Koszorúzással egybekötött jubileumi megemlékezés a Wass Albert szobornál

Bonyhád

Tisztelt Polgármester Asszony! Tisztelt Emlékező Közösség!

A magyarok XX. századi igazságának egyik szószólója, Wass Albert születésnapján itt Bonyhádon, az első magyarországi kültéri szobránál, húsz esztendeje erőt és reményt gyűjthetünk mindannyian, akik hiszünk abban, hogy az igazság mindig felülkerekedik az igazságtalanságon.
A mi szószólónk harminc regényben, számos versben, elbeszélésben, színműben és számtalan jegyzetben hirdette igazságainkat, ezért több mint negyven esztendeig életművét tiltás sújtotta, több mint ötven esztendőre pedig hazájától messze, idegen földre száműzetésbe kényszerült.
Mindez azért történt – tisztelt Emlékező Közösség –, mert nemcsak a történelemkönyveket, hanem az irodalomtörténetet is mindig a győztesek írják. 
A magyarság pedig elveszítette a XX. századot, ezért az igazságunk is mostoha sorsra jutott, mely sorsban osztoznia kellett mindenkinek, aki mélyen hitt benne, és szenvedélyesen tett érte. Ez jutott osztályrészül Wass Albertnek is. 

Felmerül a kérdés: ha mi, magyarok elveszítettük a XX. századot, kik lettek a század nyertesei? 

Ha mi, magyarok a múlt században elveszítettünk két világháborút, elveszítettük történelmi országunk területének kétharmadát, elveszítettünk minden tíz magyar emberből hármat, akik idegen hatalmak fennhatósága alá kényszerültek, a frontokon és a megsemmisítő táborokban elveszítettük magyarok életének millióit, a túlerővel szemben elveszítettük 1956-os szabadságharcunkat, akkor megkerülhetetlen a kérdés: valójában kik voltak a legyőzőink?
Wass Albert szerint nem pusztán idegen érdekek, nem pusztán az idegen túlerő, nem pusztán az idegen eszmék tapostak le bennünket, hanem a hazugság népe ült tort a magyar sors fölött a XX. században. Azok diadalmaskodtak, akikről János apostol szavai szerint Jézus azt mondta, hogy nem állnak meg az igazságban, mert nincs bennük igazság, akik istentelenek, mert a hazugság az atyjuk. 

Wass Albertnek ezen lényeglátó és- láttató válaszát a hazugság idegen erői és idegenszívű hazai segéderői nem bírták, és ma sem bírják megbocsátani. 
Ez a magyarázata annak, hogy az író 1945-ben menekülni kényszerült szülőföldjéről, 1946-ban hamis vádak alapján háborús bűnösnek nyilvánították, és halára ítélték; hogy 1985-ben és 1986-ban merényletet kíséreltek meg ellene; hogy 1990-ig irodalmi életművét szigorúan elzárták a nyilvánosság elől, majd azóta napjainkig rágalmakkal illetik, tehetségét becsmérlik, és fintorogva megtagadják tőle az úgynevezett irodalmi kanonizációt, ami nem más, mint az új cenzúra körmönfont elnevezése.

Mindeközben, az elmúlt több mint három évtizedben az írásait olvasó magyarok milliói zárták szívükbe Wass Albertet, irodalmi életművének széles körű megismerése napjainkra a magyar irodalom legolvasotabb írói közé emelte őt. Ennek ellenére, a hazugság népe ma is megosztónak nevezi őt. 
A magyarság szereti, míg a magyarság ellenségei és árulói gyűlölik az írót. Ez az úgynevezett megosztás, amely által Wass Albert nemcsak a kortársait segítette a tisztánlátásban, hanem halála után az utókort is segíti.

Egyik kiadatlan kéziratában élete alkonyán az író ezen szavakkal fordult a jövő magyarságához: „Fiatal magyarok, jól-rosszul, de valahogy átmentettük számotokra azt a nemzeti örökséget, ami Isten rendelése folytán a tiétek. Átmentettük azt földrengésen, világégésen, nemzetpusztító, lélekgyilkoló nemzetköziség mesterséges tanainak szennyes özönvízén keresztül. Ha egyebet nem tudtunk értetek tenni, de ezt megtettük s becsülettel őrködünk fölötte, ameddig élünk. De a többi már a ti dolgotok és a ti felelősségetek.”

Tisztelt Emlékező Közösség! 

1919 januárjában egy alig tizenegyesztendős erdélyi magyar kisfiú szép rendezett betűkkel ezt írta a gyakorlófüzete címlapjára: „Ismerjétek meg az igazságot, és az igazság szabaddá tétetik”. Történt mindez azután, hogy a kisfiú édesapját a Kolozsvárt karácsonykor megszálló román katonai hatóság januárban megbotoztatta, mert a családfő többedmagával tiltakozott az idegen megszállás ellen. Kolozsvári magyar civilek kellett tiltakozzanak az idegen megszálló katonák ellen, mert Károlyi Mihály Budapesten székelő idegenszívű kormánya korábban leszereltette a honvédséget, és katonai védelem nélkül hagyta Magyarországot, benne Erdélyt is.  

A kisfiút Wass Albertnek hívták, egy Árpád-kori erdélyi magyar arisztokrata család sarja volt. Az ő édesapját azok botozták, akiknek nemzettársait több száz esztendővel azelőtt az egykori erdélyi magyar arisztokraták – többek között Wass Albert ősei is – vendégmunkásként hoztak be, és telepítettek le Erdélybe, így a Mezőségre is. A kisfiú, Wass Albert ekkor tapasztalta meg először azt, amit utóbb versében úgy fogalmazott meg, hogy „a csillagok járása változó. És törvényei vannak a szeleknek”. Az idők során ezen megrázó gyermekkori emlék alapján érezte át a legmélyebben, hogy mit is jelent megbűnhödni a múltat és a jövendőt.

„Magyarországon születtem, Erdély volt a hazám, a Mezőség az otthonom” – vallotta az író, akit mindenéből – országából, hazájából és otthonából is – kiforgattak. Az államalkotó erdélyi magyar arisztokratából 1920 után így vált határon túli “kisebbségi” magyar, 1945 után “menekült” magyar végül pedig „emigráns”.

A népek harcának zajló tengerén a XX. század elejére a mezőségi magyarság már alulmaradt az évszázados néma demográfiai küzdelemben. 1920 után az erdélyi magyarság történelme talán legnagyobb, a megmaradását érintő kihívására készülődött, míg a megcsonkított Magyarországot mint államot életképtelenségre, a magyar nemzetet pedig szétszakítottságra ítélték az első világháború győztesei. 

Wass Albert életútja ilyen politikai és társadalmi körülmények között indult; a kolozsvári Farkas utcai református kollégiumból így ívelt egészen a párizsi Sorbonne Egyetemig, az Erdélyi Református Egyház világi főgondnokságától több irodalmi társaság tagságáig és a Baumgartner irodalmi díjakig.
A román fasiszta mozgalom felemelkedése idején, 1936-ban Wass Albert szerzőtársa volt a Marosvásárhelyen megjelenő Vállvetve című, tíz román és kilenc magyar író által írt könyvnek, amelyben szolidaritást vállaltak a fasiszták által fenyegetett magyar, zsidó, román és örmény írókkal. A kötet méltató és elismerő előszavát a korabeli bukaresti kormány által kinevezett marosvásárhelyi román polgármester jegyezte. 

Önéletrajza szerint Wass Albert 1943-ban a kolozsvári Ellenzék című irodalmi lap szerkesztőjeként a Gestapo tisztjeinek zaklatása elől először a hegyekbe húzódott, később alhadnagyként bevonult az Ukrajnába tartó 9. Magyar Királyi Lovassághoz, ahol katonai esküjét megtartva harcolt, majd 1945 húsvétján Nyugatra menekült.

1944 nyarán „Patkányok honfoglalása”  címmel megírta náciellenes és kommunistaellenes tanmeséjét. 1944 karácsonyán a bombázások ürügyén a budapesti nyilas hatóságok azonnali hatállyal betiltották Tavaszi szél című színművének bemutatását a Nemzeti Színházban. 1946-ban távollétében a román kommunista hatóságok háborús bűnösként elítélték. A román kommunista titkosszolgálátok két alkalommal is merényletet kíséreltek meg ellene az Egyesült Államokban, a magyarországi és a romániai kommunista propaganda pedig évtizedekig antiszemitának bélyegezte. Mindezt tették úgy, hogy az Egyesült Államok nemzetbiztonsági hatóságai az időközben amerikai állampolgárrá vált író ügyében minden vádat és rágalmat megalapozatlannak találtak, ezért 1979-ben elutasították a román kommunista hatóságok Wass Albert kiadatására irányuló kérelmét.
A hazugság és gyűlölet magyargyűlölő népét soha nem zavarták, és ma sem zavarják a tények. 

Mi adott erőt mindezzel szemben Wass Albertnek? 

A hite. Ahogy az író fogalmazott: „Hiszek abban, hogy az igazságnak győznie kell az igazságtalanság fölött. Hiszek, mert ha nem hinnék, nem érdemelné meg ez a világ, hogy éljek benne mint ember. Akkor csak vadállatoknak volna helyük ezen a Földön.”

Ötvenhárom esztendeig tartó emigráns létében abból a kötelességtudatból merített erőt, amely szerint az elnémított magyar igazságoknak hangot kell adnia. Szavai szerint mindazt, amit rabul ejtett honfitársai „nem őrízhetnek meg, azt nekem kell megőríznem számukra. Amit ők nem mondhatnak ki, azt nekem kell kimondanom helyettük. Amit ők nem sírhatnak világgá, azt nekem kell világgá kiáltanom. (…) Népem bajait ordítom világgá, ameddig csak élek, s könyveimen át még azután is. Elpusztíthatnak, az igaz, hiszen halandó ember vagyok, de a papírra vetett igazság megmarad, s előbb-utóbb halló fülekre lel”. 

Tisztelt Emlékező Közösség!

Wass Albert szerint kétféle halál van. 

Az egyik, amelyik bezárja a kaput maga után, a másik, amelyik nyitva hagyja. Az író számára ezen utóbbi halál adatott: nem lezárta, hanem megnyitotta az utókornak szánt üzeneteit, melyeket magyarok milliói ma is pontosan értenek a Kárpát-medencében és a nagyvilágban. 

A Történelem Ura megadta Wass Albertnek azt az elégtételt, hogy megélhesse, amikor 1990-ben Magyarország békésen és demokratikusan lezárta a kommunizmus időszakát, de sajnos azt már nem élhette meg, amikor 2010-ben a magyar választópolgárok elsöprő többsége hasonló módon a posztkommunizmust is lezárta, és a történelem szemétdombjára hajította a diktatúra örökségét. 

Azokkal együtt, akik a magyar állampolgárságának helyreállítása ügyében halála előtt, 1997-ben még egyszer megalázták az idős írót, és azokkal a posztkommunistákkal együtt, akik a magyar történelemben korábban példátlan módon arra vetemedtek, hogy 2004. december 5-én szembe fordítsák egymással a hazai és a külhoni magyarokat, és a magyar állam intézményeit nyíltan a nemzeti összetartozásunk ellen használják. 

A nemzettagadó posztkommunizmusnak abban a legkilátástalanabbnak tűnő időszakában azonban volt egy bátor férfi, Bonyhád egykori polgármestere, néhai Potápi Árpád barátunk, aki tudta, hogy az éjszaka mindig akkor a legsötétebb, amikor közeleg a hajnal, és ezért a mielőbbi hajnalhasadás érdekében kezdeményezte Wass Albert első magyarországi köztéri szobrának felállítását. Voltak bátor magyarok Bonyhádtól Ausztráliáig, akik tiszta szívvel az ügy mögé álltak, és a szoborállítókat nem tántorította el a hazugság és gyűlölet népének óbégatása, gyalázkodása és fenyegetőzése sem. 
Ez a bonyhádi szobor nyitotta meg Wass Albert jelképes magyarországi köztéri hazatérésének diadalmenetét, amiért a székelyföldi Madéfalvától az erdélyi Mezőségen és Budapesten át a délvidéki Hertelendyfalváig minden hazaszerető honfitársunk nevében hálával tartozunk Bonyhád városának és polgárainak. 

2010-ben azért tudtuk közösen leváltani Magyarországon a posztkommunistákat, az elmúlt 15 esztendőben azért tudtuk közösen megerősíteni a magyarság nemzeti összetartozását, azért tudtunk közösen olyan magyar államot építeni, amely szolgálja és nem kiszolgáltatja nemzetét, azért tudjuk napjainkban egy vészterhes világban a biztonság szigeteként megőrízni Magyarországot, mert saját életünkben megtapasztalhattuk Wass Albert legfontosabb igazságát: mi, hazaszerető magyarok együtt erő vagyunk, szerteszét csak gyöngeség!

A hazugság és gyűlölet hirdetői azonban ma is itt vannak közöttünk. 

A bukott posztkommunisták helyébe – idegen megbízói utasítás szerint – egy harsány hazudozó, a régihez hasonlóan tehetségtelen, de személyes ambícióit kordában tartani nem tudó új Károlyi Mihály lépett, akinek mindössze annyi a feladata, hogy miután elárulta korábbi politikai közösségét, csapja be a teljes magyar nemzetet is, annak érdekében, hogy előkészítse a terepet a magyargyűlölet új kunbéláinak a színrelépéséhez.Mert a magyar történelemben a károlyimihályok és linderbélák nyomában mindig a kunbélák és szamuelyk érkeznek. 

Az új Károlyi idegállapotában hasonlóan zavart és jellemében hasonlóan eltorzult, mint elődje volt, az egyelőre a háttérben készülődő új Kun pedig ösztöneiben hasonlóan vérszomjas és nemzetgyűlölő lesz, mint elődje volt. Ezen figurák külföldi megbízói pedig hasonlóan a magyarság ezeréves állami létének felszámolását akarják, mint ahogyan elődeik egykor tették. 

Mi, magyarok a XX. században, 1918-19-ben ezt a filmet egyszer már láttuk, ez a szerepjáték egyszer már megtörtént, és tragikus  veszteségekbe torkolott. 

Mi, mai magyarok a XXI. századot nem akarjuk és nem is fogjuk elveszíteni, mert megőrizzük a közös akaratunkból fakadó erőnket és cselekvő-képességünket, vagyis megőrizzük politikai és szellemi egységünket.

Ne feledjük ez ügyben sem Wass Albert intelmét: „Szorítsátok egymás kezét még jobban, mint eddig, s ne fussatok külön-külön kis célok után, mert nincsen út más, csak egyetlen egy, s ezen mindenki egyért, és egy mindenkiért. Szeresd a Te Népedet, nemzetedet jobban mint önmagad. (…) Tisztelt otthonodat s a földet, melyen élsz, hogy maradékaid is hosszú életet élhessenek rajta.”

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves Honfitársaim!

Néhány hónappal halála előtt Potápi Árpád képviselőtársam egy, a szűkös határidők szorításában tervezett nemzetpolitikai rendezvény megszervezése kapcsán arról biztosított, hogy nyugodtak lehetünk, mert a Magyarság Háza szervezésért felelős igazgató asszonyát, Csibi Krisztinát több mint harminc éve ismeri, több mint huszonhat esztendeje dolgoznak együtt, és már szavak nélkül is megértik egymást.

A rendezvény valóban tökéletesen sikerült, és akkor még senki nem sejtette, hogy 2025. január 12-én esedékessé válik majd egy időközi országgyűlési választás a Tolna vármegyei 2. számú választókerületben, ahol éppen Csibi Krisztina jelöltre hárul a feladat, hogy bizalmat kérjen a kerület ötvennyolc településének választópolgáraitól azért, hogy az elhunyt Potápi Árpád által megkezdett országgyűlési képviselői munkát hittel és becsülettel folytathassa.

„Krisztinával mi már szavak nélkül értjük egymást.” – Árpád elment, de szelíd mosolyával kísért ezen szavai velünk maradnak. 
Tisztelettel arra kérem mindazon választópolgárokat, akik korábban bizalmat szavaztak Potápi Árpádnak, hogy négy nap múlva hasonló bizalommal szavazzanak Csibi Krisztinára.

Azért, hogy az igazság hívei Tolnában is erő maradjanak, a hazugság hirdetői pedig gyöngeség!

Isten éltesse Wass Albert igazságát, és adjon kitartást követőinek!

Sajtóiroda