DR. GÉCZI JÓZSEF ALAJOS (MSZP): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Lezsák Sándor fölszólalása kapcsán jutott eszembe az a probléma, hogy miért nehezebb törvényhozási úton is az '56 utáni megtorlásokat rendezni. Azért, mert itt nagyon sok furcsa ellentmondás is, nemcsak azonosság van a klasszikus sztálinista koncepciós perekkel, hanem nagyon sok furcsa eltérés és ellentmondás is van. Hadd mondjam az egyiket! A rögtönítélő bíráskodás sok esetben a legdurvább sztálinista megoldásokon is túlmegy, másrészt azonban ezek a perek nem voltak klasszikus koncepciós perek abban az értelemben, ahogy azt a '30-as, '40-es, '50-es évek Szovjetuniójában tapasztalhatták, hanem ezek furcsa módon valóban egyfajta bújtatott perek voltak. Másrészt ezeknek a feldolgozását mindmáig a tudatban zavarja az a körülmény, hogy a Kádár-rendszer - miközben próbált fátylat borítani az '56 decembere és '63 között történtekre - a korábbi koncepciós perekkel viszont kritikusan foglalkozott, tehát a Rákosi-korszak koncepciós pereivel. Nem minddel egyébként természetesen; amelyek főként a különböző polgári erők ellen mentek, azokról hallgatás volt, de számos koncepciós per és egyáltalán ennek az egész eljárásnak a kritikája belekerült a kor hivatalos ideológiájába, ezért a két fogalom mindmáig összekeveredett.

Másrészt pedig egyébként - ezt szeretném mondani, és ma már nem kívánok többet reagálni - azt is be kell látnunk, hogy '56 rehabilitálása és ennek végigvitele a nemzettudatban megköveteli a magyar politikai elittől, a magyar társadalomtól az utána következő Kádár-korszak differenciált megítélését is, hiszen önök is tudják, sorra kerülnek nyilvánosságra ezek az iratok. A Kádár-rendszer, sőt maga Kádár is mindvégig tudta, hogy neki valamivel szembe kellene néznie, halála előtt még tett egy utolsó kísérletet - nem így jelent meg a Népszabadságban -, de végül is nem volt erre képes. (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az idő leteltét.) Ez a szembenézés ott nem történt meg.