HISZÉKENY DEZSŐ (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Ha valaki tévén követi nyomon ezt az ülést, akkor teljesen világossá válik mindenki számára az én megítélésem szerint, hogy a süketek párbeszéde zajlik. Nemcsak itt az elmúlt húsz órában, hanem az elmúlt hónapokban, sőt, ha kicsit bátrabban tekintünk vissza az időben, akkor azt is el lehet mondani, hogy az elmúlt években a süketek párbeszéde zajlik; különböző civil szervezetek, országgyűlési képviselők, rengeteg ember mondta el a véleményét, és én azt érzékelem, hogy ezt a kormányzat nem hallja meg. Folyamatosan azt érzékelem, hogy zajlik a hazudozás a kormány részéről, és az is jól érzékelhető, hogy éppen emiatt bajban vannak. A nyilvánosságra került, most már ilyen Maruzsa-videóként szokták mondogatni…  abból az derül ki, hogy államtitkár úr úgy gondolja, hogy ha igazat mondanának, akkor bajba kerülnének. Én azt érzékelem, hogy amikor nem mondanak igazat, akkor is bajban vannak. És a legnagyobb baj az, hogy nemcsak a kormány van bajban, hanem mi, valamennyien, akik itt élünk Magyarországon.

Én nem vagyok oktatáspolitikus, és ezért amit én mondani fogok most, az nem is oktatáspolitikával vagy szakmai kérdésekkel foglalkozik. Tehát nem vagyok az oktatásban igazán jártas ember, de apa vagyok, nagyapa vagyok, és ilyen módon érintett vagyok ebben az ügyben. És azt hiszem, nagyon sok ezren, százezren vannak így ebben az országban. A közoktatással kapcsolatos kérdésekben mindannyian érintettek vagyunk. Országgyűlési képviselőként pedig a választókerületemben járva, azt gondolom, az a helyes magatartás, ha erről is, erről a kérdésről is beszélgetek az emberekkel. Ez az elmúlt időszakban kéretlenül is megtörtént, hiszen nem kellett keresnem az alkalmat az embereknél, hogy erről beszéljünk; ők maguk találtak meg engem, kerestek meg, és mondták el a véleményüket. Tehát az, amit én most itt mondani fogok, az emberekből építkezve épültek fel ezek a mondatok.

(8.50)

Nagyon határozottan és jól látható az, hogy teljesen értetlenül állnak az előtt, ami jelenleg a magyar oktatásban zajlik. Az előbb említettem, hogy mindenkit érint, és ezért mindenkinek kialakult véleménye van erről.

Tulajdonképpen az mondható el, hogy azért értetlenek ezzel az egész kérdéskörrel kapcsolatban, mert az ember azt gondolná, hogy egy kormány, amelynek bizalmat szavaztak, elkezd azzal foglalkozni, amelyek a társadalom legsúlyosabb problémái. Ezek között ott van az oktatás, aztán mellette még az egészségügy, a szociális ellátórendszer, a családtámogatás, tehát millió kérdés van. És nagyon jól érzékelhető az, hogy nagyon sok mindennel foglalkozik a kormány, iszonytató pénzeket öl minden másba. Az emberek olyan egyszerűen szokták ezt fogalmazni, azt szokták mondani, hogy totális hülyeségekre költenek. Itt a lombkoronás történettől kezdve egészen a Vodafone felvásárlásáig, tehát mindenféle dologra, ami az emberek számára nem fontos, arra van pénz; ami igazán fontos lenne, és mindannyiunkat érint, arra viszont nincsen. És ez már évek óta nagyon jól érzékelhető.

Elmondták nekem azt is, hogy az a baj, hogy most már folyamatosan gond és probléma az emberek mindennapi életében az oktatás helyzete. Azért gond és probléma, mert ők úgy élik meg, hogy mindig újabb és újabb helyzetek állítódnak elő, amelyekhez neki szülőként alkalmazkodnia kell. Nem az van, hogy egy világos és tiszta elképzelés van, és ez az oktatás, és ehhez alkalmazkodva építi fel az életét, hanem évről évre újabb és újabb kihívásokkal szembesülnek a szülők, természetesen a gyerekek és ily módon a tanárok is. Tehát át kell szervezniük az életüket azért, mert a kormány képtelen megoldani ezt a problémát. Most már évek óta azt tapasztaljuk, hogy nincs világos elképzelése, és az, ami zajlik az oktatásban, az pedig évről évre változik, az emberek pedig képtelenek ehhez alkalmazkodni, át kell szervezni állandóan az életüket, és egészen furcsa élményekben lehet részük.

Sokan elmondták, itt is elmondta egyébként több képviselőtársam, hogy azért az nem megoldás, hogy a szülőknek kell különböző felszerelést és egyéb, az iskola működéséhez szükséges cuccot bevinni az iskolába, vagy nekik kell kifesteni. Befizették az adójukat, és szerintem teljesen jogos elvárás az, hogy ezért azt várják, hogy az iskolák, ahová a gyerekeiket hordják, teljesen biztonságosak legyenek, és ott normális módon élhessék az életüket.

Jól látható, hogy ez ma nem így van. A gyermekeket nem biztonságos helyre visszük akkor, amikor az iskolába visszük be, bár önök folyamatosan azt hangoztatják, hogy a biztonság az egyik legfontosabb. Nincsenek biztonságban az iskolákban, egyrészt azért, mert fizikailag nincsenek megfelelő állapotban ezek az iskolák, nagyon sok felújításra szorul; gyakran látunk tévéhíradókban, egyéb helyeken olyat, ahol szinte életveszélyes helyzet alakul ki; és szerintem az sem egy biztonságos történet, ha mondjuk, énektanárok vagy testnevelő tanárok oktatnak fizikát, nem megbántva itt természetesen a testnevelő tanárokat. De azt hiszem, az nem lehet egy normál módszer és nem biztonságos, ha olyan tanítja a tantárgyat, akinek nincs erre kifejezetten képesítése vagy képessége.

Én magam abban a helyzetben vagyok, hogy tizenévvel ezelőtt, még alpolgármesterként az volt a feladatom, azzal foglalkozhattam, hogy az önkormányzat által végzett beruházásokat kellett szerveznem. Akkor még az önkormányzatokhoz tartoztak az általános iskolák, ezért nagyon fontos feladat volt az, hogy ezeket az épületeket normál módon karbantartjuk.

Tizenkét évvel ezelőtt jellemzően a XIII. kerületben az önkormányzat több száz millió forintot, nem ritkán milliárdos nagyságrendű  azért tíz évvel ezelőtt az még pénz volt!  összegeket áldozott az iskolára. Egy terv szerint haladtunk, felmértük az iskolákat, melyik milyen állapotban van, hol milyen beruházásra van szükség, esetleg javításra vagy egy teljes komplex felújításra. És ezekre létezett egy terv, eszerint haladtunk, folyamatosan költöttünk az iskolákra. Innen jelentem, az elmúlt 12 évben semmilyen beruházás nem történt egyik iskolában sem. El tudják képzelni, hogy milyen állapotok uralkodhatnak? Ez a XIII. kerületben különösen szembetűnő, mert az óvodák még az önkormányzatoknál vannak, kifogástalan állapotú óvodák vannak, feltöltve jól képzett pedagógusokkal, jól érzik magukat ott a gyerekek. És innen jön egy óriási váltás, amikor bekerülnek a teljesen pusztulat állapotban lévő iskolákba.

És most már értem, miért nem engedik be a szülőket az iskolákba. Ha nekem ilyen iskolám lenne, én sem nagyon mutogatnám senkinek. De én azt gondolom, hogy ez súlyos probléma, és erre nem találnak most már évtizedek óta önök megoldást. Tehát az, hogy 12 éve egy fillért sem költenek az iskolákra egy ekkora lélekszámú településen, azt gondolom, hogy az elfogadhatatlan. Volt arra is példa, hogy egy adott iskolában, aminek az egyik felét még az önkormányzat tartotta fenn, ott a beruházás lezajlott, az állami felén pedig semmi nem történt. Nagyon érdekes látványt nyújt, amikor egy iskola félig fel van újítva, félig pedig nincs. És ez annak köszönhető, hogy önök nem tartották fontosnak, hogy az ott normál módon el legyen készítve. Tehát túl nagy a kontraszt, azt gondolom.

Elmondták nekem az emberek azt, hogy azt is érzékelik, barátaikkal beszélgetve, hogy lehet ezt másképp is csinálni. Önök is biztosan nagyon sokszor hallottak már arról, hogy ez egészen másképp van Finnországban. Emlékszem, ilyen beszélgetések során hányszor került szóba az, hogy a finnek másképp csinálják, nem sokkal több pénzért, és ott milyen jól működő rendszer van. És most már a számok is mutatják, hogy Ausztriában is másképp csinálják, és jobban csinálják, mint mi, évről évre többen hordják át oda a gyermekeiket, hogy ott tanulhassanak, normál körülmények között, nem a magyarországi borzasztó helyzetet kell túlélniük.

Azt is érzékelem, hogy ez önöknek is fontos. Épp múltkor volt egy újságcikk, amit olvastam, hogy a különböző NER-lovagoknak is fontos az, hogy a gyermekük megfelelő iskolába járjon. Érdekes módon nem is itt járnak iskolába. (Dr. Takács Péter: Hanem hol?) Sajnos az országban élők többsége nem választhat, hogy külföldre vigye a gyermekét tanulni, és ott egy színvonalas oktatáshoz tudjon hozzájutni. Ilyenkor az ember ezen elgondolkodik, és ha mással beszélget, akkor szégyenérzete van amiatt, ami az országban oktatás címszó alatt szerepel.

(Az elnöki széket dr. Latorcai János, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)

És nem jó, hogy emiatt nekünk a barátaink előtt is szégyenkeznünk kell. Különösen akkor, ha ebből lényegesen jobb minőséget is elő lehetne állítani.

Azt gondolom, hogy szülőként a gyermekeinknél nincs fontosabb számunkra, és évről évre azt tapasztaljuk oktatásban is, de ha már a kormány részéről egy egészségüggyel foglalkozó államtitkár van itt, akkor az sem biztonságos, hogy ma Magyarországon 100 ezer gyermeknek nem biztonságos az ellátása, nincs ellátása (Dr. Takács Péter ingatja a fejét.); 100 ezer gyermeknek nincsen körzeti orvosa. Ez csak egy kitérő volt a közoktatás áldatlan állapotától, hasonló a helyzet az egészségügyben is.

Azzal tudnám összefoglalni, hogy igazából büszke szeretnék lenni arra, hogy Magyarországon a gyermekeink milyen képzésben részesülnek, de nem tudok büszke lenni, és nem tudok dicsekedni külföldiek vagy barátaink előtt. Ők is úgy látják, hogy itt Magyarországon valami baj van. És mára odajutottunk, hogy emiatt szégyenkeznünk kell. Én szégyellem magam, de azt hiszen, hogy nem csak nekem kellene szégyellni magam, különösen maguknak. Köszönöm a figyelmüket.