DR. KURUCSAI CSABA (FKGP): Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Mint önkormányzati képviselő is nagy várakozással vettem kézbe a T/1090. számú törvényjavaslatot a szociális igazgatásról és a szociális ellátásról szóló 1993. évi III. törvény módosításáról.
(10. 00)
Hozzászólásra a törvényjavaslat általános indoklása inspirált, miszerint az elmúlt években a szociális intézmények által nyújtott személyes gondoskodás területén kedvezőtlen tendenciák indultak meg, indokalatlanul megnőtt a bentlakásos intézményi ellátásra várakozók száma, a nappali ellátást nyújtó intézmények szolgáltatásait igénybe vevő időskorúak száma viszont stagnál.
Azt gondolom, a tizedik évéhez közeledő önkormányzati törvényünk hatásainak elemzésére az eltelt idő már elégséges alappal szolgál. Az 1990-es önkormányzati modellváltás a közigazgatási középszintet jelentő megyék és a helyi önkormányzatok viszonyában a korábbiaktól merőben eltérő rendszert hozott létre.
A politikai és szakmai elvárások egyértelműen és helyesen a helyi önállóság garantálására, azaz a települési önkormányzatok szerepének erősítésére irányultak. A további gyakorlattól eltérően az önkormányzati törvény egyenjogú településekből álló struktúrát hozott létre, amely megszüntette az alá- és fölérendeltségi viszonyt.
Mivel önkormányzati rendszerünkben a hatáskörök elsődleges címzettje a település, ezért a szociális ágazat a rendszerváltást követően úgy szakadt a települések többségére - elsősorban a volt társközségekre -, hogy annak sem anyagi, sem személyei feltételei nem voltak adottak. Koordinálatlan maradt az ágazatra háruló feladat. Valamennyi település az alapfeladatok ellátása körében önállóan gazdálkodott. Ennek során a települési önkormányzatok sikertörténetét jelentő első két évben a szociális ágazaton kívül eső alapvető infrastrukturális fejlesztésekre törekedtek a települések.
A feladatok növekedését nem követő normatív elvű finanszírozási rendszer a településeket egyre szűkebb forrásokkal szembesítette. Az alapellátások jogszabályban előírt szintű teljesítése az ösztönző rendszer, valamint a forrásoldal hiánya miatt a településeknél nem valósult meg. Ezért a szociális ellátásra fokozottabban rászoruló lakosaikat igyekeztek a megyei szociális intézményrendszerben elhelyezni.
Az eddig ismertetett folyamat kiegészül a civil szervezetek szociális szférában növekvő, de nem elégséges szerepvállalásával, szakmai tevékenységük elsősorban a nagyobb városokhoz kapcsolódik. Tevékenységük szakmai koordinálása a megyei önkormányzatok hatáskörén kívül esik, így a megyei ellátórendszer, elsősorban a megnövekedett mennyiségű igények kielégítésére törekedve képtelen volt - és ma is képtelen - egységes szakmai elvek alapján a megyei szakfeladatot megszervezni.
Még néhány speciális probléma, melyek felvetése a téma tárgyalásánál feltétlenül megkerülhetetlen. Az első az, hogy megyei szinten a szociális ágazat központi normatívája 1990-hez viszonyítva 1997-ig 215 százalékkal növekedett. Ugyanezen időszak alatt az inflációs ráta ugyanakkor meghaladta a 300 százalékot. Az egészségügyi ágyleépítés néven ismertté vált ágazati jogszabály - és ez lenne a második fontos szempont, melyet szeretnék kiemelni - a meghirdetett program ellenére sem jelentette a szociális ellátórendszer tárgyi feltételeinek javulását. Nem valósult meg a szociális feladatellátástól megtisztított egészségügyben felszabaduló erőforrásokból a szociális ágazatba való átcsoportosítás.
Mint megyei önkormányzati képviselő, nem kerülhetem meg Baranya megye ágazatból eredő gondjait, mert meggyőződésem, hogy azok közül jó néhány jellemző az ország egészére is. Az elmúlt években megyénkben is jelentős változások következtek be a lakosság szociális helyzetében. Egyre több embert érint az elszegényedési folyamat, jelentős számú lakossági csoportok süllyedtek a létminimum alá vagy annak közelébe. Különösen a már korábban is hátrányos helyzetben lévő rétegek - sokgyermekesek, kisnyugdíjasok, cigányok, fogyatékosok, szakképzetlenek - kerültek abba a helyzetbe, hogy lehetőségeik beszűkülésével leszakadtak.
A szociális problémák bizonyos térségekben, illetve településtípusokban egyre inkább koncentrálódnak. Az elmúlt években Baranya megyében is jelentősen emelkedett a helyi önkormányzatok által segélyezettek száma. A kedvezőtlen folyamatok érzékelhetők a megye lakossága korfájának vizsgálata során is. A Soros Alapítvány egészségügyi mintarégió-programja számára készült tanulmány alapján a megye lakosságának korösszetétele az 1995-től 2020-ig terjedő időszakban igen markáns módon fog megváltozni. A folyamat fő jellemzője a fiatalok arányának csökkenése, a középkorosztályok létszámának ingadozása, fogyása, és az idősek számának és arányának nagymértékű és nagyarányú növekedése lesz.
A megye gazdaságilag hátrányos területein ugyanakkor tovább folytatódik annak a szegregációs folyamatnak az erősödése, amelynek során a gazdasági lehetőségek hiánya miatt csökkenő népességű vagy éppen elnéptelenedett falvak lakossága a korábbiaktól etnikailag eltérő, gazdaságilag pedig zömében inaktív lakosságra cserélődik ki.
A tanulmány a dél-dunántúli régió népességvesztését az országos átlagot meghaladónak prognosztizálja, a szerző konklúziója - amely szerint különös figyelmet érdemel az időskorúak ellátórendszere - innentől kezdve nagyon-nagyon fontos szempont.
A térség további jellemzője, hogy aprófalvas szerkezetű. Sok a kisközség, melyek korábbi székhelyközség-, társközségkapcsolata sokszor feszültségekkel terhelt, a társközségekre nézve a fejlesztéseket illetően hátrányos együttműködés volt. 295 baranyai községből 86 aprófalu, ezer fő alatti lakosságszámmal, s az aprófalvak 70 százalékának népessége az 500 főt sem éri el. A megye településeinek mintegy fele gazdasági-társadalmi szempontból hátrányos helyzetűnek minősül, bár ezeken a megye népességének csupán 11 százaléka él. Az elaprózódott településszerkezet alacsony hatékonyságot és magas költségeket jelent az ellátás szinte minden területén. Ez a településszerkezet az önkormányzatiságban a források elaprózását eredményezte, ami miatt a települések a szociális ágazatban a törvényi előírásoknak nem tudnak eleget tenni.
A megyében további probléma a munkanélküliség országosat meghaladó mértéke a már említett válságtérségekben, az Ormánságban és a Hegyháton.
A tanácsi rendszer székhelyközség-, társközségkapcsolata fokozatosan lehetetlenítette el a társközségek önálló igazgatási, döntéshozatali esélyeit. Mindez azt eredményezte, hogy ezek a községek intézményi struktúra és önszerveződési tradíciók nélkül léptek át az önálló települési létbe. A települések a szociális problémákat nehezen tudják megfelelően kezelni, hiszen a helyi önkormányzatokról szóló 1990. évi LXV. törvényben előírt kötelező feladataik teljesítése rendkívüli és egyre nehezebben kezelhető terheket ró rájuk.
Minden települési önkormányzat kötelezően gondoskodik az egészséges ivóvízellátásról, az óvodai nevelésről, az általános iskolai ellátásról és nevelésről, az egészségügyi és szociális alapellátásról, a közvilágításról s a többiről. Ezek rendkívüli és nagy terhek. Mindezen kötelező feladatok a szociális szférára vonatkoztatva a szociális igazgatásról és a szociális ellátásról szóló 1993. évi III. törvény alapján a normatív pénzbeli és természetbeni szociális ellátásokon túl a személyes gondoskodást nyújtó ellátások tekintetében is komoly terheket rónak a helyi önkormányzatokra.
A szociális törvény szerint a megyei önkormányzatok feladata azon szakosított szociális ellátások megszervezése, amelyekre a települések nem kötelezhetőek. Így érthető - nem lévén megfelelő kontroll a megyéknél -, hogy a települések a szociálisan problémás lakóikat igyekeznek a megyei intézmények egyikébe beutalni, és ezzel felszabaduló erőforrásaikat biztosítani egyéb ágazatból eredő feladataik ellátásához. Mindezek alapján a települések abban érdekeltek, hogy saját költségvetésük tehermentesítése érdekében a megye szakosított ellátórendszerét a kelleténél nagyobb mértékben vegyék igénybe.
(10.10)
A megyei intézményrendszer sajátossága Baranyában, hogy egyik intézmény sem üzemel a jelenlegi funkciójának megfelelő korábbi épületben. Azok állaga elhasználódott, többségük 80 évnél öregebb kastélyépület. Több intézmény alapvető infrastrukturális hiányosságokkal küzd, ami veszélyezteti a szakmai munka színvonalát is. Az épületek átalakítása egyre romló állaguk miatt költségigényes és nehezen finanszírozható.
Mindezen gondokra figyelemmel éltem a törvényjavaslathoz kötődően módosító javaslatokkal. Ezek közül kettőt szeretnék kiemelni.
Az egyik az, hogy az elmúlt években jelentősen megnövekedett az öregségi nyugdíjkorhatárt el nem ért személyek száma az időskorúak szakellátását szolgáló intézményekben. Ez veszélyezteti a feladatok ellátását, mert a nagy korkülönbségekből adódóan különbözőek az élettani igények, a szociális háttér, az életritmus s a többi. Mivel a javaslat a beutalási jogkört a települési önkormányzatnak juttatta, a megyei és a fővárosi önkormányzat nem tudja a beutalások érdemi megalapozottságát befolyásolni. Ezért célszerű lenne, ha az öregségi nyugdíjkorhatárt el nem ért személyek esetében a megyei, fővárosi önkormányzatok által fenntartott tartós bentlakásos intézményi körben a szociális ellátás iránti kérelemről az intézményvezető javaslata alapján a fenntartó önkormányzat képviselő-testülete döntene.
Hangsúlyozni szeretném tehát, hogy az alaprendelkezést mindenképpen célszerű lenne fenntartani. Ez a megszorítás csak abban az esetben lenne érvényes, ha a nyugdíjkorhatárt el nem ért személy szeretne bekerülni az intézménybe, azaz ha azt a személyt utalja be a települési önkormányzat.
A második módosító javaslatom a következő lenne - ez inkább kiegészítő jellegű. Egyre gyakrabban fordul elő az idős korú beutaltak esetében, hogy korábban jelentős ingó- vagy ingatlanvagyont adtak át reménybeni eltartóknak. Az együttélés konfliktushelyzetei sokszor oda vezetnek, hogy az időskorút tartós bentlakásos intézményben helyezik el azok a kedvezményezettek, akik az időskorúaktól jelentős vagyoni előnyben részesültek. Ezért azt javaslom, hogy a tartás fejében vélelmezhető juttatások öt évre visszamenőleges vizsgálata váljon lehetővé a beutalásoknál. Azt gondolom, hogy ez egy alapvetően fontos intézkedés, lehetőség lenne, hiszen elejét lehetne venni annak, hogy az időskorúak megspórolt kis vagyonát el lehessen tőlük vonni, és utána életük végére olyan intézménybe kényszerüljenek, ami nem szerepel a tervükben, hiszen megalapozott vagyonnal rendelkeztek ennek elkerülésére.
Tisztelt Ház! Tudom, hogy az ország teljesítőképessége nem tesz lehetővé olyan széles körű módosítást, mely rövid időn belül kezelni tudná a felhalmozódott gondokat. Mindez nem ment föl minket azon kötelezettségünk alól, hogy a társadalom legelesettebbjei helyzetén a rászorultság elvének következetes érvényesítésével próbáljunk a lehető legtöbbet javítani.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps az FKGP padsoraiban.)