FEKETE-GYŐR ANDRÁS (Momentum): Köszönöm szépen. Jó estét kívánok! A Parlament falain kívülről érkeztem a Házba (Közbeszólások és derültség a kormánypárti sorokban.), a Parlament falain kívül a Kossuth Lajos téren, a nemzet főterén… Nem tudom, mi ilyen röhejes a kint tüntető tanárokon, pedagógusokon, fiatalokon és szüleiken, de ezt eléggé szánalmasban tartom, ami ebben a Házban és ebben az ülésteremben jelenleg is még mindig folyik.

Egy éve vagyunk ennek a Háznak a résztvevői, mi, akik ’89 környékén születtünk, sokkal nagyobb reményekkel érkeztünk erre a világra, és azt látjuk, hogy több mint harminc évvel később is a Magyarországot vezető, magát jobboldali konzervatívnak nevező kormány nem fogja fel azt, hogy a magyar nemzet jövője, jövőjének a záloga a jól kiművelt emberfők, a minőségi tudást felvevő diákok és magyarok lennének.

Itt kint a Parlament falain kívül találkoztam olyan, körülbelül 40 év körüli pedagógus hölggyel, aki óvodában dolgozott, nagyon kicsikkel foglalkozott sok éven át. Ő már nem dolgozik ebben a XVII. kerületi óvodában, neki is fel kellett mondania, új munkalehetőség után kellett néznie. Sokat beszélünk az iskolákról, kevesebbet beszélünk óvodákról, amelyekben ugyancsak katasztrofális helyzetek uralkodnak.

Engem a kint tüntető tanárok, diákok és szülők arra kértek meg, hogy hozzam be ide önökhöz az ő hangjukat, hozzam be ide önökhöz az ő drámájukat, az ő fájdalmukat, az ő kéréseiket, az ő valóságukat. És én ennek eleget téve válogattam olyan levelekből, válogattam olyan bejegyzésekből, amelyeket pedagógusok írtak és fogalmaztak meg önöknek, önökhöz, a Magyarországot kormányzó politikai elithez.

Egy nevét meg nem nevező tanárnő nyílt levelét fogom most felolvasni, amit Orbán Viktornak címzett.

„Tisztelt Miniszterelnök Úr! Úgy tudom, az ön édesanyja valamikor tanár volt. Ezért írom önnek ezeket a sorokat, hátha legalább az édesanyja iránti tiszteletből elolvassa, és elgondolkodik rajta.

2021 júliusában kiskorom óta dédelgetett álmom vált valóra: végre kézhez kaptam a tanári mesterdiplomámat. Gimnáziumi tanár lettem, mely hatéves egyetemi képzéssel jár. Összehasonlításként: a jogi egyetem csak öt év. Persze most, hogy végeztem, lerövidítik öt évre, de ezzel sokra nem megyek már. Mint ahogy a 25 év alattiak adókedvezményéből is kicsúszik minden fiatal tanár, mert mire befejezik az egyetemet, pont betöltik a 25-öt.

Kétszakos tanári mesterdiplomával, két nyelvvizsgával és hatalmas lelkesedéssel léptem a pályára. Persze azt mindig is tudtam, hogy tanárként nem leszek gazdag, de nem is vágytam soha semmiféle luxusra; én csak egy nyugodt, tisztességes életet szerettem volna.

Mikor az egyetemet befejeztem, jött a feketeleves: ki kellett költöznöm a kollégiumból. Míg a kollégiumban havi 15 ezer forintból megvolt a lakhatásom rezsivel együtt, most pályakezdő tanárként a hajléktalanság fenyeget. Sajnos a szüleimhez nem költözhetek már vissza, mivel így is négyen élnek egy másfél szobás lakásban a két húgommal. Szóval, megpróbáltam szolgálati lakással rendelkező tanári állás után nézni. Sajnos még a szomszédos megyékben sem volt meghirdetve ilyen, szóval, maradtam a szülővárosomban, Budapesten, viszont egy külső kerületbe pakoltam át kollégiumi kiköltözésem során.

2021-ben egy mesterdiplomával rendelkező pályakezdő tanár bére nettó 145 ezer forint, amihez még 15 ezres pótlék társul, vagyis mindenestől 160 ezret visz haza az ember. Ebből úgy tudtam megoldani a lakhatást, hogy 55 ezer plusz rezsiért lakótársak mellé költöztem be. Úgy ám, csakhogy felnőtt, dolgozó emberek általában már nem költöznek össze idegenekkel, így csak egyetemista lakótársakat találtam. Nagyjából heti három-négy olyan nap volt, amikor legalább hajnali 2-ig ment a parti, hiába kértem őket, hogy kicsit halkabban, mert nekem 6.30-kor el kell indulnom, hogy 7.30-ra az iskolában legyek.

Mikor már az igazgató is megjegyezte, hogy nem úgy kéne bejárnom, mint egy élőhalott, akkor váltanom kellett. Találtam egy penészes, szuterén, 17 négyzetméteres lakásnak nevezett lyukat havi 70 ezerért. Budapesten ez szinte hihetetlenül jó ár, mivel a legtöbb egyszobás garzon is 110 ezernél kezdődik. Viszont az én albérletemnek van egy hatalmas hátránya: itt a pincében nincs fűtés, csak elektromos, ami most télen úgy megnyomja a rezsit, hogy 50 ezer körül van havonta úgy, hogy csak 19-20 fok van a szobában. Tehát a 160 ezres fizetésemből 120 ezret visz el a lakás. A maradék 40 ezerből kell megélnem: étkezni, öltözködni, tömegközlekedni, tusfürdőt, fogkrémet, gyógyszereket, minden egyebet megvenni.

Elmondom, milyen ma Magyarországon pályakezdő tanárként élni. Több mint egy hónapja tönkrement a hajszárítóm, de nem tudok újat venni. Karácsony előtt meg kellett beszélnem az ismerőseimmel, családommal, hogy ne készüljenek nekem semmivel, mert most nem vagyok olyan helyzetben, hogy bárkinek ajándékot tudjak venni. Szinte kizárólag üres tésztán, rizsen élek, mert másra nem futja, akárhogy spórolok. Előfordult már, hogy a tanári vécéből hoztam el egy vécépapírt, mert nem volt pénzem otthonra venni. Az egyetlen csizmám úgy néz ki, mint egy hajléktalané, de nincs pénzem újra. Volt már olyan, hogy csak azért mentem el egy kiállításmegnyitóra, hogy ott jóllakhassak végre pogácsával. Ha jelenleg jönne egy váratlan nagyobb kiadás az életembe  a nagyobb az én esetemben 20 ezer forint feletti összeget jelent , akkor nem tudnám megoldani, vagy pedig utcára kerülnék.

Mindezek mellett kéne nekem kiegyensúlyozott tanár képét nyújtanom az iskolában; mikor minden percben rettegés az életem, hogy hogyan éljek túl pénz nélkül.

Mikor 7.45-től órát tartok, legtöbbször 14.05-ig az iskolában vagyok, ha faktokat tartok, akkor 16 óráig, majd hazaérve legalább napi négy-öt órát készülök másnapra. Pályakezdőként nem lehet máshogy, mert még nincsenek bevált, kipróbált feladatok, mindent most kell először megcsinálni.

Nem csak a megtartott órákból áll egy tanár élete: ott vannak az órákra készülések, dolgozatok összeállítása, dolgozatok kijavítása, rengeteg adminisztráció, szülői értekezletek, fogadóórák, folyosói ügyeletek, rengeteg helyettesítés  ami ugye, heti hat, havi harminc alkalomig fizetetlen , gyerekek kísérése programokra munkaidőn kívül is, iskolai műsorok összeállítása, betanítása, természetesen a munkaidőn kívül. Egyszer összeírtam egy héten keresztül: 57 órám volt benne az iskolai és iskolához kapcsolódó feladataimban egy hét alatt. 57 órás heti munkaidőért kapok havi 160 ezres fizetést. Ez nettó 701 forintos órabér.

Tanárként semmi segítséget nem kapunk. Nincs ruhapénz, nincs év végi jutalom, nincs kafetéria, nincs a világon semmi pluszjuttatás. Nincs semmi szociális védőháló alattam, hiába dolgozom szívem-lelkem beleadva, a hajléktalanság peremén egyensúlyozom.

Az élelmiszerboltokban, ami tavaly ilyenkor 500 forint volt, az most 700 forint. A 2022-es évtől szinte mindenkinek 20 százalékot emelnek a fizetésén, kivéve a tanárokat, mi egy 10 százalékos pótlékemelést kapunk. Miért ér az én munkám gimnáziumi tanárként ennyire keveset? Egy azonos végzettségi szinten lévő bölcsődei dolgozó 100 ezer forinttal többet kap a munkájáért. Miért? Egy szintén az államnak dolgozó vasutas, buszsofőr, irodai munkás miért ér ennyivel többet a tanároknál?

(21.20)

Tisztelt Miniszterelnök Úr! Az ön édesanyja pedagógusként is dolgozott. Ha most lenne az ön édesanyja fiatal tanár, tőle is sajnálná a tisztességes megélhetéshez szükséges fizetést?”

Itt van vége a levélnek.

Egy a nevét szintén eltitkoló tanár a következőt üzente.

„Még nem mondtam fel, de szakmai életem, sőt életem egyik nagy krízisét élem. Mindannyian tájékozódhattatok a közalkalmazottként dolgozó pedagógusok státuszmódosítását célzó új törvénytervezetről. Azt is megismerhettétek, hogy eszerint a munkánk jogi feltételei súlyosan, már-már büntető jelleggel nehezebbé válnak. Ugyan, csak egy újabb megaláztatás, a nemzet napszámosainak ez jár  legyinthetnénk. Miért kellene megelégednünk ezzel a hasonlítással? Azért mert a Horthy-korszak romantikájába ez fér bele? Mindenki tanulja meg hol a helye?

Tanárként a világot érzékelő, valamennyire megérteni tudó, szabad értelmiségi embernek vallom magam. Ezt láttam, tanultam elődeimtől, ezt kell továbbadnom, az érdeklődés, kreativitás, emberiesség szeretetét. Minden pökhendiség nélkül állítom, hogy az iskolát nekem találták ki. Imádok tanítani, imádom a tanítványaimat, a közeget, és ők is kedvelnek engem. Ezt érzem, tudom. Ez tartott eddig a pályán.

Ha a munkáltatói oldalt nézem, be kell, hogy valljam: két éve kell külső segítséget igénybe vennem, mert egyszerűen nem bírtam cérnával. Nem bírtam, hogy a tankerület nevű bürokratikus szörnyeteg a saját sarát rám, ránk keni, és nekünk kell belőle kimosakodni. Nem bírtam, hogy akármelyik, honatyának nevezett politikus azért a bizonyos tizenöt percnyi warholi hírnévért belénk törli a lábát, akármikor, akármiért.

Van fogalmatok, milyen érzés megnézni egy híradót, felmenni hírportálra, és szembesülni azzal, mivel rágalmaznak minket? Nem bírtam tovább elviselni, hogy a hazám lakossága, akiket munkámmal szolgálok, ingyenélőnek tart, és hogy őket idézzem: még azt is elvennék, amit eddig kaptam. Nem bírtam lenyelni, ahogy képembe vágták, hogy ne politizáljak  értsd: a munkámat, saját és tanított gyerekeim jövőjét érintő kérdésekben véleményemet fejezzem ki , majd felmondják nekem ’nempolitizálásként’ az aktuális propagandát.

Hosszan folytathatnám a sort, és amikor azt hiszem, hogy itt a vége, már nem tudnak újat mutatni embertelenségben, lelketlenségben és hozzá nem értésben, egyszer csak előállnak valami újjal. Árulja már el nekem valaki: miért kell a bújtatott, valószínűleg nem is létező bérrendezésbe bosszúintézkedések egész sorát csomagolni? Mi köze az EU-s pénzeknek egy önálló ország oktatási rendszerének finanszírozásához? Miért tűnik úgy, hogy a tankerületi igazgatók sérthetetlenek, és a jogot úgy sértik, tapossák, ahogy tetszik? Miért szüntették meg az iskolák önállóságát egyenlőtlenségekre hivatkozva, miközben tíz évvel később ugyanott tartunk? Ha ennyire központosítanak, miért hagynak minket egyedül a krízishelyzetekben?”

Tuli Bálint  2021-ben diplomázott földrajz-történelem szakon  írta a következő levelet:

„Hat évet jártam egyetemre azért, hogy régi álmomat megvalósítva tanár lehessek. Mégis már a diplomaosztóm napján tudtam, hogy erre Magyarországon nem lesz érdemi lehetőségem. Hogyan is taníthatnék egy olyan országban, ahol nem szakmabeliek döntenek a tantervről; ahol ugyanaz az ember utasítja a rendőrt és a pedagógust oktatási minisztérium hiányában; ahol egy kezdő tanári fizetésből még egy átlagos budapesti albérletet sem lehet fenntartani; ahol orosz- és homofób propagandától hemzsegnek a tankönyvek; ahol diákokat és tanárokat vernek a rohamrendőrök az utcán? Kevés évfolyamtársam maradt a pályán diplomaszerzés után, de még így is havonta kapom a híreket arról, hogy most éppen melyikük hagyja ott végleg a közoktatást.”

Nándi az alábbi levéllel búcsúzott a hivatásától:

„Kedves Ismerősök! Kedves oktatásban dolgozó Kollégák! Sok-sok filozofálgatás és halogatás után elhagyom a hivatásom, az óvodapedagógiát. Vérzik a szívem. Vérzik, hogy a legkevésbé sem ítélkező, mindig nyíltszívű, a nap minden percében a lelkembe napsugarat hozó gyerekeket elhagyom. Elhagyom őket. Mert rákényszerültem, hogy elhagyjam. Hat éve várok arra, hogy esélyt kapjak, hogy lehessen jövőképem. Most elfáradtam a várakozásban. Elfáradtam, hogy a társadalom szemében nem az vagyok, akinek a gyerekek látnak, akinek magamat érzem, aki vagyok. Bánt, hogy nekem pedagógusként nem adatik meg, hogy saját családra gondolhassak.

Két évvel ezelőtt tervszerűen elkezdtem előkészíteni a pályaelhagyásom. Azóta új dolgokat tanulok. Új perspektívák nyíltak meg. Úgy érzem, felkészültem, hogy másban próbáljam ki magam, mert rengeteg tudás, motiváció és ambíció van bennem, amit nem engedett az elmúlt hat év közoktatásban töltött idő kellőképpen kibontakoztatni.

Nem bírom a rendszer terheit tovább magamon viselni.

A szívem egy darabkáját a gyerekeknél, a csoportomnál hagyom.

Kitartást kívánok minden pedagógus és pedagógiai munkát segítő kollégámnak! Szuperhősök vagytok!”

S mivel már csak tíz másodpercem van, valóban, szuperhősök azok, akik kint tüntetnek, akik az ország számos pontján felemelték a hangjukat az oktatás szabadságáért, felemelték hangjukat azért, hogy egy magára valamit is adó kormányzat ne az EU-s pénzt várja, hanem a magyar adófizetők pénzéből támogassa meg azokat a tanárokat (Az elnök csenget.), akik a gyerekeinket, az unokáinkat és az utódainkat fogják Magyarországnak felnevelni. Köszönöm szépen a szót. (Taps a DK, a Momentum, a Párbeszéd, az MSZP soraiban.)