DÓCS DÁVID, a Mi Hazánk képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Elnök úr! Köszönöm szépen a szót. Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! Én azt gondolom, hogy soha rosszabbat! Amit itt képviselőtársaim elmondtak a kisebbségekkel kapcsolatban, arra én azt tudom mondani, hogy ha az elszakított területen élő magyarokat megpróbálnák hasonlóan támogatni és hasonló előnyökhöz juttatnák, akkor talán egy sokkal szebb világban is élhetnénk.

A kormány a nemzetiségekről szóló beszámolójában hosszan sorolja azokat a támogatásokat, legyen szó kulturális támogatásról, a nemzetiségi média biztosításáról vagy akár a cigányságot leginkább érintő végtelen pénzcsapokról, amelyekkel a magyar állam mind-mind megkönnyíti az anyaországoktól távol élő polgárok önmegélését vagy a legnagyobb számú hazai kisebbségek identitásának az erősítését, ahelyett, hogy a magyarságtudatuk erősödne.

Ennek az előterjesztésnek a megvitatását azonban fontosnak tartom egy másik oldalról is megvilágítani, hiszen az eddigi felszólalások mind más oldalról közelítették meg a témát, mint ahogy azt én fogom. A Mi Hazánk Mozgalomnak mint nemzeti ellenzéki pártnak a „nemzetiség” szó hallatán automatikusan a Trianonban elcsatolt országrészeink lakosai jutnak eszébe. Hogyan gyakoroljunk további gesztusokat a szomszédos országok hazánkban élő kisebbségei felé akkor, amikor Szlovákiában a mai napig érvényben vannak a Beneš-dekrétumok, amellyel kapcsolatban már a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága is elmarasztalta északi szomszédainkat? Ez a döntés mérföldkő volt a szlovák jogrend történetében, mivel először mondták ki nemzetközi szinten, hogy a Beneš-dekrétumok alapján ma is kerül sor vagyonelkobzásra a Felvidéken, természetesen a magyarok kárára.

Ugyanakkor a mosonmagyaróvári járást lassan felvásárolják a szlovákok, akik a saját nyelvüket, a saját fizetőeszközüket és többletjogokat szeretnének itt kapni és használni, és ezt követelik maguknak. Hogyan gyakoroljunk további gesztusokat a hazánkban élő román kisebbséggel kapcsolatban, amikor anyaországuk az ottani erdélyi magyar közösség kulturális és jelképi hagyományait folyamatosan gyalázza és tiltja? Náluk vajon mennyire számít a kisebbségek támogatása, az ő kulturális értékeiknek a fenntartása?

Tilos a székely zászló használata még a többségi magyar önkormányzatok vagy közintézmények homlokzatán is. Pár évvel ezelőtt a román kormányfő úgy nyilatkozott, idézem: „Ha a székelyföldi intézményekre kiteszik a székely zászlót, akkor azok is lógni fognak, akik kitették azt.” Ez bizonyára egy európai értékeken alapuló kijelentés volt részéről. Ráadásként pedig magyar hazafiakat koncepciós terrorváddal vágnak évekre a legkeményebb román börtönökbe, vagy még holtukban is háborítják a hont védő magyar hősöket, például az Úzvölgyében.

Vagy hogyan gyakoroljunk további gesztusokat a hazánkban élő ukrán kisebbséggel szemben, amikor bár Ukrajna keleti részén háború zajlik, és a fél világ hősként tekint az ukránokra és az ukrán vezetésre, addig ezt az állapotot ők kihasználva a nyugati végeken az ottani őshonos magyar kisebbséget válogatott módszerekkel próbálják véglegesen felszámolni, eltörölni? A munkácsi Turul-szobor esete tökéletesen szimbolizálta ezt a folyamatot, azonban ez az eset csak egy volt a sok közül.

A Munkácsi járás többségében, a magyarlakta falvakban leszedették a hivatalokról, közintézményekről a magyar nemzeti lobogót, vagy épp nagy szaktekintélyű pedagógusokat, iskolaigazgatót rúgtak ki, csakis a magyarságuk miatt. Precedensértékű talán a fornosi eset is, ahol éjfélkor négy rendőr segítségével tudták csak eltávolítani a piros-fehér-zöld lobogót. Itt azonban nem álltak meg, hiszen a Dercenben működő magyar állami fenntartású futballakadémiáról a magyar feliratot is eltávolították. Gondolom, hogy mindezt a „jó tett helyébe jót várj!” elv alapján.

A fentiekben felsorolt esetek jól mutatják, hogy az ukrán állam teljesen ki szeretné irtani a magyar nyelvhasználatot és a kulturális hagyományokat ebből a térségből. Eddig talán csak erről volt szó, azonban a háborút felhasználva fizikailag is magyartalanítani szeretnék Kárpátalját. A katonakorú magyar férfiakat, akik eddig még nem menekültek el, állatokként összefogdosva a húsdarálóba küldik, a világ legnagyobb atomhatalmával és egyik legjobban felszerelt hadseregével szemben; az otthon maradt családtagokat pedig a legválogatottabb módszerekkel, áramkimaradásokkal, anyagi ellehetetlenítéssel tartják terrorban.

A már most a felére apadó kárpátaljai magyarságot a végleges eltűnés veszélye fenyegeti tehát, és nem szabad megvárni, hogy egy kárpátaljai holodomor bontakozzon ki. És a lista bőven nem teljes, számtalan soviniszta cselekedetről beszélhetnénk még az őshonos magyar kisebbséggel szemben, amelynek eredménye a folyamatos létszámcsökkenés és végeredményben a kihalás veszélye.

Írásbeli kérdésekben és itt az Országgyűlésben is számtalanszor kértem a kormány képviselőit, hogy a külhoni magyarság érdekéért, különösen most a kárpátaljai magyarokéért minden nemzetközi fórumon határozottabban szólaljanak fel.

Még egy témára szeretném felhívni a figyelmet: van hazánkban egy olyan kisebbség, amelynek az elmúlt évtizedek kormányai számolatlanul osztogatták az eredményeket el nem érő segélyeket, természetesen jobbára munkanélkülieket. Mi csakis egy munkaalapú, teljesítményorientált társadalomban hiszünk ezzel szemben. Ezek a segélyek nem vezettek eredményre, hiszen a cigányintegrációra szánt milliárdokból, amiket közben elloptak az úgynevezett cigányvezetők, ha meg is valósult valami, akkor hiába kaptak szép házat, a padlót eltüzelték, sok esetben az ablakokat eladták, és rövid időn belül ugyanaz a putri volt a helyén ennek a szép új háznak, mint ahonnan kiindultunk, csak milliárdokat költöttünk közben ezekre a cigány integrációs programokra. Erre számos példa van sajnos még, ellenpélda is akad, de azt nem a programok, hanem az elhatározás és az igényesség szülte.

A szóban forgó kisebbséggel kapcsolatban a bűnözésről, a korai iskolaelhagyásról, a felelőtlen gyermekvállalásról, a gyermekanyaságról is lehetne beszélni, de a bűnözéshez visszatérve, különösen a most hétfőn három éve történt Deák téri mészárlás évfordulójára emlékezve, amely két magyar fiatal halálával végződött, azt gondolom, hogy mindenképpen meg kell állnunk egy kicsit, és beszélnünk kell, hiszen a többségi társadalom tagjainak vagy sok esetben a saját etnikumuk kárára elkövetett bűnesetek száma jelentősen nő vidéken is, így azt mondhatjuk, hogy akik tudtak is integrálódni, gyakorlatilag azok is kénytelenek elszenvedni egy társadalmi normákat teljesen figyelmen kívül hagyó életformát, ami nem biztos, hogy hosszú távon célravezető.

(10.10)

És ha már meg lett említve itt a gyöngyöspatai eset képviselőtársam részéről, akkor fontos elmondani, hogy valóban mélységesen felháborító, de az a része felháborító, hogy azokat kárpótolták, akik egyébként terrorban tartották ennek az iskolának a tanulóit. Sok esetben ennek az iskolának a tanulói más intézményekbe, más településekre kényszerültek. Így én és a Mi Hazánk Mozgalom azoknak adott volna kárpótlást és támogatást, akiket gyakorlatilag ki kellett emelni ebből az iskolából, pusztán azért, mert voltak ott olyan gyerekek, akiknek a közössége miatt egyszerűen nem lehetett normális oktatást tartani, nem lehetett egyszerűen a közösséget normális kereteken belül működtetni és felkészíteni arra, hogy a jövő hasznos generációjává váljanak.

Rengeteg ismerősöm van nekem is, aki cigány származású. Ők is úgy gondolják, hogy nem az értelmetlenül osztogatott pénzek lesznek azok, amik fel fogják tudni zárkóztatni a saját etnikumukat, hiszen a mondás úgy tartja, hogy nem az a cigány, aki annak születik, hanem aki úgy él. Tehát már az életformára érthetjük ezt a problémát, és egyáltalán nem azt gondolom, hogy a cigányság jelentene terhet Magyarországnak, hanem az a fajta életforma, ami sajnos a vidéki telepeken megjelenik általában.

Én azt kívánom azoknak a képviselőtársaimnak, akik ezzel szemben vitatkoznának, és akik nem így gondolják, hogy nyugodtan el lehet látogatni, én Nógrád vármegyébe szeretettel meghívom ezeket a képviselőtársaimat, és beköltözhetünk egy ilyen telepre. Meglátom, hogy egy-két hét múlva milyen tapasztalataik lesznek, mit fognak akkor gondolni erről a témáról, és hogyan fogják akkor megközelíteni, milyen megoldási javaslatokat fognak kínálni a felesleges cigányintegrációs programok és pénzek után.

Összefoglalva tehát: a Mi Hazánk Mozgalom szerint a nemzetiségi politikának a kölcsönös tiszteleten kellene alapulnia, amelyet bár mi minden kisebbségünk számára biztosítunk, de a gyakorlat azt mutatja, hogy velünk szemben sokan nem viszonozzák azt, sőt sok esetben az enni adó kézbe marnak.

Aki Magyarország határain belül él, tartozzon is bármilyen kisebbséghez, elsődlegesen magyar állampolgárnak tartsa magát, a magyar nemzet részének, máskülönben könnyen egy újabb Trianon küszöbén állhatunk, amit mi minden eszközzel meg fogunk akadályozni, hiszen ez nemcsak feladatunk, de kötelességünk is. Ha pedig így lesz, akkor számunkra továbbra is a pártunk alapításakor felvállalt, Szabó Dezsőtől származó idézet ad iránymutatást a nemzetiségekkel kapcsolatos kérdésekben is, vagyis hogy „minden magyar felelős minden magyarért”. Köszönöm szépen a szót. (Szabadi István tapsol.)