Perlaki Mihály (másutt Perlaky Mihály, szerzetességben használt neve László), 1814-ben született Tatán. Tizennyolc évesen belépett a piarista rendbe. Pesten szépművészeti és bölcsészeti tudorrá avatták, párhuzamosan pedig folytatta a teológiai tanulmányait is. Irodalmi tevékenységét a Dugonics-társaság tagjaként fejtette ki, amelynek célja a magyar nyelv és irodalom pártolása volt. Sokat publikált Honfi és Jámbor Géza álnéven. Perlaki tanári pályáját derékba törte börtönbe zárása, melyből tizenhét hónap után szabadult. 1856-ban kilépett a rendből, családot alapított és Zürichben telepedett le, ahol 1867-ig borkereskedéssel foglalkozott. Hazaköltözése után hírlapírásból élt, majd az állami számvevőszék felállításakor hivatali állást vállalt, melyet haláláig, 1889-ig töltött be.
Perlaki sajtószabadságról írt művét szépirodalmi igényességgel, filozófiai mélységgel és szenvedélyes hangnemben fogalmazta meg, emlékeztetve a sorok olvasóit az 1848-ban elért eredményekre. A megtorlást követően, 1852-ben született meg a Sajtórendtartással kapcsolatos rendelkezés, amely teljesen ellehetetlenítette új lapok létrehozását, ill. a meglévőket szigorú ellenőrzés alá vették. A lapok életben tartása Magyarországon ebben az időben hazafias és egyben ellenállási kötelezettség is volt. Perlaki Mihály művével még az ilyen politikai viszonyok között is szükségesnek tartotta arra felhívni a figyelmet, hogy a sajtónak nem kevesebb a feladata, mint a tények ferdítés nélküli feltárása, egyben tanítás, és azok jogainak védelme, akik erre a leginkább rászorulnak. A sajtó, mint a szellemi közlekedés megbecsülhetetlen eszköze ezt a munkát a megtorlást követő időszakban sem végezhette el maradéktalanul, mert a hatalom, és más „titkos társulatok” érdekeit szolgálta. Ugyanakkor írásával a szerző arra is figyelmeztetett, hogy ”szükséges az államélet vérereit folytonos fris kerengésben tartani, hogy tompulás, zsibbadás ne állhasson be. […] életfrissességet az államtestben csak szó- és tollharczok idézhetik elő […]” Perlaki Mihály művében az újságírókkal kapcsolatos erkölcsi követelményeknek is hangot adott, miszerint mindazok, akik írásra szánják el magukat, a „józan gondolkodás és egyenes lelkület” kellett vezérelje.
A mű címében a szerző azoknak ajánlotta művét, akiknek döntésein keresztül reményt adhatott a hazai újságok íróinak és olvasóinak.
KIE
