DÚRÓ DÓRA (Mi Hazánk): Köszönöm a szót. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Szeretnék azokra az intézkedésekre is reagálni, amelyeket korábban hozott a kormány, illetve államtitkár úr is az expozéjában emlegetett. Az egyik legfontosabb és legnagyobb változás volt, amit önök az oktatási rendszerben tettek, az maga az állami fenntartásba vétel, illetve a Klebelsberg Központ létrehozása volt, amely mögött éppen egyébként egy felzárkóztatási filozófia húzódott meg, nevezetesen, hogy a magyar oktatási rendszer 2010-ben a nemzetközi összehasonlítások szerint az egyik legdiszkriminatívabb volt. Tehát a családi háttér vagy a család anyagi helyzete nagymértékben meghatározta azt, hogy a gyermekeknek milyen esélyei vannak az oktatásban.
Ugyanakkor tíz év távlatából, ugye, 2013-ban hozták létre magát az intézményt, megállapíthatjuk, hogy számos, egyébként a felzárkóztatáshoz kapcsolódó mutatóban a helyzet nemhogy jobb lett, hanem még romlott is. Ezekre szeretnék kitérni, mert úgy gondolom én is, hogy közös felelősségünk van abban, hogy a társadalompolitikának az oktatáspolitika révén egy olyan célt vagy olyan közös célját fogalmazzuk meg, amely minden magyar ember érdeke.
Az egyik ilyen intézkedésük volt a kötelező óvodáztatás bevezetése, amely valóban hozzájárulhat ahhoz, hogy ezek az egyébként a családi környezetből érkező különbségek csökkenjenek. Itt nagyon fontos hangsúlyoznom azt, hogy az, hogy egy gyermek hogyan viselkedik, vagy egyáltalán hogyan áll hozzá az oktatáshoz, illetve a tanuláshoz, egyáltalán az iskolarendszerhez és a pedagógushoz, ez nem anyagi helyzet kérdése. Vannak nagyon szegény családok, ahol tisztességgel nevelik a gyermekeket, és jó eredményeket is érhet el a gyermek. Ez alapvetően szociokulturális kérdés, hogy a család hogyan tekint magára az iskolára.
Az tehát, hogy önök megpróbálták az oktatási rendszerbe minél előbb bekapcsolni a gyermekeket, ez egy helyes intézkedés volt meggyőződésem szerint. De az, hogy már kvázi hatévesen kvázi kötelező az iskolába mennie a gyerekeknek, ennek az eredménye már egy év után meg is mutatkozott abban, hogy rekordszámú első osztályos bukott meg a tanév végén, 5,2 százaléka kapott elégtelen osztályzatot a bizonyítványába, illetve első osztályban még nincsen osztályozás, hanem a szöveges értékelés tekintetében a szülőknek azt javasolták 5,2 százalék esetében, hogy ismételje meg az adott tantárgyból az évet a gyermek. Összehasonlításképpen: a felsőbb évfolyamokon 0,7 százalék és 2 százalék között van a bukás aránya, tehát a legalacsonyabbhoz képest még több mint ötszörös ez az arány az első osztályosok tekintetében, ami, úgy gondolom, egy intő jel kell hogy legyen a kormányzat számára arra vonatkozóan, hogy alapvető változtatások szükségesek.
És itt hoznám be azt az elképesztő mértékű túlterheltséget, amivel már az általános iskolásoknak is szembesülniük kell. Nem normális az, hogy 10-12-13 éves gyerekeknek hetente 33-34 tanórájuk van. Ha ehhez hozzávesszük azt, hogy otthoni felkészülésként legalább csak számoljunk 10 órát, akkor máris ott vagyunk, hogy 43-44 órát kell az iskolai elfoglaltságaival töltenie hetente 12-13 éves gyerekeknek. Ez nem elfogadható. Ez önmagában mutatja, hogy a tananyag mennyiségének a csökkentésére van szükség, és arra, hogy egyébként az ő életkoruknak, az ő szemléletüknek megfelelően sajátíthassák el azt az ismeretet, amit meghatároz az alaptanterv számukra.
A KLIK létrehozásának egy újabb csődje a kompetenciaeredményeknek a számadatai, hiszen túl azon, hogy a nyolcadikosok 40 százaléka nem érti, amit olvas, azok a különbségek, amelyek megmutatkoznak a kompetenciamérések eredményeit járási szintre bontva vizsgálva, az egészen kétségbe ejtő képet mutat, ugyanis a vidéki járások több mint 40 százalékában a nyolcadikosok még olyan szinten sincsenek szövegértésből, ami egy hatodikos diák teljesítményénél lehetne elégségesre értékelhető. Tehát e tekintetben is elmondhatjuk, hogy nem sikerült a lemaradó, leszakadó vidéki járások teljesítményében javulást, érdemi javulást felmutatni.
(17.20)
Nagyon gyakori témája a felzárkóztatásnak a korai iskolaelhagyás, és nyilván jogos, hogy ezzel kapcsolatban ezt a kérdést felhozzuk, amely mutatóban önöknek még a Gyurcsány-kormányt is sikerült alulmúlniuk. Ez nyilván összefüggésben van a tankötelezettség korhatárának csökkentésével, ugyanakkor a magam részéről azt szeretném hangsúlyozni, hogy nagyon túlértékeltnek tartom az oktatáspolitikai vitákban önmagában a tankötelezettség korhatárának a kérdését, ugyanis az a diák, aki 16 évesen úgy dönt, hogy kilép az iskolarendszerből, vélhetően 16-18 éves kora között már nem változtatna az oktatáshoz, az iskolához való hozzáállásán. Tehát akinek 16 éves korára nincsen olyan elkötelezettsége az iskola iránt, hogy ő valóban megszerezzen egy piacképes szakmát, ő nem 16-18 éves kora között fog erre rájönni.
Ráadásul nagy többségében azokon a gyerekeken, akik 16 évesen piacképes végzettség nélkül kilépnek az iskolarendszerből, maga a rendszer, a pedagógusok, a gyermekvédelem ezt már sokkal korábban, adott esetben óvodás-, kisiskoláskorban észleli, és akkor kellene beavatkozni, tehát minél előbb kellene ezeket a gyerekeket motiválttá tenni aziránt, hogy az oktatásra valóban úgy tekintsenek, mint ami az ő későbbi tisztességes megélhetésük záloga. Tehát felesleges azon vitatkoznunk, hogy ezek a gyerekek 16 vagy 18 évesen lépjenek ki az iskolarendszerből. A vitáknak arról kellene szólnia, hogy 3, 5, 7, 9 évesen ezeket a gyerekeket hogyan tudjuk motiválttá tenni, hogy 16 vagy 18 éves korukra legyen bennük és a szüleikben annyi belátás, hogy nem veszik ki az oktatási rendszerből ezeket a gyerekeket, hanem ellenkezőleg: igyekeznek segíteni az ő tanulásukat, és nem az első adandó alkalommal elhagyni az iskolapadot és lelépni az oktatási rendszerből, mert a családok felelőssége valóban nem kerülhető meg ebben a kérdésben.
És itt Bodó képviselő úr beszélt a pedagógusok körében tapasztalható kiégésről, és azt említette, hogy évtizedek alatt alakul ki mindez. A magam részéről nem egy olyan pedagógussal beszéltem, aki nincs évtizedek óta a pályán, a 30-as, 40-es éveikben járhatnak, és olyan iskolákban tanítanak, ahol a többséget alkotják a cigány tanulók, vagy elvétve vannak csak magyar gyerekek. Ők elmondják ezeken a beszélgetéseken, hogy úgy érzik, hogy az ő munkájuk helyett elég lenne egy kerítés vagy egy villanypásztor a gyerekek számára, mert a Kőműves Kelemen példáját élik át mindennap: amit raknak délig, leomlik estére. És ez egy kulcskérdés: ha a családokat nem tudjuk rávenni arra, hogy az iskolához támogató hozzáállással álljanak, akkor nem fogunk tudni elérni eredményeket, mert nem várható el az, hogy az iskola átvegye a szülő feladatát. Vagy amennyiben elvárjuk azt, hogy átvegye, és mondjuk, bentlakásos iskolákban neveljük ezeket a gyerekeket, akkor ez nagyon érzékeny kérdéseket nyit meg a szülők felelőssége vonatkozásában.
A magam részéről egyébként sokkal szigorúbb álláspontot képviselek: szerintem nincsen joga a szülőknek iskolaellenessé, bűnözővé nevelni a gyermekeiket, ezért az államnak igenis szigorúbban kellene fellépnie ezekkel a szülőkkel szemben, ezekkel a gyerekekkel szemben, és a legszélsőségesebb esetekben bentlakásos iskolákban kellene nevelni ezeket a gyermekeket.
És itt többen felhozták, hogy ne ideológiai dühvel vagy indulattal beszéljünk erről a kérdésről, ugyanakkor a mindennapokban nagyon sokan megélik azt, hogy érdemtelenül kell elszenvedjék ezeket az akár erőszakkal, akár más kisebb bűncselekményekkel, szabálysértésekkel járó helyzetet, és az ő hangjuk megjelenítése rendkívül fontos, és az ő dühük közvetítése rendkívül fontos. Részemről nem ideológiai alapú düh az, amikor arról beszélek, hogy egy iskolaigazgató azt mondja a bántalmazott szülő gyermekének, hogy ne csináljon ügyet abból, hogy az ő gyerekét kórházba kellett szállítani egy iskolában történt esetben. Nem ideológiai dühről van szó, hanem az igazságérzetemből fakadó felháborodásról, amiben, azt gondoltam, hogy itt mindenki egyetért abban, hogy az áldozatot nem kérheti erre egy iskolaigazgató, hogy ő ne védje meg a saját gyerekét. Tehát kezdjük ott, hogy az iskolaigazgatónak kellett volna megelőznie az ilyen eseteket.
És akkor nyitok egy zárójelet: az az előnye legalább lehetne annak, hogy az oktatás a Belügyminisztériumhoz tartozik, hogy a bűnmegelőzéssel kapcsolatos pedagógus-továbbképzések szervezése hatékonyabb lehetne. Amikor erről a Bűnmegelőzési Tanácsot kérdeztem, amelyiknek vannak ilyen pedagógus-továbbképzései, hogy mekkora a túljelentkezés, akkor azt mondták, hogy 7-8-szoros, tehát a pedagógusokban óriási igény lenne arra, hogy szakmai segítséget kapjanak a konfliktuskezeléshez, illetve ezek megelőzéséhez, de az állam ezt nem tudja biztosítani számukra. Tehát ez is egy gyenge pontja egyébként a rendszernek, zárójel bezárva.
És még egy nagyon fontos vetület, mert itt komoly anyagi következményekről is van szó. Nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy itt százmilliárdokat költünk felzárkózási programokra, amelyekből kérdéses, hogy mennyi jut el egyáltalán azokba az iskolákba, azokhoz a gyerekekhez, akiknek szánják ezt a pénzt, akiknek a felzárkózását kellene ebből finanszírozni, hiszen kézen-közön eltűnik, a korrupció melegágya gyakorlatilag a romafelzárkóztatás, ahol aztán nem szégyellnek semmiféle papírt legyártani, de azok mögött valójában nem történik semmi.
Egy konkrét adatot szeretnék erre hozni egy olyan időszakból, amikor baloldali és jobboldali kormányok is voltak, nevezetesen a 2008-2013 közötti időszakban: úgy költöttünk el 160 milliárd forintot 160 milliárd forintot! óvodások és alsó tagozatos iskolások felzárkóztatására, hogy a program végén a hátrányos helyzetű és halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek aránya növekedett. Tehát elköltöttünk öt év alatt 160 milliárd forintot csak oktatási programokra, és a helyzet rosszabb lett.
Ez a számadat önmagában mutatja azt, hogy rendszerszintű változásra van szükség, és arra, hogy a valódi problémákkal szembenézzünk, és az állam, se egy iskolaigazgató, se egy pedagógus, se a gyermekvédelem, se a rendőrség, se az ügyészség ne eltussolni próbálja az ügyeket, hanem megvédeni az áldozatokat, és akkor, ha ezzel szembenéztünk és ez az alapvető szemléletváltás megtörtént, lesz az oktatási rendszerben is érdemi változás. Köszönöm a figyelmet. (Taps a Mi Hazánk padsoraiból.)