LÁZÁR JÁNOS építési és közlekedési miniszter, a napirendi pont előadója: Köszönöm szépen. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! A kormány nevében ma kérem a T/4252. számú törvényjavaslat megvitatását a tisztelt Országgyűléstől, és attól félek, hogy az expozémban azt a fajta perzselő intellektuális vitát nem fogom tudni pótolni, ami az elmúlt egy órában zajlott a Házban. Tehát ezt a fajta érdeklődési szintet nem biztos, hogy fenn fogom tudni tartani a tisztelt képviselőtársaim között. Ugyanis azért fordulok az Országgyűléshez a kormány képviseletében, hogy a képviselőtársaim támogatását kérjem az örökségvédelem, a közérdek és a fenntarthatóság érdekében.
A törvényjavaslat a kulturális örökség egyes elemeinek fenntartható fejlesztéséről szól, ami azt jelenti, hogy a kormány ahhoz kéri a törvényhozás, az Országgyűlés hozzájárulását, hogy Magyarországon az örökségvédelem területén nemzetközi mintákhoz hasonlóan a magántőke, a magánérdek is megjelenhessen, és szerepet kaphasson kontrollált, ellenőrzött és szabályozott keretek közepette.
Ennek jegyében számadással szeretném kezdeni a mondandómat, szeretném tájékoztatni arról a tisztelt Országgyűlést, hogy ma a magyar állam tulajdonában és kezelésében 804 darab kastély, udvarház és kúria van. 1945 előtt az akkori műemlékvédelmi összeírások szerint 1500 hasonló típusú létesítmény működött Magyarországon, tehát 1500 kastély és kúria volt Magyarországon, és ma 804 darab ilyen ingatlan van. A 804 darab ilyen ingatlanból 10 várkastély, 444 darab kastély, 343 darab kúria és 7 darab azonosítatlan rom az, amelyet a magyar állam kezel. A XX. század történelme keretezi ezeknek az épületeknek a sorsát, amelyről itt elöljáróban annyit szeretnék az Országgyűlés figyelmébe ajánlani, hogy az első államosítási hullám 1945-ben kezdődött, majd a második 1952-ben ért véget, és 1960-ban kezdődött meg ennek az ingatlan- és épületegyüttesnek a műemlékvédelmi eljárássorozata, illetve a védetté nyilvánítási folyamata.
Azonban a kultúrbarbarizmus idején, a kommunizmus idején az épületek körülbelül 50 százaléka pusztult el, került lebontásra vagy semmisült meg, tehát ami 1990-re, a rendszerváltozásra rendelkezésünkre állt, illetve megmaradt. Az első kastély-újjáépítési joganyag és gazdasági forrás 1981-ben került a parlament elé, és került a magyar nyilvánosság elé. Ez töredéke annak, amivel Magyarország még a trianoni békediktátum után is rendelkezett, nem beszélve az első világháború előtti állapotokról. Tehát egy olyan ország és egy olyan közösség vagyunk, amely az örökségvédelem, az épített örökség tekintetében elképesztő veszteséget szenvedett el a XX. században. Tehát az, hogy ma Magyarországon minden épületet védeni akarunk, amely régi és amely a múltat szimbolizálja építészeti vagy történelmi jellegét illetően, ez egy teljesen természetes ragaszkodás és törekvés.
Szeretném azt is az Országgyűlés számára tájékoztatásként közölni -talán érdeklődő képviselőtársaim szempontjából nem közömbös , hogy a 804 darab kastély, udvarház, kúria épülete közül a kezdeményezésemre 2014-től a mai napig 27 épület felújítására kerülhetett sor. A 27 épület 55 milliárd forintba került. A 27 épület felújítása átlagosan 50 százalékban történt meg, tehát a 804 épületből 27-et újítottunk fel az elmúlt tíz évben, ebből 14-et adtunk át, 13-nak a felújítása van folyamatban. 55 milliárdot költöttünk erre a 27 épületre úgy, hogy az épületek 50 százalékban készültek el, ennyit fedezett az Európai Unió és a hazai forrás. A 804-ből fennmaradó ingatlanhoz nem tudtunk érdemben hozzányúlni az elmúlt tíz évben, annak ellenére, hogy Magyarország soha nem látott gazdasági növekedést és erősödést ért el. (Kálmán Olga: Ó, ó!) Megértésüket kérem, hogyha ilyen fontos megjegyzések is elhangoznak a mondandómban.
A számok nagyon beszédesek. Nyolc olyan kastély, felújított kastélyegyüttes van, amelyeket már megnyitottunk. Ötnek a megnyitása van folyamatban és a maradék tizen-egynéhány pedig elkészülőben. A nyolc kastélyt 2021-22-23-ban 790 ezren nézték meg, tehát 790 ezres látogatószámot produkált a nyolc épület, a nyolc épület bevétele 1 milliárd 100 millió forint volt, és a nyolc épületnek a költsége pedig 3 milliárd 600 millió forint. Ezek a számok nyolc épület tekintetében, és akkor nem beszéltünk a maradék 800 épület tekintetében.
Ha megengedik, akkor itt szeretnék egy rövid kitérőt tenni atekintetben, illetve annak okán, hogy többféle történelemértelmezés létezik. Én egyiket sem vitatom, egyik létjogosultságát sem vitatom el, a mi történelemfölfogásunkban, a mi történetfilozófiai megközelítésünkben a személyiségnek komoly szerepe van a történelem alakításában. Míg a marxista történettudomány és történetírás osztályok harcának írja le a történelmet és a világ fejlődését vagy folyását, a mi meggyőződésünk szerint ennek az országnak az elmúlt ezeréves történelmében személyek, személyiségek és az ő alkotásaik jelentős mértékben járultak hozzá az ország és a közösség gyarapodásához.
Miért mondom ezt? Mert azok az épületek, amelyek ma is e törvénytervezet kapcsán a parlament elé vitaképpen kerülnek, és azok is, amelyek nem szerepelnek napirenden, szimbolikus jelentőségűek. Szimbolikus jelentőségűek azért, hiszen, ha valaki meg akarja érteni a XVIII. századot, a fölvilágosodást, a XIX. századot, a XIX. vagy a XX. század fordulóját, akkor egyik értelmezési eszköz, ha valaki megnézi azt az épületet, ami ebben a korszakban született. A századforduló Magyarországának megértéséhez a Parlament épületének megtekintése, megértése és földolgozása sokkal közelebb visz, hiszen a korszellemből visszaad valamit. De a helynek nemcsak építészeti értelemben van szellemisége, hanem a hely szellemisége nyilvánvalóan befolyásolta azokat, akik abban alkottak, illetve maguk az alkotók is létrehoztak házakat, létrehoztak otthonokat, és létrehoztak politikai alkotóműhelyeket.
Sokan vitatják, hogy családok történetén keresztül is le lehetne írni az ezeréves magyar történelmet, de azért mégiscsak az Árpádok jellemezték 300-400 éven keresztül ennek az országnak a történetét. Ha visszagondolunk, hogy mit jelentett a Hunyadi-kor, a reneszánsz megjelenése az építészetben Magyarországon, ha visszagondolunk arra, hogy a XVI. században a Báthoriak uralják ezt az országot, ha visszagondolunk arra, hogy a XVII. században a Rákócziak jellemzik ezt az országot, akkor nincs olyan építészeti alkotás, ami a korszak meghatározó történelmi személyiségeitől független lenne; lásd Sárospatak és a Rákócziak összefonódása. A XVIII. századi Magyarország sokszor azonosítható az Esterházyakkal, akiknek kutatója itt ül az MSZP soraiban Hiller tanár úr személyében. De ha arra gondolok és ugye, az örökségvédelemnek, a hely szellemének és a történelemnek és a történelem megértésének fontos szerepe van most is , ha arra gondolok, hogy három Esterházy testvér elnézést a kitérőért , Esterházy Miklós a XVIII. században Mária Terézia nagyköveteként Nagy Katalin és Erzsébet cárnő udvarában, testvére Ferenc Magyarország kancellárjaként, testvérük Károly egri püspökként, hárman jellemzik a XVIII. századi magyar fölvilágosodást, megszervezik Magyarország új egyházi életét, közigazgatását, oktatási rendszerét, kulturális, közművelődési infrastruktúráját, e háromnak az élettere, nevezzük így, a pápai kastély, a tatai kastély és Eger városa, az ottani püspöki palota, érseki székhely ma, az ottani líceum, leírja azt, amit a világról gondoltak, hiszen a tárgyiasult valóság az építészetben jelent meg a gondolataik megvalósulása tekintetében. Tehát a XVIII. századi magyar fölvilágosodás és a XVIII. századi magyar barokk egy testvérhármasnak az élettörténetén és az általuk létrehozott építészeti alkotásokon keresztül érthető meg.
Ha valaki elmegy Pápára, valaki bemegy a tatai kastélyba, vagy valaki elmegy Egerbe, és megnézi az érseki székhelyet vagy bemegy a líceumba, akkor megértheti a magyar fölvilágosodásnak, a XVIII. századnak vagy éppenséggel zárójelbe teszem ezt, nehogy kiátkozzanak a saját pártomból a magyar szabadkőművességnek az ország sorsára gyakorolt hatását és jelentőségét.
Tehát az örökségvédelem több mint szép épületek, amelyeket az ember turistaként bejár, örül az ottani építészeti értéknek vagy éppenséggel a kertörökségnek, és jól érzi magát, ezeknek az épületeknek üzenetértéke van. Meggyőződésem szerint Churchill megértéséhez közelebb visz, ha valaki elmegy az otthonába, Angliába, megkeresi azt a házat, és próbálja megérteni, amit ő képviselt a politikában, mindig közelebb visz.
Ha valaki megkeresi azt a házat, ahol Bismarck meghalt, akkor valószínű, többet megért a politika és a személyiség összefüggéséről.
(15.00)
Ha valaki elmegy az előbb említett épületek mellett Eszterházára, akkor megérti azt, hogy egy magyar ember előttünk néhány száz évvel ezelőtt, egy magyar hadvezér egy ősmocsár, egy láp közepén létrehozza Versailles másolatát, megmutatva a világnak, mi, magyarok is vagyunk valakik. Arra gondolok, hogy ha Széchenyit meg akarja valaki érteni, akkor Nagycenkre mindenféleképpen el kell mennie, hogy a genius lociból, a hely szelleméből levezesse azt, hogy mit jelentett az életműve. Arra gondolok, hogy Tiszadob megtekintése nélkül nem hiszem, hogy akár idősebb, akár ifjabb Andrássy Gyula megérthető, akiknek a szerepét nem lehet eltúlozni a XIX. század második felében, különösképpen azért, mert ma még feldolgozatlan, de a tiszadobi kiállítás talán erre alkalmat kínál. Andrássy Gyulában a lovasszobrával együtt mi itt, a parlamentben az első, az 1867-es kormány miniszterelnökét tiszteljük, és elfelejtjük ezzel párhuzamosan, hogy tíz évig volt az Osztrák-Magyar Monarchia közös külügyminisztere, a császár első minisztere, a berlini kongresszus szervezője, Bismarck méltó partnere és a Habsburg Birodalom, illetve az Osztrák-Magyar Monarchia balkáni expanziójának egyik megalapozója, a német-osztrák együttműködés megalapozója. De ugyanez Geszt: két miniszterelnök, Tisza Kálmán és Tisza István otthona, ismerete és megtekintése, értelmezése nélkül nem hiszem, hogy a korszellem felfogható vagy áttekinthető lenne.
(Az elnöki széket dr. Latorcai János, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)
Tehát számunkra, fideszesek számára az örökségvédelemnek, a kulturális örökségnek és az építészeti örökségnek mindig van egy áthallása, egy második és harmadik jelentős dimenziója és jelentős tartalma is, amit rendkívül fontosnak tartok, hogy most is, a jövőben is megbecsülésre kerüljön.
Vissza az előterjesztés lényegéhez: az előterjesztés arra a kérdésre kíván választ adni, hogy ezekkel az épületekkel mit is kezdjünk. Három nagy csoportra szeretném bontani a tárcám működése kapcsán az örökségvédelemhez és a minisztériumhoz tartozó épületegyüttest. Nyilván vannak az ország történetében olyan épületek Nagycenk, Geszt, Keszthely, a Helikont alapító Festetics Györgynek az otthona vagy éppenséggel Eszterháza , amelyeknek a jelentősége hazai és nemzetközi viszonylatban megkérdőjelezhetetlen. Ezeket az épületeket a magyar államnak kell fenntartania, működtetnie és mindenki számára hozzáférhetővé tenni a magyar oktatási-nevelési program részeképpen.
Vannak azonban olyan épületegyüttesek, amelyek esetében megfontolandó az, hogy a magyar állam fenntartjae magának a működtetés jogát és lehetőségét. Annak a megvitatását kérem az Országgyűléstől lehetőség szerint higgadt formában, ami ez idáig nem volt túl jellemző a téma kapcsán , hogy vajon a magántőkének a XXI. században lehete szerepe ezen 804 ingatlan sorsának a rendezésében. Számomra nem megnyugtató az, hogy van a magyar államnak egy hatalmas ingatlanvagyona, amelyek ráadásul kiemelt műemlékei az országnak, örökségvédelem alatt állnak, és nem kezdünk velük semmit sem: romlanak, pusztulnak, üresen állnak, az államosítás hatására állami tulajdonban maradtak, 1990 után itt maradt az állam nyakán mindegyik, nem lett új tulajdonosuk, és mindeközben ezek az épületek pusztulnak, a hasznosításuk várat magára. Ha arra gondolok, hogy a 804 ingatlanból alig kéttucatnyi az, ami a nyilvánosság számára hozzáférhető, látogatható, megtekinthető, belakható, akkor, azt gondolom, nagy lemaradásban vagyunk.
Szeretnék egy kitérőt is tenni az 1990-es eseményekre, amelyek nem függetlenek a mostani döntésünktől. Ez pedig az, hogy 1989-90-ben az akkori demokratikus ellenzék, a teljes magyar politikai osztály egyetértett abban, hogy az 1945 előtti eredeti tulajdonosi állapotok visszaállításának nincs meg a történelmi lehetősége és feltétele. Hogy ez helyes vagy hibás döntés volte, majd az utánunk jövő idő eldönti, nekem vannak ezzel kapcsolatban legalább részleges aggályaim pont az örökségvédelem tekintetében, de 1990-ben ebben a házban közkonszenzus alakult ki minden párt részvételével, hogy az 1945 előtti eredeti állapot, restitúció megvalósítása ellentétes a nemzeti érdekkel. Lényegében egy részleges kárpótlással, akkor 5 millió forint értékű kárpótlási jeggyel, az Alkotmánybíróság által megerősítve lezártuk az 1944 utáni államosításoknak mindenféle következményét. Ennek egy mellékhatása lett, hogy ezek az épületek nyilván állami kézben maradtak, nem lett új tulajdonosuk, nem lett új gazdájuk, nem érvényesült a jó gazda gondossága, és valójában egy része ebek harmincadjára jutott.
Csehországban, igaz, várva egy kicsit, de megvalósult az eredeti állapotok helyreállításra, restitúció történt, és a restitúció eredményeképpen a műemlékegyüttes egy nagyon jelentős része magántulajdonba került vissza, az eredeti tulajdonosok fenntartásába, és ha valaki az idén nyáron parlamenti képviselőként Csehországba látogat, és tesz egy kastélytúrát, akkor látni és érezni fogja a különbséget. Persze a csehek, sőt még a szlovákok is könnyebb helyzetben vannak, mint mi, mert persze beszélünk államosításról és beszélünk állami kultúrbarbarizmusról, de azt az apró tényt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy kevés olyan európai ország van, ahol a lakosság akkora pusztítást vitt volna végbe a kastélyegyüttesekben, mint Magyarországon.
Ugyanis 1945-ben nem vagy nemcsak a megszálló szovjet hadsereg, hanem a magyar lakosság is fosztogatta ezeket az épületeket részben a maga javára, részben üzleti célból, és ez azt eredményezte, hogy ma egyetlenegy olyan műemléki kastélyunk sincs, amelynek az eredeti berendezésegyüttese meglenne, míg Szlovákiában és Csehországban, Ausztria szovjet megszállási zónájában vagy Kelet-Németországban, vagy Lengyelországban ez a fajta fosztogatás, ez a fajta önpusztítás, ez a fajta kultúrbarbarizmus nem volt jellemző. Eredeti állapotban meglévő kastélyegyüttesek maradtak fenn, mert részben a megszálló szovjet hadsereg sem volt olyan mértékben pusztító, részben a lakosság sem érezte azt, hogy mindenféleképpen az ingatlanok kifosztásával kellene saját magát politikai, erkölcsi és anyagi értelemben kárpótolnia a feudális elnyomással szemben idézőjelbe téve. Tehát az, hogy itt tartunk, számos történelmi összefüggésnek az eredménye.
Azt azonban mindenféleképpen megjegyezném, hogy az 1990-es döntés után abban a helyzetben vagyunk, hogy az a vagyon, amely 1945 után államosításra került, részben vagy egészében már privatizálásra került, a korábbi nagy vagyonokhoz hozzátársított ingatlanportfólió, felépítmények, kastélyok és a többi meg állami kézben maradt. Tehát miközben a földprivatizáció végbement Magyarországon 1990 óta, a vállalatok és vállalkozások privatizációja végbement, az a vagyon privatizálásra került az elmúlt 32 évben, ami eltartotta ezeket az ingatlankomplexumokat, nyilvánvalóan ezek az ingatlanok a magyar államra maradtak. Nem vagyok benne biztos, hogy ez helyes és bölcs döntés volt 1990-ben, illetve nem biztos, hogy minden szempont mérlegelésre került, és nem világos, hogy az örökségvédelemre milyen hatása lett ennek.
Én azt vallom, hogy az, amit Károlyi György, a Lánchidat Széchenyi Istvánnal megépítő Károlyi György dédunokájaként, Fehérvárcsurgón megvalósít 1997 óta a magyar állammal közösen, saját örökségét birtokba véve és építve, jó példa arra, hogy magántőkével, magánerővel, akár a családi leszármazottak képviseletében, hogyan lehet egy ilyet visszahozni, hogyan lehet működtetni, és hogyan lehet jól hasznosítani a köz javára is.
Tehát én szeretném, ha az Országgyűlés lehetőséget biztosítana és keretet teremtene arra, hogy a magyar kormány a kilencvenes évekhez hasonlóan kialakíthasson egy olyan joggyakorlatot, amelyben magánszemélyek, magánentitások tehát nem állami entitás, értem ez alatt az önkormányzatot és az egyházat is lehetőséget kapnának a mai állami tulajdonban vagy állami kezelésben lévő kastélyegyüttes közül a hosszú távon nem állami fenntartásban maradó létesítmények átvételére. Ez természetesen óriási felelősséget és feladatot jelent, hiszen egy tulajdonátadás vagy egy 99 éves vagyonkezelői jog, amire a törvény javaslatot lesz, nem jelenti az örökségvédelem szintjének a csökkenését, nem jelenti a közgyűjtemény védelmének a csökkenését.
Annak a megfontolását kérem a tisztelt képviselőtársaimtól, hogy 32 évet mérlegeljünk. 32 év alatt mi 16 évet kormányoztunk, 16 évet voltunk ellenzékben, 16 évet kormányozta az országot a jobboldal, és 16 évet kormányozta az országot a baloldal, mindenkinek megvan az örökségvédelem területén a maga tapasztalata és gyakorlata. Azt gondolom, kockázat nélkül állíthatom a tisztelt képviselőtársaim számára, hogy nem sikerült optimális modellt felállítanunk ezeknek a régi épületeknek az üzemeltetésére és működtetésére, de ezek az épületek többet érdemelnek. Ha nem lett volna európai uniós forrás 2014-ben, akkor nem tudtunk volna 55 milliárd forintot költeni ezeknek az ingatlanoknak a sorsára, még akkor sem, ha turisztikailag egy részük adott esetben megtérülő beruházásnak tekinthető. Az a kérdés, hogy kialakulte Magyarországon 32 év alatt egy olyan gazdasági erő, amely képes ezeknek az ingatlanoknak a működtetésére a jó gazda gondosságának a jegyében.
Itt szeretném azt szóba hozni, hogy Nyugat-Európában a vállalati vagy magánvagyonoknak igenis van közcélja és van közfeladata; nagyon sok olyan épületegyüttes van az Egyesült Királyságban, és 2017-ben Olaszország 106 kastélyt adott magánkezelésbe.
(15.10)
Igenis van annak rendje és módja, van annak hagyománya és van annak szokása, hogy egy magánszemély, egy magánvállalat, egy magánérdek egy közvagyont vesz át működtetésre, és azt a köz javára üzemelteti, építi és használja. Az más kérdés, hogy ma Magyarországon a mecenatúra sem a kortárs képzőművészet, sem a régi művészet, sem az építészettörténet, sem a régi épületek tekintetében nem divat, az adórendszer nem preferálja, a társadalom meg nem hálálja. Nem ismerek olyan nagyvállalkozót, aki a köz érdekében egy régi épületet átvett volna, és a köz javára működtetné és üzemeltetné. Önkormányzatokat jóval többet: Pápa város önkormányzata, a római katolikus egyház vagy a református egyház vagy a görögkatolikus egyház jó néhány műemléki épületet működtet és üzemeltet a köz javára.
Az a kérdés, hogy megteremthetjüke, eljötte a pillanat, hogy megteremtsük annak a föltételeit, jogi föltételeit, jogi garanciáit, hogy magánvállalatok, nagyvállalatok, nemzetközi reputációval bíró vállalatok mondjuk, az OTP, a MOL vagy a Richter átvegyenek a magyar államtól egy ilyen volumenű, ilyen léptékű épületet, amelyet az év 300 napján a közgyűjtemény hozzáférésével a köz javára működtet, az év minden napján reggel 10-től 19-ig a kertet nyitva tartja, a fönnmaradó idősávban adott esetben annak a vállalkozásnak, annak a cégnek a társadalmi reputációját vagy éppenséggel reprezentációját biztosítja ott. Olyan dologról beszélek, ami Ausztriában, Németországban, Franciaországban, Angliában napi rutinnak minősül.
Én értem a bizalmatlanságot, én értem az aggályokat is. Mikor ez a törvényjavaslat ide bekerült a parlament elé, sok vitán ment már át, hiszen a kormányban is számosan ellenezték, és a Fidesz parlamenti frakciójában is, félve egyfajta bújtatott privatizációtól. De ha valaki megnézi ennek a törvénynek a szövegét, és elvonatkoztat attól, hogy ezt a törvényszöveget ki terjeszti a parlament elé, akkor láthatja azt, hogy a törvényszöveg garanciákat ad. Garanciákat ad arra, hogy a megszerzett ingatlan, a működtetésbe kapott ingatlan nem elidegeníthető, nem megterhelhető, a nyilvánosság számára kell működtetni és üzemeltetni, a jó gazda gondossága jegyében föl kell újítani.
Mondok önöknek egy példát. Ráköltöttünk 5 milliárdot Békés megyében, Békéscsabától nem messzire a kígyósi Wenckheim-kastélyra. Ezzel az 5 milliárddal annak az épületegyüttesnek a 40 százaléka van kész, a 60 százaléka nincs kész. Füzérradványban elköltöttünk szintén 4 milliárd forintot. Az épület 50 százaléka van kész, másik 50 százaléka nincs kész, és nem látom a magyar államnak azokat az erőforrásait, hogy ott most rövid időn belül másik 5-10 milliárd forintot el tudjunk költeni. Az a kérdés, hogy meg tudjuke teremteni a föltételeket, meg tudjuke teremteni azt a társadalmi elvárást a nagyvállalataink felé, hogy ezek a nagyvállalatok az épített örökség védelme érdekében, az örökségvédelem megőrzése tekintetében áldozatot hozzanak és áldozzanak.
Szeretném azt is a tisztelt képviselőtársaim figyelmébe ajánlani, hogy kellő körültekintéssel jártunk el, hiszen a magyar nemzeti vagyonról szóló törvény kétharmados törvény, az alkotmány védi a magyar nemzeti vagyont, így annak elidegenítésére, megterhelésére vagy működtetésére speciális szabályok vonatkoznak. Én azt gondolom, hogy amit ide letettünk a parlament asztalára, az megfelelő egyensúly, megfelelő garancia a későbbi működtetést illetően. Sőt, azt tudom önöknek mondani, hogy ha a törvényt így fogadja el az Országgyűlés, akkor lasszóval kell majd keresnem azokat a vállalkozókat, akik átvesznek ilyen ingatlanokat működtetésre és üzemeltetésre (Kálmán Olga: Jaj, jaj!), mert valóban azt gondolom, hogy nem az anyagi haszonszerzés, hanem talán a társadalmi megbecsülés erősítése, a társadalmi felelősségvállalás az, ami motiválhat egy vállalatot abban, hogy az örökségvédelem érdekében áldozzon.
A társadalmi felelősségvállalás jegyében Magyarországon az elmúlt 32 évben mozgósítjuk az adóforintokat a színházak javára, mozgósítunk adóforintokat sport javára, mozgósítunk adóforintokat képzőművészet, mecenatúra javára korlátozott keretek között, de az örökségvédelem érdekében nem. Ha belegondolnak abba, hogy Budapesten egy műemléki védelem alatt álló belvárosi lakás megvásárlása hátrányt jelent a vevő számára a jelenlegi jogi környezetben, ezért vezet a belváros a kiüresedéséhez és az ottani ingatlanállomány leértékeléséhez az ellentételezés nélküli műemléki korlátozás, az világosan bizonyítja azt, hogy ezen a területen is van bőségesen tennivalónk. Azt gondolom, hogy rendszerváltozásra és elsősorban szemléletváltásra van szükség. Én ebben szeretném kérni az országgyűlésiképviselő-társaim állásfoglalását, mérlegelését.
Úgy terjesztettem be a törvényjavaslatot, hogy legyen idő ennek a kitárgyalására, tehát nincs sürgős szükség e tekintetben, a nyár alkalmas lesz arra, hogy a képviselőtársaim módosító indítványokat fogalmazzanak meg, végiggondolják ennek a joganyagnak a szerepét és a lehetőségét. Ahhoz, hogy én a kulturális örökségvédelemmel kapcsolatos munkámat a kormányon belül még jobban el tudjam látni, nagy segítség volna, hogy a forrástérképen szerepelhetnének olyan magánforrások is, amelyek a kulturális örökségvédelembe bevonhatóak legyenek. Ennek ma Magyarországon nincs meg a törvényi föltétele. Sem kevesebbre, sem többre nem vállalkozik ez a jogszabály-előterjesztés, ez a joganyag, mint ennek a javaslatnak a megfogalmazására.
Arra kérem a tisztelt Országgyűlést, hogy mérlegelje az előterjesztett szöveget, törvényjavaslatot, és mérlegelje mindazt, amit itt az előbb hozzátettem a szóbeli előterjesztés tekintetében. Köszönöm szépen, hogy meghallgattak. (Taps a kormánypártok soraiban.)