VARGA ZOLTÁN (DK): Köszönöm szépen, elnök asszony. Tisztelt Ház! Tisztelt Államtitkár Úr! Látom, kétségbeesetten próbálják elbábozni, hogy amiért most itt ülünk, az orvosi, szakmai, egészségügyi kérdés. Néhányan próbálják itt az ellenzéket azzal revolverezni, hogy mi politikai kérdést csinálunk mindebből, holott szó sincs erről. Önök azért ülnek itt, hogy bestiálisan kivégezzenek egy testületet.

Gondolom, ismerik azt az orosz viccet  de hát ismerniük kell, hiszen mindent átvesznek az oroszoktól gondolkodás nélkül, többek között a gázt is a világpiaci ár sokszorosáért , amikor Joszif Visszarionovics Sztálin egy óvodát látogat meg, és egy kisgyerek véletlenül Sztálin elvtársra rúgja a kis piros pöttyös labdáját. A jóságos Sztálin elvtárs meglepődik, gondolkozik kicsit, majd mindenki legnagyobb meglepetésére visszaadja a kis labdát, megsimogatja a kis lurkó fejét, rámosolyog, holott le is lövethette volna.

Nos, nagyjából ugyanez történik itt és most a mi kis Sztálin-imitátorunkkal. Mondom nagyjából, mert valójában oltári különbség van, tudniillik nálunk most ezt a kis lurkót le is lövik. Nincs itt már szó a buksi simogatásáról. Gátlás nélküli, kicsinyes bosszú ez, néhány nap alatt elkövetett bestiális, mondhatni rituális kormányzati gyilkosság a válasz az odarúgott kis piros pöttyös lasztira. Igen, önök, az önök diktatúrája a mai nap egy újabb szintet múlt alul, merthogy itt szó sincs már az eddigi tapintatos szemforgatásról, szó sincs szakmai döntésről vagy szakmai döntésbe beágyazott politikai döntésről, bármennyire is ez a kormányzati magyarázat.

(12.40)

Itt már lényegtelen a parancsot kiadó és önök, a végrehajtók számára a látszat is. Gyors, könyörtelen és megmagyarázhatatlan gyilkosság ez a javából, és persze némi rosszul gondolt pedagógiai magyarázat és célzat is. Mindenki így jár, aki szembe mer szállni önökkel, szembe mer szállni az őrülettel, amit ma úgy hívunk, hogy Orbán-kurzus. És azt kell mondjam, hogy a Népjóléti Bizottság elnökeként már csak meg sem lepődöm azon, hogy milyen ügymenetben zajlik mindez: a bizottságot kihagyva, a lehető leggyorsabb utat választotta a kormány kivételes eljárásban, még akkor is, ha ez a lehető leggyengébb lábakon áll, és inkább „A tanú” című filmbe, mint a parlament falai közé illeszkedne ez a történet a hazugság álcája mögé rejtve, hiszen ahogy az előbb is mondtam, szűk néhány óra alatt végzik ki a magyar társadalom egyik legnagyobb presztízsértékű szakmai szervezetét, a MOK-ot. Valójában nincs itt semmi más, nincs itt látnivaló sem, tárgyalás nélküli ítéletet hoztak önök.

Nyilván édes a bosszú, és gondolom, a Karmelitában most mindenki elégedetten dől hátra: „jól megmutattuk nekik!” Gondolom, ezt gondolják, pedig talán életük legnagyobb tévedését követik most el, tisztelt hölgyeim és uraim. Nem más ez, mint egy fatális félreértés, ugyanis éppen most lövik lábon magukat. Mert értem én, hogy a maguk rendszere úgy gondolja  és ezt most már többször ki is nyilatkoztatták, hol durvábban, hol finomabban , hogy aki nincs magukkal, az önök ellen van, és így is viselkednek. Aki szólni mer, annak majd jól betörik a fejét, és akkor majd csend és rend lesz itt ebben az országban, de hölgyeim és uraim, ez egy oltári nagy tévedés! Ez nem fog így működni!

Tévedni méltóztatnak, akárcsak minden hasonló más, törvényszerűen megbukott diktatúrácska is tévedett ebben az esetben, mert azt azért tudniuk kell, hogy a hatás-ellenhatás törvénye nemcsak a fizikában, hanem előbb-utóbb minden társadalomban is jelentkezik, ugyanis azzal, hogy megszünteti a kötelező kamarai tagságot a kormány, csak látszólag bünteti meg az orvostársadalmat. Látszólag bünteti meg a MOK-ot is, ugyanis az őrült, már-már a betegeket és a gyógyítást is veszélybe sodró kormányzati egészségpolitika ellen a szavát felemelő Magyar Orvosi Kamara rituális kivégzése nagy valószínűség szerint nem elhallgattatni fogja sem a MOK-ot, sem az orvostársadalmat, sem a teljes magyar társadalmat ezzel az üzenettel, hanem egy újabb energiát fog adni nemcsak az egészségügyben dolgozó protestálóknak, hanem a magyar társadalom minden tagjának.

Az etikai eljárások átadása meg azért értelmezhető nehezen, mert egy olyan kormányzati szervre bízzák mindezt, amelynek nincsen semmiféle idevonatkozó szabálygyűjteménye, már persze ha ebben a szervezetben marad egyáltalán orvos, és nem lépnek majd onnan ki.

Ahogy az előbb már mondtam, önök most éppen magukat lövik lábon a MOK bestiális kivégzésével, ugyanis nehezen hihető, hogy míg az orvosok kötelező kamarai tagságának az eltörlése a kormányzati gyógyír az egészségügyet szétfeszítő problémákra, addig majd a kőfaragóknak, a balett-táncosoknak meg talán a cipészeknek is, továbbra is fizetni kell valamiért, amiért valójában nem kapnak semmit, legfeljebb egy szép fotót Parragh László képével, ahogy ott feszít valamelyik pártállami rendezvényen, és csókolgatja nemzeti Andikánk kezét.

Sok mindenki más mellett én most valójában nem is szívesen lennék Parragh úr helyében, mert az első dominót éppen most döntötték el, tisztelt hölgyeim és uraim, és a folyamat könnyen maga alá gyűrheti az egész ilyen jellegű rendszert és magát Parragh úr ingyenélősködését is. Nem más ez, mint kicsinyes és átlátszó politikai bosszú a Karmelitából; nem több, nem kevesebb, amivel viszont most lehet, hogy nem elhallgattatják és megrendszabályozzák, hanem talán igenis most hívják életre azt az ellenállást, ami ellen önök ezt a törvényjavaslatot éppen most benyújtották: azt, hogy öntudatra ébred majd a magyar társadalom, és közte, ahogy az előbb is mondtam, az egyik legnagyobb presztízzsel bíró Magyar Orvosi Kamara is.

Amit most produkáltak önök, amit most produkál az Orbán-kurzus, az nem más, mint egy újabb lépés a determinált bukás felé. Nem más ez, hölgyeim és uraim, mint nyílt háború a magyar értelmiség ellen. Az, hogy az Orbán-kurzus, önök nyíltan kivégzik azokat az orvosokat és szervezeteket, de már a magyar társadalom tagjait is, akik szólni mernek, az valóban a legsötétebb sztálini időket idézi.

Azt tudom mondani, hogy ennek egyértelműen bukás lesz a vége, de önök keresték, és meg is érdemlik. Köszönöm szépen.