ANDER BALÁZS, a Költségvetési Bizottság kisebbségi véleményének ismertetője: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Államtitkár Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Ugyanazt tudom elmondani, mint kormánypárti képviselőtársam (Nacsa Lőrinc: Akkor jó!), legalábbis a tekintetben, bocsánat, hogy nem hangozhat el más itt sem a plenáris ülésen, mint a bizottsági ülésen. Tehát elnézését kérem államtitkár úrnak, hogy még egyszer kénytelen lesz végighallgatni azt, amit ott a Jobbik-Konzervatívok nevében előadtam.

Nagyon fontos, hogy azokról a területekről, amelyeket mi reflektorfénybe állítanánk, minél többször, minél több formában szó essék, ugyanis hitünk szerint ez jelentené a magyar nemzet sikerességét és jövőbeni megmaradását.

Nos, Magyarország 2023. évi központi költségvetési tervezete módosításának oktatást érintő fejezetei nem a jövőt, nem a kibontakozást jelentik. Górcső alá véve a legfontosabb számokat egyértelműen kijelenthetjük, hogy az oktatási terület kifejezetten a vesztesek közé tartozik, és ha nemcsak a számokat, hanem a szándékokat is nézzük, például a bevezetendő új minősítési rendszert, aztán a pedagógusok közalkalmazotti jogállásának elvételét, akkor ezek a szándékok még borúsabb képet tárnak elénk, de erről majd más formában, máskor.

Szeretnék akkor kormánypárti képviselőkre, államtitkárokra hivatkozni, Nacsa képviselőtársam, ez talán akkor önnek is tetszeni fog. Nem olyan régen Rétvári Bence államtitkár úr a Fejér megyei Válon egy projektzárón még azt mondta, hogy megéri az oktatásba fektetni, sajnos azonban, ezt már mi tesszük hozzá, ebből a gyakorlatban vajmi kevés fog jövőre megvalósulni. Ha cáfolni tudják, akkor nosza, tegyék meg. Aztán a szakképzéssel kapcsolatban maga Orbán Viktor nyilatkozott úgy, hogy versenyképességünk aranyfedezetét fiataljaink tudása jelenti. Csakhogy így hogyan?

Szóval, az üres malasztul maradt ígéret alapján azt is gondolhattuk volna egyébként, hogy végre talán megfogadják a hazai pedagógiai módszertan megújításáért felelős komplex alapprogram vezetőjének, Révész Lászlónak a szavait, aki figyelmeztetett, hogy a legsikeresebb oktatásüggyel rendelkező országokban a legjobbakat vonzzák a tanári pályára, de aztán azokat mind erkölcsileg, mind pedig anyagilag meg is becsülik.

(15.20)

Szóval, nemcsak oda kell őket vonzani, hanem ezeket a fiatal pedagógusokat ott is kellene tartani a pályán, mert a lemorzsolódás iszonyatos. Szeretnénk, ha végre eljutnának a kormányzati fülekig azok a hangok, amelyek szerint az oktatási terület költségvetési részesedése nem elegendő, nem éri el a társadalom által szükségesnek vélt szintet.

Reménykedtünk és reménykedünk abban is, hogy végre felfogják a 2007-es McKinsey-jelentés lényegét, amely szerint az oktatás kulcsszereplője a tanár, ezért végre megbecsülik majd őket. Szeretnénk bízni benne, hogy megértik a Nemzeti Pedagógus Kar  nem egy ellenzéki szervezetről van szó  évekkel ezelőtti vészjelzését: száz végzett pedagógusból csak 40 kezd tanítani, és az ő egyharmaduk is villámgyorsan lemorzsolódik, valamint, hogy a legjobbak közül csak nagyon kevesen készülnek a tanári pályára. Tessék megnézni, mondjuk, az elitgimnáziumi végzősök továbbtanulási szándékait!

Szeretnénk vélni azt is, hogy leporolják, igen, Ember János 1886-ban íródott könyvét  A magyar néptanító anyagi helyzete , és elszégyellik magukat, hogy azóta csak romlott a helyzet, rájönnek arra, hogy igaza van Polónyi István kutatásainak, miszerint a tanári pálya rosszul fizetett, valamint rettentő alacsony foglalkoztatási presztízzsel bír.

De túl egyébként a cirkalmasan megfogalmazott oktatáskutatói tanulmányokon, elég lenne, ha meghallgatnának, mondjuk, néhány pedagógust úgy a való világból, például azt a kémiatanárt is, aki a legjobb volt a szakmájában, a hivatásában, és kénytelen volt ott hagyni ezt a csodálatos pályát, ugyanis rájött arra, hogy nem tudja eltartani a családját. Hogyan lesz ebből így versenyképes Magyarország, kormánypárti képviselő urak és hölgyek? Sehogy!

A GDP-arányosan mért oktatási ráfordítások szerinti mutató csak a vegetálásra elég, s hozzáteszem, hogy a GDP tekintetében már Románia is beérte Magyarországot, szóval, ez éppen a túlélésre lesz elég, hiszen a minőségi szintugráshoz 6-7 százalékot kellene hogy elérjen ez a terület, ahhoz azonban meg kellene fogadni Klebelsberg szavait: az oktatási az új honvédelmi tárca. Ha pedig valamikor igaz ez a szentencia, akkor az a XXI. század eleje. A Jobbik-Konzervatívok szerint igenis klebelsbergi fordulatra lenne szükség.

A pedagógustársadalom nem kellő megbecsülése színtiszta neoliberális szociopata modellt követ, jól látható módon nem hisznek abban az igazságban, hogy a legfőbb humántőke-képző rendszer az oktatás, a legfontosabb termelési tényező pedig nem más, mint a nagy hozzáadott érték előállítására képes emberi tudás.

Az iskola legfontosabb terméke pedig, hogy ilyen csúnyán fogalmazzak, nem más, mint a munkaképes ember. Az ország igazi aranytartalékát valóban a fiatalok, a kiművelt emberfők jelentenék, de ez a költségvetés nem ad garanciát arra, hogy az oktatás minősége javuljon, azaz nőjön annak hatékonysága és eredményessége, valamint alapjaiban javuljon a méltányosság is. Ha a nemzet napszámosait a hatalom rosszul fizetett cselédjeivé nyomorítják  ugye, van erre szándék , abból nem lesz versenyképességi növekedés. Lehet, hogy önök taktikai győzelmet aratnak, kormánypárti képviselő urak és hölgyek, viszont stratégiai vereséget fog szenvedni a magyar nemzet.

A következő megállapítás majd átvezet a második területre, amit szintén fókuszba szeretnénk állítani. Ez pedig úgy szól, hogy a gyenge átlagteljesítményt produkáló magyar iskolarendszer társadalmilag polarizált, roppant szelektív, az EU-n belül nálunk határozza meg leginkább a tanulók iskolai teljesítményét a családiháttér-index. Sajnos, sokszor az iskola nem tud kompenzálni, nem segíti a mobilitást, hanem az „ahonnét jössz, ott is maradsz” könyörtelen igazsága érvényesül. Természetesen nagyon fontos, hogy leginkább az elhivatottság vigye a tanári pályára a kezdő pedagógusokat, de a megfelelő anyagi megbecsülés nem egy elhessenthető trivialitás.

Nem helyes és a versenyképesség szempontjából sem kifizetődő egyfajta olcsón kizsákmányolható  sokszor használtam ezt a fogalmat , szóval, egyfajta ilyen olcsón kihasználható, közhasznú szupermannek vagy Übermenschnek tekinteni a magyar pedagógusokat, akiknek a válla mindent elbír. Legdrágább kincsünket, szemünk fényét, a gyermekeinket bízzuk rájuk, ennek pedig a költségvetési sorokban is vissza kellene köszönnie, hiszen mégiscsak nonszensz állapot, hogy adott esetben egy multicég raktárosa többet visz haza, mint egy magyar pedagógus. Csakhogy, ha ’22-ről ’23-ra nézzük itt a számokat, a Klebelsberg Központ személyi juttatásai 480 milliárd forintról mindössze 540,5 milliárdra nőnek, amit a tervezett módosítás sem növel. Ez még az inflációs hatást sem ellensúlyozó 12,5 százalékos nominális növekmény, aminél jóval nagyobb emelésre volna szükség, ha azoknak a céloknak meg kívánnának felelni, amelyeket előbb bátorkodtam felvázolni.

Tudom, jön a válasz: Brüsszel. Csakhogy Klebelsberg Trianon után nem Párizsban kilincselt a tanári bérekért, ezért véleményünk szerint fals minden olyan hivatkozás, amelyik a pedagógusbérek emelését Brüsszeltől tenné függővé. A magyar pedagógustársadalom Klebelsberg Központ alá tartozó része is legalább 50 százalékos fizetésemelést érdemel, ezért a 2022-es 480 milliárd forint helyett 720 milliárdot tartanánk elfogadhatónak a módosított ’23-as költségvetésben. A 240 milliárd forintnyi pluszforrásigény fedezete pedig véleményünk szerint rendelkezésre áll, bizottságunk elnöke, Vajda képviselő úr az előbbiekben el is mondta, hogy honnét lehetne, mondjuk, ilyesmi célokra pluszforrásokat szerezni. Ott van az az iszonyatos áfasarc, amit önök kivetettek a magyar nemzetre, bőven fedezné, sokszorosan fedezné ezeket a tételeket.

De akkor térjünk rá a másik kardinális területre, ami a szociális szféra világa! Hát, megfontolandó és tulajdonképpen egy aranytáblába kellene vésni azokat a szavakat, azt a szentenciát, amelyik úgy szól, hogy egy ország versenyképességének legfontosabb forrása a nagy tudású, egészséges és életével elégedett lakosság, amelynek lehetősége van olyan munkahelyeken dolgozni, ahol tudását hasznosíthatja, és folyamatosan növelheti, és a béréből megfelelő életszínvonalat és életminőséget tud biztosítani saját maga és családja számára. Amikor a magyar társadalom 30 százaléka a létminimum alatt él, akkor, azt hiszem, hogy ez is csak egy illúzió jelen állás szerint. Ennek biztosításában egyébként kulcsszerepe van a szociális szféra elhivatott dolgozóinak is, hiszen egyértelmű, hogy a XXI. századi megmaradásunkat és sikerességünket a humántőke-képző rendszerek megerősítése jelentené.

Az emberi tőke állapotát az oktatás és az egészségügy mellett leginkább meghatározó szociális alrendszer kapcsán szintén lesújtó a kép. Magam sem először mutatok rá arra, hogy noha a Fidesz 13 éve van hatalmon, de az ezen a területen munkát vállalóknak a jövedelmi viszonyai még mindig gyalázatosan alacsonyak. A legfiatalabbakat gondozó, a legidősebb honfitársainkat ápoló, a legelesettebbeket segítő szociális szakembereknek a pedagógusokkal ellentétben gyakorlatilag már ígérgetés sem jut, tőlük még a mézesmadzagot is sajnálják. Nekik csak a máról holnapra való nyomorúságos vegetálást is alig biztosító bérezés marad. Ha egy valóban polgári és érdemelvű, nem pedig egy újfeudális rendszer épülne, akkor alapvető célkitűzés lenne a mindenkori kormány részéről, hogy a társadalmi státuszt az egyén egész hátralévő életében ne a születési helyzete határozza meg. Ezért lenne bölcs dolog megbecsülni azokat a szakembereket, akik a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentéséért dolgoznak.

Korábban is kifejtettem, ha nem egy tulajdonképpeni neoliberális szemlélet vezérelné a kormányt, akkor nem fordulhatna elő, hogy a permanens kormányzati mulasztás ilyen brutálisan éreztesse a hatását a szociális szféra területén. Az itteni 90 ezer dolgozó joggal érezheti magát becsapva, elárulva, valamint megalázva. Pedig nemegyszer ezek a szakemberek jelentik azok számára az utolsó mentsvárat, akikről már mindenki más lemondott.

Felelős konzervatív pártként nyilván nem tekintünk ördögtől való dologként az öngondoskodásra, de fontosnak tartjuk a szolidaritást is. Bizony, a szolidaritást! Kiváló képviselőtársam, Z. Kárpát Dániel erre vonatkozó javaslatát hadd ajánljam akkor kormánypárti képviselőtársaim figyelmébe, mondjuk, a nemzeti élelmezési programot, amely nagyban segítené megoldani azokat a problémákat, amelyeket az előbb felvázoltam, és amelyek, szégyen, gyalázat, de nemcsak a legelesettebbeket, hanem azokat a dolgozó embereket is érintik, akik, mondjuk az oktatás vagy éppen a szociális szféra területén vállalnak munkát.

(15.30)

Lényeges volna, hogy a magyar állam példát mutasson, és ebből a szolidaritásból a szociális ágazat dolgozóit se rekessze ki. Azokat, akik a szociális válság elleni küzdelem első védvonalában küzdve, sokszor maguk is  méltánytalan módon  komoly megélhetési gondokkal küszködnek.

Nyilván a védett luxuslakóparkok világából meg a kacsalábon forgó birtokközpontokból mindezen problémák marginálisnak is tűnhetnek. Felelős konzervatív pártként nem hiszünk az állam mindenhatóságában, tehát nincs itt semmiféle koherenciazavar, Nacsa képviselőtársam, de abban a neoliberális embertelenségben sem, amely koraszülött jóléti államnak hazudta és gyakorlatilag hazudja most is a rendszert.

Újra meg újra, itt és most is el kell mondani, hogy a tessék-lássék tűzoltás már nem elegendő. Ha a humánerőforrás-katasztrófát el kívánja kerülni a kormány, akkor gyors és valódi bérrendezésre van szükség a szociális szféra területén is. Higgyék el, a magyar emberekbe, a hazai humán tőkébe való beruházás a legeslegjobb befektetés!

Kiemelt fontosságú, súlyosan aggasztó problémának tekintjük, hogy az ágazati pótlékkal számított személyi juttatásokra fordított összeg 2022-ben is nagyon alacsony, 122,5 milliárd forint volt; ez ’23-ban 135,5 milliárd forint volna, ami az inflációt messze nem fedező, csak 10 százalék körüli nominális növekményt jelent.

A harmadik olyan terület, amiért szót emeltünk, az egészségügy volt. Az egészségügyi szakdolgozók méltatlan helyzetét kívánta volna javítani a javaslatunk, ami nyilvánvalóan kormánypárti részről szintén a kukában végezte. De hogyha valaki őszintén szembenéz azzal a munkaerőhiánnyal, azzal a szakdolgozói hiánnyal, azzal az elvándorlással, ami az egészségügyi ágazat területét érinti, és hogyha őszintén szembenéz, mondjuk, a magyar nemzet egészségügyi állapotával, a mortalitási adatainkkal, akkor be kell látnia azt, hogy alapvető kötelezettség lenne, mondjuk, egy-egy ilyen módosító javaslatot elfogadni.

Mivel önök ezt nem tették meg, ezért a Jobbik-Konzervatívok azt tudja most is mondani, hogy a fent felsorolt okoknál fogva ezt a költségvetési módosítást támogatni nem fogjuk tudni. Köszönöm a figyelmüket. (Taps az ellenzéki pártok padsoraiban.)