DR. HORVÁTH JÁNOS (Fidesz): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Az elmúlt percek tapasztalata indok arra, hogy lépjünk vissza, és nézzük a nagyobb képet. Amit itt igen tisztelt képviselőtársaink a mi szórakoztatásunkra produkáltak az elmúlt percek alatt, annak igen teátrikus és hasznos volt az intellektuális tartalma, szakmai tartalma, törvényhozó jellege, azonban mégis annyira a részletek részlete volt, hogy úgy érzem, hasznos, szükséges az egész képet nézni megint.

Nézzük az egész képet! És akkor olyan tényezők, olyan elemek jelennek meg előttünk, hogy ez a törvényjavaslat, a kormány állásfoglalása az adó- és járuléktörvények változásához az egész ország, az egész nemzet dolgaival foglalkozik. És itt ebben az összefüggésben Orbán Viktor miniszterelnöknek nem azért van igaza, mert ő a Fidesz elnöke. Vagy Kovács László képviselő úrnak, Kuncze Gábor képviselő úrnak nem azért nincs igaza, nem azért tévednek, mert ők az ellenzék vezérei. Jó lesz, ha a nyilatkozataikat, azokat a tételeket, amelyeket ők képviselnek, az analízis, a valóság tükrében nézzük.

Miről is van szó? Közgazdaság-politikáról, gazdaságpolitikáról! És ennek az ismeretanyagnak van egy tudománya, és jó abból többet, nem pedig kevesebbet használni.

Igen tisztelt Képviselőtársaim! Attól tartok, hogy mi megengedjük azt a luxust magunknak, hogy nem használjuk azt a tudásanyagot, ami rendelkezésre áll. Használjuk, de nem egészen. Ez luxus; mondhatjuk: tékozlás is. Talán még súlyosabb szavakkal is lehetne illetni. A gravitáció törvénye nem azért népszerű, mert az egyik párt vagy a másik párt mögé áll, hanem azért, mert az a természet törvénye, gravitáció. Józan ész? Politikai platform? Közgazdasági logika? Ezek megpróbálhatnak olyan nézeteket előhozni, ami a gravitációval, tehát az alapvető természeti törvényekkel nem vág össze, de mégis ilyeneket csinálunk és ilyenek történnek.

 

(13.30)

Gondolok arra, hogy amikor az adózás rendjéről van szó és a járulékok változtatásáról, akkor valahogy mintha elfelejtenénk azt, hogy miért is van ez az egész. Azért, mert szervezett társadalomban élünk, Magyarország, ennek kormánya van, nem anarchiában él az a 10 millió magyar itt, mintha az emberek úgy élnének, hogy nem volna szükség bevételre és kiadásra, organizációra és szervezésre, törvényre és a végrehajtására, hanem igen, szervezett társadalomban élünk, és ennek megvannak a költségei. A költségeit beszedjük, magunkat megadóztatjuk. Hogyan adóztatjuk meg magunkat? Erről van itt szó!

Az, hogy Magyarország úgy találja magát most, hogy az össznemzeti termékből beszed egy jelentős hányadot, az elvonások, aztán ennek egy részét visszajuttatja a társadalomnak, persze közben egy részét elkölti a társadalom adminisztrálására - ezeket az arányokat, ha időnként föltartanánk és belenéznénk, talán akkor kevesebb időt töltenénk olyan részletekkel, amelyek bizony időről időre változnak. Például az, képviselőtársaim, hogy a biztosítás adóztassék-e vagy ne adóztassék, nagyon érdekes téma, és úgy látszik, most nagyon időszerű, az Országgyűlés majd állást foglal. Azonban az az állásfoglalás, ami megszületik, nem azonos azzal, mint ami négy évvel ezelőtt lett volna, vagy talán ami négy évvel később lesz. Az élet alakul, a társadalom alakul.

(Az elnöki széket Gyimóthy Géza, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)

Vannak adóalapok, amiket használunk és vannak, amiket nem. Azt, hogy a biztosítás egy olyan szolgáltatás-e, amit most megadóztatunk vagy nem, jó volna szakszerűen vizsgálni. Mert gondoljunk csak arra, ha nem szedjük be azt az adót, ami a biztosítási szolgáltatás adóztatása révén jönne be, akkor nyilván azt másutt fogjuk beszedni. Tehát az azt is jelenti, nemde, hogy az a be nem szedett adó máshonnan fog bejönni, tehát a magyar polgárok másik csoportja fogja megfizetni. Azt is gondolhatjuk, hogy azok, akik biztosítási kötvényt kötnek, szubvencionálva lesznek nem is olyan nagyon komplikált módon. Ha ezt a gondolatmenetet folytatjuk, akkor kevesebb teátrikus hajlamunk lesz ennek a vitatására. Ugyanilyen módon tárgya lehet megfontolásoknak, hogy adóztassuk-e, adót szedjen-e be a kormány, a kincstár a kamatjövedelmekből vagy az ingatlanokból. Ez is a társadalom állásának, a közgazdaság-politika helyzetének az akkori stádiumától függ.

Talán emlékszünk rá, azok, akik közgazdaságtannal bepiszkították a kezüket valamikor életükben vagy tanulták, hogy volt száz évvel ezelőtt egy olyan közgazdasági filozófia, az egyetlen földadó, a "single tax movement", Henry George, aki azt mondta, hogy egyetlenegy adót kell csak kivetni és semmi mást, minden adó eltüntethető. Csak a földet megadóztatni, és abból annyi adójövedelem befut majd, amennyi elég az egész társadalom, az egész kormányzat működtetéséhez. Lényegében ez a gondolat sehol sem vált általánosan használatossá, bár vannak ma is a világon olyan helyek, olyan országok és olyan városok, ahol ez működik. De az egy földadó ideje elmúlt.

Most, ma nálunk, a Magyar Országgyűlésben még ennek a kimondása is furcsán hangzik, mintha nem tudnánk azt, hogy az ingatlan és a föld megadóztatása egyik módja annak, hogy finanszírozzuk azt a kormányzatot, amit országosan, helyileg szükségesnek tartunk. Hogy ennek eljön-e majd az ideje vagy nem, ezt én most nyugodtan föltehetem ilyen föltételes mondatban, mert mint országgyűlési képviselő, nem vagyok tagja a kormánynak. Tehát ha most erről beszélgetek, ezt nem fogja senki sem úgy értelmezni, a sajtó sem, más sem, hogy valaki fideszes arról beszél, hogy ha... Tessék elhinni, hogy ezt most közgazdaságtan professzori minőségemben és országgyűlési képviselői minőségemben mondom! Csupán azért, hogy a mi törvényhozói gondolkodásunkat szélesítsük, mélyítsük és tisztázzuk.

Megint csak visszatérve, visszagondolva az elvonások és juttatások témájához. Elvonunk Magyarországon többet, mint amennyit szeretnénk, és nem juttatunk eleget azoknak a szemszögéből, akik ezt kapják. De mégiscsak Magyarország egy olyan ország, ahol az elvonások és juttatások aránya magas. Kevesebb jobb volna, sokszor elmondjuk sokan. Miért volna kívánatosabb? - egy általános filozófiai válasz jön nyomban. Nevezetesen azért, mert ha a jövedelmet megkereső emberek, tehát akik a termelésben részt vesznek, ha azoknak a jövedelme az ő kezükben marad, és ők döntik el, mit tesznek vele, az egy egészségesebb, jobb hatásfokú és méltányosabb gazdaságfilozófia, mint az, hogy a kormányzat elvonjon minél többet, és a végtelen bölcsességével és végtelen hatalmával döntse el, hogy mi történjen. Tudjuk, hogy ilyen kormányok voltak, és csődbe is mentek, ebben az évszázadban is tapasztaltunk hasonló jelenségeket.

Tehát az elvonások és juttatások mértékének az alacsonyabbra szállítása egy olyan dicséretre méltó elem ebben az okmányban, ami előttünk van, ami mindnyájunknak közel áll a szívéhez, bár néha politikai megfontolások alapján nemigen mondjuk ki. Mondjuk ki, igen tisztelt képviselőtársaim! (Bauer Tamás: De nincs benne!) Ha nincs benne, akkor tanácsoljuk, hogy benne legyen, de én úgy emlékszem, hogy benne van. (Bauer Tamás: Rosszul!) És hallottam a pénzügyminiszter úrtól ismételten, és hallottam a miniszterelnök úrtól, hallottam az igen tisztelt képviselőtársaktól az ellenzéki oldalon. Van itt egy konszenzus, amit talán - köszönöm, Bauer Tamás képviselő úr - érdemes aláhúzni és többet hangoztatni. Ugyanis olyan nagy tételekkel birkózunk, itt van előttünk, olvasom, hogy a Nyugdíj- és Egészségbiztosítási Alapra 8,6 százalék, azután az Egészségbiztosítási Alapra 14 százalék. És nagyon helyesen úgy teszi ezt le az asztalunkra a pénzügyminiszter, hogy ezt sok közgazdasági elméleti tudás nélkül is egyszerűen kiolvashatjuk. Ugyanis látjuk, hogy az összbevételeknek egy igen jelentős hányada el van már kötelezve. Ez nem a kormányzat bölcsességétől vagy hatalmasságától vagy teátrikus képességétől függ. Ez egy kötelezettség, legyen a miniszterelnök bárki, nem bárki, de egy arra alkalmas személy, és élvezze az ország bizalmát, de hogy milyen pártból, és honnan jön és milyen filozófiai háttérrel, ezek kötelezettségek.

Azután itt az igen nagyon jelentős kötelezettség az adósság, az államadósság kamatterhe. Igen tisztelt képviselőtársaim, megint annyi tisztázatlan elem van! Halljuk azt, tegnapelőtt hallottuk és azóta is képviselőtársainktól, hogy most már ne hárfázzunk azon, hogy Magyarországnak nemzetközi adósságai vannak, azok megvannak, azokat megörököltük, mint a szamár a fülét, most már így éljünk mostantól fogva. Azonban, tisztelt Ház, jó azt mégiscsak tudni, hogy ha valami fáj, akkor miért fáj. A diagnózis hasznos. Igenis, a diagnózis az, hogy Magyarország, ez az ország 10-20-30 évvel ezelőtt olyan kölcsönöket vett fel, amik nem úgy fektetődtek be, a beruházások nem olyan természetűek voltak, hogy azok ma termelnének, olyan jövedelmet hoznának, aminek alapján az ország népe magasabb életszínvonalon élhetne, magasabb lenne az adóalap, és ez a pozitív folyamat érvényes lenne.

(13.40)

Tehát jó azt kimondani, hogy mik a megöröklött hibák, és akkor kevesebb apró csatározás történik. Remélem, hogy a következő napok során még az általános vitában visszatérhetek ezekre az eseményekre. Engedtessék meg, hogy egy példát említsek még:

Az, hogy a kormánykoalíció hogy dolgozza ki és vitatja meg felelősséggel ezeket a témákat, azt hiszem, dicséretre méltó. Hasonlóképpen elismerésre méltó az, hogy az ellenzék hol és mikor mutat rá hiányosságokra vagy ajánl, javasol alternatív megoldásokat. Ez nem joga az ellenzéknek - mint ahogy sokszor hallom -, igen tisztelt képviselőtársaim, igen tisztelt ellenzéki képviselőtársaim, ez nem az önök joga, az önök kötelessége! Ezt mi elvárjuk és megköszönjük. Tessék szíves lenni folytatni ezt, és beszélgessük meg ezeket!

Nincs a kormánypártoknak, a kormánykoalíciónak monopóliuma bölcsességből és az ellenzéknek monopóliuma ostobaságból. Emberek vagyunk itt, akiket a magyar nép választott és küldött ide, és amikor ilyen nehéz témákkal foglalkozunk, mint a gazdaságpolitika, akkor különösen hasznos a bölcsesség és az alázatosság. Remélem, hogy ezt gyakoroljuk az elkövetkezendő napok során.

Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps a kormánypártok padsoraiban.)