Z. KÁRPÁT DÁNIEL, a Jobbik képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Némiképp szimbolikus témáknál érdemes az alapállást tisztázni, mielőtt belemegyünk a részletekbe. Szeretném leszögezni azt, hogy az én politikai közösségem vallja azt, hogy történelmi felelősségünk van az egyházat a korábbiakban a kommunista diktatúra alatt ért elképesztő kártételek kompenzálása tekintetében. Tehát ami itt szóba került, nem pont a javaslatra épülve, maximum ahhoz kapcsolódva, az alapállás tekintetében számunkra elfogadható, és azt látjuk, hogy ha egy elképzelt javaslatban arról van szó, hogy kompenzáljuk az egyházat a történelmi bűnökkel szemben, tehát visszaadjuk azt, amit a történelem igazságtalanul elvett tőlük, akkor ezzel kapcsolatban semmiféle fajta kifogásunk nem lehet, nincs, és nem is volt soha.

Azt is látjuk, hogy azok az oktatási, szociális, egészségügyi jellegű tevékenységek, amelyeket történelmi egyházak képesek átvenni, és akár állami funkciókat betöltve vagy azokat finomhangolva még magasabb hatásfokon el tudnak látni, ezek értéket, kincset képviselnek, ennek megfelelően kell óvni őket.

Ez a javaslat előttünk most lényegében ingatlanok átadásáról szól, és amikor közvagyon magánvagyonnak tűnő valamivé válik, akkor mindig bekapcsol egy vészjelző az ellenzéki képviselők egy részében, és mindig valamifajta turpisságot keres mögötte. Én úgy gondolom, hogy ha ebben az esetben valóban egy campusfejlesztés a megfogalmazott cél, és nem találunk e mögött egyéb aknákat, akkor ez egy elfogadható javaslat. Nyilván azért itt volt a vita során felvetés azt illetően, hogy az ingatlanok vagy egy részük lehetséges elidegenítése járható úte a jövőben. Érdemes lenne ezt tisztázni, hogy vane egyáltalán bármifajta ilyen terv, jelente meg ilyen elképzelés. Én nem találkoztam vele, de mivel a vita során ez megfogalmazódott, azért érdemes lenne a végére járni.

Azt is látjuk, hogy igazából egy felsőoktatási fejlesztési támogatás valósul meg a campusfejlesztés tekintetében és az ingatlanok átadásával. Értjük mi a nehéz gazdasági helyzetet, de azért ha már campus, nem állom meg, hogy ne beszéljek a lakhatás kérdéséről, mert azt látom, hogy egy lakhatási szegénység által sújtott országban, ahol jellemzően a fővárosban, nagyvárosokban is irreálisan magas albérleti, bérleti díjakat kell kifizetni, és nem mondhatjuk azt, hogy mindenki olyan kollégiumi helyhez jut, amilyet szeretne, adódik a kérdés, hogy a kormány költségvetési soron hajlandóe lakhatási kérdések rendezését támogatni. Lehet ez egyébként hallgatók számára szóló, kimondottan lakhatási kompenzáció vagy hozzájárulás. Lehet ez a különböző bérleti jogcímek mentén akár bemutatott szerződések ellenében történő segítség.

Tudjuk, hogy van egyfajta ilyen szociális minimum vagy alapfok, amit az egyetemek megpróbálnak önerőből kigazdálkodni, de úgy érezzük, hogy ez nem elégséges. A lakhatási káosz van akkora, hogy itt be kell avatkozni, és úgy gondolom, hogy nem elég az egyetemi világot sem csak ily módon segíteni, hanem bizony költségvetési sorról egy lakhatási program megvalósítása tekintetében itt komoly felelősségünk és komoly feladatunk lenne. Éppen ezért a költségvetés módosításáról szóló vitában én ezt a kérdést azért vissza tervezem hozni az asztalra, és egyértelmű, hogy az egyetemi hallgatók világát is érintve kell támogatni a magyar fiatalokat abban, hogy lakhatási problémáik ne legyenek. Nyilván egy campusfejlesztés ennek csak érintkező területe, de azért nem lehet elhallgatni azt, hogy lehet támogatni egyetemeket, intézményeket, lehet támogatni a református egyházat, de ha egy egyházi intézményről, egy egyetemről van szó, az egyetemre hallgatók járnak, és nekik az egyik legnagyobb problémájuk az, hogy a lakhatásuk mérhetetlenül drága.

Egyébként az Ander Balázs kollégám, barátom által emlegetett társadalmi mobilitás tekintetében is egyáltalán nem mindegy, hogy egy tehetséges fiatal, aki adott esetben egy zsákfaluból érkezik egy egyetemre, meg tudjae oldani a lakhatását, vagy szembesül, mondjuk, a piaci bérleti díjakkal. 2022 és ’23 januárja között egy pesti átlagos bérlemény 150-ről 200 ezer forintra drágult. Nyilván, ha ezt akár három-négy hallgató összefogással próbálja kigazdálkodni, vagy a családjuk próbálja kigazdálkodni, az is irreális terhet jelenthet.

Tehát arra kapacitálom a javaslat benyújtóját és a kormányt is, hogy gondolja végig ezt a csatlakozó területet, nehogy az legyen, hogy az egyik oldalon segíteni próbál, de a másik oldalon annyival nőtt a baj piaci és egyéb okokból, pontosabban piaci kudarcok okán az elmúlt időszakban, hogy az bizony ellehetetleníthet érintetteket.

A javaslatot egyébként, ha tisztázzuk ezeket a most még homályban lévő foltokat, akkor valószínűleg fogjuk tudni támogatni, mindenfajta, a hasonló vagyonelemek átadását kísérő működési diszfunkció vagy annak gyanúja ellenére is, de szeretnénk tisztán látni ezekben a kérdésekben. Nyilván a mi politikai közösségünk számára a keresztényszociális gondolat nemhogy nem idegen, hanem az a sajátunk, egyértelmű, hogy nyitottak vagyunk e tekintetben.

De ha már szóba került ez a gondolatvilág, akkor nem állom meg, hogy ne említsem meg azt, hogy a KDNP-től is elvárnám azt, hogy mondjuk, a családi csődvédelem tekintetében tegyenek olyan újabb pontosító javaslatokat, amelyek valódi keresztényszociális érzékenységről tesznek tanúbizonyságot, mondjuk, segítenek olyan volt devizahitel-károsult családokon, akik számára a családi csődvédelem még mindig járható út lehetne, lehetett volna. Tudjuk, hogy itt néhány száz emberen sikerült hosszú évek alatt segíteni vagy átmeneti segítséget nyújtani, miközben Lengyelországban ez a modell, ha nem is tökéletesen, de nagyon jól funkcionálva működik, és több ezer, tízezer ott élő és bajba került ember számára nyújt segítséget.

Azért bátorkodom felhozni ezt a témát, mert a tegnapi nap és az azonnali kérdések órája folyamán is felmerült az, hogy adott esetben újragondolásra méltó a hitelkárosultak helyzete. Én ezt nagyon üdvözlöm, hiszen több száz felszólalást sütöttem el itt a parlamentben a témában. Kiváló kollégáim valószínűleg tudnák is folytatni a mondatot, ha a felénél abbahagynám, devizahiteles-ügyben. Tehát arra kapacitálom önöket, hogy a lakhatási szegmens mellett a családi csődvédelem finomhangolását is gondolják át. Ha ezek így csomagban megvalósulnak, akkor lehet érdemben az érintett és említett, mondjuk, egyetemre járó egyetemi polgárok életén könnyíteni. Ez pedig nagyon-nagyon fontos lenne egy válságidőszak közepén. Köszönöm a figyelmet. (Dr. Apáti István tapsol.)