HORN GÁBOR (SZDSZ): Köszönöm, elnök asszony. Tisztelt Ház! Tulajdonképpen szerencsés helyzetben vagyunk, mert ez egy rövid törvénytervezet, ennek megfelelően nem 85 perces beszédben kellett meghallgatnunk a felvezetést. Tehát módunk van arra, hogy kifejtsük a véleményünket.

Ennek kapcsán szeretném megjegyezni: sajnos nem az a helyzet, amit töretlen optimizmussal Lezsák képviselőtársam, a bizottság elnöke most mondott. Jó lett volna, ha lett volna módunk a vezérszónoklatainkban elmondani például a közoktatási törvény módosításával kapcsolatban, de talán az újságokban olvasható volt, hogy nem az a helyzet, hogy olyan nagyon egyetértene a tisztelt Ház, akár az oktatási bizottsága is ezekkel a módosító indítványokkal. A helyzet sajnos sokkal rosszabb, úgy látjuk, hogy nagyon komoly visszalépések vannak a magyar oktatási rendszerben.

Ez a szakképzési törvénytervezet a visszalépések szempontjából a mi értelmezésünk szerint nem jelentős, de nem is jelentéktelen, sajnos. Azt kell mondanom, hogy a Szabad Demokraták Szövetsége ilyen formájában nem fogja támogatni ezt a módosító indítványt. Természetesen ettől majd még a kormánytöbbség megszavazhatja. Számomra azért is érdekes volt Lezsák képviselőtársam véleménye, mert miközben azt mondta, hogy egyetért ezzel, a részletes véleményéből kiderült, hogy inkább velem ért egyet abban, hogy nem ért egyet azzal, ami e törvénytervezetben van, és most erről beszélnék egy kicsit.

Elöljáróban annyit hadd mondjak, hogy az egyik legjelentősebb lépésnek tartom a magyar szakképzés fejlesztése szempontjából a LXXVII. törvényt, amely bevezette a szakképzési alapot mint lehetőséget. Úgy látom, sőt szakképző intézményben tanító, dolgozó emberként úgy is éltem meg, hogy a magyar szakképzés előrelépésének egyik alapvető motorja a Szakképzési Alapról szóló törvény és ehhez kapcsolódóan természetesen magának a Szakképzési Alapnak a működése volt. Nem is egyszerűen csak pénzügyi okok miatt. Ez persze azt is jelentette, hogy az elmúlt tíz évben volt egy jelentős többletforrás a szakképzés területén, ami komoly lehetőség, és ezzel az érintettek éltek is.

 

(9.50)

Számomra még ennél is fontosabb, hogy kialakult egy közvetlen kapcsolat a vállalkozói szféra és az iskola világa között. Talán ez az egyetlen lehetőség, amelyik igazából egy olyan kapcsolati rendszert alakított ki, amely alapján ott vannak ma a vállalatok - a nagyvállalatoktól az egészen kicsikig - az iskola világában, a megrendelő jelen van az iskola életében, nem hagyja, hogy a szakképzés rendszere lemaradjon ebben a versenyben, nem hagyja, hogy azokban a szakmákban, amelyek előrelépést jelenthetnek, a szakképzés rendszere tartósan lemaradjon a munkaerőpiactól. Ez olyan háttér, olyan tőke, amit, azt gondolom, nem szabad veszélyeztetni. Nem szabad csökkenteni ezeken a területeken a forrásokat.

Amit ebben a javaslatban látok, az sajnálatos módon a források beszűkítése, és ez borzasztó veszélyes folyamatot eredményezhet. Igaz ugyan, hogy a Szakképzési Alap összességében növekvő mértékű, de a feladat is egyre növekvő, egyre drágább és nehezebb korszerű szakképző rendszereket fenntartani, működtetni. Egyre drágább és nehezebb regionálisan elérhetővé tenni ezeket a szakképzési rendszereket, tehát miközben nő a lehetőség, a másik oldalon az igény is óriási mértékben nő. Gondolom, nem kell hosszasan ecsetelnem - nem is szeretném -, de, mondjuk, az autószerelő szakma jelenleg 10-15-szörös háttérrel kellene hogy rendelkezzen a képzésben, és ennyivel nem nőtt például a Szakképzési Alap. Tehát nem olyan egyszerű a helyzet, hogy jelentős mértékben növekszik a szakképzési befizetési kötelezettség, és akkor dúskálnak a pénzben az érintett szakképző intézmények.

A helyzet korántsem ilyen kedvező, hiszen még egyszer: ugrásszerűen nő a tényleges költségigénye egy modern, minden szempontból az európai szakképzési piacnak megfelelő szakképzési rendszer kialakításának. Tehát egyáltalán nem olyan a helyzet, hogy most már felesleges erőforrásokat bevinni a szakképzés fejlesztésébe.

A felmerült változtatások közül hadd kezdjem azzal, amivel egyetértünk: az ellenőrzés rendszerének újragondolása és szigorítása nagyon fontos lépés kell hogy legyen. Ebben az ügyben is lesznek még módosító indítványok, de maga a szándék, hogy áttekinthető, ellenőrizhető Szakképzési Alap-befizetési és -felhasználási rendszer legyen Magyarországon, ez fontos dolog. Mindannyian, akik ebben a rendszerben élünk, tudjuk, hogy bizony működnek azok a kiskapuk, amelyek lehetővé teszik, hogy ne minden esetben fordítódjon ez a pénz arra, ami akár a törvényalkotó, akár pedig az érintett intézmények szándéka lenne.

A többivel sajnos nem tudunk ilyen formában egyetérteni. Az egyik probléma a vállalati felhasználási rész növelése. A magam részéről egyébként nem értettem egyet már azzal sem, hogy egyáltalán van ilyen vállalati rész, ez a bizonyos 0,2 százalék. Ennek a 0,5 százalékra növelése, tehát a tényleges pénzek egyharmadának vállalati szintű felhasználása felveti azt a kérdést, hogy mire is való a Szakképzési Alap. Ha a Szakképzési Alap célja a jövő szakmai rendszerének, a jövő szakképzési feltételeinek a megteremtése, hogy a mai vállalkozó a jövő érdekében járuljon hozzá a szakképzéshez, hogy legyen felkészült munkaerő az elkövetkező időszakban, akkor erre kell használni! Ha nem ez a cél - egyetértve Lezsák Sándor ötletével -, hanem az, hogy legyen olcsó a munkaerő képzését a vállalaton belül valamilyen módon elősegíteni, s érdekeltséget teremteni egy képzettebb munkaerő megteremtésére a vállalat világán belül, akkor ezt el lehet érni adókedvezményekkel és egyéb formákkal, de meggyőződésem szerint semmiképpen nem szabad a szakképzés hosszú távú érdekeit feláldozni egy egyébként sok esetben szűk vállalati érdekért. Hiszen arról van szó, ha én mondjuk - ez nem így van, csak a példa kedvéért mondom - egy tanácsadó cégben tevékenykednék, és nagyon fontosnak tartanám, hogy angol nyelvterületen gyakoroljam az angol nyelvi tudásomat, mert azt gondolnám, hogy ettől jobb szakember leszek - tételezzük fel, hogy így is van -, és ez, mondjuk, egy hathónapos honolului útban valósítható meg, mivel ott van olyan tanfolyam, amelyik a számomra elérhető és fontos, ez a jelenlegi szabályozási rendszerben megkérdőjelezhetetlen. Tehát egy nagy cégnek, amelyiknek jelentős bevétele van, sokszor 120-160 millió forintos szakképzési kötelezettsége van - nem kis pénzekről van szó itt -, ebben az esetben ennek a 150 milliónak 50 millió forintja közvetlenül visszaforgatható akár a menedzsmentnek kvázi a továbbképzésére, képzésére. Ennek nincsen semmiféle korlátja.

Azt gondolom egyébként, nem is lehet, mert ha azt mondjuk, hogy saját magára fordíthatja, akkor igazából nem nagyon látok eszközt az érintettek kezében arra, hogy ezt kiküszöböljék. Azt gondolom, hogy egy vállalatnak, ha komolyan veszi magát, és a piacon akar maradni, magának kell a profitjából a saját munkavállalói továbbképzésére pénzt fordítani, mert ha ezt nem teszi meg, tönkremegy. Ez tehát az ő saját érdeke. Ha úgy gondolja, hogy meg akar maradni a piacon, akkor ezt meg is teszi. Megteszik ezt a vállalatok maguktól is, minden olyan vállalat megteszi, amelyik ott akar maradni.

Ezzel a lépéssel azonban, tehát hogy a szakképzési befizetési pénzek egyharmada ott maradhat a cégeknél, jelentős forrásokat vonunk el attól a céltól - és számomra a Szakképzési Alap ezt a célt fogalmazza meg -, hogy tudniillik a jelenlegi vállalati szféra juttasson vissza a jövő érdekében - nem a jelen érdekében, a jövő érdekében - ezekből a forrásokból a tényleges közoktatásba, szakképzésbe.

Tehát a magam és az SZDSZ részéről nem fogjuk tudni támogatni ennek az összegnek a megemelését. Itt esetleg lehet kompromisszumos javaslat a 0,3 százalék, ha ennek lesz valamiféle támogatottsága. De kifejezetten veszélyesnek és rossz üzenetnek tartom - nemcsak pénzügyi szempontból - ezt a fajta felhasználást, egyetértve Csizmár Gáborral; ez a szakképzés újraértelmezését jelentené. Ha azt akarjuk, hogy a magyar szakképzés - és azt gondolom, a teremben legalábbis az oktatási szakemberek, de talán mások is azt akarják - ne veszítsen abból a pozíciójából, amit az elmúlt tíz évben nagy nehezen megszerzett, s amely tulajdonképpen egy európai kapcsolatrendszerhez vezethet, vagy talán már most is ott tart - mert a magyar szakképzés jelenlegi helyzete jó, többek között a szakképzési alapok többletforrásai miatt -, hogy ez megmaradjon, nem szabad ezt a pénzt átirányítani a közvetlen vállalkozói szférába. Ez az egyik oka - sok minden más oka is van, de ez fontos ok ebben a rendszerben -, mint az elején is próbáltam erre utalni. Azt gondolom, hogy ez rossz, kifejezetten káros lépés lehet.

Ugyanígy problematikusnak látom, bár kicsit másképp fogalmazva, a Szakképzési Alap felsőoktatás felé nyitását. Úgy gondolom, a felsőoktatás finanszírozását nem lehet a Szakképzési Alapból megoldani. Úgy gondolom, hogy a felsőoktatás fejlesztésének nem lehet a Szakképzési Alap a forrása. Sajnálatos módon azonban - ebben is egyetértve Lezsák Sándorral - olyan félelmeim is lehetnek, hogy egy ilyen lépés ebből a 30 milliárdból, mondjuk, évi 10-12 milliárdnyi felsőoktatási forrást jelenthet, ezt is eredményezheti; a másik oldalon pedig azt is lehet mondani, hogy akkor nem kell annyi pénz máshonnan. Ismerjük ezeket a játszmákat a pénzügyi oldalról - az elmúlt négy évben volt szerencsém személyesen is megtapasztalni ezeket. Tételezzük fel, hogy ez nem így lesz; akkor is azt gondolom, hogy a felsőoktatás számára nem ez a pénz a meghatározó fejlesztési forrás.

Ugyanakkor önöknek látniuk kell, hogy a felsőoktatásnak - és ez így van rendjén - ma sokkal jobb az érdekérvényesítési lehetősége, mint a szakképzésnek, a közoktatásnak. A közgazdaság-tudományi egyetem sokkal könnyebben fog tudni hozzájutni, mondjuk, bankok, biztosítók szakképzési forrásához, mint, mondjuk, a ceglédi közgazdasági szakközépiskola, amelyik egyébként ebből fejleszt, hiszen szakképzési pénzekből próbál meg hosszú évek óta talpon maradni és előrelépni. Itt tehát az fog bekövetkezni, hogy ezeknek a pénzeknek jelentős része, körülbelül egyharmada fog a továbbiakban már rövid távon is - tehát valószínűleg 2000-ben - a felsőoktatásban landolni, egyszerűen azért, mert a vállalati menedzsment, akik ebben a kérdésben döntenek, személyes kapcsolataik révén - és ez, még egyszer mondom, így van rendjén - sokkal inkább nyitottak a felsőoktatás irányába, mint a regionálisan elhelyezkedő kisvárosi vagy távoli régiókban működő szakközépiskolák, szakmunkásképző intézetek irányába.

Tehát ha összeszámoljuk ezeket az összegeket, a pénzek egyharmada bent marad a vállalkozói szférában, mert ezt természetesen mindannyian magukra fogják költeni; kizárt dolog, hogy ezt ne tennék meg, mert ez így logikus, így értelmes - ez 10 milliárd mínusz. A másik egyharmada bemegy a felsőoktatásba - ez optimista becslés, de valószínűleg ennél nagyobb is lehet az összeg az elkövetkező egy-két évben -, a felsőoktatásban landol. Ez azt jelenti, hogy jelentős mértékben szűkül a szakképzés számára ez a fejlesztési forrás. Azt gondolom, ez megkérdőjelezi a magyar szakképzés fejlesztését már az elkövetkező egy-két éven belül.

A felsőoktatás felé nyitást ugyanakkor a magunk részéről nagyon erős korlátokkal el tudjuk képzelni. Az egyik ilyen korlát lehet az, amiről Csizmár Gábor már beszélt: a rendszert csak az akkreditált felsőfokú szakképzés felé kinyitni. A másik ilyen korlátnak azt látom, ha vissza tudnánk menni, maradna a jelenlegi vállalati felhasználás, akkor, mondjuk, 0,3 százalékos mértékig, s csak eddig az összegig lehetne nyitni a felsőoktatásra.

(10.00)

Tehát azt lehetne mondani, hogy a vállalat csak egy meghatározott részét használhassa fel az akkreditált felsőfokú szakképzés finanszírozásának. Ez lehetővé tenné azt, hogy legalább ne csökkenjen ez a fejlesztési forrás az elkövetkező időszakban.

Kérem, hogy ezt gondolják végig! Nyilván szerencsére ebből a szempontból ez talán egy érdekes helyzet. Most nem politikai vita folyik erről az egyébként szerintem nagyon jelentős kérdésről - ebben a kérdésben egyetértek Lezsák Sándorral. Ennek megfelelően kérem a kormánypárti képviselőtársaimat is, gondolják végig, hogy mekkora kárt okozhat, ha komolyan veszik azt, hogy az esélyegyenlőség megteremtése fontos kérdés. Ha komolyan veszik azt, hogy ennek kulcskérdése egy felkészült, jól működő munkaerőpiac kialakítása, akkor azt is komolyan kell venni, hogy ehhez forrásokat kell teremteni mindenütt, nem csak az egyetemi szférában, és nem elsősorban ott, mert ott megvannak ezek, meglehetnek ezek a források. Zárójelben jegyzem meg, hogy a körülbelül 50 milliárdos világbanki hitel, amely rendelkezésére fog állni a felsőoktatásnak, igenis egy nagyon komoly fejlesztés lehetőségét tartalmazza, és nem a vállalati belső fejlesztésekre, amelyekre meggyőződésem szerint magának a vállalatnak kell pénzt fordítania.

Arra kérem önöket, hogy ezeket gondolják végig. Próbáljuk meg ezt a törvényt olyanná tenni, hogy ne ártson a magyar szakképzés ügyének!

Köszönöm szépen. (Taps az ellenzéki pártok padsoraiban.)