ANDER BALÁZS, a Jobbik képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Képviselőtársaim! Tisztelt Államtitkár Úr! Legtöbbünk számára bizony nem adatott meg, hogy a budai védett lakóparkokban vagy éppen a Nagykörúton belül éljen, és a legtöbb magyar állampolgár bizony a jól hangzó, utópisztikus víziók világán kívül kénytelen élni, és kénytelen olyan iskolákba járatni a gyermekét, ahol bizony szembesül nap mint nap azokkal a nehézségekkel, amelyekkel kapcsolatosan Bodó képviselőtársunk valami olyasmit mondott, hogy gyakorlatilag ez a való világ, fölkészíti majd akkor Szabó anyukának meg Kovács apukának a gyermekét egy ilyen iskola arra, hogy milyen is az igazi élet.

(Az elnöki széket dr. Latorcai János, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)

Kicsit álságos ez a hozzáállás, különösen akkor, ha tudjuk jól, a kormányon belül is vannak vagy voltak olyan képviselők, olyan politikusok, akik családtagjukat, gyermekeiket előszeretettel járatták olyan iskolákba, amelyekről Hiller képviselőtársam beszélt.

Nos, az a helyzet, hogy Szabó anyuka meg Kovács apuka nem valamiféle eredendő rasszizmusból, előítéletességből és még a fene tudja, hogy milyen, állandóan citált dolog miatt nem íratja, nem járatja olyan iskolába a gyermekét, amelyről ő azt gondolja, hogy ott nem kapja meg azt a tudást, azt a képzést, ami bizony az ő gyermekének, egy ápolónő, egy buszsofőr gyermekének is járna.

Miről beszélek? Szeretnék azért itt valamit idézni egy amerikai fekete szociológustól, közgazdásztól, a konzervatív Thomas Sowelltől, aki gettóban nőtt föl, rettenetes körülmények között, iszonyatos szorgalom volt benne, aztán a Harvardon diplomázott, és a Stanfordon tanít, majdnem félszáz könyv, kötet szerzője. És figyelem, félreértés ne legyen, államtitkár urat is megkérem, nehogy úgy fordítsa le majd a mondókámat, hogy etnikai szegregációt akart a jobbikos képviselő, vagy azt preferálta. Szó nincs ilyesmiről. De mit mondott ez az afroamerikai kiváló közgazdász tudor? Azt mondja: „Ha egy maroknyi bomlasztó vagy erőszakos diák megakadályozhatja, hogy egy egész osztály tisztességes oktatásban részesüljön, akkor ezeket a diákokat el kell különíteni, hátra kell hagyni, ha a többiektől nem akarjuk megtagadni az oktatást, mely talán az egyetlen esélyük egy jobb életre.”

Most az a helyzet, hogy erre a való világból vett valós problémára is választ kellene adni egyébként akkor, amikor ilyen kérdésekről beszélünk.

(15.40)

Mert Szabó anyuka és Kovács apuka azért viszi el adott esetben egy rossz hírű iskolából a gyermekét vagy be sem meri oda íratni, mert úgy gondolja, hogy ott előfordulhatnak ilyen dolgok, és az ő gyermekét minden tekintetben, nemcsak anyagilag, hanem más formában is le fogják húzni. De folytatnám, azt írja Thomas Sowell:

Az a tény, hogy a bomlasztó vagy erőszakos gyermekeket el kell különíteni a tanulni kívánó gyermekektől, független attól, hogy jelenleg létezike vagy vane láthatáron bármilyen megoldás a zavaró és/vagy erőszakos gyermekek viselkedésének megváltoztatására. A másik lehetőség az, hogy feláldozzuk a szegény és kisebbségi gyermekek végtelen generációinak oktatását mindaddig, amíg nem találunk, nem hozunk létre vagy nem hamisítunk megoldást a rosszul viselkedő és/vagy erőszakos osztálytársaik kezelésére.

Nos, szerintem azért erre is választ kellene adni, és az a helyzet, hogy a mai magyar közoktatás vagy éppen szakképzés kapcsán sok esetben azt tapasztaljuk, pedagógusként, szülőként, hogy nincs adekvát válasz ezekre az égető problémákra. Lehet hozni ilyen törvényeket. Valószínűnek tartom egyébként, hogy támogatni fogjuk, mert a cél eredendően jó lenne; nyilvánvalóan senkinek nem célja egy etnikai vagy akármilyen határvonalak vagy szakadékok által szabdalt magyar társadalom  abból pozitív jövő nem fog kibontakozni. De ha ezekre a jogos kérdésekre nincs válasz, és azt látjuk, hogy nincs válasz, mert mondjuk, lehet Earl Warren főbíró szerint  ugye, 1954, amerikai deszegregációs törvények kezdete  valami hasonló módon itt is akkor törvényeket alkotni, és arra kényszeríteni iskolákat, szülőket, diákokat, hogy számolják föl ezt a valóban káros szegregációt, de ha ez rideg integrációs módon történik, akkor abból előrelépés nem lesz. Márpedig, ha pénzt, paripát, fegyvert nem kapnak meg az ilyen problémákkal szembesülő iskolák, nem lesz ott a pedagógusok mellett nagy számban segítő személyzet, nem lesznek ott iskolapszichológusok, nem lesz ott iskolai szociális munkás, mentálhigiénés szakemberek, akkor az a helyzet, hogy megette a fene az összes, bármilyen jó szándékú próbálkozást. És beszélhetünk akkor majd mi itt bármiről.

Szeretnék még idézni egy olyan embertől, egy olyan elhivatott pedagógustól, akinek a szava szerintem mindegyik oldalon, bal- és jobboldalon egyaránt számít, mert a tapasztalatait az életből hozza. Az Igazgyöngy Tanodát vezető Ritók Nóráról lesz szó, „Kettészakadt világ” című könyvéből idéznék:

Tudunke valamit kezdeni  ez a fő kérdés  ezzel az átörökített szocializációval? Egyértelmű, hogy mindig voltak olyan szülők, akik nem tették bele a gyerekeik nevelésébe azt, ami elvárható lenne attól, aki gyermeket vállal. Vannak szülők, akik azt gondolják, nekik ebben nincs felelősségük. Nem érzékelik, hogy a gyerekekre irányuló meghatározó hatások a családban kezdődnek el. És sok esetben ezen már az óvoda is kínkeservesen tud csak változtatni, főleg, ha az otthon folyamatosan mást erősít meg, mint amit az óvoda, iskola szeretne. Sőt, gyakran az iskolai hatásokat egyáltalán nem is lehet összekötni az otthoniakkal.

Harrach képviselőtársam hivatkozott a tanodákra. A Jobbik-Konzervatívok képviselői nagyon örülnek annak, hogy vannak tanodák, az a száznyolcvan-egynéhány tanoda. Hozzátette a forrásmennyiséget is, amelyet a magyar állam éves szinten erre a nagyon pozitív intézményrendszerre szán: ez 3 milliárd forint. Mi azt mondjuk, hogy ez gyalázatosan kevés. Tehát nem támadjuk az intézményt, hanem azt mondjuk, hogy sokkal többet kellene, mert amekkora probléma a forrás Magyarországon  idézhetem majd egyébként, mondjuk, a közoktatás indikátorrendszeréből kiírt pontos számokat is , akkor azt hiszem, mindenki elismeri, hogy lenne még hova fejlődni, és talán a források is meglennének hozzá.

Nagyon örvendetes a szakkollégiumok rendszere. De a kulcsot Ritók Nóra leírta: sok esetben, mire odakerül az óvodába az a gyermek, az a káros családi szocializációs minta már olyan pusztítást végzett benne, amivel most, jelen körülmények között sem az óvodában, sem az iskolában nem tudnak mit kezdeni a pedagógusok. Aztán valahogy majd elvergődik, mondjuk, középiskoláig, ott meg szépen lemorzsolódik. És ha mindenáron, mert egyébként mindenképpen, ne legyünk már színvakok, de azért behozzuk a hazai cigányság problémáját is ebbe a kérdésbe, akkor azt kell látni, hogy nem oly rég  ha azóta esetleg valami kardinális javulás történt volna, államtitkár úr bizonyára kijavít majd  a korai iskolaelhagyók aránya a cigány fiatalok körében kétharmados. S ha azokat a demográfiai változásokat, amelyek itt dübörögnek fölöttünk, gyakorlatilag rárúgva az országra az ajtót, tekintetbe vesszük, és mondjuk, megnézzük azt, hogy egyes számítások szerint  Pokol Béla, vagy sorolhatnám még az ezzel foglalkozó szakembereket  2050-2060 tájára Magyarország lakossága 7-7,5 millióra csökken, ennek a lakosságtömegnek az egyharmada tartozik majd a cigánysághoz, és ha ezeken az oktatási mutatókon nem tudunk változtatni, akkor olyan gazdasági és társadalmi kihívásokkal fog szembesülni az ország, amibe egész egyszerűen bele fog roppanni.

Tehát az, kérem szépen, hogy mondjuk, Nógrád megyében most, jelen állás szerint a korai iskolaelhagyók aránya  mindenkit beleszámolva, cigányokat, nem cigányokat  30 százalékos, az valami olyan brutálisan borzasztó szám, ami azt mondatja velünk, hogy itt egész járások tűnnek el süllyedő Atlantiszként és esnek ki gyakorlatilag az európai létből. A XXI. században mit tud majd magával kezdeni a munkaerőpiacon az a fiatal, aki mindenféle használható képzettség nélkül  és hozzáteszem: ilyen iszonyatos tömegben  kerül ki az iskolából? Mindenféle használható végzettség nélkül.

Nos, ezekre azért jó lenne majd válaszolni, a kötelező kincstári optimizmuson túl valamiféle pozitívabb jövőképet is fölvillantani. És ha megnézzük ezeket a szakadékokat, a mögöttük rejlő számokat, amelyekről az előbb itt beszéltem, akkor azt kell látni, hogy iskolatípus szerint is óriásiak a különbségek. Tehát amíg, mondjuk, egy hat- vagy nyolcosztályos gimnáziumban 1 százalék alatti a hátrányos vagy éppen halmozottan hátrányos helyzetű diákok aránya, addig azt látjuk, hogy a szakképzésben  és én sem tudok elvonatkoztatni attól, ahonnan érkeztem, ott tanítottam, nem oly régen oda mentem vissza néhány hónapra tanítani , szóval, a szakképzésben 28 százalékos ezeknek a fiataloknak az aránya. Le lehet rázni ezt a kérdést azzal, hogy nem tartozik ide, nem a közoktatás része  mi azt mondjuk, elég nagy probléma, hogy nem tartozik a közoktatáshoz a szakképzés, ennyire szétforgácsolták. Sokkal jobban rajta lehetne tartani a figyelő, óvó tekinteteket, és talán valami előrelépést elérni ott, amely iskolatípusban erre igazán nagy szükség lenne.

De a földrajzi szétszakítottság is iszonyatos. Ha megnézzük, mondjuk, az északnyugat-magyarországi régiót, Győr környékét, ahol 5 százalék alatti ezeknek a fiataloknak, a hátrányos, illetve halmozottan hátrányos helyzetű fiataloknak az aránya, és összevetjük, mondjuk, a borsodi összesített 55 százalékos számmal, akkor azt kell látni, hogy Magyarország ilyenformán is kettészakadt. S ha az előbb azt mondtam, hogy süllyedő Atlantiszként tűnnek el járások, illetve mond le gyakorlatilag a magyar állam hatalmas területekről, akkor most a katolikus egyház jeles püspökeit idézném, és nem én, a gonosz, ellenzéki jobbikos képviselő vizionálta azt, hogy ez gyakorlatilag egy második Trianont készíthet elő, akkor ez talán megalapozza azt, hogy miért kell ezzel a kérdéssel itt is, ilyenformán is foglalkozni.

Településtípus szerint is óriásiak ezek a szakadékok, hiszen ha megnézzük azt, hogy Budapest vagy éppen a megyeszékhelyek egész jól állnak a maguk 5 százalék környéki arányával, szemben a községek 40 százalékos mutatójával, akkor ez mind-mind segítségért kiált. És ha mindehhez  államtitkár úr, tudom, nem az ön asztala, de azért mégis illő lenne vele foglalkozni  hozzávesszük azt is, hogy mondjuk, az SNI-s diákok aránya a szakképzésben 20 százalékos, szemben a gimnáziumi 2 százalékos átlaggal, akkor máris kilyukadtunk egy olyan iskolatípusnál, ahonnét  még egyszer  a lemorzsolódás iszonyatosan nagy, és nem látni, hogy meglenne az a pénz, paripa, fegyver, ami szükséges volna ahhoz, hogy ezeken a káros és romboló folyamatokon valahogyan változtatni lehessen. Hivatkozott államtitkár úr is  egyébként nagyon helyesen  arra az esélyteremtési pótlékra, amelyet a fejlesztendő településeken dolgozó pedagógusok megkapnak. De most gondolja el, államtitkár úr, mi a helyzet, mondjuk, egy olyan iskolával, egy olyan településsel, mint ahonnét én is érkeztem, Barcs, ahol a gimnáziumi kollégák  félreértés ne legyen, nem sajnálom tőlük, megérdemlik, nem csak azt a 20 százalékot, hanem sokkal többet is , hát, azért olyan problémákkal mégsem szembesülnek, mint a helyi szakmunkásképzőben dolgozó pedagógusok  illetve, bocsánat, ezt a kitüntető titulust is elvették tőlük, csupán oktatóvá degradálva őket , szóval, ahol az SNI-s diákoknak, a mindenféle problémával küszködő diákoknak az aránya jóval magasabb.

(15.50)

Ők milyen pótlékra számíthatnak? Milyen anyagi ösztönzőt kapnak, mondjuk, azért, hogy ott maradjanak, és egy-egy ilyen hátrányos helyzetű fiatalt a szakma sztárjává avatva elindítsanak egy olyan úton, ami megalapozhatja az életét, és egy pozitív kitörési mintát jelenthet annak a közegnek a számára, ahonnét ez a gyerek érkezett? Mit kapnak? Igen, amikor elvették a közalkalmazotti jogállást, akkor egy 30 százalékos fizetésemelést, ami azóta bőven elinflálódott. De, államtitkár úr, akkor erre válaszoljon, próbáljon meg válaszolni, hogy legalább tervben vane az, hogy az ilyen településeken dolgozó, szakképzésben oktató kollégák is valamiféle hasonló kiegészítő pótlékban részesülnek, mint amit ön pozitív példaként felhozott. Ugyanis ha valahol van katasztrófa, ha valahol esszenciálisan jelentkeznek azok a problémák, amelyekről itt képviselőtársaim is beszéltek, akkor ez az az iskolatípus. Azt hiszem, hogy a későbbiekben ezt még itt nyilván részletezni fogom a téma komolysága és fontossága miatt.

Hiszünk abban, hogy  egyébként nyugodtan még egyszer ki merem jelenteni  a cigány-magyar együttélés kérdése ennek az országnak, e nemzet XXI. századi legfontosabb kérdéseinek az egyik, sőt, ha nem az egyik legfontosabbika, de csak tabuk nélkül és a jól megszokott liberális mantrák nélkül lehet ezekről a problémákról a legnagyobb őszinteséggel beszélni, nem a többségi társadalmat hibáztatva, rasszizmussal, kirekesztéssel, meg a fene tudja, mivel vádolva, illetve ilyen átkokat a mindenkori kormány fejére szórva. Van probléma és megoldandó kérdés máshol is, de majd részletezem.