DR. SURÁNYI GYÖRGY, a Magyar Nemzeti Bank elnöke: Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Köszönöm, hogy szót kaphattam. Mielőtt reagálnék néhány képviselői hozzászólásra, engedjék meg, hogy jegybankelnöki mandátumom lejártával röviden elbúcsúzzam a jelenlévőktől, valamint a médián keresztül a szélesebb nyilvánosságtól is.

Mindenekelőtt szeretnék köszönetet mondani mindannyiuknak a támogatásért, amelyet munkámhoz nyújtottak, ahhoz a munkához, amelynek eredményei nemcsak a jegybank éves jelentéseiben, hanem ma már - reményeim szerint - valamennyiünk életében is megmutatkoznak. A konvertibilissé vált forint, a lassan egy számjegyűre csökkenő infláció és a tartós gazdasági növekedési pályára állt nemzetgazdaság erős alapot ad az ország egyre érezhetőbb gyarapodásának.

Meggyőződésem, hogy a Magyar Nemzeti Bank mögött sikeres hat év áll, a gazdaság átalakulásának néhány kritikus pillanatában is megállta a helyét, miközben korszerűvé vált a jegybanki működés, hatékonyabb, karcsúbb lett a szervezet, és megszabadult minden nem jegybanki tevékenységtől. Minderre munkatársaimmal együtt büszkék vagyunk.

A Magyar Nemzeti Bank működésének utóbbi másfél évét mégis egy olyan kérdés kapcsán kísérte közérdeklődés, amelynek vajmi kevés köze van a jegybanki alaptevékenységhez, mégis a felmerült jelentős veszteségek miatt jogos indulatokat váltott ki mindannyiunkból.

Amikor 1995-ben, második kinevezésem után alig néhány héttel tudomásomra jutott a bécsi CW Bankkal kapcsolatos első, aggodalomra okot adó információ, bár akkor még sejtelmem sem lehetett a baj tényleges súlyáról, tisztán láttam, hogy két út áll előttem: döntenem kellett, hogy kiállok-e a nyilvánosság elé, és nemzetközi botrányt kockáztatva felelősökért kiáltok, vagy pedig csendben és tisztességesen nekilátunk a kárfeltárásnak, a kármentésnek. Mondanom sem kell, az első megoldás sokkal könnyebb álmot ígért számomra, azonban a jegybank hírnevén esett csorba az átalakulásnak abban a különösen kritikus szakaszában a nemzetgazdaság kamatterheire súlyosan negatív hatással lett volna. Ma is úgy gondolom, hogy helyesen döntöttem. Ez persze olyan következményekkel is járt, amelyek egy nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb közéletben talán kevesebb hajszálrepedést okoztak volna az MNB tekintélyén, amely - a bankvilágról lévén szó - korántsem csupán presztízskérdés, és mellesleg ma több hajszál és kevesebb ránc lenne munkatársaim és jómagam homlokán.

A probléma kezelésének a bankok gyakorlatában szokásos módja hiába járt együtt a mindenkori kormány, illetve a tulajdonos államot képviselő pénzügyminiszter azonnali és pontos tájékoztatásával, kötelező gyanakvás és érthetetlen rosszhiszeműség tetézte a bajt. Az pedig enélkül sem volt csekély: 85 milliárd forint még a teljes magyar bankkonszolidációs veszteség 1200-1300 milliárd forintja mellé állítva sem elfogadható. Hogyan történhetett ez?

Röviden és némileg leegyszerűsítve két döntő oka volt: az egyik az a szakszerűtlenség, bűnös hanyagság és talán még ennél is rosszabb, amely miatt a bécsi bank egykori vezetői ellen ma büntetőjogi eljárások folynak; a veszteség másik része pedig a rendszerváltás következménye, ha tetszik, ára. A hatalmas veszteségeket felhalmozó, akkor még állami tulajdonú hazai bankokhoz hasonlóan a döntő részben kelet-európai ügyfélkörrel rendelkező CW sem volt képes az állami garanciákkal lefedett hitelügyletek világából a piacgazdasági körülmények prudens gazdasági működésébe való zökkenőmentes átmenetre. Számos független szakértői vizsgálat és az alapos munkát végző parlamenti tényfeltáró albizottság következtetései is ezt támasztják alá. A tanulságok még világosabbak lehetnének, ha a bankkonszolidáció egészének átvilágítása folytatódna, és a CW Bankra néhány év múlva úgy emlékeznénk, hogy ez volt az első a kivizsgált bankügyek sorában.

Az ügyet kísérő, bizonyos fokig érthető indulatok közepette azon sem kell csodálkoznunk, hogy a CW végelszámolása, a kétes kinnlévőségek behajtása során elért eredmény sem lehetett objektív megítélés tárgya, pedig a megtérülési mutató - 48 százalék - hazai és nemzetközi összehasonlításban is jónak számít. Azt a vádat azonban, hogy munkatársaimmal és a végelszámolókkal, köztük a Pénzügyminisztérium által kijelölt végelszámolóval ne jártunk volna el szakszerűen, nemcsak én cáfolom a leghatározottabban, hanem az elismert nemzetközi szakértő cég, a Price Waterhouse Coopers erről készített jelentése is.

Végül szeretném elismerésemet kifejezni a parlamenti albizottság tagjainak, akik sokszor politikai véleménykülönbségeiket félretéve, az osztrák és a magyar banktörvény támasztotta nehézségeket is áthidalva, alapos munkát végezve készítették el kétségkívül tárgyilagos jelentésüket. Az országgyűlési határozati javaslat rendelkezési részéhez sem kívánok észrevételt fűzni. Azonban az indoklásban foglalt számos megállapítással, némelyikkel már a tényszerűség okán is, de azért is vitatkoznom kell, mert azok nincsenek összhangban az albizottsági részletes jelentésben foglaltakkal. Az idő rövidségére való tekintettel csak néhány megjegyzést tennék.

1. Mindazon személyekkel szemben büntető- vagy polgári eljárás indult, illetve mások esetében munkaügyi következményeket érvényesítettünk, akikkel szemben jogi szakvélemények szerint a felelősségre vonás megalapozottan kezdeményezhető volt.

2. Megítélésem szerint - ahogy a jelentés is fogalmaz - az 1987 és 1996 közötti időszak MNB-elnökei tekintetében még a közvetett felelősség kérdése sem vethető fel. Gondoljanak bele, mi a különbség ebben a tekintetben a pénzügyminiszternek az állami tulajdonú kereskedelmi bankokért viselt, valamint az MNB-elnöknek a jegybanki tulajdonban lévő leánybankokért viselt felelőssége között. Meggyőződésem, hogy semmi. Mindkét esetben erősen korlátozottak a tulajdonosi eszközök, különösen a kereskedelmi bankok napi, operatív működésének befolyásolása terén. Azt hiszem, joggal emelhetek szót az egyenlő elbírálásért. Ezen túl, ami engem illet, együttműködve a CW AG új vezető testületeivel, valamint az MNB illetékes munkatársaival, minden tőlem telhetőt megtettem a veszteség csökkentése érdekében, az első probléma felmerülésének pillanatától kezdődően egészen a mai napig, amikor - reményeim szerint - végleg lezárul ez az ügy, lezárul a demokrácia játékszabályai szerint, átfogó vizsgálatot követően a parlament és az ország teljes nyilvánossága előtt. A lezárás lenne a jegybank és ezen keresztül az ország érdeke is.

Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Képviselők! Befejezésül szeretnék mindannyiuknak további sikeres munkát és jó egészséget kívánni, annak érdekében is, hogy ezeket a folyamatokat, ezeket a kérdéseket az ország érdekében tudják lezárni és megoldani.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps.)

 

(10.50)