Z. KÁRPÁT DÁNIEL, a Jobbik képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! A helyzet az, hogy az éves adótörvények vitája sokszor elviszi a fókuszt. Ahogy hallgattam a felszólalókat, egészen elképedtem azon a  mondjuk úgy  önfényező kurzuson, ami az első felét jellemezte a javaslatnak.

Nyilván beszélhetünk majd azokról az árnyoldalakról, amelyeket mindenki el szokott ismerni, de egészen elképesztő az, hogy az egyéni vállalkozók tekintetében önök hintőport szórnak a nyílt sebre. Tehát valamifajta könnyítést, PR-szerű könnyítést igyekeznek keresztülvinni egy csomagon, tehát azt ne felejtsük el, hogy a kata kivéreztetését követően egy viszonylag mérsékelt, közepes alapállapothoz képest most, ugye mínusz 2-ről jövünk vissza a nullára.

Tehát ezt beállítani valamifajta adóügyi sikertörténetként az én szememben egészen elképesztő, hiszen ezek a magyar, jellemzően mikro-, de kis- és közepes méretű vállalkozások hordják és viszik a hátukon a nemzetgazdaságot. Ez egy nagyon erős kétharmad. Ők biztosítják a munkahelyek kétharmadát, és azt látjuk, ha megvizsgáljuk, hogy amikor ez a kormány  és államtitkár úr majd erősítsen meg ebben, valószínűleg csak meg tud erősíteni  a vissza nem térítendő támogatásokat osztja, akkor elképesztő módon felülreprezentálja ezeket a multicégeket. Nagyon sokszor  nem akarok lemenni az akkumulátorgyáras vita szintjére, mert ezt nagyon sokszor lefolytattuk már, és talán nem itt érdemes újranyitni  azt látjuk, hogy 5-65 millió forintnyi támogatás jut egyetlen munkahelyre, sokszor évekre előre kifizetve a teljes munkahely bértömegét. És amikor jön egy magyar mikrovállalkozás, egy kisvállalkozás, akkor, ugye, azzal szembesülünk, hogy ilyen támogatásokat, ha mondjuk, béreket fejlesztene vagy beruházna, jellemzően nem tud elérni.

Ugye, államtitkár úrék azt szokták mondani ilyenkor, hogy kedvezményes hitel áll rendelkezésre, és egyébként ezen a téren tényleg szélesebbek a lehetőségek, mint tíz vagy tizenöt évvel ezelőtt. Csak ez a kedvezményes hitel nagyon fojtogatóvá tud válni abban az esetben, ha ez nem találkozik a gazdasági racionalitással, és egy fojtogató, toxikus gazdasági környezetben, ahol az önök valódi szövetségesei, a multicégek leuralnak és felzabálnak mindent, a magyar kisvállalkozónak elképesztően nehéz az érvényesülés.

Tehát vitatkozhatunk mi az adómentesség határairól  és ezt én egyébként meg is fogom tenni, meg lesz erre vonatkozó javaslat is a Jobbik-Konzervatívok részéről , de alapállásként szögezzük le, hogy a nemzetgazdaságot a hátán cipelő magyar kisvállalkozó helyzete nehezebb lett.

Egyébként ezeknek a vállalkozásoknak a helyzetét még a bérstatisztika sem annyira méri, hiszen 1,7 millió embert önök, pontosabban a KSH, legyünk ebben korrektek, kihagy a mérésből. Amikor tehát jön egy adat, hogy mondjuk, bruttó 550 ezer forint az átlagbér  önök szerint , akkor azt tudnunk kell, hogy ebből 1,7 millió honfitársunk kimarad. Kimaradnak az öt fő alatt foglalkoztatók, kimaradnak ezek a mikrovállalkozások, a műkörmös, az egyéni vállalkozó fodrász, tudom, hogy ez tőlem furcsa, de számos olyan kisiparos, aki egyébként a hátán viszi ezt az országot, és nem csak a multik termelik itt a GDP-t.

Pontosabban a GDP-ről is vitatkozhatnánk: az, hogy a multik termelik, aztán adózatlanul kiviszik a profitot, ez mennyire jó az országnak; korlátozottan jó.

De ezen javaslat kapcsán szóba kerül egy számomra nagyan-nagyon irritáló dolog, ami a különadók áthárítása képében került szóba, és abban, hogy majd fokozatosan kivezeti ezeket a különadókat a kormány. És azért fordulok kormánypárti képviselőtársaimhoz ebben a kérdésben, mert ezeknél a különadóknál irritálóbb dolog nagyon kevés van a magyar adórendszerben.

Tehát egy banki ágazati különadót annak idején kivetettek, és Magyarország Kormánya a nemzeti érdekeket egyáltalán nem védő módon hagyta ezt egészében áthárítani a fogyasztókra, és nem volt egy erős, markáns fogyasztóvédelem, amely azt mondta volna, hogy figyelj ide, te bank, itt van a fogyasztóvédelmi bírság, tessék, odaadjuk, hogyha az utolsó centig áthárítod a magyar polgárokra azt az adót, amit rád vetett ki a jogalkotó  nem az állampolgárra, nem a fogyasztóra. (Sic!) Önök ezt hagyták.

Államtitkár Úr! Nézzük a tranzakciós illetéket! Hány milliárd forint van a tranzakciós illeték soron? Gyengébb években is 200 milliárd fölötti volt a tranzakciós illeték mértéke. Aztán amikor ezt bevezették, pár hónappal később magyar kisvállalkozók levelet kaptak  elmondásuk szerint  a bankjuktól, ahol felszólították őket, hogy a tranzakciós illeték kivetése miatt utólag ilyen módon emelkednek az ő díjtételeik. Tehát pecsétes papírt adott a bank arról, hogy áthárította a tranzakciós illetéket, az egészét, a 200 millió forint fölötti összeget áthárították a magyar polgárokra.

Államtitkár úr, kérem, mondja el, hogy önök mit csináltak, mit tettek ebben az ügyben! Tehát oké, hogy a különadó kivezetése majd később, és ennek ilyen-olyan gazdasági hatásai lesznek. Oké, még el is fogadom, van olyan helyzet, hogy meg is tudnám szavazni.

Csak azt kérem, hogy mondják el, hogy ennyi év alatt ezt az ezermilliárdos nagyságrendű áthárítást a magyar emberek nyakába miért hagyták! Miért nem tettek semmit? Hol voltak akkor a nagy nemzeti retorikának megfelelő mondatok? Hol volt a markáns kiállás?! Csak nem ugyanaz történt, mint a devizahitelesek esetében, hogy az embereket cserben hagyták, a bankok oldalára álltak, lepaktáltak a bankárokkal, EBRD-paktumot írtak alá, csak angol nyelven merték kitenni a kormány oldalára is, és 2015 februárjában átléptek ezzel a Rubiconon, és a polgárok érdekeit tökéletesen feladták? Csak nem ez történt itt is?

Még két nagyon fontos témát kell az adóvitába behoznom, mert úgy érzem, hogy ezek vagy nem szerepeltek még, vagy nem kaptak elég súlyt. A „nem kapott elég súlyt” kategória tipikusan az áfa kérdésköre.

Az utóbbi napokban hosszú vita folyt arról, hogy a túrórudi áfája mérséklődik majd jövőre, és hogy ez mennyire jó. Tehát ennek a csomagnak azért vannak ilyen kis bohókás részei is.

(10.20)

De egy dolgot nem értek. Én vagyok szerintem az egyetlen ellenzéki képviselő, aki ott volt a demográfiai fórumon. Tettem ezt azért, mert számomra rettenetesen fontos ez a terület, az is, hogy a vágyott gyermekek megszülethessenek, és Magyarország jövőjét is abban látom, hogy aki itt szeretne a szülőföldjén boldogulni, az ezt megtehesse. A demográfiai fórumon retorikailag ennek megfelelt minden.

Csak azt látom, hogy aztán államtitkár úr meg a kormánypárti képviselők bejönnek ide egy adóvitára, és ebben a csomagban egy büdös szó nincs arról, hogy egész Európában a gyermeknevelést itt adóztatják szénné a legdurvábban. Önök büntetőadóztatják a gyermeknevelést, 27 százalékos áfával terrorizálják a pelenka, bébiétel és minden egyéb termék piacát, amiket nem lehet kikerülni gyermeknevelés során.

Biztosan lesz fideszes képviselőtársam, aki ha komolyan veszi ezt a vitát, feláll, és majd elmondja, hogy jó, de hát a másik oldalon nézzük meg a családtámogatási rendszer egy-egy pillérét, és most én ezeket meg fogom nézni. Nagyon remélem, hogy lesz, aki gombot nyom, és vitába mer szállni ebben a kérdésben, mert az alapállításom az, hogy önök éppen leépítik a családtámogatási rendszert ahelyett, hogy bővítenék, az inflációkövetővé tételét régen elengedték, és a magyar családoknak nem adják oda azt a pénzt, ami a magyar családoknak járna. A helyzet ugyanis az, hogy a 27 százalékos áfával a gyermeknevelési cikkeken egy tipikus statisztika szerinti egy gyermeket nevelő magyar család több áfát fizet be havonta a költségvetésbe, mint amennyit onnan alanyi jogon járó támogatásként megkap. Nagyjából másfél, talán már két éve fordult át a statisztika ebben a kérdéskörben.

Nézzük, hogy mi jár alanyi jogon! Jár az egy darab családi pótlék tipikusan, amelynek az összege 2008 óta befagyott, az értékének kétharmadát nagyjából elpárologtatta az infláció. Nem akarok álszent lenni és eltagadni sem, hogy ellenzéki oldalon vannak közöttünk viták, tehát az ellenzéki pártok, a balliberális pártok azt mondják általában, hogy a családi pótlékot feltétel nélkül meg kell duplázni, emelni kell; én meg azt mondom, hogy ezt nem szabad feltétel nélkül megtenni, mert bár jóhiszeműek vagyunk, de nem szeretném, hogy dohánytermékre vagy élvezeti szerekre költsék azt a pénzt, amit a jogalkotó egyébként a gyermekek támogatására szánt. Mi ezért azt mondjuk, hogy egy családi kártya nevű, SZÉP-kártyára emlékeztető konstrukción oda kell adni a dupla családi pótlékot azzal a feltétellel, hogy a családi kártyával alapvető élelmiszer vásárolható, gyermeknevelési cikk vásárolható, a gyermek szellemi épülését szolgáló szolgáltatásokért lehetne fizetni vele és nyilván a lakhatás költségeihez is hozzájárulni. Ez egy viszonylag széles kör, tehát a gyermek érdekkörében hasznosulnának ezek az összegek.

De azt látjuk, hogy a 27 százalékos gyermeknevelésicikk- meg élelmiszeráfával szemben a másik oldalon tulajdonképpen alig marad valami, hiszen a családi pótlék értékének a kétharmada elpárolgott. Ilyenkor szokott az egyszeri fideszes képviselő felállni, és azt mondani nekem, hogy jó, jó, de ott a családi adókedvezmény, és 2010 előtt annak tényleg milyen szánalmas összege volt. Ez egyébként így van, tehát egy nagyon mérsékelt összeggel támogatták a családokat. Aztán ebben bekövetkezett egy örömteli emelés, szerintem ezt üdvözöljük, ne legyünk ellendrukkerek.

Csakhogy amikor bevezették a családi adókedvezményt egy, kettő, illetve három gyerek után, akkor elmondható volt az, hogy joggal számított minden magyar család arra, hogy az inflációval súlyozni fogják ezt évente. Mondjuk, egy 40 százalékos élelmiszerár-emelkedés esetén azért nagyon vicces, hogy ugyanakkora maradt a családi adókedvezmény összege, és önök erre mutogatnak, hogy ez egy értékét megőrző családtámogatási forma, miközben nem az.

Ne legyünk inkorrektek, az utóbbi években ugyan évente nem emelték inflációval a családi adókedvezmény összegét, de egyszer hozzányúltak, egyszer emelték a kétgyerekeseknek járó támogatást. Az egy- és háromgyerekesekhez nem nyúltak.

Tehát mi benyújtottuk azt a javaslatot, képviselőtársaim, amely a fideszes indítványnak megfelelő, és azt igyekszik korrigálni, tehát visszaadnánk a magyar családoknak azt a pénzt, amit önök évről évre nem adtak oda azáltal, hogy az inflációval nem súlyozták ezt a rendszert. Ennek értelmében körülbelül a duplájára emelkedne a családi adókedvezmény összege, tehát egy gyerek után a 10 ezerről 20 ezer forintra, aztán a kétgyerekeseknél a gyerekenkénti 20 ezer forintos összeg felmenne 40 ezer forintra, és nyilván vitatkozni lehet arról, hogy ha a háromgyerekeseknél a gyerekenkénti 33 ezer forintos összeget megduplázzuk 66 ezerre, akkor egy háromgyermekes, két dolgozóval rendelkező családnál már egy 200 ezer forint körül realizálható családi adókedvezményről beszélhetnénk. Ez még a mai brutális árak mellett is egy mérhető segítség lenne a családoknak, nem egy mérsékelt, mint az önöké, amit párologtat az infláció, hanem egy mérhető segítség lenne.

A helyzet az, hogy erről a javaslatról önöknek majd szavazni kell, a saját javaslatuk korrekciójáról fognak szavazni, hiszen ezt az emelést annak idején önök vezették be, mi pedig azt követeljük, hogy ez kövesse az inflációs folyamatokat, és tartsa meg az értékét évről évre.

Tehát ha adórendszerről beszélünk, annak a kulcsa, veleje, magva, szíve-lelke kell hogy legyen az, hogy a magyar család tude a szülőföldjén boldogulni vagy sem; ki kell vándorolnia kényszerből a magasabb fizetés reményében vagy sem; ha kivándorol, akkor ezt tétlenül nézi a kormány vagy sem.

Államtitkár úr, vannak például az adórendszerhez kapcsolódóan olyan átképzési programjaik, amelyek tízmilliárd forintokból segítenek a több mint 200 ezer magyar munkakeresőnek, hogy megtalálják a számításukat? Vannak vagy nincsenek? Mi nem látunk ilyet a költségvetésben, és önök a zárszámadás vitájában sem hoztak fel ilyet.

Azt látjuk, hogy ez egy szelektív adórendszer. Bizonyos társadalmi csoportoknak kedvez, másokról teljes mértékben megfeledkezik. És a kivándorlási kényszer alatt álló magyar családoknál az adórendszer nem hoz kellő motivációt és engedményt azt illetően, hogy itthon tudjanak maradni. Mit tesznek önök? Hoznak helyettük Ázsiából és a harmadik világból dolgozókat, munkásokat, ha úgy tetszik, migránsmunkásokat. Az ő munkásszállóikra állami támogatást adnak, egyébként több mint 20 milliárd forintos összegben a magyar adófizetők pénzéből, nem a magyar munkavállalók lakhatását rendezik.

Államtitkár úr, hozott ön most a csomagban például a lakhatási kafetéria kiterjesztéséről valamit? Én nem hallottam az expozéban. Van itt valami az asztalon előttünk, ami a magyar munkavállalók lakhatását megkönnyíti? 235 ezer forint az átlagos budapesti albérleti díj, jóval 100 ezer fölötti a vidéki nagyvárosokban. Államtitkár úr, mi az önök üzenete számukra, a magyar munkavállalók számára, akik lakhatási gondokkal küzdenek? Nem látjuk, hogy mi az üzenet. Azt látjuk, hogy a harmadik világbeli és az ázsiai migránsmunkások számára van munkásszálló-építési program, és amit a magyaroknak építettek, egyre nagyobb hányadban az ázsiaiak foglalják el, ezt látjuk. Az önök adórendszerének tehát nincs konkrét, kézzelfogható üzenete a bajban lévő magyar családok egy nagy része számára. Ne mondjuk azt, hogy senki számára nincs, mert nyilván vannak kedvezményezetti körök.

De összességében azért azt mondjuk el, hogy ha önök ezt komolyan gondolják, és azokat a dicshimnuszokat is, amelyekkel övezték ezt a javaslatot, akkor a magyar családok lakhatását és a magyar munkavállalók lakhatását támogatják, gondolom, hogy akkor hozzájárulnak a családi adókedvezmény összegének inflációkövetővé tételéhez, tehát egy olyan súlyozáshoz, hogy ennek értéke növekedjen minden évben az inflációnak megfelelően. Nyilvánvaló módon akkor a családi kártya bevezetésével szemben sem lesznek zsigerileg elutasítók.

Három plusz egyként, tehát negyedsorban pedig legalább a gyermeknevelési cikkek áfacsökkentését vagy akár áfanullázását végig kellene gondolniuk. Önök tökéletesen tudják, hogy az uniós módszertan szerint már az áfakulcs nullázása sem lehetetlen, tehát nem csak 5 százalékra lehet azt levinni. A Covid-lezárások időszaka valamennyire, legalább résre kinyitotta ezt a kaput, nem sok előnyös vetülete volt ennek az időszaknak, ezt az egyet talán soroljuk ide, de most már az áfát le lehet vinni nullára is, nem csak 5 százalékra.

Mérjék fel, hogy a gyermeknevelési cikkek tekintetében mennyibe kerülne az áfanullázás! Fognak ott találni egy szerintem 100 milliárd forintnál alacsonyabb összeget. Aztán vizsgálják meg az áfabevételi sorukat, hogy 1500-2000 milliárd forinttal több folyt be oda, mint amennyire önök számítottak, és gondolják végig, hogy ennek a váratlan bevételnek, aminek nyilván nagyon sok helye van, és én ezt elismerem, a váratlan bevételnek nagyságrendileg az egytizede odajuthate a magyar családokhoz, visszajuthat-e. Ez az önök felelőssége.

Kérem, hogy lássák be, és kérem, hogy változtassanak azon, ami itt előttünk van az asztalon. Köszönöm a figyelmet. (Csárdi Antal tapsol.)