TORDAI BENCE (Párbeszéd): Elnök Úr! A legkevésbé se tekintse az ülésvezetés kritikájának, nem annak szánom, de mi, nevünkből is fakadóan, hiszünk a párbeszédben. (Derültség a Fidesz soraiban.) Nagyon örülök, ha kivételesen valami érdemit sikerül a kormánypárti képviselőpajtásoknak bemondaniuk, de eddig nem nagyon sikerült.

Tehát az van, hogy nagyon figyelünk  visszatérve Nacsa képviselő úrnak a problémájára , túlságosan is figyelünk önökre, és mégsem hallunk semmi olyat, ami előremutató lenne.

Tényleg, hadd érzékeltessem azt, hogy milyen élethelyzetek vannak, milyen elkeseredettség uralkodik a pedagógusok körében. Fekete-Győr András képviselőtársam után én is felolvasok egy nyílt levelet, egy posztot, ami a közösségi médiában ismertté vált, talán akkor megértik, hogy milyen személyes tragédiákat, milyen szörnyű, éveken át tartó tépelődést, dilemmázást hoz a maguk oktatáspolitikája azoknak a szakmájuk és a gyerekek iránt elkötelezett pedagógusoknak, akik közül a végén mégiscsak egyre többen bedobják a törölközőt.

Berta Beának a felmondásáról idézem a következőket:

„A mai napon  23 év tanítás után  beadtam a lemondásomat. Az elmúlt időszak történéseinek egyenes következménye ez a döntés. A kollégáim kirúgása, a januárban belengetett teljesítményalapú bérezés, illetve a polgári engedetlenséget egészen a tanév végéig, augusztus elejéig ’büntethetővé’ tevő, éjjel kihirdetett rendelet volt az utolsó csepp. Ezek egyértelművé tették számomra, hogy az oktatásirányítás semmit nem hallott meg a tanárok egy éve  igazából sok éve  tartó küzdelméből, amelyet a saját és diákjaink méltóságáért, az oktatásban szükséges, az emberséget és az eredményességet célzó intézkedésekért folytatunk.

Úgy gondolom, ’rendszeren belül’ már semmit nem tudok tenni ezért az ügyért, ’kívülről’ viszont talán még tudok. Nem adom fel könnyen a számomra fontos dolgokat, nem mondok le könnyen a számomra fontos emberekről, ügyekről. De eljött az a pont, amikor azzal szembesültem, mindent megtettem, amit rendszeren belül lehet. Az ügy közös, és ebbe bele kell férnie, hogy én úgy érezzem, a jelenlegi helyzetemben ’elmentem a falig’, azaz iskolán belül a cselekvési lehetőségek határáig. Ha közös az ügy, kell hogy legyenek sokan, akik  ha eddig nem is tették  intézményen belül vagy onnan kilépve kezdenek cselekedni. Számomra ezt jelenti az összefogás és a szolidaritás.

Nincs új munkahelyem, B tervem nem született, és amíg ’benn’ vagyok, nem is fog, mert lefoglal az, amit szeretek, amit szerettem csinálni: a tanítás. De egy ideje ezt már lehetetlennek érzem: ’leadni az anyagot’ lehet, de tanítani, nevelni, példát mutatni a diákoknak ilyen körülmények között nem tudok, mert ehhez szükségem van az önbecsülésemre is.

A lemondásom feltételei alapján  várhatóan  március közepéig dolgozom még, ezalatt lehetőségem van lezárni a dolgaimat, elrendezni mindent, leginkább azokkal, akiknek ezzel igazán tartozom: a diákjaimmal. A döntésemben megnyugodtam, mert azt gondolom, a tanítás leginkább példaadás, és most már azt a példát tudom mutatni, amelyet a legfontosabbnak tartok: ha valahol nem becsülnek meg, ha a véleményed nem számít, ha megaláznak, mert azt hiszik, megtehetik, akkor ne tűrj csendben, hanem állj fel, menj el onnan.

Köszönöm a sok támogatást, amit az utóbbi időben kaptunk a diákoktól, a szülőktől és ismeretlenektől. Remélem, megtalálom a módját, hogyan tudom mindezt meghálálni. Mert a csend nem rend!”

Egy másik felmondólevél a nyilvánosságból:

„Kedves Ismerőseim! A mai napon lemondtam közalkalmazotti jogviszonyomról a Budapest VIII. Kerületi Vörösmarty Mihály Gimnáziumban. Az alábbiakban olvashatjátok lemondó nyilatkozatomat. A bejegyzés nyilvános, annak megosztásához hozzájárulok.

Tisztelt Intézményvezető Asszony! Tisztelt Tankerületigazgató Asszony! Tisztelt Államtitkár Úr! Tisztelt Miniszter Úr! Kosztra Gábor vagyok, matematika-történelem szakos középiskolai tanár. 2005 óta tanítok állami intézményben, 2008 óta ezt a Budapest VIII. Kerületi Vörösmarty Mihály Gimnáziumban teszem. A mai napon lemondok közalkalmazotti jogviszonyomról, és ezáltal kilépek a magyar oktatás Belügyminisztérium által fenntartott részéből. A lemondásom okainak hátteréről az alábbiakat kívánom Önökkel megosztani.

Lemondásomnak nem oka a munkám minőségét és értékét véleményem szerint nem tükröző alacsony bérem. Az elmúlt 17 évben sosem éreztem azt, hogy a bérem a tudásom és munkám értékének megfelelő lenne, így ez a mostani döntésemet nem befolyásolta.

Lemondásomnak nem oka a nagy munkaterhelés. Mindig arra tanítottam diákjaimat, hogy befektetett munka nélkül nincs eredmény. Sosem ugrottam el semmilyen feladat elől, és minden feladatot a legjobb tudásom szerint igyekeztem elvégezni rendelkezésre álló energiáim fényében, függetlenül a munka mennyiségétől, így ez a mostani döntésemet nem befolyásolta.

Lemondásomnak nem oka a sztrájktörvény módosítása. Meggyőződésem, hogy egy olyan értelmiségi szakmában, mint a tanárság, rég rossz, ha egyáltalán felmerül a sztrájk szándéka. Ha az állam vezetői és a pedagógusok egymást partnernek kezelve, konstruktívan, a másik szempontjait és nehézségeit tiszteletben tartva nem tudják a vitás ügyeket megnyugtatóan rendezni, ennek nincsenek meg a megfelelő keretei és fórumai, az már olyan válságtünet, amin semmilyen sztrájk nem segít. Ez is oka annak, hogy a mostani tiltakozásokban sem sztrájkolóként, sem polgári engedetlenkedőként nem vettem részt.

A kormányalakításkor rossz érzéseket keltett bennem, hogy a Belügyminisztérium alá került az intézményem fenntartása és az egész ágazat. Ennek üzenetértéke aggodalomra adott okot (mennyire más üzenete lett volna, ha a Kulturális és Innovációs Minisztérium alá szervezik az oktatást). Ahogy azonban tanárként is minden diákot tiszta lappal indítok, úgy itt is arra jutottam, nézzük meg, hogyan végzi az oktatásért felelős miniszter a munkáját. Az első megnyilvánulások nem voltak biztatóak. A polgári elégedetlenkedőkkel szembeni erődemonstrációt nem tartottam helyesnek. A polgári engedetlenség egy olyan eszköz, melyhez egy adott közösség végső kilátástalanságában nyúl. Ha nem is azonosulunk azzal, meg kell értenünk, hogy a cselekedet mögött sokszor nem a törvények nem tisztelete és az emberre bízott feladat szabotálása áll. Épp ellenkezőleg, azért nyúl ehhez az eszközhöz, mert azt érzi, hogy a feladatát nem tudja megfelelő színvonalon ellátni, a rábízott értékeket nem tudja megfelelő módon képviselni. A polgári engedetlenségnek ilyen értelemben akár pozitív üzenete is lehet. ’Aggódom a hazámért, ezért törvénytelen eszközöket is bevetek, hogy megértsék végre, szerintem nagy baj van.’ Ha ennek lélektanát esetleg nem értenék, kérdezzék meg Orbán Viktor miniszterelnök urat vagy azt a 152 Fidesz-KDNP-s országgyűlési képviselőt, hogy milyen érzések voltak bennük, amikor 2007. február 2-án a törvényeket megszegve, polgári engedetlenség keretében lebontották a Kossuth tért körülvevő kordonokat. Ahogy akkor az Orbán Viktor által vezetett képviselők aggódtak hazánk demokráciájáért, úgy aggódnak most kollégáim közös hazánk oktatásáért.

A Kölcsey Ferenc Gimnázium tanárainak utcára tételének módja a tanév elején elfogadhatatlan volt számomra. Méltánytalannak és aránytalannak éreztem ezt a lépést. Az utána következő tiltakozási hullám logikus következménye volt az eseményeknek, és jól látszódott, az ilyen intézkedések csak olajat öntenek a tűzre, és egy eszkalációs spirálba taszítják a kialakult konfliktust. Akkor abban bíztam, ez csak egy egyszeri hiba volt. Az állami döntés azt is magával vonta, hogy részben a pártpolitika területére tévedt az ügy, és a kormánybuktatás szándékának egyfajta eszköze is lett tiltakozni a kormány oktatáspolitikája ellen, miközben ez legkevésbé sem segíti az oktatás problémáinak megoldását. Ráadásul a minisztérium döntése a diákokat is belerántotta a tiltakozásba, azaz ők is belekerültek egy aktuálpolitikai ügybe, holott meggyőződésem, a közoktatásban nincs helye pártpolitikának.

(21.50)

November 30-án újabb kollégáimat távolították el munkahelyükről érdemi előzmények nélkül. Az egyik tanár, akinek felmondtak, ugyanabban az intézményben dolgozott, amelyben én is. Az intézményvezetőm jelezte, hogy az ő véleményét nem kérték ki ezzel kapcsolatban. Tudomásom szerint az MTI hamarabb tudott a tanárok eltávolításáról, mint azok a tankerületi alkalmazottak, így nem vagyok arról sem meggyőződve, hogy az államtitkárságon tudtak erről a döntésről.

Mindezen körülmények azt mutatják, hogy az oktatásirányítás a kereszténydemokrácia alapjait képező szubszidiaritás elvét sutba dobva kívánja az oktatás problémáit megoldani. Emellett teljesen érthetetlen, hogy miért pont ezt a kollégámat tették ki, amikor az iskolánkban huszadmagával vett részt a tiltakozásokban.

(Földi László elfoglalja a jegyzői széket.)

A meghozott döntések mögött én nem vélem felfedezni sem a következetesség, sem a fokozatosság elvét, éppen ezért azokat méltánytalannak és elfogadhatatlannak tartom.”

Ilyen tehát egy megértő, belátó pedagógus, aki mégis eljutott nemsokára oda, hogy fel kell mondania, és ilyen az önök oktatáspolitikájának a következménye. Ilyen példákat százával, ezrével tudnánk és fogunk is még sorolni a következő órákban. Köszönöm a figyelmet. (Taps az ellenzéki sorokban.)