ANDER BALÁZS, a Jobbik képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! A szegénységben felnövő Kovács Pistinek vagy éppen Kalányos Marikának van jó esetben egy édesanyja meg egy édesapja, és ha ők dolgoznak, akkor meg kell vizsgálnunk, hogy ezért a munkáért milyen béreket kapnak. A gyermekszegénység elleni 2007-es nemzeti stratégiában olvasható, hogy a mélyszegénység egyik oka a nagyon alacsony, a létminimum töredékét sem biztosító jövedelem. Nos, ezt egy kicsit vizsgálgassuk!
(16.40)
Mekkora most Magyarországon a nettó minimálbér? A garantált bérminimum mekkora? 177 ezer, illetve 216 ezer forint. Egymillió ember, egymillió kereső kap ekkora, véleményünk szerint egyébként végtelenül megalázó fizetséget, hiszen ha feltenném a kérdést, hogy kik azok a munkavállalók Európában, akik többet dolgoznak, mint a németek, jóval többet dolgoznak, mint a franciák éves viszonylatban mintegy 35 nyolcórás munkanappal többet , viszont kevesebbet fogyasztanak, mert hát olyan alacsony béreket kapnak, szóval kevesebbet fogyasztanak, mint a románok, sőt most már, mint a bolgárok is, akkor a válasz sajnos egyértelmű: ezek bizony a magyar dolgozók.
Emögött egy végtelenül káros neoliberális versenyképességi paradigma rejlik, amit Orbán Viktor személyes jóbarátja, ennek a neoliberális paradigmának a hazai apostola is vall, Parragh László, a Kereskedelmi és Iparkamara elnöke, aki bizony elárulta, hogy versenyképességünk az alacsony béreken alapszik. Hát, egészen más paradigmában kellene gondolkodni. És ha egy néhány évvel ezelőtti Világgazdasági Fórum által készített felmérés eredményét idehozom, ami megvizsgálta az értékláncok hosszát 138 államot vizsgáltak, és Magyarország ilyen tekintetben a 113. lett , akkor azt hiszem, hogy lenne tennivalója a mindenkori kormányzatnak, lenne óriási tennivaló abban, hogy ezen változtatni tudjunk, és itt, Magyarországon nagyobb hozzáadott értéket termeljenek az emberek, illetve rakjanak bele ebbe az értékláncba, ne annak az alján rekedjenek, ne rekedjen meg az ország a közepes fejlettség csapdájában. Mert amiről most beszélünk, gyermekszegénység, az bizony mind visszavezethető ide, valamint arra a gyarmati modellre, ami nem most kezdődött, de még csak nem is az előző kormányzatok alatt, hanem gyakorlatilag már a rendszerváltást megelőzően is igába hajtotta Magyarországot: 1980 és 2010 között néhányszor már előadtam itt 242 milliárd dollárnyi összeget pumpáltak ki Magyarországból a globalista körök és hazai cinkosaik a Tax Justice Network számításai szerint. És voltak olyan közgazdászok, akiknek egyébként volt képe azt hazudni, hogy a kádári Magyarország is egy koraszülött jóléti állam. Ergo: ez a sokat fogyasztó és hedonizáló társadalom volt az, amelyik a nyakunkra hozta azt az iszonyatos államadósságot, amellyel aztán a rendszerváltás elején itt szembesült mindenki. Erről azonban szó nem volt: az országot kifosztották, és kifosztják most is. És ha a gyermekszegénység gyökerét keressük, akkor legyen már bennünk bátorság visszanyúlni ilyen okokhoz is. Bennünk, a Jobbik-Konzervatívok frakciójában van.
Hende képviselőtársam szavaira utalva, aki azt mondta, hogy aki nem dolgozik, ne is egyék: ez egy nagyon régi és nagyon bölcs magyar szólás, annyit azért pontosítanék rajta, hogy aki tudna, de nem akar, az valóban ne is egyék. Viszont akkor is választ kell adni arra, hogy mi lesz az ilyen családokba született gyerekekkel, akik semmiről nem tehetnek, nem tehetnek róla, hogy milyen az anyjuk, nem tehetnek arról, hogy milyen az apjuk. És az a családi szocializáció, ahol az átörökítés iszonyatos erővel ránt vissza, az bizony egy olyan átoksúlyként nehezedik erre a kérdéskörre, amivel foglalkozni kell, és amivel a mindenkori szociálpolitikának, oktatáspolitikának szembesülnie kell.
A humánerőforrás-vagyonunkat, mint az egyetlen valamirevaló vagyonát ennek az országnak, valóban sokkal jobban meg kellene becsülni. Hogyha megnézzük azt, hogy Magyarországon hogyan sáfárkodnak ezzel a humánerőforrás-vagyonnal, akkor iszonyatosan rossz statisztikai számokat tudunk idecitálni. A 61,5 év egészségben eltöltött esztendőtől elkezdve nagyon sok olyan mutató van, ami azt bizonyítja, hogy ha emberről, emberi értékekről van szó, akkor az a neoliberális szemlélet, ami kormányváltás ide vagy oda töretlen Magyarországon, bizony ezzel nem sokat törődik.
Szeretnék utalni itt a svéd népegészségügyi reformra én egyébként Kopp Máriánál olvastam erről, tehát nem valami önök által adott esetben libernyáknak nevezett honlapról idéznék , mi is ennek a titka? A társadalmi kohézió és a gazdasági biztonságérzet. Nos, társadalmi kohézió tekintetében lenne még mit dolgozni, és közös adott esetben az ellenzéknek és benne talán nekünk is a felelősségünk, illetve a kormánypártoknak abban, hogy gyakorlatilag a magyar társadalom az egymással acsarkodó ellenséges törzsekre szakadt szét. Az egyiknek az egyik fél, az ellenfél, az ellenség hazaáruló, a másiknak meg, mondjuk, sorosista, illetve ügynök, a másiknak pedig feudális, NERsevik, és hadd ne citáljam ezeket a rondábbnál rondább jelzőket. Szóval, nincs meg az a társadalmi kohézió, amely megalapozná azt, hogy a hangulat, a mindennapok sokkal békésebben teljenek itt hazánkban is. De nincs meg a gazdasági biztonságérzet. És visszautalnék ide, szintén statisztikák: hogyan beszélhetünk itt európai jólétről, amikor a magyar társadalom fele gyakorlatilag nem engedheti meg magának azt az idézőjeles luxust, hogy naponta friss gyümölcsöt vagy éppen zöldséget vásároljon magának?
Konzervatív pártként mi hiszünk az öngondoskodásban, és véletlenül sem tolnánk mindent az államra, nem varrunk mindent az állam nyakába, viszont elutasítjuk a neoliberális embertelenséget is, és hiszünk abban, hogy helye van már csak keresztényszociális alapon is a szolidaritásnak. Tehát megvan mindenkinek, a személyeknek, a családoknak és bizony megvan az államnak is a felelőssége.
Én nem félek kimondani azt, hogy az egyéni felelősség nem lehet tabukérdés Magyarországon. És akkor, félreértés ne legyen, nemcsak tényleg ne értsék félre, képviselőtársaim! , nem cigány családokról van szó, hanem mindenki megfogadhatná, mondjuk, Lakatos Attila szavait, aki azt mondta, hogy a gyermek nem állat, hanem felelősség; vagy éppen, amit Forgács István mondott, hogy fiatalon, iskola nélkül a nyomorba sokat szülni nem kulturális jog és erény; vagy Balogh Zoli barátom szavait, aki azt mondta, hogy ha egyszer már bevállaltuk a gyereket, akkor neveljük fel tisztességgel, és ehhez nincs más út, csak a munka. Hihetetlenül tiszteletreméltó gondolat. Azt hiszem, hogy az ilyen embereket, ezeket a gondolatokat nekünk meg kell becsülni, és erről a kérdéskörről minél őszintébben és minél többet beszélnünk kell, ilyen alkalmak kapcsán is.
Képviselőtársaim felhozták azt a hihetetlenül szomorú, vérlázító esetet, amikor a két és fél éves halott kisfiút a nevelőszülő az autó csomagtartójában utaztatta. Tegyük már fel a kérdést, hogy hol volt a család, hol volt az állam, a gyermekvédelem akkor, amikor ennek a gyereknek, ennek a kisfiúnak az édesanyja 17 évesen már a harmadik gyermekével anyaotthonban volt. Tehát milyen középkori… középkori? kőkorszaki norma az, amelyik elnézi azt, hogy gyakorlatilag szülőgéppé degradálják azt a fejlődésben lévő kislányt, akinek még ott lenne a helye az iskolapadban, hogy postáskisasszony, ügyvédnő vagy bármi legyen belőle, tanító néni. De nem, ezt elnézte a környezete, és az a helyzet, hogy ezt elnézte a magyar gyermekvédelem is. Tehát lenne hová fejlődni.
Ez az, amikor én egyéni és családi felelősségről, a környezet felelősségéről és a magyar állam felelősségéről beszélek. Mert ha ez a szociális jelzőrendszer, a gyermekvédelem sokkal stabilabb alapokon állna, és amiről itt szó volt, az az iszonyatos elvándorlás, fluktuáció és bizony sajnos több esetben az a kontraszelekció nem mérgezné meg az ott folyó munkát, akkor lehet, hogy nem lenne szükség ilyen vitanapokra. Ehhez azonban rendezni kellene az ágazat helyzetét, az elnyomorított ágazat helyzetét, ahol rengeteg elhivatott dolgozó azért áldozza az életét, hogy azok a szerencsétlen sorsú gyerekek, akik odakerültek, valamikor szebb jövőt élhessenek. Köszönöm a figyelmüket.