VAJDA ZOLTÁN (MSZP): Elnök úr, jó reggelt kívánok, igaza van, hibáztam: fő. Akkor a 135 főből álló bátor báb közül így már jó, elnök úr? 3 fő bátor báb ül az ülésteremben, és egy fő bátor államtitkárocska ül az ülésteremben. (Rétvári Bence: Becézgetünk, becézgetünk?) Így már jó lesz, remélem, elnök úr. Köszönöm szépen a segítségét ebben.
Szakmailag sok minden elhangzott itt már a vitában. Szerintem önök, akik elvileg az emberek érdekében akarnak kormányozni, ehhez képest tudatosan az emberek érdekeivel szemben kormányoznak, biztos, hogy segíti az önök tisztánlátását amely képességet egyébként ha megszereztek, azt mindenképpen a tanáraiknak köszönjék meg , ha történeteket hallanak olyan tanároktól, személyes történeteket olyan tanároktól, akik felmondtak a közoktatásban éppen e miatt a bosszútörvény miatt. Szerintem nagyon fontos, ha az összeomló oktatásról személyes történeteket hallanak, úgyhogy én az időkeretemnek egy meghatározó hányadát arra fogom fölhasználni, hogy személyes történeteket mondjak el önöknek olyan tanároktól, akik felmondtak.
Bárdosi Zsuzsa lesz az első, akinek a történetét fogom mondani, az ő szavait fogom önöknek itt elmondani a Házban. Bárdosi Zsuzsa írta: „A mai nappal aláírtam, hogy tíz év után közös megegyezéssel megszüntetjük pedagógus-munkaviszonyomat az iskolámmal. Én kérelmeztem, miután kiderült, hogy jövőre nem lehet már 14 fő/csoport létszám alatt csoportbontásban tanítani az angol nyelvet. A mi csoportjaink egy kivételével ilyenek voltak. Így számomra nem marad elég angolóra, félálláshoz sem. Más órák lettek volna, meg tanulószoba. A státusztörvény árnyékában azonban úgy gondoltam, hogy ezt a kompromisszumot már nem kötöm meg. Felálltam, megértették. Hozzáteszem, az iskola vezetése az elmúlt tíz évben szinte minden hóbortomat támogatta „Boldog iskola” programban részvétel, erősségközpontú pedagógiai programban pilotiskola voltunk, négy országot felölelő Erasmus Plusz programot csinálhattunk az angolos gyerekekkel , korrekten járt el, és úgy válunk el, hogy szeretjük egymást, mert az emberi kapcsolatok akkor is emberi kapcsolatok maradnak, ha közben megvadul körülöttünk a világ. Tegnap és ma két pedagógus távozott az iskolánkból. Tisztában vagyok vele, hogy senki sem pótolhatatlan, sőt azt is el tudom képzelni, hogy az ilyen és ehhez hasonló áramvonalasítások mögött a pedagógushiány elfedésének szándéka rejlik. Hiszen aki egy helyen felesleges, az majd átmegy más olyan iskolába tanítani, ahol nulla szaktanár van; nincs itt semmi látnivaló, kérem így majd betöltögetjük a lyukakat, és hopp, minden rendben lesz. No, de mi van, ha ez nem fog megtörténni? Ha a menesztett, felállt tanerő nem megy vissza a nagy magyar közoktatásba, hanem máshol keres más megélhetést? Arra vajon gondolte a költő?
Nagyon sok könnyes szempárt láttam ma, kollégáét is, de főleg gyerekekét. Nem győztem megölelni, vigasztalni őket, de persze nem lehetett. Kicsit félek. Tíz évig ez volt az életem, és most kiperdített belőle valami furcsa, karmaszerű erő. Ha hajlandó lennék az energiáimat haragra pazarolni, szívből elátkoznám az összes begyöpösödött, idióta, szűk látókörű barmot, akik ilyen helyzetbe sodorták a magyar közoktatást, a tanárait, és főleg, akik miatt olyan sok könnyes gyerekszempárt kell látniuk azoknak a tanároknak, akik vagy idézőjelben feleslegessé váltak, vagy csak nem tudják már tolerálni ezt a kialakult, áldatlan helyzetet.
Én a versenyszférából jöttem a közoktatásba, vélhetőleg oda is megyek vissza. Van jó nyelvtudásom, diplomáim, vezetői tapasztalatom, nemzetközi projektmenedzsment-tapasztalatom, B kategóriás jogosítványom, egy rakás elvégzett továbbképzésem; tudatában vagyok az erősségeimnek, a gyengeségeimnek, a fejlesztendő területeimnek. Tudok alkalmazkodni, csapatban és önállóan dolgozni, kezelek egy csomó szoftvert, és bízom nagyon a tanulási képességeimben. Akár még munkát is találhatok. Ha ezeknek a felét letagadom, akkor még a Lidlbe is felvehetnek másfél-kétszer annyiért, mint a tanári fizetésem volt, bár már vélhetően tele vannak kirúgott pedagógusokkal.
Én szerencsés vagyok, megtehetem, hogy felállok, nyilván nagyon sokan nem tehetik meg. Ismerem és megértem az ő indokaikat is, és nem kívánom senkinek sem azt az időszakot, ami alatt eddig a döntésig eljutottam.
(4.10)
Köszönöm a kollégáimnak és az iskolavezetésnek a rengeteg támogatást és segítséget, hogy azzá válhattam, aki ma vagyok. Szeretlek benneteket, és hiányozni fogtok, mint ahogy hiányozni fognak a gyerekek, az elmúlt tíz év minden marháskodása, munkája, öröme, sikere, büszkesége és kihívása is. Szomorú vagyok és kicsit félek, de elindulok. Holnap a nyolcadikosokkal én is elballagok. De a jó életbe, könyörgöm, belegondoltatok, hogy holnap ki fog tanítani?!”
A következő személyes történet, amelyet azért gondoltam, hogy fontos, hogy itt a Házban a valamikori tisztelt Házban elmondjam önöknek, hogy lássák azokat a személyes történeteket, amelyeket önök a tudatosan romboló politikájukkal okoztak. Itt már csak egy monogramot: K. I. monogramot mondok önöknek. K. I.-től idézem: „Saját történetem. Ma mondtam el az osztályomnak, hogy jövőre már nem leszek velük. Néma csend, én elsírtam magam, pedig nem akartam. Már felmondott a földrajz-történelem tanáruk, az angoltanáruk, most az osztályfőnökük személyemben. Elmondtam, hogy nem tudok megélni harmincévesen, és hogy emberileg nagyon nehéz volt meghozni a döntést, de jobb helyem lesz máshol. Sírni kezdtek ők is, de bekiabáltak hátulról: én teljesen megértem önt. Beszélgettünk őszintén, elmondták, hogy félnek, hogy lesze iskolájuk szeptembertől, ha ilyen sokan felmondanak. Elmondták azt is, hogy félnek attól, hogy nem fogják tudni eredményesen letenni az érettségit, és hogy a fontos dolgokat, amiket meg kéne tanulniuk, egyedül hogyan fogják majd megtanulni. Látják a helyzetet, és azt mondtam nekik, hogy az ő feladatuk lesz ezen változtatni. Amikor el tudnak már menni szavazni, menjenek el, nézzenek utána, mi a legjobb nekik és majd az ő gyereküknek. Ez az én történetem.” írta az előbb monogrammal illetett tanár.
T. K. T. monogramot tudok önöknek mondani a személyes nevét nem mondanám , ő is egy felmondott tanár, aki így búcsúzik „13 év multi után, miután már kifizettük a bankhitelünk, volt kis lakásunk, a férjem multinál dolgozott, gondoltuk, akkor én otthagyom a személytelen multit, és a hobbimnak élek. A fizetés zsebpénz, de ez a hivatás volt kicsi koromtól az álmom, csak másfelé terelt addig a sors. Megtaláltam az álomsulit is hozzá, emberséges kollégák, demokratikus vezetés; nagy energiával vetettem bele magam a tanításba. Volt kihívás, kezdőtől felsőfokig tanítottunk, osztályfőnök is lettem, és gondoltam, mindent úgy csinálok, ahogyan azt szülőként is elvárnám. Energikus voltam, 43 évesen a tanári kar fiataljai közé tartoztam. A KRÉTA-t én lazán használtam, sőt a szülőknek, kollégáknak útmutatót is csináltam. Ez a lendület egészen márciusig vitt engem, amikor a státusztörvényt nyilvánosságra hozták. Csodálkoztunk, elképedtünk, szörnyülködtünk, sztrájkoltunk akkor ez ennyi. Dolgoztam már néhány helyen, de ezt biztosan nem fogom aláírni. Aztán májusban, június 1-jei dátummal kértem, hogy közös megegyezéssel váljunk meg egymástól. Sírós búcsú, a diákjaim megható ajándékai, szülők írásai, hogy borzasztó, de megértik ez maradt. Most ismét multizom, a fizetésem dupla. De nem érdekel, nem a pénz miatt jöttem el, hanem mert aki ebbe belemegy, az rabszolgának áll. Én csak emelt fővel, tartással tudok tanítani, mert őket is erre szerettem volna nevelni.”
A következő, amit szeretnék önöknek felolvasni, H. Zs. írása. Látja, milyen világot élünk, hogy csak monogramokat kértek, hogy mondjunk? „Mint ismeretes, a Belügyminisztérium továbbra sem foglalkozik érdemben az oktatási minimumnak is nevezett kilencpontos követeléssel, és nem tett le az úgynevezett teljesítményértékelési rendszer és a státusztörvény bevezetéséről. Bács-Kiskun megyében tanítottam utoljára. Én már 2023. márciusban az intézményvezetőnél letétbe helyeztem a felmondásomat, ha nem történik érdemi változás, az országban még kábé ötezer iskolai és óvodai dolgozó tett ugyanígy. Tisztában vagyok vele, hogy még nem vezették be az új rendelkezéseket, de vajon mennyivel lesz jobb a következő tanévtől, ha nyáron teszik meg? Akár egy este alatt, mint ezt láthattuk például a kataügyben. Mindezeken felül a tankerületi központnak októbertől küldözgettem a leveleket, hogy fizessék ki az órapótlékaimat, de még válaszra sem méltattak. Június 1-jétől egy budapesti fejlesztő cégben programozok, részben home office-ban, üzleti szoftverek fejlesztésében érdekeltek. Titoktartás kötelez, nyilván nem mondhatom meg a kezdő fizetésem, de már a betanulási időszakomban is lazán megduplázom a fizetésemet. Egyelőre tehát eddig jártam az úgynevezett pedagógus-életpályámat. Hogy visszajövöke még valaha tanítani? Nem vagyok jövőbe látó, de derűlátó sem. Különösen azért fájó ez az egész, mert az eddigi legjobb munkahelyről kellett eljönnöm. Nincsenek illúzióim; amint bevezetik a pintéri intézkedéseket, csúnyán be fogja darálni a rendszer a maradókat. Az utolsó majd kapcsolja le a villanyt!”
Z. M. írását fogom önöknek felolvasni, aki szintén búcsúzott az oktatástól, önök miatt, az önök tudatos rombolása miatt. Z. M. írja: „Gyes után kezdtem tanítani, ekkor engedhettem meg magamnak, előtte nem a közoktatásban dolgoztam. Nehéz volt ennyi évvel a tanári diplomám megszerzése után belekezdeni, de szívesen tanítottam, rengeteget készültem, hogy belejöjjek. Közben iskolát is váltottam, mert az első helyemen úgy éreztem, hogy nagyon eltér az iskolavezetés értékrendje attól, ami szerintem biztosítaná az eredményes tanítást. Az új helyen már szívesen maradtam volna sokáig, annak ellenére, hogy a pedagógusok egyre kevésbé kapták meg a munkájukhoz szükséges megbecsülést az egész országban, ami már a diákok viselkedésében is egyre inkább tükröződött sajnos. Amikor viszont október elején kirúgták a Kölcsey tanárait, úgy döntöttem, beadom a felmondásomat, ha nem változtatnak ezen. Nem változott semmi, ezért november végén be is adtam a felmondást. Azért ekkor, mert fontos volt nekem, hogy a január végén lejáró felmondási időm alatt még végigtanítsam a félévet, ne hagyjam magukra a felvételiző diákjaimat. November végén, az újabb kirúgási hullám után viszont bebizonyosodott, hogy a magyarországi oktatásért felelős vezetőknek a minőségi oktatás nem fontos, nem számít, hogy milyen körülmények között és mennyire felkészült pedagógusoktól tanulnak a gyerekek. Ezért úgy döntöttem, hogy tiltakozásul polgári engedetlenség keretében nem folytatom a munkát, amíg a kirúgott tanárokat vissza nem veszik, ami persze azóta sem történt meg. Ahhoz, hogy újra a közoktatásban akarjak tanítani, radikális változásokra lenne szükség, ami a pedagógusbérek jelentős emelésével kell hogy kezdődjék, azzal együtt, hogy a pedagógusok munkakörülményeiben, feladataiban, értékelésében bármilyen jelentős változást csak a szakmai szervezetek egyetértésével vezessenek be a továbbiakban.”
És végül akkor, az időkeretem végéhez közeledve, még egy írást fogok önöknek felolvasni, M. írását, aki szintén elmagyarázza, hogy önök miatt, az önök tudatos, szeretett hazám ellen tevékenykedő politikájuk miatt M. miért lett pályaelhagyó pedagógus. „Először szeretném elmondani, hogy eredetileg miért lettem pedagógus. Már 16 évesen tudtam, hogy gyerekekkel szeretnék foglalkozni, átadni tudást, életszemléletet, megtanítani, hogyan vigyázzunk egymásra, az állatokra, növényekre, környezetünkre. És ha csak egy, csak egy gyerek van negyven év alatt, akit esetleg szemléletváltással sikerül ösztökélni arra, hogy ne elégedjen meg azzal, hogy elvégzi a nyolc általánost, továbbtanuljon, legyen egy jó munkája, tisztességes fizetése, már megérte az egész. Ezért én négy évet tanultam egyetemen, majd önszorgalomból nagyon sok továbbképzést elvégeztem munka mellett, nagyon-nagyon lelkes voltam. Cserébe pályakezdőként annak idején 98 ezer forintot kaptam fizetésként. Nem, nem ’92-ben 2014-ben. Cserébe kaptam még mufurc idősebb kollégákat, akik szerint semmi új nem jó, minden úgy szép, ahogy van. Cserébe kaptam egy olyan vezetőséget, aki kiállt az idősek mellett; ha például levittem az osztályomat a kertbe szavakat tanulni, másnap meg lettem feddve, hogy a tanóra a tanterembe való. Mindezek mellett az egyik kollegina végig valótlanságokat terjesztett rólam, amihez a fél kar asszisztált; ez is az utolsó heteimben derült ki. Cserébe, akivel együtt dolgoztam, a szülőkkel pletykált ki engem és a magánéletem. Cserébe kaptam egy olyan osztályt, aminek döntő többsége különös bánásmódot igényelt. Cserébe olyan szülőkkel kellett hadilábon állni, ami felesleges.
(4.20)
Azt a vezetőség felé jeleztem, kedvesen biztosítottak arról, hogy nagyon ügyes vagyok, egyáltalán nem pályakezdő a hozzáállásom, úgyhogy biztosak benne, hogy megoldom. Sajnos hivatástudattal nem tudok fizetni a boltban, sajnos hivatástudattal nem laknak jól a gyerekeim.” Fejezi be búcsúzását M., aki szintén önök miatt távozott a pedagóguspályáról. Ebben a körben ezeket szerettem volna megosztani a Házzal, hogy lássák, hogy mit okoznak embereknek. Köszönöm szépen. (Taps az ellenzék soraiból.)