TÓTH ENDRE (Momentum): Köszönöm szépen a szót. Kicsit az autonómiáról szeretnék beszélni önöknek, ami az oktatási rendszereknek egy nagyon fontos tulajdonsága, már ha van, hiszen azok az oktatási rendszerek versenyképesek jelenleg a nemzetközi színtéren, ahol az autonómia egy általános érték, ami minden szinten jelen van. Tehát van a pedagógusoknak autonómiája, van az iskolaigazgatóknak autonómiája, van, ha vannak tankerületek, azoknak autonómiája, az oktatási vezetőknek, minisztériumi dolgozóknak van autonómiája. De mégsem ezt látjuk a magyar helyzetben, egy másik kifejezést hallunk nagyon sokszor, amikor egyeztetésekre kerül sor, azt szoktuk hallani, hogy nincs hatásköröm. Nincs hatásköröm, ezt mondja a pedagógus-szakszervezeteknek az a minisztériumi középvezető, akit kirendelnek tárgyalásra, de nincs döntési jogköre arra, hogy bármit is mondjon nekik. Nagyon sok ilyen tárgyalásban vettek részt a pedagógus-szakszervezetek.

Nincs hatásköröm, mondja a tankerületi vezető, akihez odamennek a szülők képviselői Dél-Budán, és elviszik neki a problémákat, amiket tapasztalnak az iskolákban. És azt mondja a tankerületi vezető, hogy nincs költségvetésem, nincs hatásköröm arra, hogy ezeket a problémákat megoldjam.

És nyilván a pedagógus azt mondja, hogy igen, nincs hatásköröm; fájdalommal mondják azt a pedagógusok, hogy nincs hatásköröm eldönteni, hogy melyik tankönyvből tanítsak, hogy pontosan milyen tanmenetet válasszak, mert annyira beszabályoz engem a központi kerettanterv, a Nemzeti alaptanterv olyan szinten megköti a kezemet, hogy nincs elegendő hatásköröm, nincs elegendő pedagógiai szabadságom meghozni az én saját szakmai döntéseimet.

Ez egy óriási probléma, hogy ennyire a centralizáció, a kontroll irányába vitték el az oktatást, hiszen ez ellene hat annak a modern, progresszív hullámnak, ami végigsöpör a világ oktatási rendszereiben. Mindenhol próbálják lejjebb helyezni az autonómiát, hogy egyszerűen azon a szinten tudják eldönteni az adott kérdéseket, azokat a problémákat, amelyek felmerülnek, amelyek a legközelebb vannak hozzá. Nyilván egy pedagógus tudja azt, hogy neki személy szerint vagy az ő osztályának, amit tanít, melyik tankönyv az, amelyik a legjobban megfelelő, milyen tanszerek vagy akár digitális tananyag az, amit ő a legjobban tud használni. Ha ebben megkötik a kezét, akkor bizony csorbulni fog a diákok joga a minőségi oktatáshoz, mert az a személy, aki meghatározza a tanmenetet, az oktatást, egyszerűen nem tud szabadon dönteni.

Óriási probléma az, hogy önök most behozták ezt a csodálatos bosszútörvényt, és ez bizony tovább csorbítja ezt az autonómiát, amiről én beszélek, ami az alkalmazkodóképességét jelentené egy-egy oktatási szektornak. Ugye, mit látunk benne? A pedagógusoktól, a nevelőtestületektől vesz el jogokat, a továbbiakban nem kell majd megszavazniuk, nem kell az ő beleegyezésük a pedagógiai program létrehozásába, az éves munkaterv meghatározására, de akár a munkahelyük megválasztásába sem tudnak beleszólni abban az esetben, ha őket átvezénylik egy másik iskolába azért, mert ott éppen nincsen elég pedagógus.

Tehát csorbul a pedagógusok autonómiája ettől a törvénytől, ami nagyon rossz, mert amúgy is már létrehoztak egy olyan rendszert az elmúlt 13 évben, ami egy ilyen egyiptomi piramishoz hasonlít, egy nagyon hierarchikus döntési rendszer, ahol az állam és a minisztérium vezetői döntenek mindenről, egy miniszter nevez ki például egy iskolaigazgatót, a tankerületeknek a vezetői nagyon sok mindent elvontak az iskolaigazgató hatásköréből. Gondoljunk csak bele, hogy milyen szinten sérül, mondjuk, egy iskolaigazgató autonómiája, amikor úgy rúgnak ki egy pedagógust az ő iskolájából, hogy ő ebbe nem egyezett bele, az ő véleményét nem kérték ki, de a miniszter leszólt, a tankerület-vezető pedig buzgómócsingként megtette, amit megkövetelt tőle a bajszos rendőrkapitány, és kirúgja, mondjuk, azt a tiltakozó pedagógust, akivel egyébként az iskolaigazgatónak semmilyen problémája nem volt, egy jó tanerőnek gondolta, a gyermekek szerették, mégis átnyúltak a feje fölött, és bizony meghozták ezt a döntést.

Folyamatosan sérül az az autonómia, minden szinten, ami biztosítaná azt, hogy jó döntések szülessenek, hogy tudjon alkalmazkodni az oktatási rendszer a XXI. század kihívásaihoz.

Egyébként a másik nagyon fontos alkalmazkodási faktor pedig az innováció. Azért beszélek ilyen sokat az alkalmazkodásról, mert a korábbi hozzászólásomban, aki követte azt, említettem, hogy milyen gyors változások zajlanak a társadalomban, hogy exponenciálisan nő a változás sebessége. Ha belegondolunk, már csak pár évtizede a saját életünkben is teljesen más volt a társadalom, más volt az a környezet, amiben éltünk, más technikai eszközöket használtunk, és alapvetően formálja át a technológia gyors fejlődése az életünket. Egyszerűen, ha ehhez a gyors változáshoz nem tud alkalmazkodni egy ember, vagy nem tud alkalmazkodni egy társadalom, akkor ő elbukik, és nem fogja találni a helyét, és elbukik abban a versenyben, ami azt biztosítaná, hogy ő is hasznos része legyen akár egy nemzetközi gazdaságnak, mondjuk, egy ország, vagy egyéni szinten hasznos része legyen egy munkaerőpiacnak.

Ha valaki nem tudja ezt az alkalmazkodóképességet produkálni, akkor a modern világban bizony bukásra van ítélve. Betölthet még olyan közepes jövedelmű országoknak szánt szerepet, amit, mondjuk, az összeszerelő üzemmel lehet kifejezni, elvégezhet alacsonyabb hozzáadott értékű munkákat, de ha valaki szeretne ennél feljebb lépni, és szeretne jólétet garantálni az ő népének, akkor bizony az oktatásba kell fektetni, és nemcsak pénzben, hanem autonómiával is. És nemcsak autonómiával, hanem innovációval is, amit az előbb említettem, hiszen akkor tudunk lépést tartani a fejlődéssel, ha folyamatosan megújulunk, és folyamatosan megújul az oktatási rendszer maga is.

Mit tett az innováció terén az oktatási kormányzat az elmúlt 13 évben? Az innovációs képességeinket alapvetően befolyásolják azok a kutatóintézetek, háttérintézmények, amelyek folyamatosan ezt az oktatást, kutatást, fejlesztést csinálják. Nos, mit csinált az Orbán-kormányzat? Már a ciklusa elején beszántotta ezeket az intézményeket egytől egyig. Gondolhatunk itt az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézetre vagy akár az Educatio Kft.-re, amelynek szintén volt kutatási részlege. Ezek az intézmények megszűntek, és mindent bürokratikus hivatalokba csoportosított össze, esetleg egyetemekre szervezett ki, de egyszerűen ez a kapacitás, ami korábban megvolt az országban, és jelen volt az az intellektuális pezsgés, ami jellemezte az oktatás-kutatást…  egyébként nagyon sok kiváló oktatáskutató van még most is Magyarországon, de mi van velük? Perifériára vannak szorítva, az ő ötleteiket, az ő javaslataikat, háttéranyagaikat senki nem olvassa a kormányzatból, vagy ha olvassa, akkor csak legyint rá, és nem kezd hozzá a megvalósításukhoz.

Ezek a szakértők egyedül az ellenzék körül tudnak csoportosulni, mert mi meghallgatjuk őket, és mi minden egyes választás során bevonjuk őket a szakpolitikai programjaink alkotásába. Most is elkészült a százpontos javaslat az ELEGY részéről, az ellenzék programjában is nagyon sok neves szakértő működött közre. A Fidesznek még oktatáspolitikai programja sincs a választáson, hiszen pusztán annyit mondanak mindig, hogy folytatjuk, vagy már annyit sem mondanak, csak annyit mondanak, hogy Gyurcsány, Soros, migránsok.

(8.40)

Tehát egyszerűen borzalmas az a szint, amire eljutottunk, nincsenek már szakmai viták, és az is nagyon szomorú egyébként, hogy a kormánypártok a saját képességeiket építették le. Volt egy olyan oktatáspolitikai műhely a Fideszen belül is a 2010 előtti években, ami egy pezsgő, innovatív dolog volt; a finn példát tartották szem előtt, mondjuk, megnézték a nemzetközi jó gyakorlatokat, és ez a műhely tudott vitatkozni a baloldali és a liberális műhelyekkel, és ebből az intellektuális pezsgésből jó döntések születtek, rosszak is, de volt egy folyamatos önreflexió, egy önkritika, hogy mit lehetne jobban csinálni. És a céloknak volt egy olyan metszete, amiben azért mindenki egyetértett, például abban, hogy nőjön a diákok végzettsége, minél többen jussanak el, mondjuk, az egyetemi szintre, kevesebben hulljanak ki a középiskolából végzettség nélkül, és hasonló célok, amelyek egyszerűen alapvetőek egy modern országban. De ezeket a célokat is már elkezdte felrúgni a kormányzat, és például olyan intézkedéseket vezetett be, gondoljunk itt például a tankötelezettség leszállítására 16 éves korra, ami rombolta, egyértelműen minden szakértő által előrelátható módon azt, hogy hányan fogják végzettséggel befejezni a középiskolát. A Fidesz szakított a korábbi oktatáspolitikájával, nagyon sok ponton, és új célokat helyezett előtérbe.

Az is nagyon érdekes, ezt is el kell mondani, én dolgoztam egyébként a minisztériumban 2016 tájékán, és láttam azt, hogy mennyire kettősség uralkodik a kormányzat oktatáspolitikájában. Én ugyan csak egy egyszerű referens voltam, de én is láttam azt, hogy vannak az európai uniós vállalások, az európai uniós célok, amelyek arról szólnak, hogy mondjuk, csökkentsék a szegregációt, növeljék a társadalmi mobilitást, a család ne játsszon akkora szerepet abban, hogy ki hová jut el az oktatásban, ki mennyire lesz sikeres. Az Európai Unióval közösen ilyen célokat tűzött ki Magyarország és a magyar kormány. Aztán, amikor látjuk, hogy milyen intézkedéseket tett ettől függetlenül, az európai uniós programoktól függetlenül, akkor már azt láttuk, hogy teljesen más célokat tűzött ki. Szeretetteljes szegregációról beszélt, mondjuk, az akkori lelkész miniszter, és bátorították bizonyos esetekben például a szegregációt. Vagy olyan intézkedéseket hoztak, amelyek egyszerűen rontották a társadalmi mobilitás lehetőségét. És bizony az elmúlt 13 évben nőtt is azoknak az aránya, akik rosszul teljesítenek, és ez egyszerűen egyre durvább következményekkel jár, hiszen most már azt halljuk cégek, akár gyárak képviselőitől, vezetőitől, hogy a betanított állásokra jelentkezők sem alkalmasak betölteni ezeket a pozíciókat, hiszen funkcionális analfabéták, és nem értik meg azt a használati utasítást, amelyet, mondjuk, egy gép kezeléséhez értelmezni kellene.

Tehát óriási problémák vannak itt, és azt látjuk, hogy kialakult ez a kettősség, mint ahogy a kettős beszéd is kialakult, hogy amikor a Brüsszelben lévő fideszesek azért mégiscsak mást mondanak néha, mint amit a hazai közvéleménynek, és az európai színtéren már kicsit kulturálják magukat; és mondjuk, Szájer József máshogy beszélt, máshogy élt, mint ahogy itt sokan propagálják. És azt látjuk, hogy ez a kettős beszéd az oktatáspolitika terén is folyamatosan érvényesült, és az európai uniós programokban, amelyek nagyon jelentős forrást hoztak be az oktatás fejlesztésébe, kitűztek progresszív, előremutató célokat, mert ugye, ezt várta el az Unió, és olyan célokat tűztek ki, amelyek tényleg segítették volna, mondjuk, a szegény diákoknak a felzárkózását, vagy azt, hogy ne a családi háttér domináljon mindent az oktatásban. De azután, amikor az intézkedésre került a sor, akkor ennek tökéletesen ellentmondó dolgokat hoztak meg.

Ugyanez érvényesült a felsőoktatásban is, ahol például fontos célként tűzték ki a nemzetköziesítést, hogy minél több külföldi hallgató jöjjön Magyarországra, hogy a magyar felsőoktatás presztízse emelkedjen  aztán hoztak egy olyan intézkedést, hogy elüldözik a CEU-t. És ez minden korábbi törekvésnek, minden korábbi ilyen uniós programnak, amelyet belefektettek a felsőoktatás fejlesztésébe, egy óriási pofont adott, hiszen amit hosszú évek során megpróbáltunk elérni, azt egyetlen mozdulattal, egy politikai akarat miatt, egy politikai kommunikációs szándék miatt lerombolták, és az ország egyik legnívósabb intézményét, ahova valóban nagyon sok külföldi hallgató is szívesen eljött hazánkba, egyszerűen beszántották, és most már Bécsben tanítják a CEU-s hallgatókat.

Tehát folyamatosan ez a kettősség a jellemző. És egyszerűen addig, amíg a kormány nem teszi rendbe a céljait, a célhierarchiáját, egyszerűen azt, hogy ő mit szeretne az oktatásban elérni, addig nem lesznek normális intézkedések, hiszen ha már a cél is rossz, akkor hogyan lehetne hozzá jó eszközöket találni. Most is megnézhetjük azt, hogy mi a bosszútörvény célja. Mondanak itt sok szépet, de alapvetően, ha megnézzük a konkrét intézkedéseket, amelyek ebben benne vannak, akkor a kontroll; a kontroll a cél, a további centralizálás, a további hierarchia kiépítése. Egyetlen dologban adnak több mozgásteret, amiben senki sem kérte: hogy legyen teljesítménybér, amitől ódzkodnak az igazgatók, hiszen óriási feszültséget fog szülni a tantestületekben ez az intézkedés.

Úgyhogy arra biztatnám a kormánypártokat  bár gyakorlatilag senki nincs már itt, csak egy egészségügyi államtitkár, ami szerintem szégyen egy oktatási tárgyú vita esetében , hogy tegyék rendbe végre a céljaikat az oktatás területén. Tegyék rendbe, és olyan előremutató célokat tűzzenek ki, amelyek segítik hazánk boldogulását (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az idő leteltét.), amelyek segítik azokat a fontos célokat, hogy például a hátrányos helyzetű diákok is eljussanak a felsőoktatásba, és ne csak, mondjuk, a legszegényebb egyharmadnak a 11 százaléka tanuljon tovább, hanem közeledjenek a leggazdagabb egyharmadhoz, ahol mondjuk, 71 százalék ez az arány.

Úgyhogy azt kérném, hogy ha a tévéközvetítésen nézik ezt a felszólalást  merthogy itt személyesen, ugye, nem nézték , akkor tegyék rendbe ezeket a célokat, és valljanak arról őszintén, hogy a bosszútörvény milyen célokért született. Köszönöm szépen.