajdonképpen egyfajta evidencia kellene hogy legyen az a Széchenyinek tulajdonított szentencia, amely bizony, egy ország sikerességét a kiművelt emberfők sokaságában jelölte meg.

Kormánypárti képviselő urak és hölgyek, éppen ezért nyilvánvaló, hogy ha önök meg akarják spórolni a magyar emberekbe való befektetést, akkor az előbb-utóbb nagy bajokhoz fog vezetni. Mert egyértelmű, hogy a XXI. századi megmaradásunkat a humántőke-képző rendszerek megerősítése jelentené itt Magyarországon is. Ezért vessünk egy pillantást az egészségügy mellett, amiről lesz majd ma még szó, az emberi tőke állapotát meghatározó két másik nagy alrendszerre, az oktatási és a szociális területre.

Tizenhárom éve vannak hatalmon, de az oktatási és a szociális szféra dolgozóinak a gyalázatos bérezése azt hiszem, sok mindent elárul az önök hatékonyságáról. A tanárok esetében legalább ígérgetés van. Viszont a legfiatalabbakat gondozó, a legidősebb honfitársainkat ápoló és a legelesettebbeken segítő szociális szakemberektől még ezt az ígérgetést is sajnálják, tőlük még a mézesmadzagot is megspórolnák. Nekik csak a máról holnapra való nyomorúságos vegetálást is alig biztosító tengődés marad, ezekkel a siralmas bérekkel.

De hogyha önök egy valóban polgári és érdem-elvű, nem pedig egy újfeudális társadalmat építenének, akkor alapvető célkitűzés kellene hogy legyen a kormány részéről, hogy a társadalmi státust ne a születés helyzete határozza meg az egyén részére az élete hátralévő részében. Ezért lenne bölcs dolog észben tartani azt, kormánypári képviselőtársak, hogy az iskola legyen a legfontosabb mobilitási csatorna.

Csakhogy egy erős országot eredményező hatékony, eredményes és méltányos oktatáshoz szükséges lenne a tanári pályát vonzóvá tenni, ami most nem az. Ami most elöregedett. Ahonnét óriási a lemorzsolódás, ami nem csoda, hiszen az elszegényedés ezen a területen is nagy, mert elképesztő az, hogy egy tanár átlagosan a diplomásbérek 60 százalékát keresi meg. Az ígéreteket ezerszer hallottuk, azt meg jól látjuk, hogy három és egynegyed ciklus alatt hová jutottak.

Ha pedig nem egyfajta neoliberális szemlélet vezérelné a kormányt, akkor nem fordulhatna elő, hogy az előbb felvázolt permanens kormányzati mulasztás még brutálisabban éreztesse a hatását a szociális szféra területén. Az itteni 90 ezer dolgozó elárulva, becsapva és magára hagyva érzi magát; sajnos teljesen jogosan. Pedig nemegyszer ezek a szakemberek jelentik az utolsó mentsvárat azoknak, akikről mindenki más már lemondott. Felelős konzervatív pártként nyilván nem tekintünk ördögtől való dologként az öngondoskodásra, de fontosnak tartjuk a szolidaritást is. Lényeges volna, hogy a magyar állam jó példát mutasson, és ebből a szolidaritásból a szociális dolgozókat se rekessze ki. Azokat egyébként, akik a szociális válság elleni küzdelem első vonalában harcolnak úgy, hogy ők maguk is méltánytalan bérezéssel kénytelenek küszködni.

Nyilván a védett luxuslakóparkoknak és a kacsalábon forgó birtokközpontoknak a világából ezek a problémák adott esetben marginálisnak is tűnhetnek. Felelős konzervatív pártként mi sem hiszünk egyébként az állam mindenhatóságában, de nem hiszünk abban az embertelen neoliberális szemléletben sem, amely a szolidaritást mint olyat mellőzendő fogalomként kezeli, és amely tulajdonképpen koraszülött jóléti államnak hazudta és hazudja mindmáig a rendszert.

A tűzoltás most már nem lesz elegendő. Valóban gyors és érdemi bérrendezésre lenne szükség ezeken a területeken. Holnap tárgyalják kormánypárti urak, illetve hölgyek a költségvetés módosítását. Még egyszer ismétlem: a legjobb befektetés a magyar emberekbe való beruházás lenne. Tehát a költségvetés során gondoljanak erre a két elhanyagolt ágazatra! Köszönöm a figyelmet. (Taps az ellenzéki pártok padsoraiban.)