MÉCS IMRE (SZDSZ): Tisztelt Országgyűlés! Valóban ezzel a kegyelmi pillanattal élve el szeretném mondani, hogy nagyon helytelen, ha a mai viszonyokat vetítjük vissza 44 évvel korábbra. Azt a kort kell megértenünk, ami akkor volt; azt a kort, amelyben még Nyugat-Európában államosítások folytak, Ausztriában, Franciaországban, Angliában; azt a kort, amikor a munkás-önigazgatásnak még óriási lehetőségei voltak. A kivégzettek között igen nagy számban voltak azok, akik eszmei kommunistának tartották magukat, akik egy megreformált szocializmusban bíztak, és úgy mentek a halálba.

Hadd mondjam el azt, tisztelegve emléküknek, hogy Angyal István, aki az egyik legbátrabb felkelővezető volt, és aki a legbátrabban ment a halálba, tudatosan vállalva, vagy Szirmai Ottó, a rádió dramaturgja, mind a ketten eszmei kommunisták voltak, hittek a közösségek szerepében. Ott ábrándoztunk a siralomházban. Ők elmondták, hogy szeretnének egy valódi, igazi kommunista mozgalmat létrehozni. Én pedig elmeséltem nekik, mert jezsuita diák voltam, hogy a jezsuiták Paraguayban az 1600-1700-as években egy nagy kommunát, egy nagy kommunista társadalmat hoztak létre az indiánok között, krisztusi alapon; amit aztán az alkirály pusztított el, mert a gazdasági érdekeiket sértette. Tehát a közösségi gondolat, nevezzük bárminek, visszaszorult. De valamikor elő fog jönni, és akkor az Angyal Istvánokra ilyen szempontból is oda kell figyelni. És oda kell figyelni a kis munkássrácokra, Bárány Jánosra, akit velem együtt ítéltek halálra, őt kivégezték, és kommunistának tartotta magát. Nem tudta pontosan, hogy mi az, de annak tartotta magát. Tiszteljük őket! Tiszteljük a meggyőződésüket! (Taps az MSZP padsoraiban.)