DR. DORNBACH ALAJOS (SZDSZ): Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Országgyűlés! 1960-ban alkotta meg az akkori parlament az első magyar polgári törvénykönyvet, olyan időszakban, amikor a gazdasági élet szereplőinek vajmi kevés mozgástere volt, amikor a kereskedelmi és hitelélet pangott, piaci viszonyokról beszélni sem lehetett. Nem véletlen, hogy ez a polgári törvénykönyv mindössze 509 paragrafus terjedelmű volt akkor, és annyira szűkszavúan szabályozta a polgári jog különböző területeit, hogy elmélyültségében nem is hasonlítható ahhoz a hatvan évvel az előtt elkészített, de az akkori parlament által elutasított polgári törvénykönyv-tervezethez, amit akkor azért utasított el a magyar parlament, mert nem találta elég differenciáltnak, pedig több mint 2400 paragrafust tartalmazott.

Tehát egy 1990-es polgári törvénykönyvet örököltünk, ezt számos esetben módosította a rendszerváltó parlament is, de már a '70-es, '80-as években is számos módosítás történt. Nyilván arra nincs rövid távon elégséges kapacitása sem az igazságügyi kormányzatnak, tehát a szaktárcának, de a jogásztársadalomnak sem, hogy gyorsan, sebbel-lobbal egy átfogó, elmélyült polgári törvénykönyvet kodifikáljon.

A nagyon hiányos szabályozás a zálogjogra alig ismerte a piac által megkívánt követelményeket, lényegében a kézizálogjogon kívül és az ingatlanra vonatkozó jelzálogjogon kívül más zálogjogi intézménynek gyakorlati jelentősége nem volt. A piacgazdasági viszonyoknak az utolsó tíz évben Magyarországon történt általánossá válása következtében óhatatlanul szükséges volt a zálogjog intézményének megreformálása. Ez történt 1996-ban. De ráadásul nemcsak a régi szabályozás, nem polgári törvénykönyvben, hanem egyéb ágazati törvényekben - kereskedelmi és hiteltörvényben, pénzintézeti törvényben s a többi - szabályozott zálogjogintézményhez képest egy sokkal tágabb megoldást alkalmazott már a parlament 1996-ban, nevezetesen az önálló zálogjogot intézményesítette, a követelésre vonatkozó zálogjogot lehetővé tette és a többi.

Ami a legmeghökkentőbb volt a jogalkalmazó jogásztársadalom számára 1996-ban, és nagyon sok kritika és bizalmatlanság övezte a Ptk.-novellát, hogy az ingó jelzálogintézménye hogyan fog működni. Idegenkedtek tőle, mert nem ismerték, és féltek tőle a jogalkalmazók. Teljesen nyilvánvaló volt 1996-ban - már a parlamenti vita során is elhangzott -, az akkori Ptk.-novellát előkészítő igazságügyi minisztériumi szakapparátus, amely lényegében azonos a mostani apparátussal, már jelezte, tolmácsolta, hogy a '96-os kodifikálás további szabályozást igényel majd a gyakorlat támasztotta követelmények ismeretében. Teljesen világos volt, hogy '96-ban maradéktalanul nem lehetett megoldani teljes mélységében a feladatot és szabályozni minden fontos vonatkozást.

A jelenlegi szabály egy új, áttekinthető, világos rendszert fogalmaz meg, lényegesen részletesebb szabályozással, bár hozzáteszem, még mindig nem olyan részletesen, mint amilyen lett volna az 1890-es években vita tárgyát képező polgári törvénykönyv-tervezet.

Egyetlen kritikus pontot látok, és itt csatlakoznom kell az előttem szóló képviselő úrhoz, nevezetesen - csak én másként látom a megoldást -, nagyon helyesnek tartom, hogy a hitelfolyósító pénzintézetek, a jelzálogjog biztosítására szolgáló intézetek a zálogtárgyat értékesíthessék közvetlenül, de kötelezővé kellene tenni számukra a bírósági végrehajtásról szóló törvénynek az árverésre vonatkozó rendelkezéseit. Aki ma forgatja a különböző hirdetési folyóiratokat, a bírósági végrehajtók rendszeresen, hetente teszik közzé hosszú-hosszú oldalakon keresztül, hogy hol, mikor, milyen vagyontárgyat, ingóságot árvereznek. A képzőművészeti tárgyakat forgalmazó aukciós házak is ugyanabban a hirdetési folyóiratban hirdetnek és a bírósági végrehajtók is. Szerintem szükség lenne egy ilyen árverési-hirdetési, kötelezően igénybe veendő fórumra, mert ma még valóban tere van az élelmes ügyeskedőnek.

Aki megszimatolja és figyelemmel kíséri, hogy hol, mikor, mit árvereznek, és felismeri, hogy licitáló partner híján olcsón megszerezheti az árverésre bocsátott vagyontárgyat, ez valóban sértheti az adósok érdekeit. Az is nyilvánvaló, hogy kezdetben az adósok önvédelmi reflexei gyengébbek lesznek, mint később, amikor majd saját kárukon okulnak, ezt tudomásul kell vennünk. A piacgazdaság a szereplőket felelősségtudatra ösztönzi, úgyhogy ezt nem kárhoztatom, de azt valóban fontosnak tartanám, hogy amiként a bírósági végrehajtó egyetlen vagyontárgyat, legyen az ingó vagy ingatlan, csak meghirdetett árverés útján értékesíthet, az értékesítésre jogosult egyéb szervek is csak árverés útján értékesíthessenek.

A jogalkalmazói kör még mindig - főként a privát szférában - nem eléggé barátkozott meg az intézménnyel, de a gazdasági társaságok és a pénzintézetek között ennek most már komoly gyakorlata van, hisz korábban a gazdasági társaságoknál - kivéve a külkereskedelmi vállalatokat - létezett már egész vagyonra vonatkozó jelzálogjog, de egészen kivételesen egy külön, speciális szabály alapján. Tehát valójában a kezesség, a kézfizetői kezesség és az ingatlanra bejegyzett jelzálogjog volt a hitel egyedül elfogadott fedezete a pénzintézetek részéről. A pénzintézetek egy része még ma is nagyon idegenkedik az egyéb jelzálogjog alkalmazásától, de a gyakorlat szerintem utat fog törni és ki fog alakulni. Minthogy ez a törvény a kölcsönös biztosítékok rendszerét viszonylag elfogadhatóan megteremti, nevezetesen, az adós, a hitelező igényei kölcsönösen nagyobb védelmet élveznek, mint eddig, azt gondolom, hogy ez az intézmény működni fog.

A magam részéről a törvényjavaslatot elfogadásra javaslom. Egy szigorúan szakmai szempontok szerint megalkotott törvényjavaslatról van szó, és a kákán csomót keresés lenne, ha az árveréssel kapcsolatos fenntartásaimon túl bármiféle kritikai megjegyezést fűznék ehhez.

Köszönöm a figyelmüket. (Taps a kormánypárti oldalon.)