KELLER LÁSZLÓ (MSZP): Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Ház! Tisztelt Államtitkár Úr! Mielőtt mondanivalóm lényegére rátérek, szeretnék két mondattal reflektálni az államtitkár úr expozéjára. Visszatekintett a múltba, és volt két megállapítása, amely, úgy gondolom, megérdemel két mondatot.
(11.50)
Megítélésem szerint nem igaz az államtitkár úrnak az az állítása, hogy az előző kormány ezen a területen semmit nem tett. (Varga Mihály: Ez igaz!) Tételesen fogom a mondanivalóm tartalmi kifejtésében cáfolni az államtitkár úr állítását, de most csak arra szeretnék utalni, hogy ha az állítása igaz lenne, akkor nem lenne, nem lett volna az elmúlt évek során olyan mértékű behajtása a társadalombiztosításnak, mint amilyen volt. Ugyanis a bevallott járulékok 95-96 százalékát beszedte a társadalombiztosítás, és tudjuk nagyon jól, hogy az a hiány, ami a társadalombiztosítás költségvetésében jelentkezett, döntően nem a bevételek elmaradása miatt alakult ki.
A második, amivel szeretnék vitatkozni, hogy az államtitkár úr azt mondta, milyen jó, hogy az önkormányzatokat megszüntették, hiszen ők voltak az akadályai annak, hogy ezt a kérdést lehessen rendezni. (Varga Mihály: Az egyik!) Szeretném fölhívni az államtitkár úr és a tisztelt Ház figyelmét, hogy semmiféle kompetenciájuk nem volt az önkormányzatoknak erre a területre vonatkozóan. Érdemes megnézni az önkormányzatok működését szabályozó akkori törvényt, hogy milyen jogosítványaik voltak az önkormányzatoknak. Ki fog derülni, államtitkár úr, hogy nem sok közük volt az ön által említett problémához!
Most már rátérve a tartalmi mondanivalómra, öt kérdéssel szeretnék foglalkozni. Először egy kis visszatekintéssel szeretném bizonyítani, hogy a járuléktartozások valós okait nem tárta fel a kormány, és így tesz javaslatot a rendezésre. Foglalkozni szeretnék a korábbi évek tapasztalataival, amivel bizonyítani kívánom, hogy a kormány nem dolgozta fel kellő mélységben a járulékbeszedés problematikáját. Harmadsorban fenntartásomat szeretném megfogalmazni a folyószámlák nyilvántartásának rendezésére javasolt módszerrel kapcsolatban. Kifejtem a tartozáselengedéssel kapcsolatos elvi fenntartásom és ellenszenvem okait. Végül szeretnék szólni az adóhivatal szerepéről.
Sajnos a képviselők a kormány benyújtott törvényjavaslata mellékleteként olyan tájékoztató adatokat kaptak meg, amelyek csak az 1997-es, illetve 1998-as kintlévőségek alakulását mutatták be - megítélésem szerint ezt sem teljeskörűen. Az igaz, hogy az évek folyamán változott a nyilvántartás szerkezete és a mélysége, éppen ezért nagyon nehéz a korábbi évek kintlévőségeinek összehasonlítása. Az is igaz, hogy a járulékbehajtás szinte minden évben napirenden volt.
Ha részletesebben bemutatta volna a kormány a kintlévőségek alakulását, akkor kiderülhetett volna az, hogy tulajdonképpen 1994. év végére, akkorra, amikorra a költségvetés rendkívül nagy mértékben eladósodott, amikor a bankkonszolidáció meglehetősen nagy mértékben terhelte a költségvetést, akkorra - tehát '94. év végére - a társadalombiztosítási járulékok kintlévőségének állománya elérte vagy megközelítette a 200 milliárd forintot. 1995 közepére elérte a jelenlegi szintet, tehát 225 milliárd forintos kintlévőséggel kellett már '95-ben számolni.
Ha egy kicsit mélyebbre tekintünk, akkor megállapíthatjuk, hogy már 1995-ben közel fele végrehajtás alá nem vonható követelés volt. Miközben tehát 250 milliárd forintos kintlévőségről beszélünk, látni kell, hogy ennek közel a fele ma is felszámolás, csődeljárás alatt álló vagy éppen megszűnt cég tartozása volt. 1995-ben is ez az arány volt.
Ami a folyószámlák számát jelenti: 1995 decemberében 609 ezer tartozásos folyószámla volt 225 milliárd forint tartozással, amiből 59 milliárd forint a késedelmi kamat. Nos, vessük össze most azzal a tájékoztatóval - ezt nyilván csak a képviselők tudják megtenni, a közvélemény nem -, amit most tájékoztatásul megkaptunk! Ha kaptunk volna olyan táblázatot is, amely azt mutatja, hogy a tartozás nagysága hogyan alakul a folyószámlák között, akkor láthattuk volna, hogy miközben több mint 600 ezer darab folyószámlán volt tartozás működő vállalkozásnál, aközben a kintlévőségek 40 százalékát mindössze 600 folyószámla produkálta. Ezen 600 darab számla mindegyikén 50 millió forintnál nagyobb tartozást tartanak nyilván. További 3000 számla, amely 10-50 millió forintos tartozást hordozott magában, összességében további 60 milliárd forint tartozást mutat, ami 24 százalék kintlévőségnek felel meg.
Ezek a számok egy kicsit bonyolultak, főleg a közvélemény számára, de a jegyzőkönyv kedvéért ezeket mindenképpen szükségesnek tartottam elmondani. És azért soroltam fel, mert ezekkel a számokkal lehet azt bizonyítani, hogy a rendkívül nagy számú folyószámla kezelhetetlenségével nem magyarázható a benyújtott törvényjavaslat - mert a tartozások döntő részét a folyószámlák nem egészen 2 százaléka produkálja! És ha csak az úgynevezett élő számlákat nézzük - tehát elhagyjuk a csőd, felszámolás alatt lévő vállalkozások számláit - , akkor közel 1500 számla tartozása a működő vállalkozások járuléktartozásának 60 százalékát teszi ki.
Ha tehát összevetjük a tájékoztató adatait mindazzal, amit most mondtam, akkor arra a következtetésre juthatunk, hogy a kormány a járuléktartozások valós okait nem tárta fel, és ezért hamis elvárásokat fogalmaz meg a törvény végrehajtásával szemben. És miközben az elvárások nem teljesülnek - értelemszerűen -, a törvénnyel olyan kedvezőtlen folyamatok indulhatnak el, amelyek hosszú távon meggyőződésem szerint gyengítik a társadalombiztosítási költségvetés pozícióját.
A második problémakör, amiről szólni kívánok: mi már 1995-96-ban is azon az állásponton voltunk, hogy csak szigorú feltételekkel kijelölt körben, az adósok számára kedvezmény nyújtását nem jelentő formában megszervezett eljárás eredményezhet káros következményekkel nem járó további bevételeket. Éppen ezért került sor minden nagyobb tartozás tételes felülvizsgálatára 1995-96-ban. Az így felülvizsgált tartozások megfizetésére a társadalombiztosítás megállapodásokat kötött az adósokkal. Ezeket a megállapodásokat a benyújtott törvényjavaslat most gyakorlatilag felül akarja írni azzal, hogy a késedelmi pótlékot és a bírságot elengedi. Ez megítélésem szerint több, mint hiba - hiszen az adósokkal kötött megállapodások rendszere az elmúlt évek során a legjobb tudomásom szerint működött!
Nagyon fontos megállapítása volt az 1995-ös vizsgálatnak, hogy a felhalmozott adósságot egy összegben általában már nem lehetséges rendezni, ezért részletfizetésre, illetve átütemezésre van szükség. De akár részletfizetés engedélyezésére, akár átütemezésre került sor, a megállapodásban rögzítésre került az új körülmények közötti visszafizetést garantáló biztosítékok rendszere - amiről most egyáltalán nem szól a törvényjavaslat. Ha valamelyik adós részletfizetésre kapott lehetőséget, akkor a még fennálló tartozásra késedelmi pótlékot nem számítottak föl.
(12.00)
Ezért is állt meg az elmúlt években a kintlévőségek növekedése. A korábbi évek behajtásának fontos és szigorú feltételei voltak. A könnyítések függtek az elmúlt időszak alatt tanúsított járulékfizetői magatartástól, függtek attól, hogy az adós a tartozás rendezésére milyen jelen- és jövőbeli erőfeszítést vállal. Harmadsorban a folyó járulékfizetési kötelezettségnek pedig hónapról hónapra eleget kell tenni.
A megállapodások rendszerszerű alkalmazásának már akkor előfeltétele volt, hogy az adósok a tartozásukról teljeskörűen értesítést kapjanak. Talán nem érdektelen, ha elmondom, hogy az egészségbiztosító 1994 decemberében az 1994. szeptember 30-ai könyvelési adatok alapján valamennyi adóst értesítette tartozásának az összegéről, amiről most az államtitkár úr úgy nyilatkozott, hogy az előző kormány e tekintetben semmit nem tett; 548 ezer egyenlegközlő értesítés kiküldésére került sor. Érdekes tapasztalat volt, hogy éppen a nagy adósok többsége nem reagált az értesítésre.
Az is fontos tapasztalat volt, hogy a megállapodások rendszere éppen azoknak, akiktől most nagyobb bevételt remélnek - de valamennyi érintett fél számára is - kedvezőbb megoldást kínált. A számok, ha elvégezte volna a kormány az elemzést, azt is bizonyítják, hogy a megállapodások révén sokkal nagyobb eséllyel hajthatók be a tartozások, mint más, látszólag igen erőteljes eszközök, például pótlék- és bírságelengedés alkalmazásával. Már 1995 végén megállapíthattuk, hogy az 1990-es évek elején sokkszerű hatással megnyilvánuló jelenség, vagyis a kintlévőségek növekedése konszolidálódik. Nem lehet ugyanakkor arra számítani, hogy a kintlévőségek állománya radikálisan összezsugorítható.
A nagy pénzügyi rendszerek természetes velejárója, hogy jelentős követelési volument halmoznak fel. Ez még kiegyensúlyozott gazdasági viszonyok mellett sem kerülhető el, különösen nem egy recesszióból lassan kiemelkedő gazdaságban. A behajtási tevékenység tartalékai tehát megítélésem szerint végesek, és éppen ezért nem lehet arra számítani, hogy azok a bevételek, amelyekkel a kormányzat a törvényjavaslat benyújtásakor számolt, realizálhatóak.
Eddigi mondanivalómmal arra szerettem volna rámutatni, a kormány úgy nyújtotta be a törvényjavaslatát, hogy a képviselőknek nem mutatta be kellő mélységben a járulékbeszedés problematikáját. Az e területen megtett eddigi lépéseket, s azok hatását a tartozásállományra nagyvonalúan átlépte az államtitkár úr is a szóbeli expozéjában. Leegyszerűsített megoldást javasol, azt a látszatot sugallva, hogy ennek révén jelentős bevételre tehet szert a társadalombiztosítás két alapja.
A T/1050. számú javaslat két célt tűz ki a végrehajtással szemben: egyrészt rendezni kívánja a járulék-folyószámlák nyilvántartását, s rendezni kívánja a járulék-folyószámlák pénzügyi egyenlegét, más szóval: tartozásokat akar elengedni.
A viszonylag rövid, hét paragrafusból álló törvényjavaslat első négy szakaszával alapvető elvi probléma nincs, legfeljebb azon kell elgondolkodni, vajon mennyire szükséges törvénybe foglalni a nyilvántartás-rendezés folyamatát. Úgy gondolom, ezt szíve joga megtennie a kormánynak. Ha viszont egyszer a kormány úgy dönt, hogy 1995 után újra nagyszabású egyeztetésbe kezd, és ezt a meglévő szabályozási renden kívül kívánja elvégezni, legalább arra figyelt volna, hogy koherens szabályt alkosson meg.
Csak néhány ellentmondásra hadd hívjam fel a figyelmet, amely még nem a tartozáselengedés, csak a folyószámlák rendezése. A folyamatba beépítésre került az egyeztetési lehetőség, és bizonyos esetekben a kötelezettség. Miközben a törvény 30-15 napos határidőt ír elő a járulékfizetőkre, nem kötelezi az adóhatóságot arra, hogy a járulékfizetőtől beérkező kezdeményezést követő hány napon belül kell egyeztetésre hívni a kötelezettet. Tehát ebben teljesen szabadon dönt az APEH, ahogy majd jónak látja, úgy fogja a vállalkozót behívni. A vállalkozónak viszont 15 napon belül be kell vonulnia az APEH-hez. Az egyeztetés helyszíne az adóhatóság - írja a törvény -, ahol az iratokkal köteles megjelenni a járulékfizető. A kis cégeknél ez nemigen okoz különösebb problémát, de a nagyobbakra ugyanez, azt gondolom, már nem mondható el. Nincs logikus válasz arra, hogy miért kell törvényben rögzíteni az egyeztetés helyszínét.
A kritikus szakasza a törvényjavaslatnak, ahogy ez már többször elhangzott, az 5. §. Ez a paragrafus teremt lehetőséget arra, hogy a járuléktartozás 30 napon belüli kiegyenlítésével a kötelezett megszabaduljon a késedelmipótlék- és -bírság-tartozásától. Vagyis díjazzuk azokat, akik hosszú időn keresztül nem fizették be a járulékokat, akik miatt többek között folyamatosan egyensúlytalan állapotba kerülhetett a költségvetés, akik miatt a pénzpiacon kötvényekkel, állampapírokkal kellett forráshoz jutni, jelentős árat fizetve ezzel, s akik - nem lehet kizárni egyébként - ugyanezen a pénzpiacon mint kötvényvásárlók haszonélvezői voltak annak, hogy nem fizették meg az általuk bevallott járulékot. Ezt nem lehet kizárni, mert szabad pénzeszközük éppen azért lehetett, mert eltekintettek a járulék megfizetésétől. Tudom, hogy nem mindenkinek keletkezett szabad pénzeszköze azért, mert nem fizetett járulékot, de semmiképpen nem lehet ezt kizárni.
Végül is az járt jól, aki a tb helyett állampapírba fektette a pénzét, mert most következmény nélkül tudja megfizetni adósságának egy részét. Sem morálisan, sem gazdasági racionalitással nem lehet elfogadni a kormánynak ezen szándékát. Miközben szigorú költségvetést irányoz elő a következő évekre, 10-20 milliárd forintos bevételekről nem mondhat le feltételek nélkül.
Egyébiránt pedig fel kell tenni a kérdést, komolyan lehet-e azt gondolni, hogy egy cég, amelyiknek jelentős tartozása halmozódott fel, 30 nap alatt képes kiegyenlíteni a tartozását. Azt gondolom, mindenféle gazdasági racionalitástól távol áll a kormánynak ez a gondolkodása.
Meggyőződésem, hogy a számlák egyeztetett egyenlegét év végére akkor is meg lehet állapítani, s rendezett állapotot lehet produkálni - ha az egyébként most még nem rendezett, erre is utaltam, hogy ezt azért megkérdőjelezem -, ha addig nem kerül kiegyenlítésre annak az egyenlege, bár természetesen az lenne a kívánatos.
Nem mehetünk el szó nélkül a törvényjavaslat utolsó szakasza mellett sem. Ennek a (2) bekezdése utólag megtiltja a mágneses adathordozón történő bevallás, bejelentés, adatszolgáltatás teljesítését. Korábban nagy vita előzte meg az új adatszolgáltatási forma bevezetését. Érthetetlen, hogy miért akarja megszüntetni a kormány ezt a lehetőséget, ráadásul év közben, visszamenőlegesen. Ráadásul a javaslat indokoló részében nem is érvel a kormány az elgondolása mellett. Az indokoló részben nem tesz mást, mint megismétli a törvényszöveget, tehát nem ad semmi magyarázatot arra, miért kell most visszamenőlegesen ilyen törvényt hozni.
De az egész törvényjavaslat kapcsán nem mehetünk el az adóhivatal szerepe mellett sem. Az elmúlt év végén nagy vita volt a járulék-nyilvántartó, -beszedő szervezet státuszáról. Maguk a kormánypárti képviselők tettek javaslatot arra, hogy maradjon a korábbi szervezeti struktúrában, a kormány végül is keresztülerőltette a szervezet APEH alá terelését.
(12.10)
Most igazolódik be a törvényjavaslattal, hogy az APEH nem volt felkészült az átvételre, és miközben szervezetet, többlet-költségvetési forrást kapott, vagyis helyzetbe került, most arra tesznek javaslatot, hogy egyszerűsítsük a munkáját, még olyan áron is, hogy ezáltal a költségvetést jelentős bevételtől fosztjuk meg. Ilyen alapon az eredeti struktúrában is kezelhető lett volna probléma, tisztelt képviselőtársak.
Itt kell említést tennem az adókintlévőségekről - államtitkár úr is szólt erről. Körülbelül 250 milliárd forint az, ami a társadalombiztosításban kintlévőségként felhalmozódott, ennek egy nagy része felszámolás, csődeljárás alatti cég tartozása, jó része késedelmi kamat, bírság, és egy maradék része a működő vállalkozások járuléktartozása.
Az államtitkár úr is elmondta, hogy ezzel a törvényjavaslattal majd olyan rendkívül jól működő rendszer fog létrejönni, mint amilyen az adóhivatalnál a korábbi években kialakult. Felteszem a kérdést: akkor mi van a 400-500 milliárd forint közötti adótartozásokkal, amit a korábbi években az APEH kezelt? Arra miért nem tesz javaslatot a törvényalkotó, hogy akkor rendezzük azokat a tartozásokat is? Vagy ha olyan jól működött az APEH behajtószervezete, akkor hogy tudott felhalmozódni olyan mértékű adótartozás, mint amilyen mértékűről beszéltem?
Összességében azt mondhatom, hogy egy olyan rövid törvényjavaslatot tárgyalunk, amely hatását tekintve hosszú távra képes lerontani a járulékfizetési fegyelmet, általában a közteherviselési morált. Azt a látszatot sugallja a törvényjavaslat, hogy végrehajtásával egyszeri nagyobb bevételre számíthat az a E-alap, miközben nem mondja meg, hogy valóságosan milyen érdeket szolgál ez az elképzelés. Egyrészt felesleges, másrészt káros folyamatok elindítója ez a törvényjavaslat, ha elfogadásra kerül. Természetesen a Szocialista Párt ilyen törvényjavaslatot nem tud támogatni.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Szórványos taps az MSZP és az SZDSZ soraiból.)