TOMPOS MÁRTON KRISTÓF (Momentum): Köszönöm, elnök úr. Államtitkár úr! Malawiból 1500 kilométer és 540 dollár, Máltáról 545 kilométer és 100 euró, Réunionból 3 ezer kilométer és 970 euró, Bristol mellől 204 kilométer és 22 ezer forint, az északkelet-svédországi Umeåból 630 kilométer és 40 ezer forint.

Megkérdezném, hogy tudja-e, mi ez, de nyilván tudja, hiszen úgy kellett megalkotni ennek a felszólalási formának is a menetét, hogy előre le kell adnunk a kérdést szóról szóra. De a tisztesség kedvéért említsük meg: ennyibe kerül ma egy magyar állampolgárnak külföldön, hogy gyakorolhassa az egyik legalapvetőbb jogát, azt, hogy szavazhasson. Ennyibe, ennyi időbe, ennyi pénzbe, ekkora távolságot kell megtenni. Miért?  kérdezik sokan. Nyilván azért, mert önöknek nem áll érdekükben, hogy a jobb élet reményében Magyarországról eltávozott magyar állampolgárok levélben is szavazhassanak.

(12.30)

De tudom, hogy ez nem érdekli önöket, nyilván azért nevetgél most is. Megpróbálom lefordítani úgy, hogy érdekelje: 2012 óta a magyar GDP 3-4 százalékának megfelelő pénzt utaltak haza a külföldön dolgozó magyarok. Ez fejenként több millió forint évente, minden egyes külföldön élő magyar állampolgártól. Ehhez képest elenyésző lenne annak az összege, amennyiből ki lehetne építeni egy olyan infrastruktúrát, hogy akár levélben szavazzon valaki, vagy ha azt nem hajlandók megengedni, akkor több szavazóhelyiséget létesíteni. Más országoknak ez valamiért nem okoz problémát. Az Egyesült Királyságban a románok, a bolgárok 80-100 helyiségben adhatják le a szavazatukat, a magyarok 3-ban. Összesen. Miért, államtitkár úr? Ez a kérdésem. Miért? Mikor akarnak ezen változtatni?