ANDER BALÁZS, a Jobbik képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Tisztelt Államtitkár Úr! Státusztörvény, bosszútörvény, cselédtörvény, nevezhetjük akárhogyan, az oktatásügy kapcsán azonban térjünk vissza az alapokhoz, ahhoz a fundamentális kérdéshez, amelyik azt firtatja, hogy milyen társadalomképben gondolkodik a hatalom: a periféria, a perifériára, a félperifériára szánt gyarmati modellt tekintie magáénak, vagy pedig a polgári hitvallást követi.

Az előbbi egy szociopata neoliberális felfogás, amely az olcsósággal, nem pedig a tudással kíván versenyezni. Ennek nem számít a Széchenyinek tulajdonított mondás ezerszer bebizonyosodott igazságtartalma, ez cinikusan vigyorog akkor, amikor azt hallja, hogy egy nemzet ereje a kiművelt emberfők sokaságában rejlik. Ez állampolgárainak véres verejtékét, fáradságos munkáját árusítja ki, a társadalom szövetrendszerét és a teremtett természeti értékeket a profit érdekében bármikor feláldozni kész multinacionális nagytőkének. Cselédlétre kárhoztat, szabadon kizsigerelhető munkaerőállatnak tekinti az embert. És ha a globális értékláncok aljára száműzött, összeszerelő üzemek biorobotjává degradált, korán kelő, keményen dolgozó magyar munkavállaló belerokkan, belebetegszik abba, hogy miközben a hetedik bőrt is lenyúzzák róla, a fizetése viszont semmire sem elég, tehát ha már modern bérrabszolgaként nem tud több hasznot termelni gazdái számára, akkor szemrebbenés és szívfájdalom nélkül kirúgják, azaz lerugdalják a modern Taigetoszról, és az egzisztenciális vágóhídra küldik, vagy munkából egyenest a temetőbe.

Lehet, hogy nem idetartozónak gondolják, de igenis idetartozik, hogy ne feledjük, a németeknél éves szinten 25-30 százalékkal több munkaórát ledolgozó magyar férfiak 38 százaléka meg sem éli a nyugdíjkorhatárt, egy percet sem tud pihenni; nem tud a családjával, az unokáival még további boldog nyugdíjas éveket eltölteni, mert a korai egészségromlás és az idő előtti elhalálozás teszi a dolgát. Tragikusan rossz egészségügyi és mortalitási mutatóink, amelyek szerint példának okáért egy magyar férfi egy svédhez képest 11 évvel kevesebb egészségben eltöltött esztendőre számíthat, híven jelzik, hogy itt írott malaszt maradt a XIII. Leó pápa által az 1891-es Rerum novarumban foglalt szentencia, amely szerint rút és embertelen dolog embertársainkat a puszta haszonszerzés eszközeként használni.

Ha pedig az őslakosok túlságosan nyakasak volnának, többet és jobbat akarnának maguknak vagy legalább a gyerekeiknek, unokáiknak, esetleg már kevesen lennének ahhoz, hogy feltöltsék a futószalag melletti helyeket, akkor hoznak melléjük vagy helyettük akár tízezer kilométeres távolságból is mongol meg Fülöp-szigeteki szerencsétleneket, akik lenyomják az európai mércével nézve amúgy is nyomorúságos béreket, akikkel meg lehet mutatni a sztrájkra kész rebelliseknek, hogy nix ugribugri. A kapukat kinyitották, a szervezett vendégmunkásimportra lelkesen nyomtak igent a kormánypárti képviselők, akárcsak annak idején az erdélyi úri magyar elit, amelyik buzgón telepítette birtokaira a magyar parasztokkal ellentétben olcsónak és engedelmesnek tűnő román jobbágyokat a Kárpátokon túlról  meg is lett a rövidlátás keserű eredménye.

De vissza a mába! A kormány által kínált versenyképességi modell újfeudális társadalmat szül annak minden igazságtalanságával, annak minden nyomorúságával  és annak megfelelő oktatásüggyel. A miniszterelnök tanácsadója, Parragh László maga vallotta be, hogy Magyarország versenyelőnye az alacsony bérekben rejlik, és hiába tiltakoznak most egyébként balliberális oldalról is néhányan, a bérleszorítás mint versenyképességi paradigma nem most kezdődött. A 13 év e tekintetben szerves folytatása az azt megelőző elmúlt nyolc évnek. Lehet persze kormánypárti oldalról gúnyosan legyinteni, de a tények azért valóban makacs dolgok. A számok pedig azt mutatják, hogy miközben hazánkban az egy órára jutó munkaerőköltség 10,7 euró, addig az EU-átlag ennek a háromszorosa, de még Szlovákiában is másfélszer nagyobb, ennyivel több jut tehát máshol megélhetésre, valamint a magasabb jövedelmekből beszedett nagyobb adókból egészségügyre, no meg oktatásra, tehát a humántőke-képző rendszerek működtetésére. Így lesz máshol nemzeti forrásból is fedezet normális pedagógusbérekre, és így épülnek le nálunk a társadalom normális újratermelődését szolgáló ágazatok.

Hogyan is fogalmazott a baloldali elhajlással még csak véletlenül sem vádolható, általam is mélyen tisztelt Csath Magdolna professzor asszony? Egy ország versenyképességének legfontosabb forrása a nagy tudású, egészséges és életével elégedett lakosság, amelynek lehetősége van olyan munkahelyeken dolgozni, ahol tudását hasznosíthatja és folyamatosan növelheti, és a béréből megfelelő életszínvonalat és életminőséget tud biztosítani saját maga és családja számára.

Ettől sajnos olyan messze vagyunk, mint Makó Jeruzsálemtől, még akkor is, ha egyes kormánypárti előkelőségek nem akarnak szembesülni a magyar rögvalósággal, és nem átallják kijelenteni, hogy szerintük elképzelhetetlen, hogy a rettenetes magyar élet-, munkahelyi és bérviszonyok, valamint azok kilátástalansága miatt menekülnek el sokan az országból; ha pedig el is mennek, vélik mások, akkor azt bizonyára csakis kalandvágyból teszik, a kintlétet pedig bulinak fogják fel, és füves sütin élnek – mondjuk, az ilyesféle kijelentésekhez egész biztos hogy sok narancspálinkát kellett inni.

Tisztelt Képviselőtársaim! Mindezzel ellentétben létezik egy másik paradigma is, a Jobbik-Konzervatívok közössége által vallott polgári út, a normális Magyarország gondolata (Németh Szilárd István: Gyurcsánnyal!), Széchenyi elképzelése, ahol a tudás, ahol a szorgalom érték, és ahol nyilván azokat is megbecsülik, akik ezt a tudást előállítják, azt a tudást, amiről maga a miniszterelnök nyilatkozott úgy, hogy hazánk versenyképességének aranyfedezete.

De értéke egy újfeudális rendszer számára, ha a társadalom széles talapzatát egy olyan réteg alkotja, amelyik rendelkezik a közéleti viták lefolytatásához szükséges releváns tudással? Vagy az a magabíró polgári réteg, amelyik rendelkezik ezzel a tudással, és egy olyan anyagi függetlenséggel, amelyik biztosítja számára a mindenkori hatalommal szembeni kiállás lehetőségét, az veszélyes? Szándékosan nem a neomarxista merce.hu valamelyik liberális szerzőjétől, hanem újfent inkább Csath Magdolnától idéznék, aki A gazdaság van az emberért, és nem fordítva című kötetben így vélekedett: „Politikai szempontból is előnyösebb az, ha tanulatlan az ember, mert akkor könnyebben manipulálható. Aki látja a nagy összefüggéseket, könnyebben fogja a rossz politikát megkritizálni, jobban érti azt, hogy mit tettek a hazájával.”

Az Európai Bizottság Oktatási és Képzési Figyelője elszomorító adatsorokat tár elénk. A romló eredmények önmagukért beszélnek. A felmérések szerint míg 2010-ben 15 éves fiataljaink 17,6 százaléka teljesített alul olvasásból, 22,3 százaléka matematikából, 14,1 százaléka pedig természettudományból, addig 2020-ra az alulteljesítők aránya olvasásból 25,3 százalékra, matematikából 25,6 százalékra, természettudományból 24,1 százalékra romlott. 2010-ben az EU-átlag felett, 2020-ban viszont már az EU-átlag alatt teljesítettünk. Klebelsberg Kunó, a két világháború közötti legendás oktatási miniszter szerint a jövőt az iskolákban alapozzuk meg. Kormánypárti képviselőtársaim, kíváncsian érdeklődöm, hogy ezekkel az eredményekkel milyen jövőt kívánnak megalapozni, hogyan lesz ebből versenyképes polgári Magyarország?

Az a tudás, amely a nemzet sikerességéhez szükségeltetik, nem jön létre csak úgy magától. Romló eredményeink talán nem függetlenek attól a szomorú ténytől, hogy egyre nagyobb a tanárhiány, hiszen a pedagógustársadalom elöregedett. A pedagógusok döntő többsége néhány év vagy egy szűk évtized múlva eléri a nyugdíjkorhatárt, az utánpótlás pedig igencsak akadozik, hiszen nem sikerül a legkiválóbb ifjakat erre a csodálatos pályára vonzani, aztán ott is tartani. Miközben több mint négyezren jelentkeztek jogásznak, gyakorlatilag egy kézen meg lehet számolni, hogy mennyi új kémiatanára lesz majd hazánknak. És ha nem lesz kémia, fizika, matematika, biológia meg informatika szakos tanár, akkor nem lesz, aki tanítsa a jövő Magyarországának mérnökeit, szakembereit sem. Még egyszer kérdezem: mi lesz így a versenyképes magyar gazdaság ábrándjából?

Elmondtuk már sokszor: tanár nélkül nincs jövő, Fidesz és  legyünk azért ennyire önkritikusak!  egyik-másik ellenzéki párt vagy szereplő nélkül viszont igen. De tanár nélkül nem!

(17.10)

Hölgyek, Urak! A Jobbik-Konzervatívok álláspontja szerint a megoldás csakis az lehet, ha végre létrejön az új klebelsbergi fordulat. Tudják, kormánypárti képviselőtársak, már sokszor hallhatták tőlem: a vesztes első világháborút, az iszonyatos kártétellel járó román megszállást meg a velejéig igazságtalan trianoni békediktátumot, hazánk brutális megcsonkítását, feldarabolását követően Klebelsberg sem Párizsban kopogtatott pénzért, hogy sikerágazattá fejlessze a hazai oktatás ügyét. Önök miért Brüsszelhez kötik a pedagógushivatás tarthatatlanná vált egzisztenciális problémáinak rendezését? Igen, azok a pénzek, amelyekre kifogásként állandóan hivatkoznak, megjárnak Magyarországnak, azok nem nyugati könyöradományok. De ha esetleg horribile dictu mégsem jönnek, akkor vesszen a hazai oktatásügy, akkor vesszen a jövő?

Klebelsberg felismerte, hogy a lehető legjobb befektetés, ha az iskolákba invesztálnak. Miniszteri ciklusának végére már a GDP 16 százalékát kapta a kultusztárca. Jelenleg ennek a fele is elérhetetlen álomnak tűnik. Maradjunk tehát a megvalósítható realitások talaján, és vigyázó szemünket a környező országokra vessük! Csehországban nemrégiben elfogadta a parlament, hogy a pedagógusbérek 30 százalékkal az átlagbérek felett legyenek. Ez Magyarországon a KSH adatai alapján most 757 ezer forintot jelentene. Ezzel szemben egy húsz éve a hivatását gyakorló, egyetemi végzettséggel rendelkező, pedagógus II. fokozatot szerzett kolléga bruttója is csak 442 ezer forint, hiszen a bérszámításnál használt vetítési alap még mindig a 2014-es minimálbér  ennyit a 13 évről! Cselédbér  és az újfeudális hatalom pedagógusokhoz való viszonyulása is ennek megfelelő. Ha a kollégák meg kívánnak felelni azon kásleri axiómának, amely szerint egy jó pedagógus nemcsak tanár, hanem példakép, aki megmutatja a gyerekeinknek, hogyan kell kiállniuk önmagukért és küzdeni másokért, akkor jön a bosszú, jön a cselédtörvény, jön a rövid póráz.

A Jobbik-Konzervatívok frakciójának vezérszónokaként ismét nem egy ellenzéki megnyilatkozással szembesíteném a kormánypárti oldalon ülőket. „Az egész ország érdeke, hogy olyan pedagógusok oktassanak és neveljenek az intézményekben, akik szakmailag felkészültek, feladatukat hivatásuknak érzik, munkájukat sikeresen végzik, továbbá munkájukért olyan bért kapnak, amely lehetővé teszi számukra, hogy értelmiségi életet éljenek”  áll a Nemzeti Pedagógus Kar, tehát nem egy ellenzéki szervezet négy évvel ezelőtti évértékelőjében. A helyzet azóta csak romlott. Kérem, ne tetézzék!

A most tárgyalt törvényjavaslat növeli a pedagógusok terheit és csökkenti a szabadságukat; még jobban korlátozza a szakmai autonómiát; nem teszi vonzóvá a tanári hivatást, és rossz a gyerekeknek is; nem visz közelebb a normális Magyarországhoz, ezért a Jobbik-Konzervatívok elfogadni sem tudja.

Kérem, engedjék meg, hogy a végén felolvassak valamit, amit középső kisfiam, a 6. osztályos Nimród a barcsi városi pedagógusnapon mondott el, nálam bizonyára sokkal szebben:

Minden gyermek egy különleges belső lánggal születik, a csodálkozás lángjával és a kezdet lehetőségeivel. Ez a belső fény megvilágítja az előttük álló utat, kíváncsiságot kelt és szenvedélyeket ébreszt. De idővel ez a láng nehézségekbe ütközik, belső és külső akadályokba, pislákolni kezd a nyomástól, és kialhat a kétségek miatt. Bár a gyermekek időnként botladoznak, soha nincsenek elveszve, amíg pedagógusok őrzik belső lángjukat. A gondoskodó család mellett a pedagógusok azok, akik ott vannak minden diák mellett, az élet örömei és néha bánatai közepette is. A láng őrzői ők, akik segítenek és vezetnek, akik megosztják a tanulás lángját, mely bennük is fényesen ég. Ezek a pedagógusok ismerik a gyermeki szívet, és értékelnek mindenféle tudást. Segítenek magasabbra mászni, túljutni minden nehézségen az út során, hogy a gyerekek úgy tanulhassanak és élhessenek, ahogy az számukra a legjobb. Megünneplik a sikereket, és védelmet nyújtanak a viharokban, hogy a vezető fény erős, fényes és meleg maradhasson. Itt az ideje annak, hogy fény hulljon rájuk, a láng őrzőire. Köszönjük meg nekik szenvedélyüket, és adjunk elismerést tudásukért, amely lehetővé teszi, hogy gondos kísérői legyenek az elmének és a szívnek! Az iskoláink javításáért azzal tehetjük a legtöbbet, ha figyelünk a pedagógusokra, azokra a hangokra, amelyek óvják a gyermekek belső lángját. Csakis ők tudják, hogyan lehet azt elérni, hogy minden egyes láng fényesen ragyogjon. Becsüljük meg a pedagógusokat, kiknek minden láng számít, és akik lehetővé teszik, hogy minden gyermek ragyogjon!

Ez a törvényjavaslat (Az elnök csenget.) nem erről szól. Köszönöm a figyelmet. (Taps a Jobbik, a Párbeszéd és az MSZP soraiban.)