DR. KISS GÁBOR (MSZP): Tisztelt Képviselőtársaim! Már majdcsaknem a zárszó elhangzott, én mégsem érzem feleslegesnek, hogy a saját gondolataimat az adott tárggyal összefüggésben elmondjam.

Van egy kedvelt aforizmám, ami így hangzik: sohase hittek annyi mindenben, mint amióta semmiben sem hisznek. Számomra ez az aforizma nem egyszerűen az iróniája miatt, inkább a kétségbeesettsége miatt érdekes; kétségbeesett helyzet, amelyben az egész számunkra széttörik, és keressük a fogódzókat.

Vallásfilozófusok és szociológusok ennek az életérzésnek kifejezést adnak, hivatkoznék Karl Rahnerre, aki a vallásról mint diaszpórikus létezésről beszél a jövőben, vagy egy Henry Boulard nevű vallásszociológusra, aki a jövőbeli európai várost úgy képzeli el, hogy benne a plébániák száma a mecsetekénél kisebb lesz. Olyan szociológust is olvastam, aki az okokat keresi, hogy miért történik mindez, miért szenvedik el a történelmi egyházak ezt a sajátságos változást; sok minden okot felsorol: a hatalmon lévőkkel való összeolvadást korábban, a marxizmus elszenvedését és az annak való behódolást, a tudomány és technika szédületes fejlődését, a beavatkozást a teremtés és a születés isteni művébe, és ugyanakkor a halál megoldatlanságát, az emiatti szorongást és a keleties vallások terjedését veszi számba, egyszóval a vallási pluralizmust, a különböző értékrendszerek versenyét egy adott időpillanatban.

Ebben a helyzetben a történelmi vallások biztonságérzete megrendülni látszik, az igazság monopóliuma, a hatalom követelte elfogadásnak az ereje s kényelme megszűnőben van, és az az egyetemes egyház, amely egyetemessége okán egyetemes parancsolatokat írt volna elő az ember számára - elfeledkezvén arról, hogy maga is egy részleges elem -, az elbizonytalanodik; elfeledkezvén arról - hivatkozom a Bibliára -, hogy ha a világból volnátok, a világ szeretné azt, ami az övé, de mivelhogy nem vagytok e világból, hanem én választottalak ki magamnak titeket e világból, azért gyűlöl titeket a világ. Szóval erről elfeledkezik.

Ebben a helyzetben kétféle lehetséges reflex van a történelmi egyházak és az államok részéről is. Az első a nyitás a megváltozott világ felé, amelyben az embernek nem azt szükséges tudni, hogy mit tett érte az Isten, hanem hogy neki mit kell tennie ahhoz, hogy méltóvá váljék Isten segítségére, lásd Kant; és hogy hivatkozzam egy protestáns teológusra is, amely érzületi elemben egy Karl Barth az Isten és az ember közötti megrendült viszony helyreállításának egy lehetőségét látja, az államnak pedig a tartózkodás a feladata.

A másik megoldás az, hogy a politikai állammal mint egyházak szövetkezünk a versenytársak kiszorítására, törvényi támasztékkal, egyúttal vallásos és moralizáló dekorációt nyújtva az erre mindig igényt tartó konzervatív államberendezkedésnek. Ebben a helyzetben sokan vannak olyanok, akik az egynemű egységnek a nagyon erős propagátorai, és akik az egyedüli hit követésének az elve alapján békétlenséget szítnak hitek, népek, embercsoportok között.

Azt gondolom, hogy ez az a kontextus, amiben ez az egész kérdéskör itt most előkerül, és ebben a kontextusban én már csak két kérdést érintenék röviden, a definíciót és ezt a bizonyos társadalmi szerepet.

A definíció. Na stase úr annak idején azt mondta a magyarázatában az európai uniós jelentéshez, hogy ha az állam megpróbálja bizonyítani azt, hogy egy kérdéses csoport nem vallás, nem tudja betartani a rá háruló kötelességet, vagyis a semlegességet. De ha az előkészítés fázisában úgy fogalmaz valaki, aki az előkészítésen munkálkodik, hogy a világnézeti semlegesség alkotmányos alapelvére nem alapozható általános közpolitika, akkor teljesen világos, hogy ez a fajta gondolkodás a megelőző gondolkodással polárisan szemben van.

A definíció. Nem ártatlan ám a külsődleges szempont, a bejegyzés szempontja, mert ez egy jogkövetkezménnyel járó minősítés, és ez a próbálkozás már önmagában is sérti az állam világnézeti semlegességének az elvét, mert elvitatható a valláshatározmány, ha valaki hatalmat kap arra, hogy eldöntse, mi a vallás, és mi nem a vallás.

Vallásról értékmentes definíció nem adható. Isépy képviselőtársamnak mondom, akivel nagyon szívesen vitatkozom mindig, mert szeretem a szellemes megszólalásokat: összegyűjtöttem egy csomó vallási meghatározást - egy marxista sincs közöttük. Van, aki azt mondja, hogy a vallás patologikus jelenség, a lénynek egyfajta betegsége. A másik azt mondja, a vallás illúzió, a meg nem élt tapasztalatok, s a többi, neurózisok és a többi. A vallás sohasem gondolkodás, sem nem cselekvés, hanem szemlélet és érzelem. Alapját a teljes függőség átérzése alkotja, a végtelentől való függőség tudata - Schleiermacher. De sorolhatnám hosszasan ezeket a definíciókat. Azt szeretném csak velük igazolni, hogy nem értékmentesek a definíciók; az tehát, amivel ez a bizonyos meghatározás próbálkozik, maga is egy értékszempont alapján áll, mikor a meghatározáshoz közelít.

Az előbb már mondtam, most megismétlem, bizonyos vulgármaterialista színezetekkel engem leginkább Feuerbachra emlékeztet ez a meghatározási kísérlet, mert - még egyszer mondom - például a buddhizmus nem követel feltétlenül istenhitet, és a teológusok sokasága mondja azt - azt is már mondtam az imént -, hogy a vallás inkább érzület és hit és egyfajta személyes viszony, mint az előbb említettem, világnézet vagy tanok elfogadásának az összessége. Ráadásul a tanok elfogadása és a vallás mély megélése mint életélmény és mentalitás, nem is tartoznak össze.

Szóba került már a jó erkölcs mint magatartás-követelmény. Én itt mondtam, hogy a jó erkölcs ugyanúgy lehet a jog számára nehezen megközelíthető, mint bármi más ilyen gumifogalom, mert ez is vélekedésnek, manipulációnak kitett, a különböző történelmi korszakok különböző meggyőződésének és értékrendjének kitett fogalom; a dilemmák problémájára pedig már utaltam. Ráadásul hogyan szankcionálható - még abban az esetben is, ha valamiféle véleményünk van egy magatartás erkölcsi vonatkozásáról - egy olyan, akár az emberi méltóságot sértő magatartás is, amit valaki önkéntesen önmagára vállalt? Ezerféle kérdést lehetne feltenni, jó-e vagy rossz az aszkézis és a többi.

A nyilvánvalóan nem vallási tevékenységre utal másfelől a meghatározás. A nyilvántartásba vétel szempontjából én azt gondolom, hogy a nyilvánvaló mint kifejezés az önkénynek a megnyilatkozása. Én óvnám magunkat attól, hogy a nyilvánvalóság lehessen alapja valamely vallási csoport működése, tevékenysége megítélésének.

 

 

(19.20)

 

Mi az elsődleges, és mi a határa az elsődlegességnek? A törvényben a felsorolás paradoxona számomra az, hogy a történelmi egyházak társadalmi szerepe nem egyéb, mint az ott felsoroltak összessége. Tehát tulajdonképpen a történelmi egyházak egész tevékenysége formájában az egyébként nem vallásinak minősíthető tevékenység teljessége áll együtt.

Végül az ominózus 6. §, hogy Hargitai képviselő úrnak is válaszoljak. Törvény az egyházak társadalmi szerepéhez kapcsolódó jogok és kötelezettségek vonatkozásában eltérően is rendelkezhet. A társadalmi szerep önmagában ideologikus alapú megközelítés, a hatalomgyakorláshoz kötött megítélés, ez el nem vitatható sajátossága. Kósáné Kovács Magda már utalt rá, és én is tartok attól, hogy az Alkotmánybíróság sem egészen pontosan használt kifejezést, mert ehhez képest egészen különböző a szerepvállalás. A szerepvállalás, például szegénygondozás, betegellátás, jól megítélhető. Ezért úgy gondolom, hogy ez a kifejezés az egyértelműség hiányában marasztalandó el leginkább. Egyfelől ennek lehet egy olyan jelentése, hogy mindazon tevékenységek köre, amelyek nem specifikusan vallási tevékenységek, nem a belső szobában elmondott ima, az Istenhez való közellét, a közös szertartás s a többi, hanem mindazon tevékenység, amelyről itt szó esett - a szegénygondozás s a többi.

Ebből előáll egy furcsa paradoxon, hogy tehát tényleges társadalmi szerepre hivatkozva történik a minősítés, egyház az a közösség, amely nem elsősorban azon tevékenységi formákra épül, amelyek egyházként birtokolt jogai megőrzését biztosítják számára. De ami ennél sokkal súlyosabb problémája ennek a meghatározási kérdésnek, ez pedig az, hogy az egyházak ténylegesen vallási tevékenységükben is eltérő társadalmi szerepet tölthetnek be ezen megítélés szerint; azaz ez nyílt ideologikus értékminősítés. Ennek a paradoxonát úgy lehetne röviden összefoglalni, hogy az egyházak jogai és kötelezettségei addig egyenlőek, amíg törvény felőlük másként nem rendelkezik.

Ebből következőleg tehát én azt gondolom, hogy bizony amikor ezt a két passzust vitatjuk ilyenfajta érveléssel, akkor igazában nem egy eb ura fakó szembenállást akarunk ezzel kifejezni vagy érvényesíteni, hanem arra szeretnék hivatkozni, hogy magában ebben a kifejezéskészletben, ami a törvénymódosítás veleje és lényege, olyan momentumok bukkannak elő, amelyek veszélyt jelenthetnek azon (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret leteltét.) alkotmányos elvekre, amelyeknek a tiszteletben tartására mindannyian elszegődtünk.

Köszönöm. (Taps az MSZP padsoraiban.)