ANDER BALÁZS (Jobbik): Köszönöm szépen a szót, elnök asszony. Tisztelt Képviselőtársaim! Sigmund Freud, a híres osztrák pszichiáter nagyot alkotott a maga területén. Volt neki egy lánya is, Anna Freud, aki az elhárító mechanizmusokról írt sokat, ezzel írta be nevét a pszichológia történetébe. Amit itt kormánypárti oldalról megtapasztaltam, az simán beleillik ebbe a vonulatba, tanulmányt írhatott volna erről Anna Freud.

Mik ezek az elhárító mechanizmusok? Ha valami kényelmetlen az egyén számára, azt megpróbálja teljes mértékben letagadni. Ilyen például a strucceffektus  államtitkár úrtól nem túl szakmai módon, de megtapasztaltam ezt most, utalok majd rá itt konkrétan, hogy mire gondolok , illetve a probléma racionalizálása, amikor nem tagadják el, hogy valós problémáról van szó, de azt megpróbálják másra hárítani, rákenni másra: Brüsszel, a szankciós infláció, és a többi, már hallottuk itt ezerszer.

Az infláció kapcsán hogy a búbánatban lehetséges, hogy Romániában 10 százalékos az infláció, Magyarországon pedig a decembertől decemberig tartó infláció  mondjuk, akkor a tavalyi esztendőt, ha nézzük  24,5 százalék volt?! Erre azért valamiféle racionális magyarázatot kellene adni, túl a kormányzati propagandán.

Nos, alapvetően egyébként itt a költségvetés kapcsán két filozófia, két óriási paradigma ütközik egymással. Az egyik egy neoliberális versenyképességi modell, a másik pedig  az oktatásügyre kívánom majd kihegyezni a mondókámat  a Széchenyi által lerakott alapokon nyugszik, ami, ugye, kimondta: „Egy nemzet ereje a kiművelt emberfők sokaságában rejlik.” Ha megnézzük, hogyan viszonyul ehhez a kormány, a kormányfő kinek a tanácsait fogadja meg, Széchenyi évszázados tanácsát vagy éppen Parragh László tanácsait, aki azt mondta, hogy a legfőbb versenyképességi előnyünk gyakorlatilag a leszorított bérekben rejlik, akkor, ha megnézzük a konkrét számadatokat, azt kell mondani, hogy Orbán Viktor bizony inkább hitt Parragh Lászlónak, semmint Széchenyi Istvánnak. Elképesztő, megdöbbentő, és a Jobbik-Konzervatívok részéről teljes mértékben elfogadhatatlan ez a neoliberális hozzáállás.

Az egyik tétel, amit mi a költségvetésben nem látunk, illetve módosítani szeretnénk, az a „férfi 40”-re vonatkozik. Igenis, a férfiaknak is megjárna az, hogy negyven ledolgozott év után, főleg, ha ezt nehéz fizikai munkával töltötték el, veszélyes munkakörben, akkor megjárjon az a lehetőség, hogy nyugdíjba vonulhat, és az életéből élvezhet még néhány évet, azt a kedvenc hobbijának vagy éppen az unokáinak szentelheti.

Nos, ha megnézzük a statisztikai adatokat, akkor azt látjuk, hogy egy magyar férfiember, mondjuk, egy svéd férfihoz viszonyítva 11 évvel kevesebb egészségben eltöltött esztendőre számíthat, és ha az EU 27-eket vizsgáljuk, akkor még ott is két év a lemaradásunk. Az, hogy milyen egészségi állapotban élik meg  ha megérik egyáltalán, mert 38 százaléka a magyar férfiaknak el sem jut odáig, hogy nyugdíjba tudjon vonulni , szóval, hogy milyen egészségügyi állapotban érik el a nyugdíjkorhatárt, arról pedig szintén horrorisztikus történeteket, illetve elborzasztó statisztikai számsorokat és adatokat lehetne itt a végtelenségig citálni, különösen az olyan halmozottan hátrányos helyzetűvé nyomorított válságrégiókból is, mint ahonnan én érkeztem, Dél-Somogyból.

Szóval, az egészségügyi mutatók, a mortalitási adatok egészen megdöbbentőek, és ilyen formában talán jogos az az igény, hogy ha megvan ez a negyven év ledolgozott munkaviszony, akkor a férfiak is nyugdíjba vonulhassanak. 200 milliárd forintból, számításaink szerint, ez egyébként megoldható lenne. De ha Magyarországot egyfajta multigyarmatként, a globális nagytőkének kiszolgáltatott országként tételezik a kormánypárti padsorokból, akkor nyilván ez egy lesöpörhető javaslat, és úgy tekintenek rá, vagy úgy irtóznak tőle, mint ördög a tömjénfüsttől.

Pedig ezek a magyar dolgozók azok, akik OECD-felmérések szerint egyébként jóval többet dolgoznak, mint a német átlag munkavállaló, 1400 éves órával szemben 1800 órát töltenek évente munkával, és ha megnézzük a kereseti viszonyokat, akkor az egészen tragikus. Itt most adott esetben nem a GDP-re akarok utalni, mert ezzel szoktak riposztozni kormánypárti oldalról, hogy mit beszélünk mi, amikor azt mondja az ellenzék, hogy a GDP tekintetében Románia is beérte már Magyarországot. Nézzük meg a fogyasztást! Nézzük meg azt a fogyasztást, ami Magyarországon bezuhant, a kiskereskedelmi fogyasztást, Romániában pedig a háború, a szankciós infláció meg a szankciók ellenére valahogyan mégiscsak növekedni tudott.

Magyarországon ezzel ellentétben egészen más viszonyulás van a munkavállalókhoz. Az itteni bérek ezt a fogyasztásbővülést lehetetlenné teszik. Itt az van, ha kell, akkor hét bőrt lehúznak a dolgozókról, aztán ha elhasználódtak, belebetegedtek, belerokkantak a munkába, akkor egészen egyszerűen eldobják őket, mint valami használt papírrongyot, vagy mint valami biorobotot. A nemzeti humántőke-állomány leépülése, leépítése ilyenformán egészen iszonyatos. És ha azt is hozzátesszük, hogy a halmozottan hátrányos helyzetű régiókban, ahol alacsonyabb a diplomások vagy éppen az érettségivel rendelkezők aránya, és mondjuk, ha szűken vetten csak a szakmunkásokat vizsgáljuk, a szakmunkás munkavállalókat, akkor ott 50 százalék sem éri meg a nyugdíjkorhatárt.

No, ez az a neoliberális receptúra, amit önök oly előszeretettel használnak, és amiről lemondani képtelenek, mert Orbán Viktor inkább Parragh Lászlónak hisz, mint azoknak a lakossági panaszoknak, amelyekkel azok a képviselők, akik azért oda mernek menni az emberek közé, nap mint nap találkoznak.

Államtitkár Úr! Azt mondta, hogy az ellenzék itt semmittevéssel, népnyúzással meg megszorításokkal vádolja alaptalanul  ugyebár, ön szerint  a kormányzatot, és azt is hozzátette, hogy reálértéken is nőnek például az oktatási kiadások a következő esztendőben, tehát nemcsak nominálértéken, hanem reálértéken.

(19.10)

Államtitkár úr, akkor én nem tudom, valamilyen furcsa szabotázs áldozata lettem, mert két külön költségvetési tervezetet nézegetünk. Mondanám a számokat, államtitkár úr: Klebelsberg Központ személyi jellegű juttatásokra, erre az esztendőre már a módosított költségvetésük, ugye, 540 milliárd forintot szán, jövőre ez 604 milliárd. Mekkora ez a növekmény? 12 százalék. Hol fedezi ez az inflációt? Igen, ilyenkor hivatkoznak majd ugyebár az uniós forrásokra, amellyel kapcsolatban ki szoktuk jelenteni, hogy azok valóban járnak Magyarországnak. Tehát ha ez egy nemzeti kormány, akkor legyen már képes arra is, hogy nemzeti erőforrásokból teremti meg egy normális és érdemi pedagógusbér-emelésnek a pénzügyi kereteit.

Ezerszer elmondtam, de nem tudom, hányszor kell még, ugye, mindig előcitálom az első világháborút követő példát, amikor egy vesztes világháború, egy elképesztő rablással járó román megszállás  19 ezer vagonnyi rablott holmiról szólnak a ’19 végi jelentések, annyit vittek ki Magyarországról , aztán egy igazságtalan, velejéig rohadt trianoni békediktátumot követően Klebelsberg Kunó nem Párizsban kopogtatott forrásokért, hogy kérem szépen, szeretnénk akkor rendbe tenni a hazai oktatásügyet, adjatok egy kis pénzt rá, hanem előteremtette. Olyan szinten előteremtette, hogy csodát varázsolt Magyarországon a romokon. Erre önök, kormánypárti képviselőtársak és hölgyek, az a helyzet, ha a számokat nézzük, akkor képtelenek, vagy pedig nincsen meg rá a hajlandóság. Ha pedig nincsen meg rá a hajlandóság, akkor miért nevezik magukat nemzeti erőnek, nemzeti pártnak, nemzeti kormányzatnak?

Államtitkár úr, mondom a következő számadatot. Szakképzési centrumok, bérjellegű kiadások: 133 milliárdról 150 milliárdra. Hol fedezi ez az inflációt? (Közbeszólás a Fidesz soraiból: Fedezi, 6 százalék, a jövő évi költségvetésről van szó.) Képviselőtársak! Lehet ezen röhögni, csak ki lehet próbálni azt, hogy milyen, mondjuk, akkor tanári fizetésből vagy egy szociális dolgozó fizetéséből megélni. Tudom, ez egy nagyon rossz és nem túl kecsegtető perspektíva az önök számára, ettől elzárkózott, ugye, Parragh László is, aki azt mondta, hogy nem akarja kipróbálni, milyen 300 ezerből élni. Elhiszem, hogy önök így vannak vele, de akkor ezen ne viduljanak, ne röhögjenek rajta, hát, egy pedagógus számára, a szociális szférában dolgozó diplomás vagy éppen szakképzett ember számára napi és keserű valóság az, hogy egyre kevesebbet ér a pénze, és önök ne 6 százalékos inflációról beszéljenek! Milyen 6 százalékos infláció? A tavalyi esztendőben is 24,5 százalék volt, egész évre vonatkoztatva. Lehet bűvészkedni a számokkal, csak a valóság mást mutat, és hogy most ebben az esztendőben mekkora lesz, nehogy már nekem azt mondják, hogy ezt az inflációs szintet ez a béremelés, amit itt látunk, kiírtam konkrétan, fedezni fogja. Nem fogja fedezni, semmire nem elég. Ez egyébként a szociális ágazatban és az oktatásügyben dolgozóknak a teljes megalázása. Ez semmiféle bérfejlesztést nem jelent.

Szeretnék akkor utalni a csehországi példára, ott elfogadta a parlament, hogy az átlagbérek 130 százaléka legyen az átlagos tanári pénz, tanári fizetés. Magyarország, ha a KSH adatait nézzük, 582 ezer forintról beszélnek havi szinten, hogy ez az átlagbér, szorozzuk már be ezt 1,3-del! 757 ezer forint lenne, és a csehek nem Brüsszeltől kérik a pénzt, a csehek ezt nemzeti erőforrásból meg tudják valósítani.

De mást mondok: Romániában is, tehát szörnyű, tényleg elképesztő dolog Romániával példálózni, és egyfajta ilyen pozitív példaként utalni rá, amikor 25 százalékos bérfejlesztést tudtak maguknak kiharcolni az ottani pedagógusok, önök itt meg 12 százalékkal akarják kiszúrni a szemüket, ami, még egyszer mondom, lehet itt azt mondani, hogy fedezi az inflációt, de hát ne nézzék már hülyének se a pedagógusokat, se a szociális szféra dolgozóit meg se senkit, mert nem fedezi! Egészen nyilvánvaló, hogy nem fedezi. De azt hiszem, hogy a pénteki vitanap során erre még bőven vissza fogunk térni. Az időm sajnos lejárt, pedig mondtam volna még, jegyzeteltem rengeteget. Köszönöm a figyelmüket.