ANDER BALÁZS (Jobbik): Köszönöm a szót, elnök asszony. Egyenlőtlenségek és így iskolai egyenlőtlenségek kialakulása kapcsán magyarázó elv lehetett sötétebb korokban, sötétebb ideológiák szerint például a genetika. Mindent erre vezettek vissza.

Most modern időket élünk, és liberális körökben egy ilyen másik magyarázó elv dívik, ez pedig nem más, mint a diszkrimináció. Én magam nyilván nem vallom a normalitás talaján állva azt az axiómát, és egyáltalán nem tudom azt elfogadni, hogy csak és kizárólag az előítéletek okozhatnak ilyesféle hátrányokat. Merjük már föltenni azt a kérdést  és akkor visszautalhatnék Kozma Tamásra a hazai nevelésszociológia atyjára , hogy mondjuk, a családi, otthoni hatásrendszer mennyiben tudja ellensúlyozni az iskolai pedagógiai hatásrendszert, illetve fordítva. Melyik az erősebb?

Azt hiszem, hogy aki tanított valaha vagy legalább olvasott ezzel kapcsolatosan néhány szakirodalmi anyagot, az világosan tudja, hogy a család, a családi szocializáció az elsődleges forrása annak, hogy az a gyermek, az a diák hogyan fog viszonyulni az iskolához, hogyan fog viszonyulni a tanuláshoz; értékként tekinteneke rá, vagy pedig valamiféle ellenkultúrát megvalósítva, gyakorlatilag ellenségként tekintenek a pedagógusra, ellenségként tekintenek az iskolára is, az ő szabadságának korlátozóját látják ebben, vagy pedig  egyébként nagyon helyesen  fölismeri azt, hogy a kitörésnek ez az egyetlenegy útja.

És hogyha ezt felismeri az a család, felismeri az a közeg, felismeri az a diák, nyilván hogyha diákról van szó, akkor önmagában, ha nincs mögötte az a családi támogatás, ez irtózatosan nehéz, és éppen ezért érdemel meg minden tiszteletet, hogyha az a fiatal erre mégis képes, és a rezilienciának ilyesféle fokát meg tudja valósítani, ez nagyon kevés. Szükséges a család. Szükséges lenne a családok minél korábbi bevonása is, hiszen pontosan tudjuk: az oktatásra fordított összegnek az idő előrehaladtával különösen a hátrányos, illetve halmozottan hátrányos helyzetű rétegek esetében meredeken csökken a megtérülési rátája.

Éppen ezért bátorkodtam utalni arra, hogy már a tanodák, illetve a szakkollégiumok világa előtt  ami nagyon fontos és támogatandó kezdeményezés , már azt megelőzően oda kellene hogy figyeljen erre a magyar állam. És igen, kimondom itt, hogy a magyar államnak van ebben felelőssége. De ha valaki csak azt hangsúlyozza, hogy a magyar államnak van felelőssége, és senki másnak nincsen, az hazudik! Vagy valamiféle liberális mantrákat követve, de egészen egyszerűen zárójelbe helyezi a valóságot, mert van hatalmas adag családi és egyéni felelősség.

Nem mindegy, hogy az a mikrokultúra, ahonnét a gyermek az iskolába érkezik, milyen értékeket hordoz magában, és úgy tekinte erre, mint valóban a jövőjének zálogára. Csak hadd utaljak arra, hogy nem minden a szegénység sem. Hát, legfrissebb Nobel-díjasaink sem gazdag család sarjai voltak. Karikó Katalin tudomásom szerint egy egyszobás, folyóvíz és fürdőszoba nélküli házban volt gyermek, szegény szülők gyermeke. De mégis volt egy feladatelvárás a családon belül, ami megalapozta az ő jövőjét is és sikerességét is.

És hogyha itt felelősségről beszélek, felelősségről beszél bárki, mondjuk, integráció kapcsán, akkor azért ki kell mondani, hogy túl a liberális mantrák szajkózásán, diszkrimináció így, előítéletesség úgy, óriási lenne az egyéni, családi felelősség, mert enélkül nem fog menni. Bizony, ki kell mondani: sok esetben olyan mentális váltásra van szükség, ami gyakorlatilag egy Szent István-i fordulathoz hasonlítható. És hogyha ez hiányzik, ha csak a mutogatás marad a tök mindegy, hogy milyen színezetű aktuális kormányzatra  a mostani 13 év vagy éppen az azt megelőző nyolc év, ugye , akkor zsákutcába viszi ezt az egész vitát ez. Megvan mind, de ennek a kormánynak is  bíráltam én magam is éppen eleget, meg még fogom is  a felelőssége. De a felelősségi szinteket nem lehet eltagadni, és nem lehet zárójelbe tenni.

Hadd utaljak akkor itt egy érdekes példára, és jó lenne egyébként megfontolni, mert egyébként nem szólnék ehhez a vitához hozzá, hogyha nem hinnék abban, ha nem vallanám azt, hogy az integráció kérdése, amit ez a törvényjavaslat egyébként nagymértékben érint, az egy hihetetlenül fontos, valóban a XXI. századi megmaradásunkat érintő kérdés, tehát nem szólnék hozzá, ha nem gondolnám, hogy ez így van. És azért gondolom, hogy ez egy menthető dolog lehet, óriási közösségi, állami, kormányzati, iskolai és családi, a többségi társadalom részéről is meglévő, áldozatokat, erőfeszítéseket igénylő feladat, hogyha nem lennének ilyen jó példák, jó gyakorlatok nemzetközi szinten.

Hadd utaljak akkor erre itt  nem lehet elégszer citálni egyébként ezt a példát  a szingapúri malájok fölzárkóztatására. Bár van, aki kikéri magának mostanság már magát a fölzárkóztatás szót is, és egyfajta paternalisztikus, asszimilációs kifejezésnek tartja, ami egyébként butaság; na mindegy, szíve joga. Szóval, Szingapúrban, ami egy holtszegény állam volt még az 1960-as években, szegényebb, mint az akkori kádári Magyarország, volt egy 7 százalékos maláj kisebbség hihetetlen problémákkal: munkanélküliség, oktatási lemaradás, de valami döbbenetes mértékben, drogprobléma, bűnözés, és mostanra gyakorlatilag ez a probléma megoldódott.

(Az elnöki széket dr. Oláh Lajos, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)

1980-ban a szingapúri maláj kisebbség 0,8 százaléka bírt talán  vagy talán még ennyi sem  felsőfokú végzettséggel. 2005-re ez 13 százalékra nőtt, 25 év alatt.

Ha megnézzük, hogy mondjuk, a hazai cigányság, amely az 1970-es évek elején az ország lakosságának körülbelül 3,5 százalékát tette ki, ugyanannyit, mint akkoriban Szingapúrban a malájok  illetve bocsánat, akkor a malájok egy kicsit nagyobb arányt képviseltek, 7 százalékos szintet, azóta megduplázták a részarányukat az ottani társadalmon belül, és ki tudja egyébként, hogy mennyire hihetünk akkor a népszámlálási adatoknak , de az biztos, hogy a 9 millió 600 ezres mostani magyar lakosságon belül körülbelül egymilliós cigány népességgel számolhatunk. Ez sokkal magasabb arány, mint az az 1970-es, mondjuk, 3,5 százalék.

Nézzük meg, hogy akkor hogyan áll, mondjuk, a diplomások arányát tekintve a hazai romatársadalom! 1 százalék körüli szinten.

(17.10)

Ugye, milyen borzasztó? Tehát 13 százalék már 2005-ben Szingapúrban a malájoknál, 25 év felzárkóztatási program után, itt pedig gyakorlatilag egy helyben topogunk. És akkor utalhatnék arra, amit már előbb is mondtam, Nógrádban 30 százalékos a korai iskolaelhagyók aránya, és akkor megint csak fel kell tenni a kérdést, hogy a XXI. század munkaerőpiacán milyen skillekkel, milyen képzettséggel, végzettséggel rendelkezik az a fiatal, aki gyakorlatilag semmit nem hoz magával az általános iskolából, vagy azután sem tudja magát képezni.

Ha ezekre a kérdésekre választ akarunk kapni, akkor azért el kell mondani itt egy olyan alapigazságot, amiben viszont konzervatív emberként hiszek. Ez nem más, talán már elmondtam itt, de ez is egy olyan dolog, amit nem lehet elégszer ismételni, ez az Arizona-modell filozófiája. Minden tanárnak joga van a zavartalan tanításhoz. Minden diáknak joga van a zavartalan tanuláshoz. És a hármas pont: mindenki tiszteletben kell hogy tartsa a többiek jogát. És ha ez megvan, ha a szülők is rádöbbennek arra, hogy a csemetéiket ennek az alapigazságnak az elvárásai mentén kell nevelni, akkor talán az a spontán szegregáció, ami egyébként megvan, és nem azért, még egyszer, mert Szabó anyuka meg Kovács apuka eredendően valami rasszista, nem tudom, mi lenne, hanem azért, mert jót akar a gyermekének, és ahol problémás közeget lát, ahol úgy érzi, hogy olyan iszonyatos pedagógiai többletmunka hárul a tanárokra, amihez állami részről  és akkor itt az állami felelősség  nem kapják meg a megfelelő segítséget, mert nincsen fejlesztőpedagógus, nincsen iskolai szociális munkás, és a többi, és a többi, akkor onnét menekíteni fogja a gyermekét.

És így vagy úgy, de el fogják érni azt, hogy amikor olvassuk ezeket az összesítőket, hogy hogyan alakult Magyarországon a szegregáció, akkor azt fogjuk majd tapasztalni, hogy gyakorlatilag semmit nem ment előrébb a dolog, vagy nem értük el azt a vágyott célt, ami valóban az lenne, hogy ne homogén iskolák, ne homogén osztályközösségek legyenek, mert valóban talán az egy elfogadható igazság, hogy ha egyszer már egyfajta ilyen heterogén társadalom van, akkor a heterogenitás talán majd növelheti a nemzeti kohéziót is, hogyha ezek a fiatalok már fiatalon ott vannak egymás mellett, de kölcsönösen tiszteletben tartva egymás jogait, nem eltaposva, és nem lehúzva. Ehhez viszont mindenki kell, minden szereppartner, az állam, az iskola, a szülő és a gyermek is. És hogyha ezt valaki nem érti meg a szülők vagy éppen a diákok részéről, akkor, Bodó képviselőtársam, én nem azt mondtam, hogy a hátsó padba kell száműzni, mert a hátsó padban is ugyanúgy fogja bontani a rendet, és ugyanúgy problémákat fog okozni, és ugyanúgy elviszik majd miatta abból az iskolából.

Azok a szülők, cigány szülők is egyébként, polgárosodni óhajtanak, rengetegen. Hála a Jóistennek, sok ilyet ismerek! Polgárosodni óhajtó és polgárosodott cigány szülők is menekítik ki az úgynevezett gettóiskolákból a gyermekeiket, mert jó oktatást akarnak a fiaiknak, lányaiknak. De az az oktatás nem azért rossz, merthogy ott a tanár rossz, a tanár tenne magasról az ottani diákokra, hanem azért, mert bizony a közeg olyan, hogy iszonyatos pedagógiai többletmunkát igényelne, amihez nem biztos, hogy van állami segítség, nem biztos, hogy van szülői segítség, főleg az olyan esetekben nem, mint a képviselő asszony által is felhozott érdi példa.

Szóval, nekünk ezen közösen kell elgondolkodni, és szerintem sehova nem vezet egyébként az, hogy ha ujjal mutogatunk egymásra, mert ez a probléma ennél sokkal-sokkal komolyabb, és valóban az ország, valóban ennek a tásdadalomnak a továbbélése és a sikeressége múlik azon, hogy meg tudjuke oldani. Köszönöm szépen.