DR. KOMÁROMI ZOLTÁN (DK): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Fabiny Tamás evangélikus püspök tavaly novemberben ezekkel a szavakkal biztosította támogatásáról a gyógyíthatatlan betegségben szenvedő dr. Karsai Dánielt. Fabiny Tamást idézem: „Ilyenkor érzi az ember, hogy azok az akár teológiai elméletek, amelyeket korábban meggyőződéssel vallott, elhalványulnak. Az eutanáziával kapcsolatos nagyon összetett kérdésben személyesen sok a bizonytalanság bennem, de az ön tevékenységének megismerése segít abban, hogy korábbi véleményemen változtassak.”
Úgy gondolom, a magyar Országgyűlésben jelenleg én vagyok az egyik legrégebben és legtöbbet praktizáló orvos. Közel 43 év gyógyító munkája során számtalan alkalommal találkoztam gyógyíthatatlan betegekkel. Háziorvosként közel 200 családnak segítettem, adtam orvosi és emberi támogatást abban, hogy elfogadják, elviseljék és túléljék azt, amikor legközelebbi hozzátartozójukat veszítették el, illetve szembesültek azzal, hogy nincs megoldás, nincs kiút egy gyógyíthatatlan betegségből.
Ezekben az embert próbáló, olykor emberfeletti helyzetekben egy orvos számára nagyon kevés írott tananyag, írott jogszabály segít. Ilyenkor egy orvos számára a legnagyobb segítséget különös módon egy Krisztus előtt a IV-V. században élt görög természettudós orvos munkássága és fennmaradt bölcs tanításai jelentik. Nem véletlen, hogy számos országban az orvosi etika mindmáig meghatározó dokumentuma az ő nevét viselő, laikusok által gyakran egyébként hibásan citált hippokratészi eskü, bár ez valószínűleg a Hippokratészt megelőző időszámításunk előtti VI. századból származik. Ebből idézek: „Tehetségemhez és tudásomhoz mérten fogom megszabni a betegek életmódját az ő javukra, és mindent elhárítok, ami ártana nekik. Senkinek nem adok halálos mérget, akkor sem, ha kérik, és erre vonatkozóan még tanácsot sem adok.” Primum nil nocere csak nem ártani. Ez is Hippokratész egyik közismert aforizmája.
Praktizáló orvosként én is ezekhez a veretes szentenciákhoz tartottam magamat, és legjobb tudásom szerint tettem a dolgomat. Emlékszem, hogy pályám elején gyógyíthatatlan, daganatos betegek szenvedésének csökkentése volt az egyik legkeményebb feladatunk. Képviselőtársam beszélt erről az időszakról. Az akkor hozzáférhető legkorszerűbb, legerősebb kábító fájdalomcsillapítók hatása is csak 8-12 órán át tartott, és ezt is csak injekció formájában kellett naponta kétszer-háromszor alkalmazni. Nem véletlen, hogy az eutanázia a 70-es, 80-as években elsősorban ezekkel a betegekkel kapcsolatban került szóba a fájdalomcsillapítás kapcsán.
A passzív eutanázia engedélyezését, eseteit, feltételeit Magyarországon ma is az 1997. évi CLIV. törvény ebben a szellemben határozza meg, és a betegek önrendelkezéséhez való jogosultság mentén határozza meg. A cselekvőképes beteget megilleti az ellátás visszautasításának joga. Főszabály szerint 18 évet betöltött személy élhet e jogával, kivéve, ha betegsége mások életét veszélyeztetné, például járványügyi szempontból kórházi ápolás kötelező egyes betegségekben. A beteg minden olyan ellátást, amelynek elmaradása esetén egészségi állapotában várhatóan súlyos vagy maradandó károsodás következne be, csak közokiratban vagy teljes bizonyító erejű magánokiratban utasíthat vissza. Erre még majd visszatérünk. És ez a jogi szabályozás betűről betűre ugyanaz 27 éve. Az orvostudomány fejlődött, az emberek társadalmi szerepe is fejlődött; a jogi szabályozás, amire a kormány általában hivatkozik, és a kormánypárti képviselők is hivatkoznak, egy betűnyit nem változott.
Visszatérve püspök úr levelére, az utóbbi években az én véleményem is, az én hozzáállásom is jelentősen megváltozott az életvégi döntéssel kapcsolatban. Több mint tíz éve annak, hogy pontosan tudom, miről beszél dr. Karsai Dániel, ugyanis anyósom is ALS-betegségben halt meg. Végigcsináltuk vele ezt a borzalmas betegséget, a klinikát, kórházat, ápolási otthont, az oxigénpalackot, a teljes kiszolgáltatottságot. Neki szerencséje volt. Néhány héttel azelőtt aludt el örökre, mielőtt a légzőizmok sorvadása következtében megfulladt volna.
A Magyar Bioetikai Társaság az előbb már idézett 2013-as nyilatkozatában azóta sincs újabb nyilatkozat és újabb anyag ebből a témából, tehát ez is 11 éves jobbára a fájdalomra koncentrál, amikor kijelenti, hogy az aktív eutanázia minden formáját elfogadhatatlannak tartja, ugyanakkor állítja, hogy a halálhoz vezető betegségben szenvedő embernek joga van fájdalmának csillapítására, testi és lelki szenvedésének enyhítésére, gondos, szeretetteljes ápolásra, lelki gondozásra, hozzátartozói segítségre. A haldokló embert is megilleti az önrendelkezés joga, elutasíthatja a túlbuzgó gyógyítást. A rendkívüli, aránytalan, túlságosan terhes beavatkozásokról való lemondás célja nem a halál beálltának siettetése, vagyis nem azonos a passzív eutanáziával és az öngyilkossággal, hanem az élet természetes befejezésének, a halálnak az elfogadását jelenti.
Az előző hozzászólásokból én egy olyan mondatot ragadtam ki és egy olyan véleményt alakítottam ki, hogy az emberi élet mindenáron való védelme nem jelentheti azt, hogy egy embertársunk élete utolsó periódusában szenvedésre legyen ítélve, és szerintem itt kell megfogni az eutanázia fogalmát, hogy bizonyos szituációkban, bizonyos betegségekben és bizonyos nagyon kemény jogi keretek között kell erről határozni.
A palliatív medicina és a hospice-ellátás fejlődése az utóbbi években nagyon sok beteg szenvedésének csökkentésében, nagyon sok érintett család nyomasztó gondjainak megoldásában segített. Bár ez a tevékenység hazánkban még mindig nem kapja meg a megfelelő kormányzati támogatást, jelenleg a WHO által meghatározott standardkapacitás kétharmadát finanszírozza az egészségpénztár. Azonban ugyancsak az utolsó években egyre nőtt azoknak a betegeknek a száma, akik valamilyen degeneratív idegrendszeri betegségben szenvedtek, és állapotuk rohamos romlását sem megállítani, sem jelentősen lassítani nem tudjuk, viszont állapotuk előrehaladásával, egyre romló életminőségük és várható egyre fokozódó szenvedésük miatt ők kerültek ennek a problémának a fókuszába.
(Az elnöki széket Dúró Dóra, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)
Magyarországon nem kevés emberről beszélünk. A statisztika szerint 100 ezer emberrel jut öt amiotrófiás laterálszklerózisos beteg, ez 450-500 beteget érint. De beszélnünk kell a szklerózis multiplex betegségben szenvedőkről, ahol évente 300-500 új esetet diagnosztizálnak, jelenleg körülbelül 6-8 ezer beteg szenved ebben a betegségben, aminek a végkifejlete hasonló az ALS-hez. Könnyen belátható, hogy ez nem csak a betegek és a potenciális betegek és családjuk számára jelent súlyos problémát. Véleményem szerint egy ilyen gyorsan progrediáló, gyógyíthatatlan betegségben szenvedő embernek meg kell adni azt a jogot, hogy legitim módon, számára és családja számára megfelelő döntéseket hozhasson, amikor az önrendelkezését nem korlátozza semmi, és ezt nagyon erős szakmai és jogi eszközökkel kell megtámogatni.
(23.30)
Az Országgyűlésnek jogalkotóként megkerülhetetlen felelőssége és feladata, hogy ne söpörje szőnyeg alá ezt a kérdést. Kiemelt társadalmi érdek fűződik ahhoz, hogy az Országgyűlés reagáljon a megfogalmazott problémára, és maga is lefolytassa a saját vitáját egy igazságosabb, emberségesebb és a magyar társadalom elvárásainak jobban megfelelő szabályozás kialakítása érdekében.
Az Alapvető Jogok Biztosának Hivatalában dolgozó vezető főtanácsos is erről beszélt egy szakmai rendezvényen, hogy 1997 óta változatlan a témával kapcsolatos jogi szabályozás. Egyik fontos üzenete volt, hogy illúzió azt hinni, hogy az élet végéről manapság nem emberek döntenek. Ez a mai napi gyakorlat.
Beszélt arról, hogy az életvégi rendelkezések jogintézménye a betegek oldaláról a mai Magyarországon nem vagy alig működik. Egy ilyen élő végrendelet elkészítése bonyolult és drága, ezt nem mindenki engedheti meg magának. De ezeknek a nehéz döntéseknek még egy magas morállal rendelkező országban is csak akkor lehet széles körű társadalmi elfogadottsága, ha azt nagymértékű szakmai, társadalmi és jogi konszenzus övezi. Magyarországnak ehhez fel kell nőnie.
Ezért azt javaslom, hogy az Országgyűlés belátható időn belül kezdeményezzen egy széles körű szakmai, társadalmi vitát erről a kérdésről, majd írjon ki népszavazást arra vonatkozóan, hogy egy sikeres és eredményes népszavazás esetén a társadalom megbízza az Országgyűlést azzal, hogy az ebben a vitában kialakult konszenzusos vélemények szerint hozzon jogszabályt, jogszabályokat arra vonatkozóan, hogy az eutanázia kérdésében legyenek tiszta, világos, humánus, jogilag, szakmailag és etikailag pontosan szabályozott törvényeink, melyek megvédik a beteg embereket a rájuk váró felesleges szenvedésektől, és ez a szabályozás bizonyosan zárja ki azt, hogy ezzel az eszközzel bárki bármilyen indíttatásból visszaélhessen.
Az óra ketyeg, Karsai Dániel doktor és sorstársai állapota napról napra, hétről hétre romlik, és romlani fog, ezt nem nézhetjük tétlenül.
És befejezésül még egy Hippokratész-idézet: „Salus aegroti, suprema lex esto”, a beteg java a legfőbb törvény. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps az ellenzéki padsorokból.)