DR. HILLER ISTVÁN (MSZP): Tisztelt Elnök Úr! Képviselő Urak! Tisztelt Országgyűlés! A magyar oktatás és a magyar kultúra helyzetéről és állapotáról kívánok beszélni a beterjesztett, jövő évre vonatkozó költségvetési terv szemszögéből, erről véleményt alkotni és véleményt mondani.

Szívesen beszélnék az oktatásügy egészéről, az oktatás- és nevelésrendszer finanszírozási esélyeiről, de önök kétségkívül egy olyan kormánystruktúrát építettek ki, amelyet én legitimnek tartok  nem értek vele egyet, de legitim , de amelyben ennek az országnak önálló, egységes oktatási tárcája nincs. Így aztán külön tárcához tartozik a közoktatás, történetesen a Belügyminisztériumhoz, külön tárcához a felsőoktatás, szakképzés kérdése. Természetesen, mert az én fejemben  és remélem, sokak fejében  a magyar oktatás és a magyar kultúra kérdése, a nemzeti oktatás és a nemzeti kultúra kérdése ezer és ezer szállal kapcsolódik egymáshoz, így aztán erről a területről is elmondom a véleményemet, amely történetesen más tárcában foglal helyet irányítás tekintetében, mint a közoktatás, de ugyanabban, mint amelyben a felsőoktatás.

Azért szeretném leszögezni, hogy bizony helyesebbnek tartanám  és nem elsősorban a képviselők tájékozódása miatt, mert nekünk ez kutya kötelességünk, sokkal inkább a jelen helyzetben lévő magyar oktatás és kultúra dolgában , hogy ezt a nagy, és egyáltalán nem vonom kétségbe, hogy az önök, képviselők és az önök által biztosított működésű kormány számára is fontos területet egy egységes tárcába fogják össze.

Természetesen tudom, hogy Magyarországon a miniszterelnöknek van kormánya és nem a kormánynak van miniszterelnöke, de önöknek, kormánypárti képviselőknek, tapasztalattal rendelkezőknek kell hogy legyen rálátásuk arra, hogy egy kormányzati struktúra mennyiben tudja befolyásolni, jobbítani vagy éppenséggel a színvonalát csökkenteni annak az adott területnek, amelyről beszélek, és amelyről együtt fogunk gondolkodni, bizonyára vitatkozni is.

(13.20)

De hát, adottságnak kell tekinteni mindazt, amit önök létrehoztak a kormánystruktúra dolgában és elfogadtak. Így beszéljünk először a közoktatás ügyéről. Kétségkívül ez ma nem kizárólag a szűk értelemben vett érintettek körében, hanem a magyar társadalom egészében egy olyan kérdés, amiről sokkal többen gondolkodnak, foglalnak állást, úgy gondolom, hogy többségében vitatják, néhányan talán támogatják, de mindenképpen a gondolkodás egyik középpontjában áll, hogy merre visz a magyar iskola jövője, merre a pedagógusok sorsa, és leginkább  mert hát mégiscsak, bármilyen furcsa, ez a legfontosabb  a diákok, a gyermekeink, az unokáink előmenetele hogyan alakul, és ezt hogyan segíti elő az önök rendszere, és az a 2024-es évre vonatkozó költségvetés, amit beterjesztettek.

Én nem egy önálló évet látok, hanem folyamatokban gondolkodom, és azt a folyamatot, amit önök egy bő évtizeddel ezelőtt, 2011 végén elindítottak törvények, szaktörvények elfogadásával, a gyakorlati bevezetés tekintetében pedig egy bő évtizede, 2013. január 1-jén, egy általam mindvégig kritizált, de kétségkívül nagy ívű változásnak írom le; olyan változásnak, ami mögött volt koncepció és elképzelés. Ezt a koncepciót és elképzelést én nem helyeseltem, most sem helyeslem, de ettől még el kell ismerni, hogy volt mögötte gondolati tartalom.

Mi volt ez? A magyar iskola fenntartói struktúrájának teljes átalakítása, az önkormányzati fenntartású iskolák államosítása, a későbbiekben az egyházi fenntartású közoktatási intézmények arányának megduplázása, az állami fenntartás és ezen keresztül a magyar fiatalok döntő többségének oktatásában az állam dominanciájának kialakítása. Ezt szolgálta a költségvetéseik sora is, és ebbe a sorba illeszkedik bele az, amit beterjesztettek most javaslatként.

Kérem szépen, hallgassanak meg tőlem egy idézetet, amelyet az önök egy társa mondott, történetesen egy volt államtitkáruk, helyettes államtitkáruk, aki maga is tanárember. Én sokat vitatkoztam vele, de a hozzáértését nem vontam kétségbe. A következőt mondja az önök volt államtitkára: „Azért mondtam le, mert úgy éreztem, becsaptuk a tanárokat. Megalkottunk egy törvényt, a kapcsolódó rendeleteket, kitaláltunk és bejelentettünk egy rendszert, majd Matolcsy miniszter úr 2012 végén azt mondta, nincs pénz. Nincs pénz a pedagógusbér minimálbérhez kötésére. Én pedig úgy láttam, az nem működik, hogy rászakad a tanárokra egy új szisztéma, elvárjuk a minősítést, a több munkát és adminisztrációt, de a magasabb fizetést nem garantáljuk.”

Megszegett ígéretről van szó. Tanárok, diákok és szülők különböző időpontokban más-más módon, más-más habitussal tiltakoznak nem egyszerűen valami ellen, hanem valamiért, és igazából az a helyzet, hogy a problémák igen nagy részét az önök által megszegett ígéret okozza; nem valamiféle ellenzéki kényszer, nem az utca hangja, nem az, hogy valami olyasmit ígértek, amit ráadásul nem vezettek be, hanem az, hogy ezt megígérték, bevezették, aztán megszegték. Önök azt ígérték, hogy miközben több munkát követelnek a magyar pedagógusoktól, melléje-mögéje tesznek egy közoktatási koncepciót, ehhez úgy adnak több pénzt, hogy annak értékállóságát az biztosítja, hogy a mindenkori minimálbérhez kötik a tanári besorolást, ha tetszik, az A1-es kategóriát. És ezt önök megszegték.

Ha nem szegik meg ezt az ígéretet, most 85-90 százalékkal magasabb a magyar pedagógusok bére. Ehhez képest a követelésük kimondottan méltányos. 45 százalékos béremelést követelnek, miközben az önök által meghozott, bevezetett, majd megszegett ígéretük szerint ez most durván 85-90 százalékkal lenne magasabb. Ezért állnak vitában. Valami olyasmit tettek, aminek a szakmai részét én vitattam, de elismerem még egyszer, hogy volt mögötte koncepció, az ehhez szükséges finanszírozást itt megígérték, bevezették, aztán megszegték.

Eltelt majd’ egy évtized azóta, hogy ez történt, és ma már, bármilyen furcsa, önmagában a pedagógusbérek rendezésével a magyar közoktatás állapotát nem lehetne javítani. A pedagógusbérek rendezése szükséges, de nem elégséges a magyar közoktatás szinten tartásához, főként nem színvonalemeléséhez.

Van itt egy vita közöttünk, amit érdemes a legnagyobb nyilvánosság előtt elmondani és megvívni, amiben  a saját és a politikai közösségem nevében is mondhatom  mi sajátos álláspontot foglalunk el, mert ebben nem vagyunk hajlandók részt venni. Miről van szó? Elhangzik egy olyan állítás, sokszor megismételt állítás, miszerint a baloldal képviselői  ne taglaljam most, hogy ez az önök fogalma szerint pontosan mit jelent, mindenesetre a kifejezés tartalmi idézet önöktől  akadályozzák, hogy Brüsszel kifizesse azt a pénzt, amiből önök pedagógusbért kívánnak emelni.

Én ebben a vitában nem vagyok hajlandó részt venni. Azért nem vagyok hajlandó részt venni  elhihetik, nem gondolattalanságból és nem gyávaságból , mert az alapállítást tartom hamisnak. Azt állítom önöknek, hogy a magyar pedagógusok bérét a magyar központi költségvetés kell hogy állja teljes egészében. Nem Brüsszel, nem ez, nem az, nem más ország, nem más központ, hanem a magyar állam központi költségvetése! Ezzel tisztességesebb lenne szembenézni. Ezért abban a vitában, hogy önök azt mondják, akadályozza ez az oldal, majd ennek az oldalnak bizonyos képviselői azt mondják, hogy nem, nem, majd azt mondják, de igen, na, én ebben nem veszek részt. Azért nem veszek részt, mert az alapállítás hamis, téves.

Önök döntő többségében egyéniben megválasztott képviselők, és nem kis részben olyan listás képviselők, akik a választási rendszerünkből adódó listás helyek döntő többségét elhozták. Önök magyar képviselők. A magyar pedagógusok bérét nem állhatja más, és nem is kell, hogy más állja, mint a magyar állam központi költségvetése. Ezért engem az érdekel, hogy abban mennyi van. Tisztességesebb lenne önöktől, ha azt mondanák, hogy ennyi van most, ezt tudjuk adni, és nem arra hivatkozni, hogy mástól, például Brüsszeltől várnak pénzt, és ebből levezetni egy politikai csatát.

(13.30)

Egyébként önök is tudják, hogy egy idő után úgyis a magyar állam központi költségvetése kell hogy fedezze és fizesse az egészet az utolsó fillérig. Ezért én megismétlem: engem az érdekel, hogy a magyar állam központi költségvetésében milyen béremelés van a pedagógusoknak. 11,7 százalék; ez az, amit ez a költségvetés ma a magyar pedagógusnak, az önök által jósolt 6 százalékos infláció mellett biztosítani tud. Csodálkozom, hogy nem állnak ki ezzel. Én tisztességesebbnek és bátrabbnak tartanám, ráadásul ekkora többséggel, ha azt mondanák: vagyunk olyan helyzetben, amiben  legyen ez gazdasági, külpolitikai, a legkülönbözőbb módon megítélt válság miatt, mert aki tagadja, hogy válság van, az ostoba vagy hazudik , ebből a költségvetésből a mi gazdálkodásunk szerint nettó 5,7 százalékos béremelést tudunk adni a pedagógusoknak. Nem teszik.

Vitatkoznék akkor is, hogy tudniillik miért ne lehetne több, és mi az, amiből én érdemesnek tartanék elvenni, hogy ez méltányosabb legyen. De kérem, ez együtt, azt gondolom, hogy hosszú távon nem szolgálja ennek az országnak az érdekét. Először volt egy megszegett ígéretük, a megszegett ígéretük miatt a területért felelős, közoktatásért felelős helyettes államtitkár lemond, majd fél évtizeddel később elmondja, hogy ez az egész hogy történt, majd miután kiderül, hogy megszegték az ígéretüket, és nem tudják teljesíteni azt, amit bevezettek, egy másik költségvetésre hivatkozva politikai vitát kevernek-kavarnak, amivel kapcsolatban  még egyszer mondom, mivel vitatom az alapállítást, és egyáltalán nem fogadom el  szerencsésebbnek tartanám, hogyha ezen vitatkoznánk.

Ezért megismétlem az én, a mi alapállásunkat: a magyar pedagógusok bérét a magyar állam központi költségvetése kell hogy fedezze, aztán a többiről, akivel akarnak, vitatkozzanak, ha van olyan ostoba, aki ebbe a vitába belemegy.

Ugyanakkor mit láthatunk arról a rendszerről, amit felállítottak? Most nem egyszerűen csak a finanszírozás részéről, hanem tudom, hogy önök közül is jó néhányan nemcsak pedagógus végzettségűek, hanem hosszú időn keresztül tanítottak, és biztos vagyok benne, hogy mindannyiuk családjában van érintett, legyen az pedagógus, diák vagy éppen egy baráti szülő. Én azt állítom, hogy az a pálya, amire ráálltak…  még egyszer: most nem a megszegett ígéretről beszélek, mert arról elmondtam a véleményemet, ez nem hozta el a hozzá fűzött reményeket. Nem emelkedett a magyar közoktatás színvonala. Annyi felmérésre tudnék hivatkozni, de szerintem ezeket ismerhetik, ha nem, kérem, nézzenek utána, ezek magyar kutatók által mért felmérések, és általunk is elfogadott, nemzetközi teamek által közzétett jelentések, nem találnak olyat, amely azt mondaná, hogy magasabban áll a magyar közoktatás színvonala, mondjuk, az utolsó mérhető évben, 2022-ben, mint egy bő évtizeddel korábban. Nincs ilyen, és ha nincs ilyen, akkor mégiscsak meg kellene fontolni, hogy ez a rendszer, illetve ennek a rendszernek a finanszírozása helyes-e.

Van még valami, amiről nem tehetnek, mi sem, együtt szenvedtük el, mert azért valljuk meg: borzalmas éveket élünk, nem mi politikusok, hanem mi, mindannyian magyarok és nem magyarok. Itt volt ez az istenverése járvány, amikor be voltunk zárva a barlangjainkba, a gyermekeink nem járhattak iskolába. Nem tudom, tudjáke, vannak olyan területek, ahol pszichológusok most azzal foglalkoznak, hogy gyermekeket megtanítanak mosolyogni; mert az évekig hordott maszk mögött nem volt értelme nevetni. Ugye, tudják, hogy az ember egyik legkülönösebb tulajdonsága  nem kizárólag az emberre vonatkozó, de az emberre biztos , hogy arcmimikájával ki tud fejezni érzelmeket, a mosollyal az örömöt vagy éppen más tekintettel a bánatot, és ezek a gyerekek ezt nem tanulták meg. Őszintén szólva, ennél szörnyebbet nem tud mondani ám politikus a másiknak, átvéve a kutatás eredményét. Erről nem tehetnek.

De kérem, számos felszólalás, énáltalam is megfogalmazott vélemény szerint: mondják, miután túl vagyunk ezen a járványon, valóban beütött egy másik szerencsétlenség, a háború, nem kellett volna ebben a következő évben  amit őszintén remélek, hogy járvány már nem sújt, bár más se sújtana, de járvány már nem  elgondolkodni azoknál a gyermekeknél, akik 6-7-8 évesek voltak a Covid két évében, és akik nem részesültek a hagyományos értelemben vett oktatásban, az alapok elsajátításán?  akinek a tanító nénije nem tanította meg azt, amit önöknek meg nekem évtizedekkel ezelőtt a tanító néni. Fogadjunk, hogy mindannyiuk fejében ott van egy mondat, egy hangsúly, hogy hogyan kell az o betűt a b betűhöz kötni, vagy hogy hogyan kell leírni azt a szót, hogy „anya”. Ezt ennek a három évfolyamnak nem tanította meg senki. Miért nem gondolnak arra, hogy ezt pótolni kell, hogy erre érdemes szánni? Mert ebben a költségvetésben ilyen nincs.

Tudják, lehet azt, nem egyszerű, de lehet pótolni, amikor egy tizenéves, épp középiskolás nem tanulta meg azt, hogy milyen hosszú a Nílus, milyen magas a Mount Everest, és egyébként mikor volt a nagyharsányi csata. Ez, kérem, pótolható. Az, hogy hogyan kell megtanulni írni, olvasni, számolni, hogyan kell érteni a szöveget, melyek a digitális alapismeretek, ezeket, ha nem tanítják meg 6-7-8-9 éves korban, az egész tudás, minden, amit később építeni akarnak rá, az nem lesz szilárd. Egy olyan házat építenek, aminek az alapja teljesen labilis. Gondolat nincs ebben a költségvetésben erről, semmi  miközben együtt éltük meg.

Van tehát egy megszegett ígéret, van tehát egy színvonalcsökkenést, egyértelműen színvonalcsökkenést produkáló közoktatási rendszer, volt a világjárvány, és nem veszik észre, hogy maga a rendszer, amit felépítettek, sajnos megbukott. Ehhez képest azon folyik a versengés, hogy most akkor több pénz van vagy kevesebb  a mire? A mire?! Ha ugyanis azt gondolnánk, hogy maga az irány, maga a szisztéma, maga a rendszer, mindaz, amit kialakítottak, jó, akkor valóban lehetne versengeni: nem 5 kellene, hanem 8. Azt mondják, most van 7, és akkor ez itt egy hagyományos költségvetési vita az oktatásról. De nem ez van, nem ez van! A saját államtitkáruk mond le azért, amit tettek, nyilatkozik idézettel, vállalva, azt mondja, hogy nincs oktatáspolitika; nyilvános, nem egy zárt közegben tett, kicsempészett idézet.

Kérem szépen önöket, gondolják végig, hogy akkor ez így helyes-e. Én biztos vagyok benne, hogy a problémát érzékelik. Először is a problémát érzékelők hangja most már elég hangos ahhoz, hogy eljusson önökhöz is, de fogadjunk, hogyha arra nem akarnak figyelni, pedig megtehetik, pénteken is hallják majd, akkor saját környezetükben is, biztos vagyok benne, hogy ezt mondják.

(13.40)

Arra kérem önöket, hogy az oktatás közoktatási részére vonatkozó költségvetést alapjaiban változtassák meg és írják át, ez ugyanis így a színvonalesés költségvetése a magyar közoktatásban. Ez nem a színvonalemelés, nem azt biztosítja, hogy de ha még kiharcolnak 270 millió forintot, akkor jobb lesz. Nem lesz jobb! Egy rossz szisztémát finanszíroznak, egy rossz, színvonalesést mutató rendszert finanszíroznak, és azon vitatkoznak, hogy ebbe a rossz szisztémába, ebbe a rossz közoktatási rendszerbe több pénzt tegyenek vagy keveset. Alapvetően elhibázott a koncepció.

Megismétlem tehát: a pedagógusbérek rendezése szükséges, de nem elégséges a magyar közoktatás színvonalának megtartásához, színvonalának emeléséhez. Minthogy most költségvetésről van szó, majd két nap múlva beszélünk a státusztörvényről és annak kapcsán arról, hogy milyen felfogással rendelkeznek önök a magyar közoktatás jövőjéről, de mégiscsak annak a státusztörvénynek a finanszírozási feltételei is ebben vannak benne, ezért magáról a rendszerről kell sajátos módon két részben, de egy gondolatmenet két részében beszélni, az első részben a közoktatás finanszírozásáról, holnapután meg a státusztörvényről.

Nézzük meg a felsőoktatást! A felsőoktatás kérdésében egységes felsőoktatás-finanszírozásról nem tudok beszélni. Tisztelettel kérem önöket, ha végignézik, végigtekintik a költségvetés felsőoktatási részét, mintha nem is egy magyar felsőoktatás lenne, hanem kettő: van a még állami fenntartású felsőoktatási intézmények köre, és van egy ennél több, amelyet önök kiszerveztek és alapítványi fenntartásba adtak.

Képzeljék el azt az ismerősüket, aki egy nagyszerű tudományos karrier, pálya egy bizonyos pontján elnyerte a köztársasági elnöktől az egyetemi tanári kinevezést. Ha ez az ember állami egyetemen tanít, akkor az egyetemi tanári bére 2018 óta változatlan, 554 400 forint, amit garantál neki az állam. Ha ugyanez az ember, ugyanez a volt kollégájuk, ugyanez a barátjuk, ugyanez az ember ugyanazzal a tudással átmegy a város másik oldalára, és ugyanazt tanítja egy másik magyar egyetem hallgatóinak, akkor ma 800 ezer forintnál nem kap kevesebbet. Ez hogyan van? Nem magánegyetemről beszélek, hanem az önök által alapítványi fenntartásba tett egyetemről, aminek egyébként sajátos módon a finanszírozását a központi költségvetés állja. Kérem, ennél nagyobb biznisz a világon nincs!

Egy kuratórium, egy alapítványt képviselő kuratórium rendelkezik a teljes egészről, a második emeleti íróasztalról, a parkról, a laboratóriumról és az előadóteremről, de ezt a magyar adófizetők finanszírozzák. És ha az előbb említett munkatársunk ott tanít, akkor több százezer forinttal többet keres, mint a magyar állam által fönntartott egyetemen. De mi a magyar állam képviselői vagyunk! Hogyan lehet az, tisztelt képviselők, hogy önök azt támogatják, hogy az az egyetemi professzor, aki a saját, a magyar államunk tulajdonában lévő egyetemen tanít, sokkal kevesebb pénzt kap, mint az, aki nem a magyar állam tulajdonában lévő egyetemen tanít? Ez hogyan van? Ezenkívül az a helyzet, hogy ezt még inkább kívánják fokozni. Az a helyzet, hogy messze az önök által várt inflációs százalék fölött újabb 15,7 százalékkal a nem állami egyetemek; az állami egyetemek esetében pedig éppen csak, hogy megtartják az előbb említett színvonalat.

Itt ki kell térnem egy részletkérdésre. Van egy olyan fejezeti cím, számonkérték az ellenzéktől a pontos és a részletes áttanulmányozást, ezért idézem: „nemzetközi európai uniós és határon túli felsőoktatási feladatok programtámogatása”. Tudják, mennyivel emelkedik? 1147 százalékra. Önök megemelik 1147 százalékra! Én azt feltételezem, hogy ebben lehetséges az Erasmus-program összegének teljes átvétele a magyar költségvetésbe. De tisztelettel felhívom a figyelmüket, hogy az a vita, amiről itt most részletesen fölösleges beszélni, de mindannyian tudunk róla, nem önmagában finanszírozási kérdés. Nem egyszerűen a pénzt vonják el az egyetemektől az Erasmus+ programba, hanem a részvételi jogot. Betehetnének még 1147 százalékot, ez akkor sem fog tudni működni.

Ugyanakkor van egy jelentős tétel, amelynek a rendeltetését érdemes tisztázni, ezért a Pénzügyminisztérium tisztelt államtitkárához fordulok, Banai államtitkár úrhoz. Ismét szeretnék idézni, nehogy azzal vádoljanak meg, hogy nem néztem, nem néztük át a költségvetést. Kérem szépen, a benyújtott törvényjavaslat 1. számú mellékletében tételesen megadott intézményi és központilag fejezeti szinten kezelt 2024. évi kiadási előirányzat 668,8 milliárd forint, ugyanakkor van egy több mint 200 milliárd forintot kitevő összeg, ami tételesen nincs a felsőoktatáshoz rendelve, de számításba van véve.

Államtitkár úrnak szívesen segítek azért, hogy tudjon nekem az értelmezésben segíteni. Az úgynevezett funkcionális kiadásokat tartalmazó mellékletből állapítható meg, hogy ez az előirányzat emelkedik, továbbá a XIX. uniós fejezet 3. címében a Helyreállítási és Ellenállóképességi Eszköz, magyarul, RRF-keretből 766,8 milliárd forintot szánnak. Ebben a 766,8 milliárd forintban van benne, lehet, a 200 milliárd forint esetleges további juttatása a felsőoktatásnak, ami a fejezeti indokolás 2. kötetének 579. oldalából derül ki. Idézem: „Az egyetemek megújítása komponens, az RRF digitális és klímacéljait fogja kiemelten fogja támogatni felsőfokú gyakorlati képzéshez kapcsolódóan épület-, eszközfejlesztéssel, valamint digitális képességfejlesztéssel, illetve a felsőoktatási képzések modernizációja az egyetemek és vállalkozások közötti együttműködések ösztönzését célozza.” Tisztelettel kérdezem, hogy ez az a címe, amiben a 200 milliárd forint további, felsőoktatásnak juttatott vagy juttatható összeg benne van-e.

A kultúráról kívánok most beszélni, egészen pontosan a kultúra finanszírozásáról, amelyben önök is látják, hogy a kultúra anyagi kondíciói romlanak, különösképpen a közművelődés. Mivel önök, egyéni képviselők, már kormánypárti egyéni képviselők, döntő többségében nem budapesti egyéni képviselők, igencsak fölhívom a figyelmüket akár az egyes választókerületeikben lévő közművelődési intézményeik finanszírozási feltételeire, mert azok romlanak. Megértem én, hogy nagy, egyébként akár tiszteletreméltó beruházásokat is adtak át az elmúlt években, csak ezek fenntartási költsége igen tetemes. Amikor több pénz volt, még éppen elbírták, de olyan megterhelést jelentenek a kulturális költségvetésben, hogy mivel nem sikerült pluszforrást kiharcolni, nyomja a vidéki közművelődés költségvetését.

De hogy ne csak a vidékről beszéljek, kérem, nem tudom, hogy figyelemmel kísérike a független színházak ügyét. Számos olyan független színház, társulat van, amely a központi költségvetésből nem kap, illetve nem fog kapni egy árva fillért sem, semmit. Semmit!

(13.50)

Azt kell feltételeznem ezen független színházak működését, előadásainak jó részét ismerve, hogy önöknek nem az előadás színvonalával van a baja  megjegyzem, a politikus aztán már miért ítéli meg egy előadás színvonalát , hanem hogy kormányellenesek, és azt miért finanszírozza a központi költségvetés, ami a kormánynak vagy a kormánypártnak nem tetszik. Mint aki viszonylag hosszú ideig feleltem ennek a területnek a minisztériumáért, arról tájékoztatom önöket, hogy korábban is kormányellenesek voltak, tudniillik nem ilyen színű meg olyan színű, hanem kritikus elmék, akik ezt színre viszik, és kritizálják a mindenkori kormányt.

Büszkén mondhatom, hogy mi az előadó-művészeti törvény megalkotásánál ezeket a színházakat is támogattuk, nem is akárhogy, önök meg nem. Ez politikai diszkrimináció költségvetési nyelven, ezért azt javaslom, hogy tűrjék jobban a kritikát, tűrjék jobban a művészek véleményét, viseljék el, hogy nem mindenki úgy gondolkodik, ahogy önök. És bármilyen furcsa, ez nem az önök költségvetése, ez a magyar állam költségvetése, amelynek tagjai azok a művészek, rendezők, színházi csoportok, amelyek egyébként nem kapnak egy fillért sem. Ezt én szégyennek tartom.

Végezetül, kérem, engedjék meg, hogy Pesterzsébet és Kispest országgyűlési képviselőjeként néhány mondatot mondjak! Egyéni módosító indítványokat nyújtottam be azért, mert ezt a választókerületet, amely valóban nem a leggazdagabb része Budapestnek, tisztességes és becsületes emberek lakják, akik sok-sok olyan hírességet adtak ennek a nemzetnek Kispestről és Pesterzsébetről, akikre mindannyian büszkék vagyunk. Áll ott egy, a második világháborúban bombatalálat érte piac, önmagában gyönyörű épület volt; abban a kerületben, ahol én is élek, oda jár a legtöbb ember. Nagyon szeretném, ha sikerülne felújítani, ez durván 4 milliárd forint.

Azt akarom javasolni, hogy egyszer menjenek el a Ráckevei (Soroksári)-Duna-ághoz, olyat látnak, amit nagyon kevés helyen Európában. Onnan, ahol most vagyunk, a magyar Országgyűlés házától légvonalban 10 kilométerre olyan természeti csodát látnak, hogy nem hiszik el. Párizsban, Rómában, Madridban ilyen nincs. Ha nem vigyázunk a víz minőségére, nagyon nagy baj lesz. Kérem, hogy tekintsék át ezt a módosító indítványt!

Biztos önök is nagy tisztelői Kós Károlynak, ő tervezte és csináltatta a Wekerle-telepet. Ott egy egészen sajátos vízvezetékrendszer van, annak a cseréjére évtizedek óta várnak, mint ahogy azt is kérem, hogy támogassák a kispesti kertváros csapadékvíz-elvezetésére beadott egyéni módosító javaslatomat.

Oktatásról, kultúráról beszéltem, és próbáltam úgy érteni, hogy ne egyszerűen csak számokat lássunk, hanem tudjunk leginkább a jövőről beszélni, amit én ennek a költségvetésnek a megismerésén át nem fogok tudni támogatni, de nem elég azt mondani, hogy nem. Arra próbáltam a véleményemet jórészt összefoglalni, hogy milyen irány lenne a helyes. Kérem, fontolják ezt meg! Köszönöm szépen, elnök úr.