DR. HARANGOZÓ TAMÁS (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Államtitkár úr annyit osztályharcozik itt, hogy attól tartok, hogy valami látens munkásmozgalmár veszett el önben. Nyugodtan beszélje ki magából, ez nem olyan nagy probléma. Teljesen megértjük egyébként, de azt azért jegyezzük már meg, hogy amikor azt mondja államtitkár úr egy általunk felvetett, ellenzékből felvetett kérdésre, hogy költségvetési módosítóval például az egészségügyre szeretnénk máshonnan átcsoportosítani, hogy az egy osztályharcos dolog. Nem, államtitkár úr, tudom, hogy itt a minisztériumból a VIP-szolgáltatással meg a kapcsolatrendszerrel, meg a lóvéval minden megoldható, de nem. Ez nem osztályharcos dolog, hanem túlélésiharcos-dolog ebben az országban, hogy az egészségügyre ennek a pénznek, amit jelenleg költenek, a többszörösét kéne szintén a maga tárcájának, a maguk tárcájának költeni és rendbe rakni.

Amit az egyeztetésről mondott, államtitkár úr, az meg tényleg nevetséges. Voltak olyan kedvesek, és behívták a parlamenti pártokat. Hát, látták, hogy mit neveznek maguk egyeztetésnek! A hátuk mögött ülő szakértői körnek szót sem adtak, a képviselők egyszer elmondhatták, hogy mi a véleményük, majd a miniszter közölte, hogy köszönjük, hát, ez csudaszép volt mindenki menjen haza.

Államtitkár úr, azt mondta ott a miniszter, hogy érdemi változások azokban a kérdésekben, amelyeket ott a képviselőtársak elmondtak, azok a témák nem igazán nyithatók fel. Azt kérték, hogy legyen ez elhalasztva, amiről hallani sem akartak. Az pedig, hogy a szakszervezetekkel milyen módon és milyen mélységben tárgyaltak, arról minden egyes egyeztetés után nyilvánosan lehetett informálódni, de a végeredmény is tökéletesen mutatja.

Hollik képviselőtársamnak meg csak annyit szeretnék mondani, hogy ha ön tényleg nem érti, hogy egy pedagógus-életpálya, a pedagógusok munkáját, jogviszonyát jogköreit szabályozó törvényjavaslat hogyan van hatással a szülőkre vagy akár a szülői jogokra, akkor teljesen felesleges beszélgetnünk tovább. Hát, például úgy, tisztelt képviselőtársam, hogy ha a tantestülettől elveszem a döntési jogot, és a Budapestről kinevezett fenntartóknak adom a kezébe, akiknek egyébként semmi köze az égadta világon ahhoz az intézményhez nincsen, ülnek egy irodában, és onnan próbálnak jobb esetben jót tenni, rosszabb esetben nem, azok befolyásolják a szülői jogokat, befolyásolhatják konkrétan például azt, hogy a gyerekével hogyan tart kapcsolatot, bármit, még az szmsz-t is a KLIK-ben fogják elfogadni. Ön szerint egy intézmény szmsze nem befolyásolja a szülői jogokat, vagy nem befolyásolhatja?

De nem erről akartam beszéni, és nem is erről fogok  csak néhány perc ment el , hanem tök másról, és tök máshogy is.

(6.00)

Itt most önök egy oktatási reformot csinálnak állításuk szerint, nemcsak most, hanem az elmúlt években is. Ennek több lépcsője van, kezdték az államosítással, az összes önkormányzati intézményt elvették, és államosították. Létrehoztak egy állami irányító szervet e fölé, és azt mondták, hogy márpedig innentől kezdve az állam fogja biztosítani a közoktatást Magyarországon. Ezek után Nemzeti alaptantervet fogadtak el, most pedig éppen egy új életpályamodell-törvényt hoztak be a Ház elé. Ez úgy ránézésre akár egy komplex közoktatási reform is lehetne.

Én azért kértem szót, mert szeretném önöknek elmondani azt az élményemet és azt a tapasztalatomat, amit itt volt szerencsém, egyébként konkrétan Szekszárdon, a főiskolán végighallgatni, amikor is az akkor leköszönő finn magyarországi nagykövet, aki jelesül épp egy szekszárdi lányt vett el feleségül, majd elmentek, de mielőtt elhagyta az országot, tartott a szekszárdi főiskolán egy előadást a finn oktatási rendszerről, de leginkább arról, hogy azt a reformot milyen módon és hogyan hajtották végre, mert ez volt az ő megítélése szerint is a legfontosabb biztosítéka és alapja annak az egyébként, nyugodtan mondhatjuk utólag, csodának, amit Finnország ezen a területen létrehozott. És lehet, hogy ma már vannak igazítandó dolgok a rendszeren, de hogy 40-50 éven keresztül az az ország a világ példája és mintája volt, azt szerintem senki nem vitathatja el.

Államtitkár úr, ők úgy kezdték a hetvenes években, és erre nagyon nagy hangsúlyt fektetett az előadó is, hogy a politikai oldalak, a szakma nagyon-nagyon hosszú egyeztetésbe kezdett. De nem ez a kérdés, hogy mennyit egyeztettek, hanem addig egyeztettek, amíg kompromisszumos megoldásra nem jutottak a szakmával is meg az összes politikai szereplővel. Mert azt mondták, hogy annak a nemzetnek a felemelkedése azon fog múlni, hogy a következő évtizedekben az oktatási rendszer képes lesze egyenlő színvonalon, egyenlő feltételekkel minden gyermeknek a lehető legjobb oktatást biztosítani. És azt mondták, és azt gondolták, hogy nemcsak hogy években vagy ciklusokban, hanem évtizedeken keresztül garantálni kell, hogy bármelyik politikai oldal kerül kormányra, ezt a kompromisszumot, ezt az oktatási reformot nemhogy nem rúgja fel senki, hanem viszi tovább a megtervezett módon. És így is lett.

És szeretném önöket emlékeztetni, hogy Finnország a második világháború után sokak szerint a magyar gazdasági és anyagi helyzetnél is rosszabb helyzetben lévő kis ország volt. És arra is szeretném önöket emlékeztetni, hogy a 90-es, 2000-es évekre ez az ország mintaországgá, a polgárainak jólétet, biztonságot biztosítani tudó országgá vált, és ráadásul olyan szociális biztonságot és jólétet biztosít a mai napig az állampolgárainak, amit a magyar átlagválasztó fel sem tud fogni, hogy ilyen valójában bármelyik országban lehetséges.

Ezt úgy csinálták, tisztelt államtitkár úr, hogy évtizedekre lebontva először nekiálltak az első tíz évben az alapfokú általános iskolai oktatást rendbe rakni. Utána jött a középiskola, utána jöttek az egyetemek, egész furcsa módon utána, és még mindig csak a 90-es, 2000-es éveknél tartunk, az élethosszig tartó tanulásnak az egyébként nemzeti szintű programja, mert rettenetes nagy jelentősége van egyébként a munkaerőpiac tekintetében is, de az egyének életében is, hogy a megváltozó világhoz az ember felnőtt fejjel is tudjon igazodni, és ne csak uniós pénzekből ide-oda kapkodott átképzési programokon vehessen részt, hanem ez egy nemzeti oktatási program része legyen állandó jelleggel. És legutóbb már azzal foglalkoztak, hogy az időskorú, nyugdíjas állampolgáraik átképzését, képzését hogyan oldják meg, mert rájöttek ők is arra, hogy egyrészt elöregedik a társadalom, másrészt a nyugdíjasok egy jó része, ha tud dolgozni és szívesen dolgozik, mert az élete így értelmet nyer újra, és úgy érzi, hogy megbecsült, hasznos tagja a társadalomnak az otthoni magány helyett, nem mellesleg egyébként pedig hozza a hasznot az egész társadalomnak azzal, hogy értékteremtő munkát végez. Ez náluk így nézett ki.

És azzal kezdődött, tisztelt képviselőtársaim, hogy az első körben fogta magát az állam, fogott egy körzőt, és megrajzolta az ország térképét, hogy bizonyos kilométernyi sugarú körben ott iskolának kell lennie; megépítette őket, felépítette az infrastruktúrát, egyforma módon mindenkinek, a megfelelő oktatási-nevelési, könyvtár, akár uszoda infrastruktúrával, és ezt a mai napig a rendszer szerint az állam tartja fenn, egyforma módon mindenkinek. Ebben még lehetett is volna összefüggés azzal, amikor önök az államosítás lépését meghozták, hiszen lehet azon vitatkozni, hogy az tisztességes, normális dologe, hogy egy gazdag önkormányzatnál szebb és jobb iskolák vannak, a szegényebb önkormányzatnál meg nyilvánvalóan nem, és ezzel a különbségeket maga az ország újratermeli. Persze, nem ez történt Magyarországon, de még egyszer mondom, az alapkonstrukció ez volt.

Itt hadd jegyezzem meg a személyes példáját nagykövet úrnak, akinek, képzelje el, államtitkár úr, az édesapja taxitársaság-tulajdonos volt, és a hetvenes-nyolcvanas években abból élt, Lappföldön laktak, hogy Lappföldről taxival vitték a gyerekeket be az iskolába. Mert mindenkinek joga ma is, akkor is az volt, eldöntötték, a mai napig állampolgári joga minden gyereknek, hogy ingyenesen az iskolába bejusson, mindegy, hogy egy tanyán él vagy egy húszemeletes házban a városközpontban, neki joga van az iskolában ugyanazon a minőségen ott lenni, és bejutni.

Ezt csak arra vetem fel, államtitkár úr, amit ön itt tényleg nagy vehemenciával előadott nekünk, hogy még mi kérjünk elnézést, hogy egyáltalában szóba merjük hozni, hogy a tanárhiány miatt milyen helyzetben vannak Magyarországon az iskolák, és örüljünk neki, hogy a tanárt fogják átküldeni egy másik iskolába, és nem a gyerekeket fogják átküldeni a tanár után. Esküszöm, nem értem, hogy ezt rezzenéstelen arccal hogyan lehet kimondani, államtitkár úr. Tehát van egy olyan oktatási rendszer Magyarországon 13 évnyi kormányzásuk után, hogy nincs tanár az iskolában, és azt köszönjük meg, meg azt köszönjék meg a magyar emberek meg a gyerekek, hogy még nem nekik kell a tanárok után utazniuk reggelente, nem tudom, nulladik óra után felülnek egy buszra, átmennek, és milyen jó, hogy nem ezt kell csinálniuk. Államtitkár úr, az a dolguk maguknak, hogy biztosítsák a feltételeket, hogy tanár legyen az iskolában. Ez nem kiváltság vagy nem kell hálásnak lennie bárkinek, ez a dolguk. Ezt önök nem tudják teljesíteni, megbuktak ebben, és ez a helyzet. És ez is nagyrészben pénz kérdése, az pedig, mint látjuk, megy mindenféle másféle helyre is.

De az óriási különbség a két rendszer között, és ezt nem értik meg, nem akarják  vagy igazam van abban, amit az előző felszólalásomban elmondtam, hogy ennek semmi köze a szakmához, ez politikai kérdés, amit most csinálnak , hogy ugyan az infrastruktúra fenntartása az állam dolga ott, de hogy az iskolában mi történik, abba bele nem beszél senki a kormány részéről vagy bármilyen módon az állam részéről. Azt az iskola dönti el, a tantestület, a tanárok, a szülők, és tudom, hogy ez Magyarországon elképesztő, de képzeljék el, meg a gyerekek közösen döntik el, hogy melyik tankönyvből, milyen módszer alapján, hogyan tanulnak. Mert ebben sem vagyunk egyformák. És ott sem egyformák, a városi ember sem egyforma, a vidéki sem. És mindenki meg tudja találni magának azt, amilyen módon és amilyen típusú tananyagból  például a sok-sok közül, amiből lehet választani, és lehetett valóban 2010 előtt, abban az átkos időben itt Magyarországon is, és eldöntik majd, elég felnőtt emberek mind a tanárok, mind a szülők, egyébként teszem hozzá, mind a gyerekek, akikről szó van, hogy ezt el tudják dönteni közösen. Ez egy óriási különbség. És ettől nem lesz soha működőképes az önök rendszere, mert nem lehet sem a Karmelitából, sem a Szalay utcából, fogalmam sincs, most hol vannak, a BM épületéből, a Belügyminisztériumból megmondani, hogy milyen tankönyvből kell tanítani Karakószörcsökön vagy éppen Debrecenben. Nem lehet megmondani, legalábbis úgy, hogy annak van értelme, biztos, hogy nem lehet megmondani.

(6.10)

És ez egy óriási probléma, államtitkár úr, hogy ezzel kapcsolatban önök hallani sem akarnak nemhogy tanszabadságról meg XXI. századi oktatásról, meg készségalapú oktatásról, hanem azt betonozzák be, ami most van, meg amit eldöntöttek évekkel ezelőtt.

Azért szomorú ez, és azért mondtam el példaként, mert kétharmaduk van ugyan, de ha már egy ország belevág egy oktatási rendszer átalakításába, akkor azt vagy így csinálja, jó példa alapján, vagy egyébként meg fogja bosszulni magát. És most azt gondolja, hogy olyanokat mondok, hogy majd meglátjuk, és majd két-három év múlva mi lesz. Nem, államtitkár úr, és ezzel szeretném befejezni, nem két-három év múlva mi lesz, vagy öt vagy tíz év múlva; ma mi van, az önök kormányzásának 13. évében, érdemben mi van az iskolákban. És nem tudom, milyen iskolák alapján ítélik meg az oktatás helyzetét, de amiket, mondjuk, akár személy szerint is vagy bármilyen áttételen keresztül ismerek, általános, középiskolákat, ott csak tanárhiány van, gyomorgörcs van, idegbeteg mindenki, nem tudnak megfelelni a tanárok, nem tudják már felvenni a tanárokat. Ez további problémákat okoz a tantestületben, a gyerekek között, mindenhol. A vécépapírról meg a nyomtatópapírról meg ezekről nem is beszélve, ami nevetséges a XXI. században, de ott meg pláne nevetséges, ahol valóban százmilliárdokért minden istennyilát építenek már a Karmelitától kezdve a Váron keresztül, de arra nem jut, hogy a gyerekeink normálisan tanuljanak.

Ez így összességében azt mondatja velünk, államtitkár úr, hogy ez a törvényjavaslat is rossz, meg ez az egész reform, nemcsak amit, hanem ahogyan is csinálják. És szerintünk meg fogja bosszulni magát. Sajnos…