RÉTVÁRI BENCE belügyminisztériumi államtitkár: Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselő Úr! Tisztelt Ház! Köszönöm a felszólalását. Ritka alkalom a parlamentben, hogy kicsit tágabb történelmi perspektívából is nézzük hazánk sorsát. Engedje meg, hogy én is így reagáljak az ön gondolataira!

Először is, a XX. század nagy tanulsága, amivel ön is kezdte a gondolatsorát, vagy inkább nagy traumái, talán így is mondhatjuk, hogy minden család hordoz valamilyen sebet, sérülést, veszteséget a XX. századból, és nyilván minden magyar ember számára Trianon fáj. Mondják is ránk a külföldiek, hogy találkozásnál már a harmadik mondatban kitérnek a magyarok Trianonra, mert valóban az országunknak ez egy máig fájó seb, hiszen nagyon sok magyar honfitársunk, nemzettársunk él a határ másik oldalán, mint ahogy fájó seb a háborúban elvesztett rokonok, nagypapák, dédpapák tömegei, a bombázások szörnyűségei, a holokauszt borzalmai vagy a bejövő kommunisták elnyomása. Egyik-másik család politikai hovatartozását talán még ma is az határozza meg, hogy melyik volt az a trauma a XX. században, amely az ő családját érte, és generációról generációra örökítődött, hogy kiben nem bízhat meg, kitől fél, és talán ma is a politikai hovatartozása ennek megfelelő.

Ha visszagondol ön is Trianonra vagy bármelyik nagy traumára, amelyeket itt felsoroltunk, mindegyiknek a kezdete egy háború kiindulópontja is. Nyilván Trianon az első világháború következménye, a holokauszt a második világháború alatt szedte számtalan áldozatát Magyarországon, és nyilván nagyon sokan haltak meg katonaként a háborúban vagy civilként, ahogy jött a front. Ha tehát van valami fő tanulság a XX. századból mindnyájunk számára, az pontosan az, amiről a vasárnapi választás is szólt: hogy mindent megteszünk azért, hogy kimaradjunk ebből a háborúból vagy visz minket egy óriási sodor, egy sodrás, mint vitte az Osztrák-Magyar Monarchiában az akkori Magyar Királyságot, vagy vitte Magyarországot egy erős nyomás Berlinből a második világháború hajnalán is. Mivel azonban Európában mindenki a háború nyelvén beszél, ezért mi, magyarok, azt mondják, nem vagyunk akkora nemzet, hogy ez ellen menjünk. Tisza merte ezt mondani, de később az életével fizetett. Tehát meg merjük mondani a saját álláspontunkat vagy sem, ki merünk tartani, akár éveken keresztül, az európai fősodorral szemben, amikor mindenki azt mondja, hogy több fegyvert, több katonát, több pénzt a háborúra, háborús gazdaságra kell átállni, vagy nem merjük ezt megtenni?

Ha ezekből tanulunk, amiket ön is mondott, akkor azt mondjuk, hogy igenis ellen merünk állni, mert lehet, hogy kellemetlen hónapokon és éveken keresztül azt hallani, hogy minket korholnak és igaztalan vádakkal illetnek, hogy a túloldal pártját fogjuk, és így meg úgy nem vagyunk európai, nyugatosan gondolkodó nemzet vagy vezető képviselők, politikusok, de megéri, mert a XX. században nagyon sok traumánk volt ezekből.

Ön arról beszélt, hogy Trianonban egy igazságtalan diktátumot kényszerítettek ránk. A diktátum nyilván igazságtalan volt, valamekkora kényszer is volt, de hogy lehet az, hogy míg Németország 17 százalékát veszítette el a területeinek, addig Magyarország a kétharmadát? Hogy lehet, hogy Ausztria nem területet vesztett Magyarországhoz képest, hanem területet kapott Magyarországtól? Pedig Bécsből küldték meg a hadüzenetet. A németek voltak azok, akik az egész háborús készülődést előtte már egy generáción keresztül vitték. Hogy lehet, hogy mi, magyarok többet veszítettünk, mint a háborúban nagyobb felelősséggel rendelkezők?

Nem akarom hosszan kifejteni, mert nincs arra idő, de azért, mert nem volt egy nemzeti kormányunk abban az időszakban, amely kiállt volna a nemzet érdekeiért. Itt vesztették el ezeket a területeket. Nyilván valamekkora területvesztesége lett volna Magyarországnak, na de nem ekkora, ha nem Károlyi az, aki a miniszterelnök, ha a kommunisták nem veszik át a hatalmat. A területi veszteségek legnagyobb részéért, főleg a magyarlakta területek elvesztéséért, igenis a kommunisták a Tanácsköztársaság alatt és Károlyi az, aki felelős, aki lemondott és nem küzdött ezekért a területekért. Mert a soproniak, amikor megtehették, küzdöttek, és még sok helyen, ahol fegyvert fogtak vagy népszavazást értek el, meg tudták védeni ezeket a területeket.

Ez a másik tanulság: háborúba soha nem belemenni, és minden konfliktusban az utolsó percig kiállni a magyar érdekért és nem abban bízni, hogy majd a külföldi országok, ha együttműködők vagyunk, Magyarország javára ítélnek. Soha nem ítéltek, és ezért itt rontották ezt el, hiszen a háború végén a magyar katonák a Magyar Királyság határain kívül voltak, nem volt fegyverszünetkor területi vesztesége Magyarországnak, utána a tanácsköztársaságos kommunisták miatt és Károlyi miatt lett Magyarországnak ekkora területi vesztesége.

Ami pedig az Uniót illeti, igen, abban bíztunk, hogy majd határok nélküli Unió lesz, és a migrációban majd felépülnek a belső európai uniós határok, a franciák és mindenki más belső határintézkedéseket vezetnek be. Hibás stratégiai döntést hoztak, még nagyobb távú hibás történelmi döntést a migráció beengedésével és elősegítésével. Azt hittük, hogy igen, majd a határon túli magyaroknak ugyanolyan jogaik lesznek, mint Nyugat-Európában a nemzeti kisebbségeknek. Fájó szívvel látjuk, hogy a különböző LMBTQ-kisebbségek jogai fontosak Brüsszelben, az őshonos nemzeti kisebbségeké pedig nem. Ez egy nagyon nagy csalódás nekünk, ezért mondjuk azt, hogy változást kell elérnünk Brüsszelben. Köszönöm szépen. (Taps a kormánypárti oldalon.)