TORDAI BENCE (Párbeszéd): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Kedves Polgártársak! Nem tudom, ki vagyunke még hangosítva a Kossuth téren; ha igen, akkor helló, tüntetők! (Integet.), merthogy onnan jövök, és szeretném önökkel megosztani az ottani élményeimet. Szerintem az a dolgunk nekünk, képviselőknek, hogy az érintettek érdekeit, véleményét, félelmeit, aggályait, kritikáját és kérdéseit képviseljük, behozzuk ide az Országházba, és hát, volt ezekből bőven.
Ha tényleg hinnének az egyeztetésben, akkor legalább arra vették volna a bátorságot, hogy kisétáljanak ide a folyosóra, kinyissák az ablakot, végighallgassák azokat a felszólalókat, akik a saját személyes történetüket, vagy éppen annak a szakmának a megalapozott kritikáját mondták el, amely érintett a maguk bosszútörvényében. Nem csak pedagógusok voltak, voltak más szakmák képviselői is (Nacsa Lőrinc: Pártok!), mert érdekes módon működik a szolidaritás. Tudom, hogy önöknek ez egy teljesen kellemetlen és ismeretlen fogalom, de higgyék el, a magyar társadalom egy részéből még nem veszett ki teljesen a szolidaritás, hiába dolgoznak maguk ezen.
És el kell mondanom maguknak azt is, hogy a tüntetők nagyon dühösek voltak, és joggal voltak dühösek, mert igazuk van; igazuk van mindabban, amit mondanak; és igazuk van abban is, hogy maguk ezt nem hajlandók meghallani. Ha maguk tényleg olyan „bátorak” lennének, ahogy azt Mészáros Lőrinc mondogatja, ha olyan bátrak lennének, mint ahogy Orbán Viktor hivatkozik magukra, hogy olyan bátran megnyomják a legaljasabb törvényjavaslatoknál is az „igen” gombot, akkor ahhoz is lehettek volna elég bátrak, hogy kijöjjenek oda a térre, és akkor konzultáljanak egy kicsit az ott tüntetőkkel, megkérdezzék, hogy őket hogy érinti ez a törvény. De van egy jó hírem: még ott vannak.
Tehát ha esetleg mégsem annyira bátorak… (Nacsa Lőrinc: Nincsenek!) Nincsenek? Jaj, kedves Nacsa képviselőtársam, én találok magának még ott lévő tüntetőket, kimegyünk együtt. (Zsigó Róbert: Késő van már! Nacsa Lőrinc: Veled biztos nem!) Tudom, hogy félnek, de megígérem maguknak itt, a nyilvánosság színe előtt, hogy nem fog bántódásuk esni. (Közbeszólások. Az elnök csenget.) Nem esik bántódásuk, nyugodjanak meg. Kimegyünk karonfogva, kéz a kézben akár, ha úgy megnyugszik és nem fél (Derültség az ellenzéki pártok padsoraiból.), és akkor megmagyarázom az ott dühösen tüntető fiataloknak és kevésbé fiataloknak, hogy maguk most azért jönnek, hogy meghallgassák első kézből, hogy mi a probléma a maguk bosszútörvényével.
Szóval tanulságos lenne, és ha esetleg van még mozgástér hiszen látom, hogy itt a kormánypárti frakciók zseniális, hirtelen kipattanó módosító javaslataira egyből mutatkozik fogadókészség, és egymást megtámogatják a fantasztikus ötletekben, hogy ne 22-26, hanem legyen mondjuk 24, merthogy úgyis el lehet térni az ilyen óraszámoktól fölfelé 110 százalékkal, 48 óráig, 56-ig, 60-ig hetente, ki tudja , akkor lehet, hogy egy kicsit több életközeli tapasztalatot hoznának be ebbe a törvényalkotásnak csúfolt folyamatba.
Nyilván, ha ez nem céljuk, mint ahogy nem céljuk, hogy ha nem akarnak egy jó oktatást, mint ahogy láthatólag nem akarnak egy jó oktatást, hogy ha tényleg csak bosszút akarnak állni, akkor jól csinálják, persze, tehát tényleg sikerül megalázni a teljes pedagógustársadalmat, megnyomorítani a közoktatási rendszert, a benne tanuló diákokat, gyerekeket, és közvetve szénné frusztrálni az ő szüleiket. Tehát, ha ez az irány, akkor ezt nagyon jól csinálják.
(21.40)
Csak akkor és ezt most a klebelsbergi elvekkel részben azért kritikus baloldaliként mondom, zöldként mondom mégiscsak azt a nevet le kéne venni a maguk központosított hatalmi intézményének a cégtáblájáról. Tehát, ha egy kicsi jó szándék lenne magukban, ha nem rontani akarnának minden tekintetben az oktatáson, akkor biztos, hogy nem ezt a törvénymódosítást adták volna be. Ennél még az is jobb, ha úgy hagyják, amilyen állapotban most van ez a szerencsétlen közoktatás, pedig elég sokat rongáltak már rajta.
Volt egy nagyon tanulságos interjúm, a Fidesz valamelyik propagandatévéje egy egyébként átverésekben utazó újságírónak nevezett propagandistával elkapott és megkérdezte, hogy mégis mi nem tetszik ebben a törvényben, és elgondolkodtam, hogy oké, akkor menjünk végig, hogy mi nem tetszik. És tényleg azt kell látni, hogy nincs olyan iránya, ami jó lenne. Ez a szerencsétlen kis propagandista munkás próbálta behozni azt a területet, ami szerintük vagy a rogáni sillabusz szerint a legerősebb eleme ennek a bosszútörvénynek, és amelyre oly sokszor hivatkoznak, a teljesítménynek az elismerése a csodálatos bérezéssel.
Visszakérdeztem tőle: milyen bérezés van ebben a törvényben rögzítve, mi az alsó kategória, amit megjelölnek ebben a 250 százalékos mozgástérrel rendelkező sávban? Államtitkár úr, 400 ezer forint, ugye? Tehát nem 800, hanem 400 ezer forint. Ettől szerintem senki nem csinálja össze a bokáját a boldogságtól a pedagógusok közül. Ez nem az a 800 ezer forint, amit ígérnek, ami még mindig nem éri el a pedagógusok esetében a diplomás átlagbért. Tehát ez a 800-nak egészen kereken a fele.
És akkor jön Nacsa képviselőtársunk ezekkel a soha nem látott béremelésekkel. Tehát, amikor éppen 25 százalékon pörög az infláció, akkor behoznak egy 10 százalékos béremelést, és van arcuk elmondani, hogy milyen nagy mértékben emelték a pedagógusbéreket. (Nacsa Lőrinc: Nem ezt mondtam!) Ezt mondta, hogy milyen nagy mértékben emelték. Nagyon figyelek! Az a baj, hogy túlságosan is nagy figyelmet szentelek önöknek, miközben nekünk már réges-régen nem szabadna ezzel foglalkozni, hiszen láthatólag nem igazán érdekli önöket a szakmai reflexió, az érdemi kritika, a konstruktív kritika, az iránymutatás, hanem kizárólag azzal foglalkoznak, hogy hogyan lehet még egyet szorítani a présen.
Nem tudom, mi a terv arra, ha majd szépen kimegy ez az újabb 5 ezer tanár, és egy újabb 5 ezer tanár, és egyre kevesebben jelentkeznek, miközben 10 ezrek öregszenek ki a szakmából, aminek a korfája, miközben nagyon tiszteljük és értékeljük az idősebb, tapasztaltabb pedagógusok munkáját, de hát a korfa úgy néz ki (Kezével mutatja:) valahogy így. El fog dőlni. Kipörögnek az idősebb generációk, és a maguk gyerekeit meg unokáit ki fogja tanítani? Tehát erre van valami mondásuk, drága, drága államtitkár úr? Van?
Olyan megnyugtatóan mosolyog és bólogat. Jaj, hát irigylem az optimizmusát! Nincs megoldásuk, nincs mondásuk. Nagyon büszkén mosolyogva, bólogatva vezetik a szakadék felé az ország szekerét... (Zsigó Róbert: Már mindegy!) Mondjad? (Zsigó Róbert: Már nem vagy kihangosítva…! Az elnök csenget. Szabó Timea: Ne szóljál már…!) Én kíváncsi vagyok. Tehát, ha már közbekiabálnak a kormánypárti képviselők…