Z. KÁRPÁT DÁNIEL, a Jobbik képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Jobboldali emberként mindig a szülőföldön való boldogulás szempontjából vizsgálom a költségvetési tervezetet, abból a szempontból, hogy egy tipikus élethelyzetben lévő magyar család, mondjuk, egy gyermekvállaláson gondolkodó magyar család vagy gyermekeket nevelő magyar család szempontjából az a tervezet, ami előttünk van, milyen lehetőségeket rejt magában, illetve rejte lehetőségeket.

Abból a szemszögből vizsgálom mindezt, hogy a normális életet mennyire teszi lehetővé, mennyire hozza közelebb ez a költségvetési tervezet. Hozzá kell tennem, hogy a normális bérek közelebb hozására is igen nagy szükség volna, hiszen azt látjuk, hogy ha a szülőföldön való boldogulást vizsgáljuk, akkor az országot sajnálatos módon belengő depresszív hangulat mellett nagyon fontos azokat az anyagi eszközöket is megvizsgálni, amelyek lehetővé teszik ezt a boldogulást. Bizony, a magyar bérszínvonal a nemzetközi statisztikai térben sajnos nem került sokkal közelebb az európai átlaghoz, a nyugat-európairól nem is beszélve.

Talán az államtitkár úr és a képviselőtársaim pártállástól függetlenül egyetértenek velem abban, hogy elképesztően idegesítő volt azt hallani, hogy nyithatunk cukrászdát Bécsben; későbbi korokban, a 60-70 centis kilátók időszakát követően elképesztően idegesítő volt hallgatni  az utóbbi évekről beszélek , hogy 2030-ra utolérjük Ausztriát, miközben mindannyian tudtuk, hogy sajnos nem ez a vízió áll hazánk előtt jelen pillanatban.

Magyarország jelenlegi sikerét az hozhatná el, hogyha a szülőföldjén tudna boldogulni mindenki, aki akarja ezt; ha a vágyott gyermekek megszülethetnének Magyarországon, és hogyha a kényszerből távozó százezrek helyére nem jelennének meg százezrével a harmadik világból egyelőre ideiglenesen itt tartózkodó munkavállalók. Amikor tehát megvizsgálom a tényszámokat, megvizsgálom az előző zárszámadás számait, akkor ezen szemüvegen keresztül próbálom vizsgálni ezeket.

Érdemes vetnünk egy pillantást arra, hogy a tavalyi időszakban, szintén hasonlóan az év közepén benyújtott költségvetés, annak a tervezése  ne vitassuk el és ne legyünk inkorrektek, kétségkívül egy zavaros évben, egy külső körülményektől erősen terhelt évben , mégiscsak mennyire volt alkalmas a tervezésre. És hát, azt látjuk, hogy valóban, az a jósolt 4 százalékos gazdasági növekedés nagyjából tényleg egy technikai recesszióban csúcsosodott ki, és bár lehet ezért okolni számos tényezőt, az egészen biztos, hogy ha nem év közepén vizsgáljuk meg ezeket a terveket, hanem mondjuk, a költségvetés évét megelőzően egy vagy másfél hónappal, valószínűleg közelebb jutottunk volna a valósághoz.

Ugyanezt mondhatnám el a forint/euró árfolyamról is, ahol, emlékezzünk vissza, 2010-ben egy 266 környéki forint/eurón vette át a kormányzást az akkori Fidesz-kormány, ez a legelső fegyveres konfliktusról szóló híreket megelőzően 360 forint/euró körüli értéket vett fel. Aztán tudjuk, hogy tervezhettek költségvetést akármilyen árfolyam mellett, amikor ez elszállt 430-ra vagy még magasabbra, akkor az biztos, hogy a költségvetés terheit extra és markáns módon növelte, és ennek az árát valakinek meg kellett fizetnie.

Magyarországon ezt az árat nem a multicégek támogatásaiból szokták megfizetni, hanem a magyar családokat közvetlenül vagy közvetve érintő adóforintok elköltéséből. Ez jelenthet a család számára közvetlen transzfert, vagy jelenthet, mondjuk, egészségügyi, szociális, oktatási rendszert, az ezeken itt vagy ott, közvetlenül vagy közvetve történő spórolást. Pontosan ez az a gyakorlat, ami végigkíséri az elmúlt éveket. Azt látjuk, hogy amikor év végén rendeleti úton kellett módosítani ezt a költségvetést, az államtitkár úr talán megerősít abban, hogy itt nemcsak extra mínuszok jelentkeztek, de extra pluszt is találtak, hiszen a magasabb árakon a magyar családok annyi irreálisan magas mennyiségű áfaforintot fizettek be a költségvetésbe, hogy önöknek módosítani kellett ezermilliárdos nagyságrendben  ugye, 900 milliárd körül  az áfabevételi várakozást is. Tehát nem túlzok akkor, ha azt mondom, hogy nemcsak a kiadási oldalon szálltak el a különböző tervek, de a bevételi oldalon is, ezermilliárdos nagyságrend volt csak az áfakülönbség. Ez egyértelmű matematikai bizonyítéka a tervezhetetlenségnek.

Tehát ne sejtsenek itt valami ellenzéki összeesküvést, amely mindenképpen a költségvetés hitelességét igyekezne aláásni, ez puszta matematika. A tényszámokhoz akkor tudunk közelebb kerülni, hogyha minél kisebb az az időszak, ami a költségvetés elfogadása és a költségvetési időszak kezdete között zajlik. Ha ez csak egy hónap  van olyan ország, ahol egyébként néhány nap , akkor nyilván a hibahatár is alacsonyabb. Én arra biztatom önöket, hogy gondolják végig ennek a kilencéves hagyománynak a feladását, a saját dolgukat könnyítik meg vele.

Összességében azt kell hogy lássuk…  a családtámogatások rendszeréről kell hogy beszéljek, nem is csak pár, jó sok szót. Én nagyon üdvözöltem azt, amikor 2010-11-ben a családtámogatások rendszere úgy alakult át, hogy  retorikailag mindenképpen  a gyermekvállalást nemcsak ösztönözte, de honorálta, elkezdte honorálni a rendszer. A korábbi családi adókedvezményeknél például nagyjából a háromgyermekesektől volt tapasztalható kedvezmény vagy még ott sem.

(15.30)

És itt azt látjuk, hogy bejött a családi adókedvezmények rendszere meg a különböző támogatási formák. Most lépjünk túl azon, hogy az szja-mentességet háromgyerekes édesanyáktól kezdődően ígérték, csak aztán kiszámolták, hogy mindez mennyibe kerülne; látták, hogy sokba, ezért a sokkal kisebb populációt kitevő négygyermekes édesanyákra hozták meg ezt a döntést, spórolva a költségvetésnek, de pontosan a demográfiai célt feladva.

Viszont azt látjuk, hogy ez a családtámogatási rendszer bizony nem inflációkövető, és, államtitkár úr, válaszokat kellene találni arra, ha vannak demográfiai célok mögötte  sajnos a számok ezt még nem igazolják vissza , akkor csak úgy van értelme az egésznek, hogyha minden évben, kutya köteles módon, minden egyes eleme követi az inflációt. Ehhez képest azt látjuk, hogy a 2022-es 88 ezres élveszületési szám körül komoly vita bontakozott ki a Házban, és én szeretnék bekapcsolódni ebbe a vitába.

Mélységesen inkorrektnek tartom azt, amikor egy óriási, robbanásszerű, százezer fölötti élveszületési számot várnak el egy olyan időszakban, amikor a szülőképes korú hölgyek száma folyamatosan csökken.

De mérhetetlenül inkorrektnek tartom azt a kormányzati magatartást is, amely a nagyon rossz emlékű 2000-es évek végi termékenységi arányszámban mért katasztrófa után azt a természetes visszapótlódást, ami minden országban bekövetkezett a régióban, a Fidesz-kormányok sikerének állítja be, miközben ez nem az. A számok azt bizonyítják, hogy 90 ezer alatti vagy környéki születésszámokat tud ez az ország jelen pillanatban produkálni; nem látjuk a kiugrásokat a kormány családpolitikai intézkedéseinek köszönhetően, és ez baj. Látunk két esetben egy átmeneti buckát, és egyébként ezeket is nagyon kell üdvözölni, de összességében elmondható, hogy ez a családtámogatási rendszer nem tudta a demográfiai célokat beváltani; nem volt trendforduló; nem sikerült elérni azt, hogy a vágyott gyermekek és a valóban megszületett gyermekek közötti szakadék  nem árok, szakadék  csökkenjen.

És ha van mércéje egy kormányzat munkájának, akkor ez az  ez az 1., 2. és 3. számú , és éppen ezért állok értetlenül önök előtt. Ha szeretnének javítani ezen a katasztrofális helyzeten és a szülőföldön való boldogulást biztosítani minden magyarnak, akkor egyrészt haza kellene hívniuk, csábítaniuk a kényszerből külföldön lévőket, nem a hatdiplomás karrierépítőkre gondolok, akik reményeim szerint csak hazajönnek a folyamatábra közepén vagy végén; azokra gondolok, akik mondjuk, volt devizahitelesek, és a forintra váltott hitelüket egy nyugati vágóhídon realizált jövedelemből forintban fizetik. Ezekről az emberekről beszélek; kényszerből boldogulnak Nyugaton; itt lenne a helyük ebben az országban; nekik is vannak családterveik, gyermekvállalási terveik, és nem lehetnek itt velünk.

Államtitkár Úr! Hol van ebben a költségvetésben a hazahívó program? Hol van a kényszerből kivándoroltak számára lakhatási program? Tudja, mit látok? A lakástámogatások sor, felsorolva egyébként a családtámogatások között, 382 milliárdról 181 milliárdra csökken; kevesebb mint a felére csökken. Vesézzük ki az okait! Lehet, hogy ön ismeri azt a szakmai megoldást, ami emögött van, és pozitív irányba mutat egy költségvetési sor lefelezése; én ezt vitatom. Szerintem a lakhatás a bérkérdés mellett a másik kulcsa a szülőföldön boldogulásnak, a demográfiai kérdések megoldásának és annak, hogy ebben az országban legyen mérhető jövő száz év elteltével is. Hogyan csökkenhet egy ilyen, a családtámogatásokhoz ennyire közvetlenül kapcsolódó sor, és adott esetben a felére? Elképedve állok mindezek előtt!

És beszéljünk néhány szót  mert a családtámogatások körében ellenzéki kollégáim soha nem tudják kikerülni  a családi pótlékról! 00:00-nál szögezzük le: én nagy híve vagyok annak, hogy duplázzuk meg a családi pótlékot, de nem ám akárhogyan. Én nem tudom elfogadni azt a gondolatot, hogy alanyi jogon dupla annyi pénzt adjunk oda embereknek, aztán költik, amire akarják; ez szerintem egy kényelmes, félrenéző hozzáállást képezne le. Én vállalom azt, hogy ki szeretném kötni, hogy csak a gyermekek érdekkörében hasznosuló módon lehessen ezt az emelt összeget elkölteni; ennek pedig egyetlen garanciája van: a családi kártya.

Az általunk asztalra letett családi kártya intézménye arra alkalmas, hogy a dupla családi pótlékot, ami alanyi jogon jár, alapvető élelmiszerre, gyermeknevelési cikkekre, a gyermek lakhatására és a számára szükséges szellemi szolgáltatásokra, jószágokra lehessen elkölteni. Ha ez a feltételrendszer teljesül, akkor én holnap megdupláznám, és egyébként az ezt illető módosító javaslatot be is fogjuk nyújtani, tehát nem feltétel nélkül, de a duplázást a gyermekek érdekkörében hasznosuló módon egyértelműen valljuk és vállaljuk, nem alanyi jogon, és még egyszer mondom, komoly feltételrendszer mellett.

De ugyanígy rossz érzés tölt el, amikor a családi adókedvezmények rendszerének a változásaira gondolok. A bevezetését nagyon üdvözöltem; az összeghatárok a bevezetéskor szerintem megfelelőek voltak, tehát nagyjából leképezték az átlagjövedelemhez ké-pesti valódi segítséget nyújtani képes összegeket. De, államtitkár úr, mi történt azóta? Volt olyan év, amikor szelektíven növelték, súlyozták az inflációval, mondjuk, a kétgyerekesek számára járó családi adókedvezményt, de voltak hosszú évek, amikor nem. Ez a rendszer nem inflációkövető, és a családtámogatások egy jó részéről elmondható, hogy adott esetben az értékük felét elvesztették a bevezetés óta, és ezeket az értékeket a családoknak nem kompenzálta senki  ami tudja, miért baj? Mert a gyermeknevelési cikkeken ott van a 27 százalékos büntetőáfa, Európában a legmagasabb, és ezeknek az ára sokkal nagyobb mértékben szállt el, mint amit bármilyen támogatás tudott volna követni. Még inflációkövető családi adókedvezmények rendszerével sem tudtuk volna teljesen kompenzálni azt a büntetőadót, amit az áfán keresztül befizetnek ezek a családok.

Tehát további javaslatunkként fogadják el legalább a gyermeknevelési cikkek áfanullázását; ha a teljes alapvető élelmiszerkörtől valamiért tartanak, mert ezt drágának gondolják, legalább a gyermeknevelési cikkeken ne fizessen be több áfát egy család, mint amennyit családi pótlék formájában a gyerek után megkap. Ez szerintem pártfüggetlen alapállás lehetne, és pártokon felül álló módon mindenki tudná vállalni, már csak azért is, mert nagyon-nagyon óvatos a kormány, és 6 százalékos inflációt tervez a következő évre. Szeretném elmondani, hogy ha ez év decemberére  és én ebben szurkolója vagyok a miniszterelnöknek  el tudjuk érni, hogy egy számjegyű legyen az infláció decemberre éves átlagban, akkor az sem jelenthet 17 százalékos inflációnál kisebbet, ugye. Így jön ki a számtani átlag az év 12 hónapját tekintve, és ha a 17 százalékból önök jövőre valahogy 6-ot tudnak csinálni, én tényleg megtapsolom önöket.

Legyen szíves, fogjon szavamon a következő költségvetési vitánál; ha sikerül a 6 százalék, tőlem egy tapsra számíthatnak, de nem szeretném elviccelni, mert ez nagyon komoly téma. A helyzet az, hogy erős fenntartásaink vannak a 6 százalékos inflációt illetően  ami tudja, miért baj? Mert az egész költségvetésben a családok számára járó támogatásokat ezen 6 százalékos inflációs várakozás alapján dolgozzák ki. Tehát ha ez csak néhány százalékkal túlszalad, van, ahol elvileg és állítólag utólag kompenzálják, mint a nyugdíjak esetében. De az aktívaknál, a gyermeket nevelőknél ezt nem fogja kompenzálni és kipótolni senki, ezt a családok kellene hogy kigazdálkodják a saját költségvetésük terhére. Ez nem egy reális elvárás, államtitkár úr! Nem lehet 6 százalékos inflációval családtámogatásokat tervezni.

Hadd mondjak egy példát! Az óvodák és az általános iskolák költségvetési támogatása 6,6 százalékkal nő. Ez azt jelenti, ha csak 7 százalékos lesz az infláció, már megszorítások kellenek ebben a rendszerben, hogy ki lehessen ezeket gazdálkodni. Tudom, ön erre azt szokta mondani, mert régi szakmai partnerek vagyunk, hogy az önkormányzatok kezében ott a kulcs, hogy kipótolják ezeket az összegeket, ez kétségkívül igaz. De ha az önkormányzatok is forráselvonás áldozatai, nem fogják tudni kipótolni; akkor megint csak az van, hogy az óvodákon belül kell majd valamin spórolni, ami szerintem minden jóérzésű magyar számára elfogadhatatlan, nem lehet cél; az általános iskolák tekintetében ugyanezt gondolom.

Van itt egy negatív szirup, ami leönti az egész rendszert, államtitkár úr, ez pedig az, hogy miközben próbálunk spórolni, ugyanannyit biztosítani óvodáknak, iskoláknak, hát, a törlesztési terheink, tehát mint a családi költségvetésben is a személyi vagy a gyorshitel ára, sokkal magasabb, mint a hosszú lejáratú bankhitelé, és itt bizony annyira elszállt az államadósság, hogy tényleg impozáns volt, ahogy Varga miniszter úr erről beszélt, mert GDP-arányosan egyébként szerintem védhető lenne a történet. És amikor egy hitelminősítő megvizsgálja a magyar államadósság helyzetét, akkor GDP-arányosan tényleg jó az, ha 70 százalék alá sikerül megint csökkenteni, és lehet, hogy egy hitelminősítő cég erre még azt is mondja, hogy ez a nemzetgazdaság oké.

De van ennek egy nominális oldala is, államtitkár úr, és ez azért fontos számomra, mert a 2010-es 20 000 milliárdról elszálló  majd 50 000 milliárd fölé elszálló  adósság törlesztési terhét forintban mérik, ezermilliárdokban mérik, és amikor mi elkezdtük a szakmai diskurzust 2011-12-ben, akkor minden évben egy ezermilliárdos nagyságrend volt nagyjából  volt, amikor 900, volt amikor 1250 milliárd  az a törlesztési teher, amit az államadósság után fizetni kellett.

És most ott tartunk, államtitkár úr, hogy az az ezermilliárdos nagyságrend eddig 2541 milliárd forint volt, most pedig felmegy 3144 milliárd forintra. Ez nagyságrendileg már meg fogja közelíteni az egyik fajta befagyasztott EU-s keret értékét.

(15.40)

Tehát amikor a hiányzó EU-pénzekről beszélünk, lássuk, hogy a másik oldalon Magyarország a brutálisan növekvő kamatterhei miatt már egy ekkora nagyságrendet fizet ki. Nem szeretnék tényleg demagóg lenni, és az IMF-hitel akkori összegét emlegetni és súlyozni az inflációval, de ez egy nagyon komoly ballaszt az egész rendszeren.

Engem őszintén, tehát pikírtkedés nélkül érdekelne, hogy mi az államadósság-stratégiája a kormánynak, mert évekig azt mondták, hogy majd kinőjük ezt az államadósságot, túlpörgi a gazdaság, és ez az összeg évről évre egyre kisebb százalékot fog képviselni a költségvetésben, most pedig azt látjuk, hogy évről évre nagyságrendekkel növekszik az államadósság-törlesztés terhe, és elvonja a forrást. Ebben szerintem mindannyian egyetértünk, hogy elvonja a forrást más szükséges és sok esetben nélkülözhetetlen fejlesztésektől. Beszélhetnék én itt az állami médiára fordított 126 milliárdról és egyéb tételekről, ami vitaképes, hogy kelle ennyi, de ha az egészet leönti egy ilyen, több mint 3000 milliárdos kiadás, és nem látjuk, hogy mi a menedzsmentet illető elképzelés, hogyan akarja ezt menedzselni a kormány a következő években, akkor nagyon nehéz hiteles javaslatokat tenni arra nézve, hogy itt valahogy kimozduljunk ebből a helyzetből.

Még inkább riasztó az, államtitkár úr, hogy egy évvel ezelőtt a sajtóhírek szerint a költségvetés elfogadásakor még ilyen 1400 milliárdos kamattörlesztési terhet terveztünk, és ez brutálisan elszállt. Tehát nagyon rövid idő alatt ennek az értéke elszállt majd’ a kétszeresére. Most ehhez képest is megy föl ez az összeg, és nehogy úgy végezzük, hogy többet fizetünk évente államadósságkamat-törlesztésre, mint amennyit EU-forrásként realizálunk, főleg a mostani helyzetben, amikor a 700 milliárdos tagdíjat befizetjük, a piacunk nyitva van, a multicégek generálják a profitot, amit sokszor adózatlanul talicskáznak ki az országból, a másik oldalon meg  a kormány gazdaságpolitikája, retorikája egyéb faktorok miatt  nincsen semmi. A bevételi oldal e tekintetben üres.

Tehát ez egy kétségkívül kiszolgáltatott, borzalmasan nehéz helyzet, amivel valamit mégis kezdeni kell, főleg, ha ezen kiadások mellé járul a Magyar Nemzeti Bank vesztesége; szintén egy 400 milliárdos teher, és én továbbra sem értem az önök szabályozását. A szabályozás ugyanis arról szól, hogy ha vesztesége van a Magyar Nemzeti Banknak, akkor azt fizesse ki a költségvetés, a magyar adófizetők. Van ilyen más országokban is, ne ebbe kössünk bele. Na de mi van a nyereségével?

Az utóbbi több mint 12 évben számtalan olyan esztendő volt, amikor horrorisztikus nyereségeket produkált a Magyar Nemzeti Bank, nem volt ugyanakkor egy önök által ide lerakott szabályozás, amely ezt kötelező jelleggel befizettette volna a költségvetésbe. Nem tudom megállni, mindig azt hiszem, hogy kibírok egy költségvetési vezérszónokit devizahitelezés nélkül, de nem, és nem is akarom kibírni. Tehát volt olyan év, amikor a devizahiteles átváltáson egy horrornyereséget realizált a Magyar Nemzeti Bank. Ezt miért nem fizettették be vele, államtitkár úr? Ha akkor befektetik, megforgatják azt a pénzt, most a 400 milliárdos veszteséget ebből lehetne finanszírozni. Így az van, hogy az extra bevétel nem jött be, most az extra kiadást pedig a magyar adófizetők kifizetik. És még most, a héten is hallottam olyan indoklást, hogy önök megmentették a devizahiteleseket, amit muszáj helyre tennem, mert azt a történelmi pénzügypolitikai önfeladást, amit azon a területen produkáltak, nem tudom más példával összehasonlítani.

Tehát az, hogy a felvételkori árfolyamon való forintosítás helyett piaci árfolyamon forintosítottak, de előtte a szerencsések számára a végtörlesztési kedvezményes árfolyamot meghatározták, egy védhetetlen rendszer. Még ha nem lett volna végtörlesztés, akkor mutogathattak volna a piacra, de így, hogy a szerencséseknek volt egy kedvezményes árfolyam, az egyszerű magyar embernek pedig semmi, ez egy teljesen elfogadhatatlan rendszer, ezermilliárdos nagyságrendű vagyont vontak el a hitelkárosultaktól és tartottak a bankoknál indokolatlan módon, még akkor is, ha látszólagos veszteségeket a bankok is kimutattak.

De az biztos, hogy ez a pénzügyi rendszer és az a bankrendszer, amellyel paktumot kötöttek, majd EBRD-paktumot kötöttek, nem járt rosszul a devizahitelezéssel, magyar családok tömegei viszont rettenetesen rosszul jártak, és túlzás nélkül mondhatom, a demográfiai adatokon, a kivándorlási adatokon is látszik az a devizahiteles katasztrófa és az ebből kifolyó bizalomvesztés, amely magyar emberek százezreiben ott lakozik, és ott lakozott.

Azt is láthatjuk, hogy ha megvizsgáljuk a végrehajtási rendszert, annak a túlkapásait, akkor bizony mára összeáll a kép, hogy itt intézményesítetten fosztottak ki magyar családokat, nagyon sok magyar családot, és nem telhet el egy költségvetési vita anélkül, hogy az ő sorsukról ne beszélnénk.

Összességében tehát, ha valódi a cél, és én bízom benne, hogy az, hogy a magyar családokat a szülőföldön való boldoguláshoz segítsük, akkor a vendégmunkásimport áramvonalasítása és gördülékennyé tétele helyett sokkal inkább egy bérfejlesztési programon kellene gondolkodniuk.

A mi normális béreket célzó koncepciónknak a lényege éppen az, hogy a majdan felszabaduló EU-források és egyébként a hazai extraprofitból adódó források is egy olyan bérfejlesztési alapba kerüljenek, ahova fordulhat a mikro-, kis- és közepes méretű vállalkozó akkor, hogy ha nemzetstratégiai fontosságú beruházások mentén béreket kíván fejleszteni. A normális béreket célzó koncepciót egyébként az állam saját magán is elkezdhetné a közszféra bérrendezésével és folyamatos közelítésével az európai átlaghoz, tudna maga után húzni más ágazatokat is. De ne feledkezzünk el arról, hogy ennek a kormánynak a multicégekkel is van nagyon sok stratégiai szerződése. Mi ezeket már a tavalyi évben is alaposan megvizsgáltuk, és nem találtunk ezekben olyan kikötést, amely arról szólna, hogy legalább a termelékenység növekedésének megfelelően növekedjenek mindig a bérek is; vagy így van, vagy nem. Ezt piaci viszonyok döntik el, és ez így nem helyes.

Államtitkár úr, önöknek újra kellene tárgyalni ezeket a szerződéseket, és nem a multikat kedvezményezni vég nélkül, hanem kikötni, hogy a magyar családok szülőföldön való boldogulása érdekében itt is normális bérszínvonal legyen kimutatható. Három területet is felsoroltam tehát, egymástól függetlenül is működnek, de nyúljanak hozzá végre valamelyikhez, tegyenek ezeken a területeken valamit.

Mondok egy példát. Az akkumulátorgyár-ügynek nagyon sok leágazása van, de egy biztos, hogy irritáló. Ezek a cégek több száz milliárdnyi vissza nem térítendő támogatást kapnak, olyan jellegűt, ami a magyar mikro-, kis- és közepes méretű vállalkozások irányába nem nyitott. Tehát az a követelésünk, hogy állítsák le ezt a támogatási rendszert, nyissák meg a magyar cégek számára is, és a magyar kvótajavaslatunk szól egészen pontosan arról, hogy a magyar adófizetők pénzéből összerakott támogatási összeget csak olyan cég kaphassa meg vissza nem térítendő támogatás formájában, amely magyar munkahelyeket biztosít, amely magyar családok megélhetését teszi lehetővé.

Szeretném leszögezni nagyon élesen, hogy mindenféle kvótával szemben elutasító vagyok, legyen az migrációs, legyen az bármilyen másfajta kvóta. A zéró tolerancia elvét vallja a Jobbik-Konzervatívok politikai közössége ebben az ügyben. Egy kvóta irányában vagyunk megengedők, ez a magyar kvóta, amely a magyar munkavállalókat védi a vendégmunkások áradatával szemben.

Itt sem mondtuk azt, hogy zárjuk ki ezeket a multicégeket a piacról. Nem tiltottuk meg emberek átlépését adott esetben, ha vendégmunkásként érkezik az európai határon. Annyit mondunk  és ez nem egy akkora nagy dolog, ezt önöknek be kéne tartani , hogy a magyar adófizetők által összeadott támogatási pénz csak a magyar családok munkahelyeit támogassa létrejövetel vagy fenntartás szempontjából. Nem szeretném azt látni, hogy a magyar adófizetők vendégmunkások munkahelyeit finanszírozzák olyan külföldi cégek számára, amelyek aztán vagy kitalicskázzák adózatlanul a profitot az országból, vagy nem.

Egészen elképesztő tehát, hogy ilyen helyzet egyáltalán kialakulhatott, hogy erről beszélni kell, de az biztos, hogy sem a vendégmunkásimport, sem a szervezett migráció, sem a kvótaszerű megoldások nem jelenthetnek megoldást Magyarország jövőjére nézve. Megoldást csak a családok támogatása, a normális béreket célzó program, a bérek fejlesztése és a külföldre kényszerültek számára egy hazahívó program jelenthet.

A Jobbik-Konzervatívok közössége pedig minden költségvetési módosító javaslatát ennek a célnak rendeli alá azért, hogy ne csak normális béreket, de normális életet is elérhessünk minden magyar számára, ennek pedig kulcsa a szülőföldön való boldogulás ideája. Köszönöm a figyelmet. (Taps a Jobbik padsoraiból.)