KÖZPONTI STATISZTIKAI HIVATAL
J/291
jelentés
(A Magyar Köztársaság 12 éve)
Beszámoló a társadalom és a gazdaság főbb folyamatairól
Budapest, 2002
ă
Készült a Központi Statisztikai Hivatalban, 2002Előszó *
ÖSSZEFOGLALÁS *
Társadalom *
Gazdaság *
A bruttó hazai termék alakulása *
KÖRNYEZET*
Természetes környezet és védelme*
Infrastruktúra *
A kereskedelmi szálláshelyek kapacitása *
1.1.Természeti és épített környezet *
1.2. A közműellátás régiónként *
1.3. A környezetszennyező anyagok kibocsátása, a szilárd hulladék elszállítása *
1.4. A légszennyező anyagok kibocsátása régiónként *
1.5. Vasút, közút, légi közlekedés *
1.6. Posta, távközlés, informatika *
1.7. Üzletek, vendéglátóhelyek, idegenforgalmi szálláshelyek *
1.8. Egészségügyi intézmények *
1.10. A települések ellátottsága *
1.11. Lakásállomány, laksűrűség, felszereltség *
1.12. Lakásállomány régiónként, 2001. február 1. *
1.13. Lakásépítés *
1.14. Az ezer lakosra jutó lakásépítés régiónként *
TÁRSADALOM *
Települések, népesedés *
Népességszám, népességstruktúra *
Népesedési folyamatok, migráció *
Munkaerőpiac *
Foglalkoztatottság *
Munkanélküliség *
Gazdasági aktivitás *
Munkaerőköltség *
Jövedelem - fogyasztás *
Keresetek *
Társadalmi jövedelmek *
Jövedelmi színvonal és különbségek *
Megélhetési költségek *
A háztartások fogyasztása *
A háztartások gazdálkodása és vagyoni helyzete *
Életmód, életkörülmények *
Lakáshelyzet *
Társadalmi tagozódás - foglalkozási szerkezet - mobilitás *
Egészségügy *
Szociális gondoskodás *
A hajléktalanok nappali ellátása *
A tartós bentlakásos és átmeneti elhelyezést nyújtó szociális intézmények, otthonok *
Oktatás, iskolázottság *
Kultúra - sport *
Tudományos élet *
2.1. A népesség száma, kora, település szerinti megoszlása *
2.2. A népesség vallási hovatartozás szerint *
2.3. A népesség iskolai végzettsége *
2.4. A felnőtt népesség családi állapota *
2.5. Háztartások száma és összetétele *
2.6. Családok, családösszetétel, családnagyság *
2.7. Természetes népmozgalom *
2.8. Nemzetközi népességmozgás Magyarországon* *
2.9. A népesség számának változása régiónként, 1990-2001 (ezer fő) *
2.10. Az egészségügyi ellátás feltételei *
2.11. Immunizálás, szűrővizsgálatok, új megbetegedések *
2.12. A háziorvosi és házi gyermekorvosi szolgálathoz bejelentkezettek betegségei, 1999 *
2.14. Az életesélyek alakulása régiónként, 2000 *
2.15. A 15-74 éves népesség gazdasági aktivitása *
2.16. A népesség gazdasági aktivitása régiónként* *
2.17. Foglalkoztatottak megoszlása foglalkozási viszony szerint *
2.18. A foglalkoztatottak megoszlása főbb ágazatonként *
2.19. A foglalkoztatottak száma ágazatonként, 2001 *
2.20. Nyilvántartott munkanélküliek* *
2.21. A munkanélküliség által érintett háztartások megoszlása nagyság szerint *
2.22. A népesség megoszlása megélhetési státus szerint* *
2.23. Átlagkereset, reálkereset, minimálbér *
2.24. Bruttó átlagkeresetek a nemzetgazdasági átlag százalékában *
2.25. Az alkalmazásban állók havi nominális átlagkeresete, 2001 *
2.26. Reáljövedelem, fogyasztás *
2.27. A lakosság munkajövedelme és társadalmi jövedelme *
2.28. Pénzbeni társadalmi jövedelmek a GDP százalékában *
2.29. Természetbeni társadalmi jövedelmek a GDP százalékában *
2.30. Nyugdíj és nyugdíjszerű ellátás *
2.31. A nyugdíjban, nyugdíjszerű ellátásban részesülők száma az ellátás fajtája szerint, januárban *
2.32. Nettó átlagkereset és -nyudíj régiónként *
2.33. Táppénz*, betegszabadság *
2.34. Nevelési ellátás* *
2.35. Gyermekgondozási segély és díj *
2.36. Az önkormányzatok rendszeres szociális támogatásainak egy főre jutó havi összege és reálértéke *
2.37. Az önkormányzatok eseti szociális támogatásainak egy főre jutó havi összege és reálértéke *
2.38. Önkormányzati segélyezés, 2000 *
2.39. A gyermekes háztartások egy főre jutó jövedelme *
2.40. Egy háztartásra jutó havi létminimumérték *
2.41. A fogyasztás szerkezete *
2.42. Egy főre jutó átlagos napi tápanyagfogyasztás *
2.43. Egy főre jutó éves élelmiszer-fogyasztás *
2.44. A háztartások fogyasztásának szerkezete* *
2.45. A háztartások egy főre jutó éves élelmiszer-fogyasztása a legalsó és a legfelső jövedelmi tizedben*
2.46. A háztartások egy főre jutó éves hús- és tejfogyasztása régiónként* *
2.47. A háztartások pénzvagyona folyó áron (az időszak végén) *
2.48. Száz háztartásra jutó tartós fogyasztási cikk* *
2.49. Száz háztartásra jutó személygépkocsi, színes televízió, telefon régiónként* *
2.50. Iskolázási arányok a nappali tagozaton *
2.51. Végzettek, továbbtanulók *
2. 52. A lakosság kulturális és sportkiadásai *
2.53. Ezer lakosra jutó könyv, könyvtári és kulturális szolgáltatás *
2.54. Tudományos kutatás *
2.55. A kutatás-fejlesztés ráfordításai tevékenységtípusok szerint* *
2.56. Tudományos fokozattal és címmel rendelkezők *
GAZDASÁG *
Gazdasági fejlődés, fejlettségi szint *
Gazdasági növekedés *
A rendszerváltást követő évek gazdasága (1990-1993) *
Néhány fontos gazdasági mutató alakulása, 1990-1993 *
A stabilizáció időszaka (1994-1996) *
Néhány fő gazdasági mutató alakulása, 1994-1996 *
Dinamikus fejlődés, stabil egyensúly (1997-2000) *
A növekedési ütem mérséklődése (2001) *
A cserearány-változás hatása a gazdasági növekedésre *
A bruttó nemzeti jövedelem (GNI) *
A GDP belföldi felhasználása *
Beruházás *
A gazdaság egyensúlyi helyzete *
A külső pénzügyi egyensúly alakulása *
Külkereskedelem *
Idegenforgalom, vendéglátás *
Az államháztartás és alrendszerei *
A gazdaság szerkezete *
A bruttó hazai termék (GDP) területi megoszlása, 1994-2000 *
A külföldi működő tőke *
Gazdasági szervezetek *
Infláció *
A különböző jövedelmű háztartások fogyasztóiár-indexe, 2001 *
Energiafelhasználás *
A fajlagos energiafelhasználás alakulása *
Energiafelhasználás *
A fajlagos energiafelhasználás alakulása *
A főbb ágazatok teljesítménye *
Mezőgazdaság *
Ipar *
Építőipar *
Szállítás, távközlés, posta *
Kiskereskedelem *
PÉNZÜGYEK *
A vállalkozói szektor betétei és hitelei *
Betét- és hitelkamatok *
A Budapesti Értéktőzsde (Forrás: Budapesti Értéktőzsde) *
A Budapesti Árutőzsde *
Biztosítótársaságok *
Az önkéntes és magánnyugdíjpénztárak *
Kárpótlás *
Privatizáció *
Állatállomány *
Bányászat *
Kereskedelmi szálláshelyek vendégforgalmaa) *
Állami élet, társadalmi szervezetek *
A szavazatok és a képviselők megoszlása pártok szerint *
Jog- és közbiztonság *
A határőrség költségvetési létszáma *
Tízezer fős és kisebb település *
Tízezer főnél nagyobb település *
Megjegyzések
A 2001. évi adatok előzetesek.
A 2001. február 1-jei népszámlálási adatok forrása a népszámlálás képviseleti mintája.
Az állapotadatok - ha külön megjegyzés nincs - december 31-ére vonatkoznak.
Az adatok forrása - amennyiben nincs hivatkozás más adatforrásra - a Központi Statisztikai Hivatal.
A beszámolóban alkalmazott rövidítések és kifejtésük:
|
CEFTA |
Közép-európai Szabadkereskedelmi Társulás (Bulgária, Csehország, Magyarország, Lengyelország, Románia, Szlovénia, Szlovákia) |
|
EU |
Európai Unió |
|
GDI |
Bruttó hazai jövedelem |
|
GDP |
Bruttó hazai termék |
|
GNI |
Bruttó nemzeti jövedelem |
|
KGST |
Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa (1949-1991) |
|
OECD |
Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet |
A nemzetgazdasági ágak teljes megnevezése és a beszámolóban használt rövidítése:
|
Mezőgazdaság, vad- és erdőgazdálkodás, halászat |
Mezőgazdaság |
|
Bányászat |
Bányászat |
|
Feldolgozóipar |
Feldolgozóipar |
|
Villamosenergia-, gáz-, gőz- vízellátás |
Villamos energia |
|
Építőipar |
Építőipar |
|
Kereskedelem, javítás |
Kereskedelem |
|
Szálláshely-szolgáltatás, vendéglátás |
Vendéglátás |
|
Szállítás, raktározás, posta, távközlés |
Szállítás |
|
Pénzügyi tevékenység |
Pénzügy |
|
Ingatlanügyletek, gazdasági szolgáltatás |
Ingatlan |
|
Közigazgatás, védelem; kötelező társadalombiztosítás |
Közigazgatás |
|
Oktatás |
Oktatás |
|
Egészségügy, szociális ellátás |
Egészségügy |
|
Egyéb közösségi, személyi szolgáltatás |
Egyéb szolgáltatások |
Tervezési-statisztikai régiók:
|
Közép-Magyarország: |
Budapest és Pest megye |
|
Közép-Dunántúl: |
Fejér, Komárom-Esztergom, Veszprém megye |
|
Nyugat-Dunántúl: |
Győr-Moson-Sopron, Vas, Zala megye |
|
Dél-Dunántúl: |
Baranya, Somogy, Tolna megye |
|
Észak-Magyarország: |
Borsod-Abaúj-Zemplén, Heves, Nógrád megye |
|
Észak-Alföld: |
Hajdú-Bihar, Jász-Nagykun-Szolnok, Szabolcs-Szatmár-Bereg megye |
|
Dél-Alföld: |
Bács-Kiskun, Békés, Csongrád megye |
Országcsoportok:
|
Fejlett országok: |
Andorra, Ausztrália, Ausztria, Belgium, Ciprus, Dánia, Egyesült Államok, Finnország, Gibraltár, Görögország, Hollandia, Írország, Izland, Izrael, Japán, Kanada, Liechtenstein, Luxemburg, Málta, Monaco, Nagy-Britannia, Németország, Norvégia, Olaszország, Portugália, San Marino, Spanyolország, Svájc, Svédország, Törökország, Új-Zéland, Vatikán. |
|
Közép- és kelet-európai országok: |
Albánia, Bosznia-Hercegovina, Bulgária, Csehország, Észtország, Fehéroroszország, Horvátország, Jugoszlávia, Lengyelország, Lettország, Litvánia, Macedónia, Moldova, Oroszország, Románia, Szlovákia, Szlovénia, Ukrajna. |
|
Fejlődő országok: |
az ENSZ által a "fejlődő" kategóriába sorolt országok, Románia kivételével. 2001-től a fejlődő országok közé soroljuk a "Máshova nem sorolt országok" csoportjában szerepeltetett országokat is. |
Jelmagyarázat
|
- |
= a megfigyelt statisztikai jelenség nem fordult elő |
|
.. |
= az adat nem ismeretes |
|
˝ , ž |
= a vonallal elválasztott adatok összehasonlíthatósága korlátozott |
|
R |
= a korábbi KSH-kiadványokban megjelenthez képest javított adat (revidiált adat) |
A Központi Statisztikai Hivatal a statisztikai törvénynek megfelelően évente átfogó elemzést készít a társadalmi és gazdasági folyamatokról az ország politikai, gazdasági vezetésének és a közvéleménynek. A sorozat jelenlegi kötete a hivatali tájékoztatási tevékenységében először a rendszerváltás óta eltelt 12 év átfogó bemutatására vállalkozik, természetesen az utolsó év fő tendenciáinak kiemelésével, valamennyi kérdésben felhasználva a legfrissebb mérési eredményeket. A rendszerváltás és az EU csatlakozás diktálta nagymértékű változások közepette különösen nagy érték, hogy először sikerült egy az időszakot zömmel átfogó komplex elemző kiadványt összeállítani. A 12 év tagolásánál kerültük a politikai ciklusonkénti értékelést, valamennyi társadalmi és gazdasági jelenség esetében az adott folyamat tényleges alakulását figyelembe véve szakaszoltunk. Témától függően, ahol indokolt, hosszabb időtáv bemutatására is sor kerül.
A kötet a környezetről a természetes környezet és az infrastruktúra, a környezetszennyezés és -védelem áttekintésével ad számot. A társadalomról a népesedési helyzet, a munkaerő, a jövedelmek és a fogyasztás, az életkörülmények, az életmód és életszínvonal alakulásának leírásával ad áttekintést. A gazdasági folyamatok elemzése kiterjed a gazdasági feltételrendszerre, a gazdaság teljesítményére, egyensúlyi helyzetére, pénzügyekre, termelésre, forgalomra, áralakulásra és a főbb ágazatok teljesítményének elemzésére. Az állami élet, társadalmi szervezetek keretében mutatja be a nonprofit szektor, a pártok, egyházak, és a jog- és közbiztonság alakulása mellett a rendszerváltozást követő magyarországi parlamenti és önkormányzati választások eredménysorát. Az áttekintés arra törekszik, hogy a magyar viszonyokat nemzetközi környezetben is bemutassa. A fejezeteket követő táblázatok az elemzések kiegészítéseként a legfontosabb adatokra korlátozódnak.
Nemzetközi körülmények
A XX. század utolsó évtizedében nemcsak Magyarország, hanem vele együtt sok más állam és nemzet élete is gyökeresen átalakult. Részben ezért lényeges változáson ment keresztül a Föld egészének élete. A változások egy része politikai, katonai jellegű volt, más része statisztikailag jobban megközelíthető területeket: a népesedést, az életfeltételeket és a gazdaságot érintette.
A Föld népessége a második évezred végén valamivel - 60 millióval - meghaladta a 6 milliárdot. Ez a szám 1950-ben 2,5 milliárd körüli volt, az évszázad második felében rendkívüli mértékben, több mint 3,5 milliárddal gyarapodott a lakosok száma. A növekedés az említett fél évszázad első négy évtizedében gyorsult, az 1990-es években azonban némileg mérséklődött: 1990 és 2000 között a szaporodás 775 milliót tett ki, 60 millióval kevesebbet, mint az előző évtizedben. A tízéves ütemcsökkenés nagyobb fele, 32 millió a kínai népességgyarapodás mérséklődéséből adódott, ahol 2000-ben 1 milliárd 275 millió ember élt. Az évszázad végén a másik ázsiai óriás, India népessége is elérte az 1 milliárdot, ahol egyébként némileg szintén lassult az évszázad végén a népszaporodás. Ebben a két országban 2000-ben közel 2,3 milliárd ember élt, a Föld népességének 37,5%-a.
A korábbi évtizedeknél lassúbb népességszaporodás más országokban is előfordult. A világméretű lassuláshoz emellett hozzájárult, hogy számos országban az utóbbi évtizedben nem nőtt, hanem lényegében változatlan maradt vagy csökkent a népesség száma. A lassú gyarapodás vagy stagnálás-csökkenés főleg a fejlett országok népességét jellemezte. Markáns kivétel ez alól az Egyesült Államok, ahol a kilencvenes években a korábbi évtizedek jelentős, 22-23 milliós növekedését is meghaladóan, több mint 30 millióval gyarapodott a lakosság száma. A népességszám csökkenését elsősorban az átalakuló országokban figyelték meg. Míg a világ népessége a legutóbbi 10 év alatt 15%-kal nőtt, a fejlett országokban a gyarapodás nem érte el a 7%-ot, az európai átalakuló országokban pedig 2000-ben mintegy 8 millióval (2%-kal) kevesebben éltek, mint 10 évvel korábban. A csökkenés több mint fele, kb. 4,5 millió a két legnépesebb érintett országban, Oroszországban és Ukrajnában következett be.
Az átalakuló országok népességének fogyása nagyrészt az ezen országokban megfigyelhető súlyos demográfiai, foglalkoztatási gondokra vezethető vissza, de összefügg a külső vándorlás élénkülésével is. A demográfiai problémák megnyilvánulása, egyebek között az alacsony termékenység melletti magas halandóság, esetenként a nem természetes halálokok magas aránya és az ezekkel összefüggő alacsony és stagnáló-csökkenő élettartam. A férfiak születéskor várható élettartama 1998-ban Oroszországban 61 év, Ukrajnában 63 év volt, ami nem érte el a 20 évvel korábbit. (Magyarország hasonló - kedvezőtlennek minősített - adata ugyanakkor 66 év, a 20 év előttivel megegyező - összehasonlításul: Ausztriáé 74 év - volt.) Romlottak ugyanebben az időszakban az oroszországi és ukrajnai nők életkilátásai is.
Más sajátosság jellemzi a népesedési helyzetet a nyugat-európai országokban. Ebben a térségben ugyancsak jelentősen csökkent a termékenység, de a viszonylag alacsony halálozás mellett a legtöbb országban szerény természetes szaporodás figyelhető meg. A népességszám alakulásában egyre nagyobb szerephez jut a külső vándorlás. Az Európai Unió migrációs többlete az 1998. évi 581 ezerről 2000-ben és 2001-ben évi 1 millió fölé emelkedett. 2001-ben az országcsoport népessége összesen 1 millió 462 ezerrel gyarapodott. Ennek majdnem háromnegyede (72%-a) vándorlási nyereség volt, a 410 ezer főt kitevő természetes szaporodás aránya nem érte el a növekmény 30%-át sem.
A Föld népességszámának 15%-os emelkedése mellett a termelés - a GDP becsült volumene - 1990-től 2000-ig mintegy 30%-kal nőtt. A gazdasági növekedés lassult valamelyest az előző évtizedhez képest. Ez nagyrészt abból adódott, hogy az időszak folyamán a korábbi európai tervgazdálkodó országokban jelentős visszaesés következett be. Az e körben legnagyobb gazdaságok közül Oroszország bruttó hazai terméke az 1990. évinek alig több mint feléig (1998-ban 55%), Ukrajnáé nem sokkal több mint harmadáig (1999-ben 37%) csökkent, s ezt a szintet 2000-ben is csak kevéssel haladta meg. A kelet-európai országok egy része, köztük hazánk az ezredfordulóra elérte, egy részük túl is haladta az egy évtizeddel korábbi szintet, jó néhány azonban - Bulgária, Románia, Jugoszlávia, illetve utódállamai - még jelentősen elmarad attól.
Az említettek mellett a fejlett országok egy részében (mindenekelőtt Japánban és kisebb mértékben az Európai Unióban) is mérséklődött a gazdasági növekedés a korábbiakhoz képest. Ugyanakkor az átlagosnál gyorsabban nőtt a termelés az észak-amerikai országokban, különösen pedig Kínában. Az utóbbi országban a legutóbbi évtized folyamán több mint 2,5-szeresére emelkedett a bruttó hazai termék, azaz átlagosan évi 10% fölötti növekedés ment végbe. Ezzel Kína világgazdasági súlya megkétszereződött, a Világbank vásárlóerő-paritás alapján végzett számítása szerint az ezredfordulón a világtermelés több mint egytizedét (az USA termelésének felét) adta. Ugyanebben az évtizedben Oroszország aránya a világ össztermelésében kevesebb mint felére, kb. 2,5%-ra csökkent. Ebben az országban - a legtöbb átalakuló országhoz hasonlóan - a magántulajdon megjelenése magával hozta egy szűk réteg látványos meggazdagodását, ami a termelés és az összjövedelem nagymérvű visszaesésével együtt óhatatlanul a szegénység kiterjedésével és elmélyülésével, a társadalmi feszültségek erősödésével járt. A jövedelemegyenlőtlenség mutatója, amely Oroszországban korábban a fejlett országokénál alacsonyabb értékeket jelzett, 1998-1999-ben jóval magasabb volt annál.
A népesség és a jövedelmek eloszlását az elmúlt évezred végén az jellemezte, hogy a magas jövedelmű országokban élt a Föld népességének 15%-a, és ezek az országok rendelkeztek a világ bruttó nemzeti jövedelmének 56%-ával, egy lakosra számítva 25 700 nemzetközi dollárral. Az alacsony jövedelmű országokban az össznépesség 40%-ára az összes jövedelem 11%-a - egy lakosra 1900 dollár - jutott. Az átlagosnál alacsonyabb volt az egy főre jutó nemzeti jövedelem a közepes jövedelmű országokban is (5200 dollár), ahol a népesség 45%-a a jövedelmek 34%-ával rendelkezett.
A múlt század utolsó évtizedében a nemzetközi szervezetek által szegénynek tartottak - a napi 2 dollárnál kevesebből élők - száma 100 millióval, 3,5%-kal nőtt, lassabban, mint az össznépesség, így arányuk a világ lakosságának 51%-áról 48%-ra csökkent. Ezen belül a legszegényebbek - legfeljebb napi 1 dollárral rendelkezők - száma az ezredfordulón 1,2 milliárd volt, az össznépesség egyötöde. Az ide tartozóknak a száma is és az aránya is kisebb lett, lényegében azért, mert Kínában nagyobb volt létszámuk csökkenése (-146 millió), mint a világ többi térségében annak növekedése (+45 millió).
Az ezredforduló táján Magyarország lakossága a világ népességének 1,7 ezrelékét tette ki, és a magyar gazdaság a világtermelés 2,7 ezrelékét állította elő. Az egy lakosra jutó termelés, vásárlóerő-paritás alapján számolva 11 ezer nemzetközi dollár körül van, a világátlagnál mintegy 60%-kal nagyobb, az Európai Unió átlagának kb. fele. Az egy lakosra jutó termelés alapján Magyarországnál fejlettebb országokban él 950 millió ember, a Föld népességének 15-16%-a. Az országok kisebb csoportjaiban - CEFTA, EU-tagjelöltek - hazánk mind az utóbbi öt év fejlődési üteme, mind a fejlettség színvonala tekintetében a mezőny első felében - a 7 CEFTA-ország között a 3. helyen, a 13 tagjelölt között az 5. helyen - található.
Magyarország lakóinak száma 2001 elején 10,2 millió volt. Az ország népessége, a születések számát meghaladó halálozások következtében 1981 óta fogy. A csökkenés a nyolcvanas évtizedben 3,1% volt. A kilencvenes években - a 2001. évi népszámlálással bezáróan - a természetes fogyás nagyobb mértékű volt, de annak jelentős részét ellentételezte a külső vándorlás különbözete, így ebben az időszakban a népességszám tényleges csökkenése 1,7%-ot tett ki. Mivel a világ népessége ezalatt folyamatosan nőtt, hazánk lakosságának aránya a Föld lakói között két évtized alatt 2,4 ezrelékről 1,7 ezrelékre mérséklődött.
A század utolsó évtizedében Magyarországon - hasonlóan a térség más országaihoz - felerősödtek a népesedési folyamatokban korábban is érvényesülő tendenciák. Folytatódott a születések számának 1975-től tartó csökkenése és a halálozások hatvanas évek második felétől megfigyelhető növekedése, majd 1993-tól lassú csökkenése.
A férfiak születéskor várható élettartamának több évtizedes csökkenését 1993-tól szerény emelkedés váltotta fel, a 2000. évi 67 év már majdnem elérte az eddigi legnagyobb értéket (1966-ban 68 év). A nők élettartama lassan, de majdnem folyamatosan emelkedett, 2000-ben 76 év volt. Az EU átlagánál 1999-ben a férfiak élettartama 8,6 évvel, a nőké 6,1 évvel alacsonyabb.
A lakosság korösszetétele tovább módosult. A gyermekkorúak aránya az 1990. évi 21-ről 17%-ra csökkent, a 65 éves és idősebbeké 13%-ról 15%-ra emelkedett. Az összetétel-változásban szerepe volt annak, hogy a bevándorlók nagyobb része munkaképes korú felnőtt. A gyermekkorúak aránya hasonló az Európai Unió országainak átlagához, az időseké elmarad attól.
A kilencvenes években lezajlott változások közül a társadalmat legérzékenyebben érintő egyik esemény a "teljes" foglalkoztatottság megszűnése, a korábbi foglalkozási struktúra átalakulása, a munkanélküliség megjelenése és tömegessé válása volt. Az aktív keresők aránya a népességből az évtized közepéig csökkent, az utána következő enyhe emelkedés eredményeként 2001-ben 36% volt. A munkanélküliek aránya 1993-ig 4,9%-ra emelkedett, majd az időszak végén 2,3%-ra csökkent. Az inaktív keresők aránya az évtized folyamán 35%-ra nőtt. Ennek a lakosságcsoportnak a többségét a nyugdíjasok teszik ki. Számukat a demográfiai folyamatok mellett az is növelte, hogy a kilencvenes évek elején a munka nélkül maradottak jelentős része korengedménnyel vagy előnyugdíj segítségével nyugdíjas lett. Az ugyanehhez a csoporthoz tartozó anyasági, gyermekgondozási ellátásban részesülők száma 1990-ben 200 ezer, 2001-ben 270 ezer körüli volt. Mindezek nyomán kevesebb lett azoknak a háztartásoknak a száma, ahol egy vagy több kereső van, és több az inaktív keresős, valamint a kereső nélküli háztartásoké, vagyis az olyanoké, amelyek nagymértékben függnek a társadalmi újraelosztástól. A gazdaságilag aktív népesség és az inaktív keresők mellett mintegy 2,8 millióra tehető azok száma, akik önálló megélhetési forrással nem rendelkeznek. Ezek túlnyomórészt gyermekek vagy munkaképes korú tanulók, továbbá csak háztartásban dolgozók, illetve nyugdíjjal nem rendelkező idős emberek.
A lakosság legfőbb megélhetési forrása, az összes jövedelem nagyobb fele, a munkából származó jövedelem. Ez a kategória az alkalmazásban állók keresete és a kistermelők bevétele mellett kiegészült az utóbbi évtizedben egyre jelentősebb vállalkozásokból származó jövedelemmel. A reálkereset csökkenése a hetvenes évek végén kezdődött, s az átalakulás első időszakában felerősödött. A keresetek vásárlóereje 1996-ig - 1994 kivételével - minden évben csökkent, azután lassan, 2001-ben számottevően, 6%-kal emelkedett. Ezzel együtt a múlt évi színvonala még jelentősen (10-11%-kal) elmaradt az 1989. évitől. A nyugdíjasok számának és arányának emelkedésével nőtt a nyugdíjak szerepe a lakossági jövedelemben, és az időszak végén meghaladta annak egynyolcadát. Ezzel párhuzamosan az egy nyugdíjasra jutó összeg reálértéke csökkent. Az átlagnyugdíjak értékvesztése a csökkenés időszakában nagyobb volt, mint a kereseteké, az utóbbi években megfigyelhető növekedésük megközelítette a béremelkedést. Az egy nyugdíjasra jutó nyugdíj reálértéke 2001-ben 18%-kal volt alacsonyabb az 1989. évinél. Az összes jövedelem 17-18%-át kitevő természetbeni társadalmi jövedelmek reálértéke 2001-ben szintén nem érte el a tizenkét évvel korábbit.
Az életszínvonal csökkenése a kilencvenes évek utolsó harmadára megállt, és 1997-1998-tól lassú növekedés kezdődött. Az egy lakosra jutó reáljövedelem és fogyasztás színvonala 2001-ben elérte-megközelítette a tizenkét évvel azelőttit. Egyidejűleg a jövedelmi különbségek jelentősen nőttek. Ennek egyik jellemző mutatója a lakosság legalacsonyabb és legmagasabb jövedelmű 10-10%-ának részesedése az összjövedelemből. A kilencvenes években a két szélső jövedelmi tized különbségei megkétszereződtek. A legutolsó mérés szerint a legkisebb jövedelmű népességtized az összes jövedelem nem egészen 3%-ához jutott, amíg a legnagyobb jövedelmű 10% az összes jövedelem közel 27%-át mondhatta magáénak, átlagos jövedelmi színvonala több mint 9-szerese volt az előző csoporténak. Ez az igen nagy mértékű átrendeződés a jövedelmek reálértékének jelentős csökkenése közepette zajlott le.
A különbségek kiváltója legfőként jelenleg is az eltérő munkaerő-piaci pozíció, az iskolázottság és a képzettség, valamint igen nagy súllyal az eltartottak száma. A képzettség a kilencvenes évek végére egyre erőteljesebben befolyásolta a foglalkoztatási esélyeket és a kereseteket. Az időszakban leginkább a felsőfokú végzettségűek bérei emelkedtek, de a középfokú, valamint a szakmunkás és a szakiskolai végzettségűek keresete is gyorsabban nőtt, mint a legfeljebb általános iskolát végzetteké. Az iskolázottság szerinti kereseti különbségek 2000-ig nőttek, 2001-ben pedig - a magasabb minimálbér bevezetésével - csökkentek.
Az egyenlőtlenségeket csökkentő, a gyermeknevelés terheit és a szociális feszültségeket enyhítő társadalmi jövedelmek aránya a legszerényebben élőknél a legnagyobb. Az alsó jövedelmi tizedben élők jövedelmének több mint fele (55%-a) társadalmi jövedelem. Ez az arány a legfelső jövedelmi tizedben 12%. A gyermeket nevelő háztartások egy főre jutó jövedelme a gyermek nélküli háztartásokénak 1989-ben 72%-a volt, ami 2000-ben 69%-ra csökkent. Ezen belül az inaktív keresős háztartásfővel rendelkezők egy főre jutó jövedelme 41%-a a gyermek nélküliekének.
Az elmúlt tizenegy év alatt a fogyasztásra fordított összegeken belül - jövedelmi csoportonként differenciáltan - csökkent az élelmiszerre, italra, dohányra, valamint ruházkodásra fordított kiadások aránya, és nőtt az egyéb termékekre, szolgáltatásokra, valamint - a háztartásienergia-árak nagymértékű emelkedéséből adódóan - a fűtésre, háztartási energiára költötteké.
A háztartások vagyoni helyzete a vázolt jövedelmi viszonyok mellett is javult, és ezen belül pénzvagyona reálértéken számolva számottevően nőtt. A megtakarítani képes családok aránya ugyanakkor a nyolcvanas évek közepe és a kilencvenes évek első fele között 74%-ról 36%-ra csökkent. A vagyonosodásban szerepe volt a lakásprivatizációnak, a vállalati magánosításnak, a kárpótlásnak, a földtulajdon rendezésének stb. A háztartások 96%-a tulajdonosként lakik lakásában az 1990. évi 74%-kal szemben. Gyarapodott a másodingatlanok és az üdülők száma. Földterülettel a háztartások csaknem fele rendelkezik, és 30%-uknak van haszonállata.
A háztartások tartós fogyasztási cikkekkel való felszereltsége összességében és a jövedelmi skála szélső pólusain is javult, számos fontos háztartási cikk esetében megközelítette a teljes ellátottságot. Kiemelkedő mértékben nőtt a mobiltelefonok száma.
A kilencvenes években, a jövedelemalakulással összefüggésben, a lakásépítés korábban - a hetvenes évek második felében - kezdődött csökkenése erősödött. A 2001 elején összeírt lakásállomány - a lakott üdülőkkel együtt - kereken 4,1 millió volt, az előző népszámlálás óta 6%-kal nőtt. Ez kisebb gyarapodás, mint az elmúlt ötven évben bármelyik hasonló hosszúságú időszakban volt. A teljes állományon belül a lakott lakások száma nem érte el az 1990. évit. A szerény mennyiségi növekedés mellett a lakások átlagos szobaszáma és alapterülete nőtt, minősége javult. Kiemelkedő mértékben nőtt a telefonellátottság (vezetékes lakástelefonok esetében 4-szeresére) és a vezetékesgáz-ellátás (66%-kal). A lakott lakások fele összkomfortos, további 31%-a komfortos.
A lakosság életkörülményeit az anyagi viszonyokon túl jelentős mértékben befolyásolják az egészségügyi ellátás, az oktatás, a szellemi légkör, valamint a közbiztonság. Az egészségügyi ellátás mennyiségi mutatói közül a háziorvosok száma 1989 óta 18%-kal, a házi gyermekorvosoké 16%-kal emelkedett. A működő kórházi ágyak számát 24 ezerrel mérsékelték, és így százezer lakosra 2001-ben 790 kórházi ágy jutott. Egyidejűleg jelentősen csökkent a kórházi ápolás átlagos időtartama, így az ágykihasználás nem nőtt, hanem némileg mérséklődött. Az orvosok és a kórházi ágyak lakossághoz viszonyított aránya európai viszonylatban magas színvonalú, és a kórházban eltöltött napok átlagos száma hasonló, mint a szomszédos Ausztriában. A gyógyszertárak száma az időszak alatt 40%-kal nőtt, a zsúfoltság csökkent. A gyógyszerészek lakossághoz viszonyított aránya az Európai Unió átlagának nem egészen kétharmada. A társadalombiztosítás által támogatott gyógyszerforgalom aránya az évtized közepétől 77%-ról 74%-ra csökkent.
Mind a megbetegedések, mind a halálozások igen nagy részét a keringési rendszer betegségei, valamint a daganatok idézik elő. A halandóság oki struktúrája fő vonalaiban megegyezik a fejlett egészségügyi kultúrájú országokéval. A hazai többlethalandóság abból adódik, hogy a vezető halálokokban többen és fiatalabban halnak meg, mint a nálunk fejlettebb országokban.
A közoktatásban és a felsőoktatásban a megfelelő korosztályok létszámcsökkenése mellett lényegében ugyanannyian tanulnak, mint az időszak elején. Mind a középiskolákban, mind a felsőoktatásban nagymértékben emelkedett a megfelelő korúak részvételi aránya. Az évtized során a felnőttképzés jelentősége - melynek résztvevői jelentős részben a fiatal felnőttek - megnőtt. Az érettségizettek száma 2001-ben 31%-kal nőtt, a diplomát szerzetteké csaknem megkétszereződött 1990-hez képest.
A tudományos életben végbement szerkezeti változások a vállalati kutatások és különösen a felsőoktatás viszonylagos erősödését hozták. A kutatási fejlesztési ráfordítások bruttó hazai termékhez viszonyított aránya az 1989. évi 2,1%-ról 2000-re 1% alá csökkent, ami a fejlett európai országok átlagának nem egészen a fele. Az e területen dolgozók aránya a ráfordításoknál kevésbé csökkent, majd stagnált.
Az elmúlt évtizedben a bűncselekmények száma jelentősen emelkedett, másrészt erőszakosabbá vált a bűnözés, továbbá olyan bűncselekmények jelentek meg, amilyenek korábban nem vagy alig fordultak elő, és a közfigyelmet magukra vonták (robbantások, utcai lövöldözések, kábítószer stb.). Az ismertté vált bűncselekmények száma 1998-ban volt a legmagasabb - több mint 600 ezer - a következő évben jelentősen csökkent, de az utóbbi két évben ismét emelkedett. A 2001-ben ismertté vált 466 ezer bűncselekményből 318 ezer vagyon ellen irányult. Az 1989 óta bekövetkezett 240 ezres növekmény csaknem kétharmada a vagyon elleni bűncselekmények szaporodásából adódott.
Az ismertté vált bűnelkövetők száma 2001-ben 121 ezer volt, tizenkét év alatt 37%-kal nőtt. Közöttük a fiatalkorúak aránya valamivel kisebb lett (9,6%), de a korosztály nagyobb hányadát teszi ki az 1989. évinél. 2001-ben 95 ezer bűnelkövetőt ítéltek el jogerősen, 13%-ukat végrehajtandó szabadságvesztésre. Ez az arány 1989-ben 19% volt.
A lakosság életkörülményeiben jelentősek a regionális különbségek. Magas foglalkoztatási és alacsony munkanélküliségi arány jellemzi Közép-Magyarországot, Közép-Dunántúlt és Nyugat-Dunántúlt. Kedvezőtlenek a munkaügyi mutatók Észak-Magyarországon és Észak-Alföldön. A magasabb foglalkoztatottságot biztosító régiókban a keresetek is magasabbak, és a kereseti különbségek kisebb mértékben ugyan, de tükröződnek a nyugdíjakban is.
A lakosság számához viszonyítva a legtöbb bűncselekményt Közép-Magyarországon, a legkevesebbet Észak-Magyarországon követték el. A bűnelkövetők aránya viszont az észak-alföldi és észak-magyarországi régióban van az országos átlag felett.
A magyar gazdaság teljesítménye 1990 és 2001 között - a történelmi, a társadalmi és a gazdasági feltételrendszer változásaival összefüggésben - jelentős hullámzást mutatott. A teljesítménycsökkenések és -emelkedések összegződése révén, a rendszerváltás óta eltelt 12 éves időszak végén, 2001-ben a bruttó hazai termék (GDP) szerény mértékben, 8%-kal volt nagyobb, mint 1989-ben.
A gazdaságilag fejlett országok többségében ugyanez az időszak - a kisebb- nagyobb ciklikus jellegű visszaesések ellenére - dinamikus fejlődést hozott. Az Egyesült Államok bruttó hazai terméke 2001-ben 41%-kal, az Európai Unióé 29%-kal haladta meg a 12 évvel korábbi szintet. A nemzetközi összehasonlításban Magyarország számára különleges jelentőségű Ausztria több mint 30%-kal növelte a GDP-jét. A rendszerváltás óta eltelt 12 éves időszak végén a magyar gazdaság GDP-vel mérhető teljesítménye - az időszak második felében mutatkozó dinamikus fejlődés ellenére - jelentősen távolodott a fejlett országokétól.
A CEFTA-országok gazdasági fejlődése - mind a növekedés mértékét, mind a 12 éves időszak alatt megtett fejlődési pályát tekintve - hasonló volt, mint Magyarországé. A GDP az országcsoport átlagában 7%-kal lett nagyobb 12 év alatt. Ezekben az országokban a rendszerváltás és ezzel összefüggésben a piaci viszonyok általánossá válása közel azonos időpontban történt, így a kilencvenes évtized első éveit zuhanásszerű teljesítménycsökkenés jellemezte, majd ezt követően kisebb-nagyobb időbeli és dinamizmusbeli különbségekkel ugyan, de valamennyi ország elindult a gazdasági konszolidáció és a piacgazdasági fejlődés útján.
A bruttó hazai termék alakulása
(1989 =100,0)
|
|
|
A GDP számszerű növekedésében nem jutnak kifejezésre azok a mélyreható változások, amelyek a magyar gazdaság feltételrendszerében és működésében az elmúlt 12 év alatt kialakultak. A gazdaság meghatározó területein korszerűbbé váltak a termelés technikai feltételei, és átalakult a gazdaság szerkezete. Az időszak második felében tapasztalt dinamikus gazdasági növekedés - hosszú időre visszatekintve - első ízben nem járt együtt a külső pénzügyi egyensúly veszélyes mértékű romlásával. A gazdaság nyitottabbá vált és a termelés meghatározó ágazataiban javult a termelékenység és a versenyképesség. Ebben a folyamatban számos tényező játszott szerepet, mint például az előzőekben említett technikai megújulás, a termelés összetételében bekövetkező változások, de a jobb munkaszervezés és a munkaintenzitás növekedése is.
A gazdaság egyes fontos részterületein azonban nem vagy csak kevéssé érvényesültek az előbb felsorolt pozitív változások. Például a mezőgazdaság teljesítménye sokkal alacsonyabb, a gazdálkodás technikai feltételei rosszabbak, mint a nyolcvanas évtized végén voltak.
A magyar gazdaság átalakulásában fontos szerepe volt a beáramló külföldi tőkének, továbbá a termelékenységben és a munkaszervezésben meglévő tartalékok feltárásának, de az átalakulás "számláját" alapvetően a lakosság fizette meg. A háztartások fogyasztása mély és hosszan tartó hullámvölgy után 2001-ben érte el az 1989. évi szintet. Mivel a lakosság egy főre jutó jövedelmében és fogyasztásában egyaránt nagy differenciálódás ment végbe, a lakosság kisebbik hányadának életszínvonala nőtt, nagyobbik fele azonban még 2001-ben is szerényebben élt, mint 12 évvel ezelőtt.
A magyar gazdaságban - mint a kisméretű országokban általában - a keresleti tényezők között különleges jelentősége van a külső kereslet, vagyis az export alakulásának. A rendszerváltást követő első években a GDP meredek csökkenésére elsősorban az export visszaesése ad magyarázatot. A KGST összeomlásával, majd megszűnésével összefüggő piacvesztés felszínre hozta a korábban is meglévő strukturális, minőségi és hatékonysági problémákat. Az átalakuló országok számára exportált termékek mennyisége kevesebb, mint a felére esett vissza. Az exportőr vállalatok beszállítói is tönkrementek, így a piacvesztés közvetett hatásai tovább súlyosbították a gazdaság helyzetét.
A kilencvenes évtized második felében kibontakozó fellendülés hajtóereje ugyancsak az export volt. 1996 és 2001 között az áruk és szolgáltatások kivitele 2,4-szeresére nőtt, miközben a belföldi felhasználás mindössze 5%-kal emelkedett. Az időszak végén az exportált termékek mintegy háromnegyed részét már az Európai Unió országai vásárolták meg. A rendszerváltást megelőző években az Európai Unió mai 15 tagországa a magyar kivitelben 35-40%-os arányt képviselt.
A GDP belföldi felhasználásának két nagy tétele, a fogyasztás és a felhalmozás mértékében és trendjében is nagyon eltérően alakult. A fogyasztás lassabban követte a gazdasági konjunktúra változásait, mint a felhalmozás. A teljes fogyasztás (a háztartások és a közösségi fogyasztás együtt) 2001-ben mindössze 2%-kal haladta meg a 12 évvel korábbi szintet. Az állóeszköz-felhalmozás meredek csökkenés, majd gyors felívelés után 2001-ben már 38%-kal nagyobb volt, mint a nyolcvanas évtized végén. Az export mellett tehát az évtized második felében az élénk beruházási kereslet is hozzájárult a gazdasági fellendülés kialakulásához. Ez a folyamat a világgazdasági recesszió hatására 2001-ben Magyarországon is lelassult. Ebben az évben a beruházás növekedési üteme alatta maradt a GDP-ének.
Az elmúlt évtizedben a külföldi tulajdonú vállalkozások beruházásai méretükben és gazdasági hatásukban egyaránt igen jelentőssekké váltak. Az évtized második felében a nemzetgazdaság összes beruházásainak 37-38%-a ebben a vállalatcsoportban jött létre. Ezek a beruházások, amelyeknek kétharmada gépberuházás nagyban hozzájárultak a gazdaság technikai színvonalának korszerűsítéséhez, és jelentős szerepük volt abban is, hogy a világgazdasági konjunktúra éveit Magyarország ki tudta használni.
A gazdaság teljes tulajdonosi struktúrájában korszakváltó átalakulás zajlott le. A privatizációs folyamat előrehaladása nyomán 1996-ban a bruttó hozzáadott érték több mint kétharmad része már magántulajdonban lévő vállalkozásokban jött létre. A közösségi tulajdonban maradó nem egészen egyharmadnyi rész meghatározóan olyan ágazatok teljesítményéből tevődik össze, amelyek nem piaci jellegű szolgáltatásokat nyújtanak. Ezek közül például az igazgatás és a védelem továbbra is közösségi tulajdonban maradt, míg az oktatásban és az egészségügyben megjelent ugyan a magántulajdon, de megmaradt a közösségi tulajdon túlsúlya. A magántulajdon - termelésen belüli - aránya lényegében 70% körül stabilizálódott, ezen belül azonban folyamatos változás tapasztalható a hazai és a külföldi tulajdon arányában, a külföldi tulajdon javára. 2000-ben a bruttó hozzáadott érték 22%-át adták a külföldi tulajdonú vállalkozások.
A rendszerváltást követő első két évben a gazdasági teljesítmény visszaesését magas infláció kísérte. (1990-ben 29%-kal, 1991-ben 35%-kal nőttek a fogyasztói árak.) Ebben a már korábban is meglévő feszültségeken túl a gazdaság liberalizálása, az igen jelentős külkereskedelmi cserearány-veszteség és a gazdasági teljesítménynél kevésbé csökkenő fogyasztói kereslet egyaránt fontos szerepet játszott. A következő éveket (1995-ig) magas, de mérséklődő áremelkedés jellemezte. 1995-ben a pénzügyi egyensúly helyreállításával kapcsolatos intézkedések ismét élénkülő áremelkedést idéztek elő. A kilencvenes évtized második felében kisebb-nagyobb mértékben, de évről évre mérséklődött az inflációs ráta. Ennek ellenére a 2001. évi 9,2%-os fogyasztóiár-emelkedés az Európai Unió mércéjével mérve még mindig nagyon magas. Az EU-ban átlagosan 2,5%-kal nőttek 2001-ben a fogyasztói árak. A legnagyobb (5,2%-os) áremelkedés Hollandiában volt.
Magyarországon a 12 éves időszak egészében 8,8-szeresére emelkedett a fogyasztóiár-színvonal, és az árarányok is jelentősen átrendeződtek. Kiemelkedő mértékben (közel 18-szorosára) nőtt a háztartási energiahordozók ára, miközben a tartós fogyasztási cikkek árai jóval az átlag alatti mértékben (4,3-szeresükre) emelkedtek. Az élelmiszerek drágulása az átlag közelében volt. A gyógyszerek térítési díja 12 év alatt negyvenszeresére nőtt.
A magyar gazdaságban az egyes régiók közötti fejlettségbeli különbség számottevően nőtt. Az egy főre jutó GDP alapján a hét régió rangsorában az első három helyet stabilan Közép-Magyarország (Budapesttel együtt), Nyugat-Dunántúl és Közép-Dunántúl foglalta el. A többi négy régió átlagtól való lemaradása növekvő. 2000-ben a közép-magyarországi régió egy lakosra jutó GDP-je 2,4-szerese volt a rangsor utolsó helyén álló észak-alföldinek.
Természetes környezet és védelme
Az ország területén mintegy 31 féle talajtípus, illetve -altípus fordul elő. A főként a dél-dunántúli és nyugat-dunántúli, valamint az észak-magyarországi régiókra jellemző barna erdőtalajok az összterület 35%-át teszik ki. Természetes vegetációjuk általában erdő, de trágyázás mellett szántóföldi művelésre is alkalmasak. A legtermékenyebb szántóföldi talaj, a csernozjom (21%) az Észak- és a Dél-Alföld térségeire jellemző. A réti és réti öntéstalajok együttesen 19%-ot képviselnek.
Magyarország talajtakarójának mintegy 2,3 millió hektárját (25%) sújtja különböző mértékű víz-, és további 1,4 millió hektárját (16%) szélerózió. A veszélyeztetett terület aránya több mint 40%, ami becslések szerint éves átlagban kb. 80-100 millió m3 talaj, és ezáltal 1,5 millió tonna szervesanyag lepusztulását is jelentheti. Az erősen erodált 554 ezer hektár (6%) főleg a közép-dunántúli és az észak-magyarországi térségben található. A közepesen erodált talajok 885 ezer hektárt (9,5%), a gyengén erodáltak 858 ezer hektárt (9,2%) foglalnak el az összterületből.
Az állami támogatásból megvalósult meliorációs beruházások volumene az elmúlt évtizedben figyelemre méltó csökkenést mutatott: 1989-től 2000-ig a vízrendezés és talajjavítás által érintett területek nagysága 92, illetve 96%-kal, a területrendezés alatt álló földek területe 95%-kal csökkent (1998-tól a talajjavítás nem a meliorációs állami támogatás keretéből valósul meg).
Az intenzív földhasználat, a talajromboló agrotechnika, valamint a szakszerűtlen műtrágya- és növényvédőszer-felhasználás rontja a föld minőségét, kedvezőtlenül befolyásolja a talaj fizikai, kémiai, biológiai tulajdonságait. Hosszú ideje folyamatosan csökkent, döntően anyagi okokból, az agrokemikáliák használata. 2000-re a rovarölő szerrel kezelt területek kiterjedése az 1994. évi 61%-ára, a gombaölő szerrel kezelteké 76%-ára, a gyomirtóval kezelt földeké pedig 80%-ára mérséklődött. Megkezdődött viszont a környezetkímélő, integrált növényvédelmi eljárások terjedése.
A növényvédelemben egyre népszerűbbé váló bio- vagy integrált eljárások alkalmazásából adódóan az ökogazdálkodással hasznosított területek nagysága évről évre bővül. A biofarmok elterjedését segíti, hogy hazánk és az Európai Unió piacain is egyre keresettebbekké válnak az ökocímkés termékek. Mivel az ökológiai gazdálkodás szabályait nemrég határozták meg, és betartásuk ellenőrzését is pár éve szervezték meg, megbízható információk csak 1996-tól állnak rendelkezésre. 1996 és 2000 között a biogazdaságok száma közel négyszeresére, területi kiterjedésük pedig 11 ezer hektárról, 47 ezer hektárra gyarapodott. A biotermeléssel hasznosított földek azonban, az összes mezőgazdasági területnek még így is csak 0,8%-át adták 2000-ben.
2001-ben az ország területéből 853 ezer hektár állt valamilyen szintű védelem alatt, 45%-kal több, mint 1989-ben. Ebből az országos jelentőségű védett területek aránya 96%. Közülük a nemzeti parkok jelentik a legsokoldalúbb természetvédelmi kategóriát. Területük háromszorosára (441 ezer hektárra), számuk négyről kilencre emelkedett 1989 óta.
A természetes növényvilág 45%-a erdő, ami az ország területének 19%-át borítja. Az erdők egészségi állapota a nyolcvanas évek végétől romlott. Az utóbbi több mint egy évtizedben összességében folyamatosan csökkent az egészséges fák aránya, amely 1989-ben 63,6%, 2000-ben már csak 38,8% volt. A lombozat állapota alapján a közepesen és az erősen károsodott fák aránya 9,7, illetve 0,8-ról 17,5, illetve 2,5%-ra növekedett. Az erdők korai pusztulásának okai között a talajszárazság és a légkörbe jutó szennyező anyagok mellett szerepel az ökológiai és éghajlati igényeket figyelmen kívül hagyó fafajták telepítése is.
Az erdőgazdálkodás elválaszthatatlan a vadgazdálkodástól. A vad jelentős érték, de károkat okoz a faállományban, ami tervszerű létszámszabályozást tesz szükségessé. A nagyvadak száma a kilövések ellenére is növekszik. Becslések szerint 78 ezer szarvas, 76 ezer vaddisznó és 292 ezer őz él erdeinkben. A modern mezőgazdasági kultúra térnyerésével párhuzamosan az apróvad folyamatosan veszített élőhelyének területéből, és a létfenntartását biztosító környezeti feltételekből. A mezei nyulak (796 ezer) és a fácánok (1099 ezer) száma harmadával kevesebb, mint 1989-ben, ezzel szemben a fogolyállomány a korábbi nagymérvű csökkenés után 1990 óta 30%-kal növekedett.
Magyarországon csaknem háromezer növényfaj él, a növénytársulások száma 361. A megfigyelés kezdetétől ismereteink szerint 36 növényfaj pusztult ki, és 41 faj jutott a közvetlen kipusztulás szélére. A termőhelyek visszaszorulásával egyre több növényfaj kerül a veszélyeztetett kategóriába. Az 1989. évi 414 védett növényfajjal szemben jelenleg 695 a védett, 63 fokozott védelemben részesül.
A kilencvenes években folyamatosan csökkent a vízigény, különösen az öntözési és a lakossági vízfelhasználás. A hálózati ivóvíz általában jó és tűrhető állapotú. Ennél rosszabb minőség jellemzi felszíni vizeink minőségét mikrobiológiai szempontból. A Balaton vízminősége a kilencvenes évek végére sokat javult, a tó belső részein I. osztályú. A közegészségügyi szempontból átmenetileg nem megfelelő ivóvízzel rendelkező települések száma az 1990. évi 475-ről 2000-re 18-ra csökkent.
A közcsatornán elvezetett szennyvizek mennyisége közel 40%-kal lett kevesebb 1990 óta, és 2000-ben legalább biológiai tisztításon átesett 58%-uk (1990-ben 34,6%). A nyugat-dunántúli és dél-dunántúli, valamint az észak-magyarországi régiók szennyvizét csaknem teljes egészében alávetették 2000-ben legalább biológiai tisztításnak. A közüzemi szennyvízhálózatba a lakások 51%-a van bekötve, szemben az 1990-es 41,6%-os aránnyal. Lekedvezőbb a helyzet Budapesten, ahol már 1995 óta a lakások több mint 90%-a csatornázott. A többi városban az évtized második felében 5 százalékponttal nőtt az ellátottság, 2000-ben 60%-os volt. A községekben 1990-ben a lakások 3,2%-a, 2000-ben már 16,6%-a volt közcsatornarendszerre kötve.
A hulladékgazdálkodásban eredet szerint megkülönböztetnek termelési és fogyasztási, azaz települési hulladékot. A veszélyes hulladékok döntő többsége a termelésben keletkezik. Mennyiségük - követve az ipari trendeket - 1989-től 1996-ig csökkent (évi több mint 4,5 millió tonnáról 2,5 millió tonnára), ezután 1998-ig növekedett ( 3,9 millió tonnára), majd az elmúlt két évben évi kb. 10%-kal újra csökkent. Legnagyobb részüket az alumínium termelése során keletkező vörösiszap teszi ki, ennek mennyisége 1997-ig csökkent (400 ezer tonna), de 2000-ben már meghaladta a 800 ezer tonnát. Szakértői becslések szerint a veszélyes hulladékok 80%-át ártalmatlanítják, és 20%-át hasznosítják. A hasznosított mennyiségen belül a gépipari fémhulladékok és a fáradt olaj, valamint az állati hulladékok hasznosítása számottevő. Említést érdemel még egyes veszélyes hulladékok alternatív nyersanyagként, cementkiegészítő anyagként, illetve tüzelőanyagként történő felhasználása.
1989-től kezdődően a nem veszélyes termelési hulladékokból évente 5-10 millió tonna keletkezett, melynek 25%-át az energiaipari ágazat állította elő. Az elmúlt 12 évben a strukturális változásokat követve a feldolgozóiparban keletkezett mennyiségek nőttek, a bányászati ágazatban keletkezők pedig csökkentek. A nem veszélyes termelési hulladékok mennyisége nem tartalmazza a mezőgazdasági és az élelmiszer-ipari hulladékot, ezekről nincs megbízható országos adat, de egyes szakértők 50-60 millió tonnára teszik az utóbbi két gazdasági ág éves hulladéktermelését.
A települési szilárd hulladék mennyisége évente 4,5-5 millió tonna. 1989 óta 65-ről 85%-ra nőtt a rendszeres hulladékgyűjtésbe bevont lakások aránya. Az el nem szállított hulladék mennyisége 2000-ben még mindig több mint 560 ezer tonna volt, ez legnagyobbrészt valószínűleg illegális lerakókra került. A nem csatornázott lakásokban keletkező szennyvíz mennyisége 2000-ben 160 millió m3-re tehető, aminek 2%-át szállították el és ártalmatlanították.
Az EU-ban a keletkezett települési hulladék egy főre jutó mennyisége 1998-ban 372 és 644 kg között ingadozott, az országok többségében 500-600 kg volt. Hazánkban 2000-ben ugyancsak megközelítette a 600 kg-ot. Az egy főre jutó szervezetten gyűjtött települési szilárd hulladék mennyisége hasonló az Európai Unió országaiban tapasztalthoz. A lerakással ártalmatlanított hulladék aránya azonban jelentősen meghaladja a tizenöt ország átlagát, míg az égetéssel ártalmatlanított hulladéké elmarad attól.
A nyolcvanas évek végétől jelentkező termelés-visszaesés, szerkezetváltás, valamint a környezetvédelmi intézkedések következtében csökkent a levegő minőségét leginkább károsító légszennyező anyagok mennyisége. Az 1989 és 1999 közötti időszakban a kén-dioxid-kibocsátás 46,5, a nitrogén-oxidoké 18,7, a szilárd anyagé 53,8, a szén-monoxidé 18,6, a szén-dioxidé pedig 23%-kal lett kevesebb.
Az ózonréteget károsító anyagok közül a halonok felhasználását 1993 végéig, a klórozott-fluorozott szénhidrogénekét (CFC-két), a metil-kloroformét és a szén-tetrakloridét 1995 végéig a nemzetközi szerződéseknek megfelelően beszüntették. A hidroklórozott-fluorozott szénhidrogének (HCFC-k) felhasználása az elmúlt években növekedett, mivel számos iparágban alternatív anyagként alkalmazták.
A kibocsátások ágazati struktúrája is átrendeződött. Az ipari és a kommunális szektor aránya visszaesett, míg a közlekedésé jelentősen nőtt. A gépkocsipark bővült, és bár korszerűbbé is vált, a szén-monoxid és a szilárd anyagok közlekedésből származó emissziós szintje és aránya is növekedett. A szén-monoxid- kibocsátásban a közlekedés aránya 37-ről 62%-ra, a nitrogén-oxidok esetében 47-ről 56%-ra, míg a szilárd anyag esetében 2,2-ről 15,6%-ra emelkedett. Az ólomemisszió, amelynek 70-80%-a közlekedési eredetű, töredékére csökkent, mivel 1999-től az ólmozott benzin magyarországi forgalmazása megszűnt.
A hőerőművek és egyéb hőtermelés légszennyezése a kén-dioxid- (78%) és a szén-dioxid- (40%) kibocsátás tekintetében továbbra is meghatározó.
Az ország legszennyezettebb levegőjű régiói Közép-Magyarország, Észak- Magyarország, valamint a Közép-Dunántúl. Ez utóbbiban valamennyi légszennyező anyag kibocsátása emelkedett 1993 és 1999 között. A fővárosra (az ország területének 0,6%-ára) a nitrogén-oxidok, a szén-monoxid és a szén-dioxid összes emissziójának 13-16%-a jut. A kibocsátás tekintetében legkedvezőbb helyzetben az alföldi régiók vannak. Az egy lakosra jutó kibocsátott légszennyező anyagok közül a kilencvenes években Magyarországon csupán a kén-dioxid emissziós értéke haladta meg az Európai Unió és az európai OECD-tagállamok átlagát.
A légszennyező anyagok nagyvárosokra, ipari központokra koncentrálódó kibocsátásának csökkenésével kevesebb a szennyezett levegőjű terület és az általa érintett lakosság száma. 1991-1993-ban szennyezett minősítést kapott az ország területének 3,9%-a, ahol a lakosság 32%-a élt. Ez az arány 1997-1998-ban 2,3, illetve 24,7%-ra esett vissza. A kilencvenes évek elején mérsékelten szennyezett volt az ország területének 9,3%-a, és itt a lakosság 17,4%-a élt. 1997-1998-ban a terület aránya 5,8%-ra csökkent, a népességé viszont 20,3%-ra nőtt. A szennyezett és a mérsékelten szennyezett területek együttes nagysága és az ott élő lakosság száma az elmúlt időszakban csökkent.
Az ipar - mint legnagyobb környezetszennyező - 1999-ben 130, 2000-ben 132 milliárd forintot fordított a környezet védelmére. Ez az összeg a GDP 1%-át teszi ki, ami nemzetközi összehasonlításban magas arány. 2000-ben az ipar környezetvédelmi beruházásai 54 milliárd forintot, a folyó ráfordításai pedig 79 milliárd forintot tettek ki. A gazdasági szervezetek ezen beruházásaikat csaknem teljes egészében, 98%-ban saját forrásból fedezték, és a környezet védelmét szolgáló beruházások összes beruházásaiknak 5,3%-át képviselték. Környezetvédelmi szempontból kedvező tény, hogy az iparban 2000-re a megelőző jellegű, integrált beruházások váltak meghatározóvá (58%) a szennyezéskezelési (közvetlen) beruházásokkal szemben. Az ipar környezetvédelmi beruházásainak 73%-át a feldolgozóipar hajtotta végre, ezek háromnegyede levegőtisztítási célt szolgált. A 132 milliárd forint összegű környezetvédelmi ráfordításon felül az ipari gazdasági szervezetek 1,3 milliárd forint környezetvédelmi bírságot (meghatározóan levegőszennyezési és szennyvízbírságot), valamint 5 milliárd forint környezetvédelmi termékdíjat is kifizettek. A környezetvédelemmel kapcsolatban foglalkoztatottak létszáma az iparban 2000-ben 5600 fő volt, 28%-kal több az előző évinél, ami arra utal, hogy az ipari szervezetek a környezeti szempontokat mind jobban érvényesítik.
Az infrastrukturális ellátottság az időszak elején a legtöbb vonatkozásban meglehetősen alacsony színvonalú volt. A kilencvenes évek folyamán néhány területen - mindenekelőtt a hírközlésben, azon belül is a telefonellátottságban, valamint a vezetékes gázszolgáltatásban - kiemelkedő mértékű fejlődés következett be. Ha nem is ennyire látványos, de jelentős javulás történt több más ágazatban is. Ez azonban nemzetközileg mért elmaradottságunkat sok területen alig csökkentette, néhány területen (pl. közúthálózat) az még növekedhetett is.
A közforgalmú vasútvonalak hossza, amely évtizedek óta nem változott számottevően, napjainkban 7900 kilométert tesz ki. A vasútsűrűség - ezer négyzetkilométerre 85 km vasútvonal - magasabb, mint az európai országok többségében. A vonalak 16%-a kétvágányú, ez lényegében nem módosult 1989 óta, a villamosított vonalak aránya viszont 28-ról 34%-ra nőtt. Európai viszonylatban mindkét arányszám közepes színvonalat jelent. A villamos vontatás aránya 68-ról 81%-ra emelkedett. Az Európai Unió tagországaiban is általában ekörüli a mutató értéke.
Az országos közúthálózat hossza 2001-ben meghaladta a 30 300 kilométert, 1989 óta 490 kilométerrel gyarapodott. Ezen belül az elsőrendű főutak hálózata 280 kilométerrel, az autópályáké 230 kilométerrel bővült, kevesebb lett viszont az autóút. A főutakhoz tartozó 448 km autópálya, 57 km autóút, 2173 km elsőrendű és 4330 km másodrendű főút együttes aránya nem éri el a teljes úthálózat egynegyedét. Nemzetközi összehasonlításban az útsűrűség alacsony, és kevés az autópálya. Magyarországon 2001-ben 326 kilométer közút jutott ezer négyzetkilométerre, az Európai Unió tagországainak többségében - 1998. évi adatok szerint - ennek többszöröse (Ausztriában pl. 1547 km). Az autópálya-hálózat több hasonló vagy kisebb területű országban is lényegesen kiterjedtebb, mint hazánkban (Ausztria autópályáinak hossza pl. - 1998-ban - 1619 kilométert tett ki).
Az ország közútigépjármű-állománya 2001 végén csaknem 3 millió különféle járműből állt. Közülük a személygépkocsik száma megközelítette a 2,5 milliót, ami az előző évihez képest 118 ezres, 1989-hez képest 750 ezres gyarapodást jelent. Ezer lakosra 2001-ben 245 személygépkocsi jutott; az Európai Unió tagországaiban 1999-ben 248 (Görögország) és 558 (Olaszország) között mozgott ez a mutató. Ugyancsak 1989 óta az autóbuszok száma 6 ezerrel, 17,8 ezerre csökkent, míg a tehergépkocsiké 147 ezerrel, 355 ezerre nőtt. Az állomány öregedési tendenciája az időszak végére lassult, de nem fordult meg. 2001-ben a személygépkocsik átlagéletkora 11,8 év, az autóbuszoké 12,2 év, a tehergépkocsiké 9,5 év volt.
A személygépkocsi-állomány gyártmányok szerinti összetétele a korszerűbb típusok irányába lassan változott. 1989-ben és 2001-ben egyaránt Lada (illetve Zsiguli) típusokból futott a legtöbb az utakon, bár számuk jelentősen csökkent. Az 1989. évi sorrend második helyén a Trabant állt, majd a Wartburg, a Skoda, a Dacia és a Polski Fiat következett; ez a hat gyártmány a teljes állomány közel 90%-át adta. 2001-re az Opel került a második, a Trabant a harmadik helyre. A három legnagyobb darabszámú gyártmány több mint 30%-kal részesedett az állományból, további 40%-a hét gyártmány közül került ki. A Lada, a Trabant és a Wartburg gépkocsik átlagéletkora 16 év feletti, az Opeleké 8,5 év, a Suzukiké 4,1 év volt.
2001 végén 3265 postahivatal működött az országban, közülük 166 Budapesten, 706 a vidéki városokban és 2393 a községekben. Az 1989. évihez képest ez nem jelent érdemi változást. A települések csaknem egyötödében nincs posta.
Az ország telefonellátottsága az 1980-as évek végén mind az igényekhez, mind más országokhoz képest igen alacsony volt. A vezetékes fővonalak száma nem érte el az egymilliót, miközben a telefonra várakozóké meghaladta a félmilliót. Az 1990-es évek elején a legnagyobb hazai távközlési vállalkozást - miután leválasztották a Magyar Postáról - privatizálták, és a távközlési szolgáltatásokat koncesszióba adták. Így sikerült jelentős tőkét bevonni az ágazatba, és gyors ütemű hálózatfejlesztés kezdődött. A fővonalak száma 1991-ben még a privatizáció előtt átlépte az 1 milliós határt, majd 1995-ben 2 millió fölé, 1997-ben pedig 3 millió fölé emelkedett. A várakozók száma 1994-ben volt a legmagasabb, 718 ezer, majd erősen csökkent, és néhány év múltán az igények kielégítése gyakorlatilag folyamatossá vált. Ugyanakkor a fővonalak addig gyorsuló ütemű gyarapodását 1997-től lassulás váltotta fel, 2000-ben pedig már a hagyományos (analóg) fővonalak abszolút száma csökkent is. Egyidejűleg gyorsult a korszerűbb technológiát képviselő (digitális) ISDN-vonalak terjedése, számuk 1995-ben 5 ezer, 2001-ben 487 ezer volt. Az ISDN-vonalak növekedése 2000-ben még kompenzálta a hagyományos fővonalak csökkenését, 2001-ben viszont együttes számuk is csökkent, az előző évi 3 millió 800 ezerrel szemben 3 millió 747 ezret tett ki. A folyamat hátterében a mobiltelefonok terjedése áll.
A mobiltelefon-szolgáltatás 1990-ben indult el Magyarországon. 1991-ben 5 ezer előfizetőt tartottak nyilván, számuk 1994-ben százezres, 1998-ban milliós nagyságrendű lett. 2000 végére a mobilelőfizetők száma meghaladta a 3 milliót, 2001 végén pedig megközelítette az 5 milliót. Az utóbbi egyben azt is jelenti, hogy több mobilelőfizető van az országban, mint vezetékes fővonal. Száz lakosra 37 vezetékes fővonal (ISDN-nel együtt), és 49 mobiltelefon jut. 2000 végén száz lakosra 30 mobiltelefon jutott, ugyanebben az időpontban az Európai Unióban átlagosan 63, a legtöbb Ausztriában (77), a legkevesebb Belgiumban és Franciaországban (55, illetve 49).
A vezetékes műsorjelelosztás infrastruktúrája - bár a kábeltelevíziós szolgáltatás már az 1980-as évektől létezik az országban - az 1990-es évek végén indult gyors fejlődésnek. 2000-ben a települések mintegy 35%-a kapcsolódott be a vezetékes műsorjelelosztó hálózatba, összesen 1,6 millió előfizetővel. 1998-ról 2000-re a hálózat teljes vonalhossza 2,5-szeresre, a hálózatérték 4,5-szeresre, a beruházások összege pedig közel 8-szorosra nőtt. A hálózatokat fokozatosan kétirányú információátvitelre alakítják át, ezek aránya 2000-ben 15% volt, az ugyancsak terjedő csillagpontos rendszereké 34%. A változások hátterében mindenekelőtt a távközlés teljes liberalizációjára való felkészülés állt. Elsődlegesen erre vezethető vissza az az erősödő koncentrációs folyamat is, amely a nagy távközlési cégek, illetve leányvállalataik hálózatfelvásárlásai nyomán megy végbe. A szolgáltatók nagy része ugyan továbbra is kisszervezet (többnyire egy-egy települést ellátó önkormányzat, nonprofit szervezet, kisvállalkozás), 2000-ben azonban a bekapcsolt lakások közel hatvan százaléka, az összes díjbevétel háromnegyede és a hálózatérték majdnem kilencven százaléka öt szolgáltatóra jutott.
Magyarország első domain-névvel - tartománynévvel - rendelkező, internetre csatlakoztatott számítógépét 1991 októberében vették nyilvántartásba. Azóta folyamatosan és jelentősen gyarapodott az állomány. A hosztok - gazdagépek - száma 1998-ban meghaladta a 80 ezret, 2000-ben megközelítette a 160 ezret. Az utóbbi ezer lakosra számítva 16 hosztot jelent, ami nem egészen fele az OECD-országok átlagának. Ennél jelentősebb a lemaradás a biztonságos - az egymás közötti adatforgalomban titkosítási eljárást használó, így az illetéktelen hozzáféréstől védett - szerverekkel való ellátottság területén. Bár 1999-ről 2000-re 2,8-szeresre nőtt a biztonságos szerverek száma, 2000-ben 1,3 jutott ezer lakosra, míg az OECD-országokban átlagosan 10,3.
Az internet-előfizetések száma 1999 I. negyedévének végén még nem érte el a 100 ezret, 2001 IV. negyedévének végén viszont meghaladta a 300 ezret. (Mivel az internetszolgáltatóknál a magánszemély és a több száz főt foglalkoztató cég egyaránt egy előfizetőnek számít, az előfizetőszám nem azonos az internetfelhasználók számával, de növekedése mindenképpen reprezentálja a jelenség terjedését.) Az előfizetők túlnyomó része, 2001 végén 82%-a a legalacsonyabb díjszabású modemen keresztül csatlakozott a világhálóra, és mindössze 9%-a választotta a magasabb díjszabású, de nagyobb sávszélességet biztosító ISDN-vonalat (1999. I. negyedévében arányuk még 1% volt.) További 6% kábeltévé-hálózaton, 1% bérelt vonalon keresztül, 2% egyéb módon vette igénybe a szolgáltatást.
1998-ban közel 350 ezer, 2000-ben több mint 500 ezer háztartásban volt számítógép. Közülük 1998-ban minden tizedik, 2000-ben csaknem minden ötödik rendelkezett internet-hozzáféréssel, azaz az összes háztartás 0,9, illetve 2,6%-a. Az internet tehát gyorsabban terjedt a háztartásokban, mint a számítógép, az ellátottság azonban mindkét területen igen alacsony. A magyarországi internetfelhasználók számát 1998-ban 400 ezerre, 2000-ben 715 ezerre becsülték. Száz lakosból 1998-ban 4, 2000-ben 7 használta az internetet, míg az OECD-országokban átlagosan 12, illetve 26. A tagországok 2000. évi rangsorában Magyarország csak Törökországot és Mexikót előzi meg.
Az internet nemzetközi viszonylatban alacsony elterjedtségében nem elhanyagolható szerepet játszik magas hozzáférési költsége. A legolcsóbb, így a legtöbb felhasználó által igénybe vett modemen keresztüli internetezés költsége, amely a havi telefon-előfizetési díjból, a telefonhasználat díjából és az internethasználat díjából tevődik össze, 20 óra csúcsidőn kívüli használat esetén, vásárlóerő-paritáson számítva 73 dollár volt 2000-ben. Ez kétszerese az OECD 36 dolláros átlagának, a tagországok közül a legmagasabb.
A számítástechnikai szolgáltatást főtevékenységként végző társas vállalkozások számítógépeinek száma 2000-ben - ezek különböző teljesítményű, döntő részben személyi számítógépek - meghaladta a 42 ezret, ami az 1997. évi állomány 1,7-szerese. A számítógép-ellátottságnál jóval gyorsabb ütemű volt az informatikai fejlődésben új korszakot jelentő hálózatok gyarapodása: 100 vállalkozásból 1997-ben 13, 2000-ben 32 rendelkezett számítógépes hálózattal. Mindez hozzájárult az internethasználat terjedéséhez is, az alkalmazottaknak 2000-ben 57%-a férhetett hozzá a világhálóhoz.
A központi államigazgatásban 2000-ben 111 ezer, különböző teljesítményű, túlnyomórészt személyi számítógép üzemelt, ami mintegy kétszerese az 1996. évinek. A magasabb színvonalú szolgáltatást lehetővé tevő számítógép-hálózatok terjedése itt is nyomon követhető, 2000-ben a számítógépek 80%-a kapcsolódott hálózatra. Ebben az évben a foglalkoztatottak kétharmada, míg 1996-ban fele használt számítógépet.
A kiskereskedelmi üzletek száma az 1989. évi 65 ezerről 2001-re 151 ezerre nőtt. Az üzletek számának emelkedése az időszak egészére jellemző volt, a növekedési ütem az utóbbi években folyamatosan mérséklődik. A hálózat átalakulásának első vonulatára, mely már a nyolcvanas években kiteljesedett, a korábbi állami vállalatok üzlethálózatának szétdarabolása, magánvállalkozásba adása, illetve nagyszámú együzletes egyéni vállalkozás megjelenése volt a jellemző. Az egyéni vállalkozók 1989-ben 29 ezer, 2000-ben 76 ezer, 2001 végén 75 ezer üzletet üzemeltettek. Az egyéni vállalkozók részesedése 60% fölé emelkedett a kilencvenes évek közepére, ezt követően stagnálás, illetve az utóbbi években lassú csökkenés következett be, melynek eredményeként 2000 végén 49%-ot, 2001 végén 47%-ot tett ki az egyéni vállalkozók által működtetett üzletek aránya az országos üzletszámból.
Az átalakulás második vonulatára a multinacionális cégek magyarországi megjelenése, új nagy alapterületű kiskereskedelmi egységek (hipermarketek, bevásárlóközpontok, szakáruházak) építése, illetve a még meglévő üzletláncok felvásárlása, átalakítása volt a jellemző. A bevásárlóközpontok, hipermarketek, nagy alapterületű szakáruházak száma 2001 végére megközelítette a százat.
Jelentősen átalakult az üzlethálózat üzlettípusonkénti szerkezete is. 2001. végén az üzletek 32%-át az élelmiszer- és élelmiszer jellegű vegyes, 25%-át a kultúr- és egyéb iparcikk-üzletek, 18%-át a textil-, ruházati és lábbeliüzletek, 12%-át a bútor-, műszaki- és vasáruüzletek tették ki.
A vendéglátóhelyek száma 2001 végén meghaladta az 52 ezret, az 1989. évi kétszeresét. Ennél gyorsabban, csaknem háromszorosra bővült az éttermek és cukrászdák hálózata, amelyek a teljes vendéglátóhálózat kétharmadát (1989-ben felét) képviselték. Mellettük 13 ezer bár és borozó működött a kereskedelmi vendéglátásban; a munkahelyi vendéglátás több mint 4 ezer egységből állt.
A kereskedelmi szálláshelyek hálózata 2001. július 31-én több mint 3 ezer különböző típusú, illetve kategóriájú egységből állt, összesen közel 320 ezer férőhellyel. Az 1989. évi - összehasonlítható módon számított - kapacitáshoz képest az egységek száma 3,2-szeresre, míg a férőhelyeké 1,7-szeresre emelkedett. Mindez arra utal, hogy a gyarapodás a kisebb férőhelyszámú egységek körében volt a jelentősebb. Erőteljesen bővült a panziók, turista- és ifjúsági szállások kapacitása. A szállodák közül kiemelkedően nőtt a magasabb kategóriájú egységekben található férőhelyek száma, miközben lényegesen mérséklődött az egycsillagos egységekben. 2001-ben az összes férőhely egyharmada jutott a szállodákra. Ez nem sokkal magasabb az 1989. évi aránynál, ezen belül viszont jelentősen megnőtt az öt-, négy- és különösen a háromcsillagos egységek aránya. 1999-től új szállodatípusként jelent meg a gyógyszálló, amelyekből 2001-ben 24 egység 8600 férőhellyel (az összes szállodai férőhely 8%-a) várta a vendégeket. A szállodákét megközelítő számú férőhellyel rendelkeztek 2001-ben a kempingek, ami az összes férőhely csaknem egyharmadát tette ki; 1989-ben a férőhelyek több mint felét ez a szállástípus biztosította.
A kereskedelmi szálláshelyek kapacitása
(ezer férőhely)
|
1989. |
2001. |
||
|
július 31. |
|||
|
54 170 |
104 232 |
||
|
Ebből: |
***** |
2 488 |
5 771 |
|
|
**** |
8 624 |
19 961 |
|
|
*** |
18 270 |
47 750 |
|
|
** |
13 028 |
23 374 |
|
|
* |
11 760 |
7 376 |
|
Panzió |
13 607 |
43 993 |
|
|
Turistaszállás és ifjúsági szálló |
9 328 |
46 018 |
|
|
Üdülőház |
12 970 |
20 829 |
|
|
Kemping |
93 710 |
102 557 |
|
|
Összesen |
183 785 |
317 629 |
|
A magánszállásadás keretében 2001. július 31-én 37 200 fizetővendéglátó 192 ezer, továbbá 6700 falusi szállásadó 37 ezer férőhelyet kínált kiadásra. Az együttesen 230 ezret megközelítő férőhelyszám csaknem egyharmados bővülést jelent az 1997. év végihez képest. A fizetővendéglátók férőhelyeinek több mint háromnegyede a Balaton-partra koncentrálódott, a falusi szállásadás területi eloszlása jóval egyenletesebb volt.
A kommunális ellátáson belül a villamosenergia-fogyasztók száma gyakorlatilag megegyezik a háztartások számával, itt lényeges változás nem történt. A távfűtésbe és melegvíz-szolgáltatásba - a magas tarifa, a rossz hatásfok, a merev, nehezen változtatható rendszer miatt - az elmúlt évtizedben nem került sor számottevő új bekötésekre.
A gázhálózatra kapcsolt lakossági fogyasztók száma közel 3 millió, az ellátott lakások aránya 2001-ben meghaladta a 70%-ot, ami mintegy 30 százalékpontos növekedést jelent. A legtöbb otthon Közép-Magyarországon rendelkezik vezetékes gázzal, a legnagyobb növekedés Közép-Dunántúlon volt.
A vízvezeték-hálózat hossza 19%-kal, a szennyvízcsatornáé 2,3-szeresére emelkedett. Ez a közműolló jelentős mértékű záródását jelentette: 1 km vízvezetékre 1989-ben 224 m, 2001-ben 435 m csatorna jutott.
Az arányszám Közép-Magyarországon a legmagasabb és meghaladja az országos átlagot a nyugat-dunántúli és a közép-dunántúli régióban is.
A háztartási hulladékgyűjtés bővülése a legkevésbé ellátott területeken - a két alföldi régióban - volt a legszámottevőbb. A szolgáltatásba bevont lakások aránya tíz év alatt Észak-Alföldön 36 százalékponttal, Dél-Alföldön 32 százalékponttal 72% fölé emelkedett.
1.1.Természeti és épített környezet
|
Év |
Az erdőte-rület |
A védett természeti területek |
Egy lakosra jutó városi zöldterület, m2 |
A közcsator-nával ellátott lakások |
A közcsatornán elvezetett szennyvízből a legalább biológiailag is tisztított szennyvíz |
Hulladék-gyűjtésbe bekapcsolt lakások |
|
aránya, % |
aránya,% |
|||||
|
1989 |
17,9 |
6,3 |
32,0 |
41,6a) |
34,6a) |
65,0a) |
|
1995 |
18,5 |
7,6 |
35,5 |
44,2 |
40,3 |
73,2 |
|
1996 |
18,6 |
8,0 |
34,9 |
44,9 |
41,9 |
76,7 |
|
2000 |
19,1 |
9,2 |
38,8 |
51,0 |
58,5 |
85,1 |
a)
1990.1.2. A közműellátás régiónként
|
Régió |
A közcsatornával ellátott lakások |
Közcsatornán elvezetett szennyvízből a legalább biológiailag is tisztított szennyvíz |
Hulladékgyűjtésbe bekapcsolt lakások |
Szervezetten elszállított települési szilárd hulladék, ezer m3 |
||||
|
aránya, % |
1990 |
2000 |
||||||
|
1990 |
2000 |
1990 |
2000 |
1990 |
2000 |
|||
|
Közép-Magyarország |
64,8 |
73,7 |
13,9 |
32,9 |
87,3 |
96,2 |
5 206 |
6 907 |
|
Közép-Dunántúl |
42,1 |
55,1 |
72,7 |
84,3 |
71,5 |
88,1 |
2 152 |
2 575 |
|
Nyugat-Dunántúl |
40,8 |
56,4 |
54,8 |
98,0 |
67,2 |
87,0 |
1 741 |
2 154 |
|
Dél-Dunántúl |
36,5 |
46,4 |
92,3 |
97,4 |
59,1 |
84,0 |
1 466 |
1 692 |
|
Észak-Magyarország |
32,4 |
38,3 |
56,3 |
98,5 |
68,2 |
81,9 |
2 475 |
2 135 |
|
Észak-Alföld |
23,6 |
32,8 |
40,6 |
85,5 |
39,4 |
75,2 |
1 729 |
2 414 |
|
Dél-Alföld |
23,4 |
30,0 |
45,1 |
56,4 |
40,0 |
72,3 |
1 915 |
2 544 |
|
41,6 |
51,0 |
34,6 |
58,5 |
65,0 |
85,1 |
16 684 |
20 420 |
|
1.3. A környezetszennyező anyagok kibocsátása, a szilárd hulladék elszállítása
|
Év |
Légszennyező anyagok kibocsátása, kilotonna |
Szervezetten elszállított |
Veszélyes hulladék |
|||
|
kén-dioxid, SO2 |
nitrogén-oxidok, NOx |
szilárd anyag |
szén-monoxid, CO |
szilárd hulladék,a) |
keletkezése, kilotonna |
|
|
1989 |
1 102,0 |
246,8 |
276,2 |
886,9 |
16 684b) |
4 691b) |
|
1995 |
704,9 |
190,0 |
154,5 |
761,3 |
17 323 |
3 424 |
|
2000 |
590,1c) |
200,7c) |
127,7c) |
721,6c) |
20 420 |
3 393 |
a)
Csak a települési szilárd hulladék mennyisége.b)
1990.c)
1999.1.4. A légszennyező anyagok kibocsátása régiónként
|
Régió |
A légszennyező anyagok kibocsátása, kilotonna |
|||
|
kén-dioxid, SO2 |
nitrogén-oxidok, NOx |
|||
|
1993 |
1999 |
1993 |
1999 |
|
|
Közép-Magyarország |
140,96 |
56,38 |
52,64 |
58,10 |
|
Közép-Dunántúl |
193,13 |
202,69 |
28,63 |
34,89 |
|
Nyugat-Dunántúl |
35,49 |
15,60 |
12,22 |
13,13 |
|
Dél-Dunántúl |
71,31 |
43,52 |
16,30 |
16,93 |
|
Észak-Magyarország |
253,88 |
245,14 |
32,66 |
35,12 |
|
Észak-Alföld |
46,35 |
21,33 |
15,94 |
15,35 |
|
Dél-Alföld |
11,83 |
4,86 |
14,55 |
13,68 |
|
Területileg felbontatlan |
4,36 |
0,62 |
11,05 |
13,45 |
|
757,31 |
590,14 |
183,99 |
200,65 |
|
1.5. Vasút, közút, légi közlekedés
|
Megnevezés |
1989 |
1995 |
2000 |
2001 |
|
|
A vasútvonalak építési hossza, km |
8 038 |
7 714 |
7 897 |
.. |
|
|
ebből: a villamosított pálya aránya, % |
27,7 |
30,5 |
34,4 |
.. |
|
|
Mozdonyok száma |
1 756 |
1 352 |
1 107 |
.. |
|
|
Személyszállító vagonok száma |
4 283 |
3 545 |
2 988 |
.. |
|
|
Teherszállító vagonok száma, ezer |
70,2 |
34,6 |
20,8 |
.. |
|
|
Az országos közutak hossza |
km |
29 832 |
30 073 |
30 307 |
30 322 |
|
|
ebből: autópálya, km |
218 |
355 |
448 |
448 |
|
|
autóút, km |
115 |
85 |
57 |
57 |
|
|
elsőrendű főút, km |
1 893 |
2 055 |
2 173 |
2 173 |
|
Száz km2-re jutó közút |
32,1 |
32,3 |
32,6 |
32,6 |
|
|
Közforgalmú üzemanyagtöltő állomások száma |
.. |
2 094 |
1 982 |
2 127 |
|
|
Személygépkocsik száma, ezer |
1 732 |
2 245 |
2 365 |
2 483 |
|
|
Az állomány átlagos kora, év |
.. |
11,3 |
11,8 |
11,8 |
|
|
Autóbuszok száma, ezer |
23,8 |
20,2 |
17,9 |
17,8 |
|
|
Tehergépkocsika) száma, ezer |
208 |
292 |
342 |
355 |
|
|
A légi útvonalak száma |
43 |
38 |
46 |
.. |
|
|
A légi útvonalak hossza, ezer km |
56,5 |
48,8 |
77,5 |
.. |
|
|
Magyarországon bejegyzett |
|
|
|
|
|
|
polgári repülőgépek száma |
.. |
.. |
1 192 |
.. |
|
|
ebből: kereskedelmi |
.. |
.. |
457 |
.. |
|
|
Csővezetékek hossza, ezer km |
5,6 |
6,8 |
7,2 |
7,3 |
|
a)
Különleges célú gépkocsikkal és dömperekkel együtt.1.6. Posta, távközlés, informatika
|
Megnevezés |
1989 |
1995 |
2000 |
2001 |
|
A postahivatalok száma |
3 191 |
3 194 |
3 257 |
3 265 |
|
Telefon fővonalak száma (ISDN-nel együtt), ezer |
916 |
2 157 |
3 799 |
3 747 |
|
Mobiltelefon-előfizetések száma, ezer |
5a) |
267 |
3 076 |
4 967 |
|
Számítógépek száma, ezer |
102,8 |
399,6b) |
856,7 b) |
.. |
|
Internet-előfizetések száma, ezer |
.. |
.. |
230 |
302 |
|
A kábeltelevíziós hálózatba bekapcsolt |
|
|
|
|
|
lakások száma,ezer |
.. |
.. |
1 614 |
.. |
a)
1991.b)
Forrás: World Bank Development Data Group.1.7. Üzletek, vendéglátóhelyek, idegenforgalmi szálláshelyek
|
Megnevezés |
1989 |
1996 |
2000 |
2001 |
|
Kiskereskedelmi üzletek száma |
65 205 |
98 480 |
156 826 |
160 540 |
|
ebből: élelmiszer és élelmiszer jellegű |
22 537 |
37 544 |
51 725 |
51 599 |
|
Vendéglátóhelyek száma |
24 690 |
32 142 |
49 945 |
52 025 |
|
ebből: étterem |
12 030 |
28 699 |
35 208 |
35 429 |
|
Kereskedelmi szálláshelyek |
|
|
|
|
|
férőhelyeinek száma, ezer (július 31.) |
317,8a) |
271,2 |
312,7 |
317,6 |
|
ebből: szálloda |
54,2 |
89,2 |
100,6 |
104,2 |
|
kemping |
93,7 |
104,6 |
102,6 |
102,6 |
a)
Szervezett fizetővendéglátással együtt. (A szervezett fizetővendéglátás 134 ezer férőhellyel rendelkezett.)|
Megnevezés |
1989 |
1995 |
2000 |
2001 |
|
Kórház |
148 |
.. |
178 |
176 |
|
Gyógyszertár |
1 444 |
2 024 |
2 045 |
2 049 |
|
Foglalkozás-egészségügyi szolgálatok által |
|
|
|
|
|
ellátott gazdálkodóegységek |
2 989a) |
27 788 |
82 112 |
85 520 |
|
Vérellátó állomás |
64 |
63 |
61 |
28b) |
|
Mentőállomás |
166 |
187 |
200 |
203 |
a)
1993-ig a Foglalkozás-egészségügyi Szolgálatot Üzemegészségügyi Szolgálatnak hívták.b)
Szervezeti változás utáni adat.1.9. Bölcsődék és oktatási intézmények*
|
Intézmény |
1992/1992. tanév |
1995/1996. tanév |
1999/2000. tanév |
||||||
|
össze-sen |
ebből: |
össze-sen |
ebből: |
össze-sen |
ebből: |
||||
|
egyházi, felekezeti |
alapít-ványi |
egyházi, felekezeti |
alapít-ványi |
egyházi, felekezeti |
alapít-ványi |
||||
|
Bölcsőde |
1 084 |
.. |
628 |
2 |
532 |
7 |
|||
|
Óvodaa) |
4 706 |
10 |
9 |
4 720 |
43 |
94 |
4 643 |
74 |
172 |
|
Általános iskola |
3 820 |
19 |
23 |
4 006 |
131 |
47 |
3 897 |
177 |
87 |
|
Szakiskolab) |
534 |
1 |
7 |
642 |
10 |
33 |
467 |
15 |
45 |
|
Középiskola |
780 |
21 |
12 |
936 |
52 |
52 |
1 054 |
87 |
122 |
|
Egyetem, főiskola |
77 |
15 |
.. |
90 |
28 |
4 |
89 |
28 |
6 |
* A bölcsődék adatai 1989., 1995. és 2001. évre vonatkoznak.
a)
1995-ig a gazdasági szervezetek által fenntartott óvodák nélkül.b)
1990-ben szakmunkásképző, 1995-ben szakképzővel együtt.1.10. A települések ellátottsága
(%)
|
Megnevezés |
1990 |
1999 |
|
Munkaügyi központ vagy kirendeltség |
5,8a) |
5,6 |
|
Vasútállomás |
35,0 |
34,6 |
|
Távolsági autóbusz-megálló |
99,2 |
99,5 |
|
Helyi autóbuszjárat |
6,5 |
3,8 |
|
Postahivatal |
81,6 |
81,3 |
|
Benzinkút |
17,3 |
24,0 |
|
Piac |
13,6 |
12,1 |
|
Szálloda |
4,3 |
7,1b) |
|
Panzió |
3,4 |
14,6b) |
|
Turistaszállás |
2,1 |
5,0b) |
|
Kemping |
3,9 |
6,5b) |
|
Üdülőház |
3,1 |
5,5b) |
|
Ruházati szaküzlet |
40,5a) |
34,7 |
|
Iparcikk jellegű üzlet, áruház |
20,8 |
18,0 |
|
Kórház |
4,4 |
3,8 |
|
Mentőállomás |
5,1 |
5,7 |
|
Gyógyszertár |
29,9 |
43,9 |
|
Fogászati rendelés |
27,7 |
31,5 |
|
Központi körzeti (háziorvosi) ügyelet |
10,0 |
10,5 |
|
Bölcsőde |
12,3 |
6,8 |
|
Óvoda |
71,5 |
74,1 |
|
Általános iskola |
56,2 |
58,2 |
|
Középiskola |
6,3 |
7,4 |
|
Szakmunkásképző iskola |
5,5 |
5,6 |
|
Önkormányzati könyvtár |
95,3 |
88,7 |
|
Művelődési otthon jellegű intézmény |
63,3 |
72,7 |
a)
1993. évi adat.b)
2000. évi adat.1.11. Lakásállomány, laksűrűség, felszereltség
|
Megnevezés |
1980. január 1. |
1990. január 1. |
2001. február 1. |
||
|
Lakások száma, ezer |
3 542 |
3 853 |
4 087 |
||
|
ebből: lakott lakás |
3 417 |
3 688 |
3 678 |
||
|
A lakott lakásokból |
|
|
|
||
|
1 szobás lakások aránya, % |
27 |
17 |
11 |
||
|
2 szobás lakások aránya, % |
49 |
44 |
41 |
||
|
3 szobás lakások aránya, % |
24a) |
29 |
32 |
||
|
4 és több szobás lakások aránya, % |
|
11 |
16 |
||
|
Önkormányzati tanácsi bérlakás aránya, % |
25,4 |
18,7 |
3,7 |
||
|
Száz lakott lakásra jutó lakó |
303 |
274 |
271 |
||
|
Száz lakott szobára jutó lakó |
151 |
115 |
105 |
||
|
Az olyan lakott lakások aránya (%), amelyek |
|
|
|
||
|
ellátottak |
|
|
|
|
|
|
hálózati vízzel |
|
58 |
79 |
90 |
|
|
hálózati gázzal |
|
|
26 |
41 |
69 |
|
palackos gázzal |
|
52 |
46 |
23 |
|
|
közcsatornával |
|
37 |
44 |
91b) |
|
|
házi csatornával |
|
31 |
41 |
.. |
|
|
vízöblítéses WC-vel |
|
53 |
75 |
87 |
|
|
fürdőszobával |
|
61 |
80 |
.. |
|
|
központi- vagy távfűtéssel |
|
19 |
42 |
.. |
|
a)
3 és több szobás.b)
Házi és közcsatorna együtt.1.12. Lakásállomány régiónként, 2001. február 1.
|
Régió |
Lakott lakások száma, ezer |
1 |
2 |
3 |
4 és több |
Hálózati gázzal felsze-relt |
Vízöblí-téses WC-vel felsze-relt |
Kom-fort nélküli, szük-ség- és egyéb |
|||||||
|
szobás |
|||||||||||||||
|
lakások aránya, % |
|||||||||||||||
|
Közép-Magyarország |
1 087 |
16,3 |
38,6 |
29,8 |
15,3 |
83,9 |
93,9 |
11,6 |
|||||||
|
Budapest |
724 |
20,1 |
39,5 |
27,9 |
12,5 |
87,9 |
96,5 |
8,1 |
|||||||
|
Közép-Dunántúl |
394 |
8,9 |
44,9 |
29,3 |
16,9 |
57,3 |
91,6 |
12,7 |
|||||||
|
Nyugat-Dunántúl |
347 |
8,8 |
40,2 |
33,2 |
17,9 |
62,1 |
90,7 |
11,6 |
|||||||
|
Dél-Dunántúl |
351 |
7,7 |
35,1 |
35,6 |
21,6 |
48,6 |
86,0 |
17,2 |
|||||||
|
Észak-Magyarország |
456 |
9,3 |
41,7 |
33,9 |
15,1 |
64,8 |
81,5 |
20,2 |
|||||||
|
Észak-Alföld |
535 |
10,6 |
43,5 |
33,1 |
12,8 |
63,7 |
80,4 |
20,4 |
|||||||
|
Dél-Alföld |
508 |
10,4 |
43,2 |
32,7 |
13,7 |
82,6 |
81,8 |
18,6 |
|||||||
|
Összesen |
3 678 |
11,5 |
40,8 |
32,0 |
15,7 |
68,0 |
87,4 |
15,6 |
|||||||
|
Év |
Kiadott új építési engedélyek |
Használatba vett új lakások |
A használatba vett új lakások átlagos |
|
|
száma |
alapterülete, m2 |
szobaszámaa) |
||
|
1989 |
50 917 |
51 487 |
88 |
2,7 |
|
1990 |
42 913 |
43 771 |
90 |
2,7 |
|
1991 |
29 896 |
33 164 |
90 |
2,6 |
|
1992 |
28 659 |
25 807 |
93 |
2,6 |
|
1993 |
23 848 |
20 925 |
95 |
2,7 |
|
1994 |
27 152 |
20 947 |
97 |
2,7 |
|
1995 |
39 053 |
24 718 |
99 |
2,7 |
|
1996 |
30 462 |
28 257 |
97 |
2,7 |
|
1997 |
30 474 |
28 130 |
95 |
2,7 |
|
1998 |
23 442 |
20 323 |
97 |
2,7 |
|
1999 |
30 577 |
19 287 |
100 |
3,2 |
|
2000 |
44 709 |
21 583 |
98 |
3,2 |
|
2001 |
47 867 |
28 054 |
97 |
3,2 |
a)
1999-től a 6-12 m2-es félszobával együtt.1.14. Az ezer lakosra jutó lakásépítés régiónként
|
Régió |
1989-1991. |
1992-1994. |
1995-1997. |
1998-2000. |
2001 |
|
évek átlaga |
|||||
|
Budapest |
3,4 |
1,7 |
1,7 |
1,6 |
2,5 |
|
Közép-Magyarország |
3,7 |
2,3 |
2,7 |
2,5 |
3,5 |
|
Közép-Dunántúl |
3,9 |
2,2 |
2,1 |
1,6 |
2,3 |
|
Nyugat-Dunántúl |
4,3 |
2,4 |
2,9 |
2,3 |
3,8 |
|
Dél-Dunántúl |
3,7 |
2,0 |
2,4 |
1,7 |
2,2 |
|
Észak-Magyarország |
3,9 |
1,8 |
2,1 |
1,6 |
1,6 |
|
Észak-Alföld |
5,2 |
2,3 |
3,9 |
2,3 |
3,1 |
|
Dél-Alföld |
4,0 |
2,1 |
2,2 |
1,5 |
1,8 |
|
Összesen |
4,0 |
2,2 |
2,7 |
2,0 |
2,8 |
Magyarországon 2002. január elsején a települések száma 3135 volt, 65-tel több, mint tizenkét évvel azelőtt. Az elmúlt időszak településhálózatát - a nagyobb helyi önállóságra törekvés jegyében - a települések szétválása, más megyékhez csatolása, továbbá jogállásuk változása jellemezte. A legkevesebb módosulás a megyei jogú városok esetében történt, számuk kettővel, 22-re nőtt. Az időszak alatt jelentősen nőtt a városok száma, ami összefüggött a várossá válás feltételeinek változásával. 1991 óta 88 község kapott városi címet, több mint a megelőző két évtized folyamán, és a városok száma 2002-ben 229-re emelkedett. Ebből a szempontból kiemelkedett 1997, 2000 és a 2001 amikor egy-egy esztendőben 12-15 városi címet adományoztak. 2002 elején 22-vel kevesebb község volt az országban, mint tizenegy évvel korábban. A magyar településrendszer sajátosságai a települések közel egyharmadát jelentő - legfeljebb 500 főnyi lakosú - törpefalvak, amelyek a népesség mindössze 3%-ának lakóhelyei. Ennél tágabb csoport az 500-1000 lakosú aprófalvaké. A falvak több mint fele tartozik e két falucsoportba, ahol a népesség mintegy 8%-a lakik. Jelenlétük a Nyugat- és a Dél-Dunántúl, valamint Észak-Magyarország településsűrűségét jóval az átlag fölé emeli. A területegységre jutó települések száma az alföldi régiókban, ezen belül elsősorban a Dél-Alföldön a legkisebb.
Az elmúlt évtizedekben nem változott a legkisebb - 1000 fő alatti - településeken lakók aránya, csökkent - elsősorban a főváros népességvesztesége miatt - a legnagyobb településeken lakóké, a kis- és közepes nagyságú (2 és 50 ezer lakos közötti) községekben és városokban a népesség valamivel nagyobb hányada élt 2001 elején, mint tíz évvel azelőtt.
A települések számának és népességének megoszlása
( %)
|
Népességnagyság-csoport, fő |
Település |
Népesség |
Település |
Népesség |
|
|
1991. január 1. |
2001. február 1. |
||||
|
- |
499 |
31,4 |
2,6 |
32,5 |
2,7 |
|
500 - |
999 |
23,1 |
5,0 |
21,9 |
4,9 |
|
1 000 - |
1 999 |
21,1 |
9,0 |
20,9 |
9,2 |
|
2 000 - |
4 999 |
15,6 |
13,7 |
15,9 |
14,8 |
|
5 000 - |
9 999 |
4,2 |
8,6 |
4,3 |
9,1 |
|
10 000 - |
49 999 |
3,9 |
22,4 |
3,9 |
22,6 |
|
50 000 - |
99 999 |
0,4 |
7,6 |
0,4 |
7,6 |
|
100 000 - |
300 000 |
0,3 |
11,8 |
0,3 |
11,7 |
|
Budapest |
0,0 |
19,4 |
0,0 |
17,4 |
|
|
|
Összesen |
100,0 |
100,0 |
100,0 |
100,0 |
Népességszám, népességstruktúra
A népesség száma 2001 februárjában 10,2 millió fő volt, mintegy 1,7%-kal kevesebb, mint 1990-ben. Az 1989 óta eltelt tizenkét év során a Magyarországra történő ki- és bevándorlások egyenlege - hasonlóan a legtöbb nyugat-európai országhoz - pozitív, ami a népesség számát csaknem 200 ezer fővel gyarapította, mérsékelve a természetes fogyást. A népesség tényleges lélekszáma az Európai Unió valamennyi országában nőtt. A 12 tagjelölt ország közül mindössze ötben regisztráltak növekedést, a többi ország lakossága - hasonlóan a magyarországihoz - ténylegesen csökkent.
Az egy km˛-re jutó népesség száma az 1990. évi 111,5 főről 109,6 főre csökkent. A legsűrűbben lakott régió a közép-magyarországi, amelyben Budapest a meghatározó. A népsűrűség Dél-Dunántúlon és a Dél-Alföldön a legkisebb.
Ezer férfira az 1990. évi 1081-el szemben 2001-ben 1102 nő jutott, ami elsősorban a férfiak magasabb halandóságának tulajdonítható. A nőtöbblet meghaladja a második világháború utáni évek magas értékeit. A nemek aránya Közép-Magyarországon volt a legkedvezőtlenebb, ahol ezer férfira 1140 nő jutott, míg a Közép-Dunántúlon 1055.
Folytatódott a népesség öregedése. A gyermekkorúak aránya az 1990. évi 21%-ról 17%-ra csökkent, miközben a 65 éves és idősebbeké 13%-ról 15%-ra nőtt. Az időszak alatt a népesség korösszetétele úgy változott, hogy a 35-39 évesek száma csökkent leginkább, akik a hatvanas évek demográfiai hullámvölgyének idején születettek. Létszámuk egynegyeddel kisebb, mint 1990-ben volt a megfelelő korúaké. Az ötvenes évek elejének "Ratkó-gyermekei" 2001-ben érték el a 45-50 éves kort, mellyel jelentősen növelték az idősebb felnőttek számát. Az ő gyermekeik jelenleg zömmel 20-29 évesek, ahol ismételten számottevő a gyarapodás. A születések számának tartós csökkenése következtében a 20 évesnél fiatalabbak valamennyi korcsoportjában csökkent a népesség száma.
A lakosság átlagos életkora tovább emelkedett. A férfiak és a nők közötti különbség nőtt, és 2001-ben csaknem 4 évvel magasabb volt a nők átlagos életkora, mint a férfiaké.
Az átlagos életkor nemek szerint
(év)
|
Nem |
1980. január 1. |
1990. január 1. |
2001. február 1. |
|
Férfi |
34,6 |
35,5 |
37,1 |
|
Nő |
37,7 |
39,0 |
40,9 |
|
Összesen |
36,2 |
37,3 |
39,1 |
2001-ben a lakosság háromnegyede tartozott egyházhoz, felekezethez, vallási közösséghez, 14%-a felekezeten kívüli volt, és további 10% nem válaszolt a felekezetről feltett kérdésre. A valláshoz tartozók többsége a négy történelmi egyházat követi. Az életkor előrehaladtával nőtt a vallásosság.
A kilencvenes években a házasságkötések visszaesésével a házasságban élők aránya csökkent, és a korábbiaknál jobban nőtt a nőtlenek, a hajadonok, az elváltak hányada. Különösen a harminc éven aluliak körében esett vissza a házasok aránya: 1990-ben a 25-29 éves férfiaknak közel kétharmada, a nők több mint háromnegyede volt házas, 2001-ben ugyanebben a korcsoportban a férfiak alig több mint egyharmada, a nőknek valamivel több mint a fele. Az elváltak aránya azonban mindkét nemnél emelkedett, ami azzal függött össze, hogy noha a kilencvenes évtizedben - az utolsó két évet leszámítva - a válások száma kismértékben csökkent, de az újraházasodásoké is visszaesett. Az özvegy nők arányának növekedése a középkorú férfiak magasabb halandóságából adódott.
A 15 éves és idősebb népesség családi állapot szerinti megoszlása
(%)
|
Családi állapot |
1980. január 1. |
1990. január 1. |
2001. február 1. |
|
Nőtlen, hajadon |
17,7 |
20,3 |
27,2 |
|
Házas |
67,4 |
61,2 |
52,3 |
|
Özvegy |
10,2 |
11,2 |
11,6 |
|
Elvált |
4,7 |
7,4 |
8,9 |
|
Összesen |
100,0 |
100,0 |
100,0 |
Az elváltak aránya hasonlóan magas, mint Finnországban, Csehországban, az Egyesült Államokban, valamint Svédországban; a nőtleneké és a hajadonoké az alacsonyabb arányszámú országokhoz sorolható. Az özvegyek magyarországi aránya - a sajátos halandósági viszonyok miatt - nemzetközi összehasonlításban a legmagasabbak közé tartozik.
2001 februárjában a népesség közel 98%-a magán-, a többi része ún. intézeti háztartásokban (kollégiumban, idősek szociális otthonában, laktanyában stb.) élt. A magánháztartások száma 3,8 millió volt, a háztartások számának korábbi növekedését csökkenés váltotta fel. A háztartások 26%-a egyszemélyes, számuk - az előző évtizedek növekedési üteméhez képest - lassabban nőtt. Ilyen háztartásban élt 982 ezer ember, a népesség csaknem egytizede. A háztartások összetétele az időszak alatt alig változott.
A családot magukba foglaló háztartások arányának csökkenése megállt. A háztartások 94%-a egy családból vagy egyetlen személyből áll, egyre ritkább a többgenerációs együttélés. A háztartásnagyság ugyanakkora, mint tizenegy éve.
Száz háztartásra jutó háztartástagok száma a háztartások összetétele szerint
|
Háztartási összetétel |
1980 |
1990 |
2001 |
|||||||||||||
|
Egy családból álló háztartás |
314 |
309 |
308 |
|||||||||||||
|
házaspár és élettársi kapcsolat együtt |
321 |
317 |
317 |
|||||||||||||
|
egy szülő gyermekkel |
261 |
262 |
258 |
|||||||||||||
|
Két családból álló háztartás |
538 |
531 |
536 |
|||||||||||||
|
Három vagy több családból álló háztartás |
824 |
851 |
844 |
|||||||||||||
|
Családháztartás együtt |
327 |
317 |
319 |
|||||||||||||
|
Nem családháztartás |
117 |
116 |
112 |
|||||||||||||
|
Összesen |
279 |
260 |
260 |
|||||||||||||
A vérségi vagy élettársi kapcsolaton alapuló családok száma 2,9 millió, számuk 1980 óta enyhén csökken. A családok mintegy 84%-a épült párkapcsolatra, közöttük az elmúlt időszakban nőtt az élettársi kapcsolatok aránya: az 1990. évi 5-ről 11%-ra. A családok kétharmadában élt gyermek. 1990 és 2001 között a száz családra jutó összes gyermekszám csak a házaspároknál nőtt, a 15 éves és fiatalabb gyermekeké az élettársi kapcsolatok kivételével mindenütt csökkent.
A párkapcsolatok gyakori felbomlásából adódóan a gyermeküket egyedül nevelők aránya, akik döntő többsége nő, kissé tovább emelkedett, és meghaladta a 16%-ot.
Népesedési folyamatok, migráció
A kilencvenes évek elején erősödtek azok a kedvezőtlen népesedési folyamatok, amelyek korábban is jellemezték a magyar társadalmat. Folytatódott a születések számának hullámzásokkal tarkított, de alapvetően csökkenő irányzata, visszaesett a házasodási kedv, emelkedett a halálozások száma, gyorsult a népességcsökkenés üteme.
Az évtized második felére valamelyest mérséklődtek a kedvezőtlen irányzatok. Az ezredforduló évében megállt a szülésszám csökkenése, javultak a halandósági viszonyok. A 2001. évi népmozgalmi adatokban javuló és kevésbé biztató folyamatok egyaránt megfigyelhetők. Folytatódott a halálozások számának csökkenése, ami tovább mérsékelte a népességfogyás ütemét. A csecsemőhalálozás az eddig mért legalacsonyabb szintjét érte el és a terhességmegszakítások száma tovább csökkent. Ugyanakkor a házassági és a születési mozgalomban észlelt 2000. évi javulás 2001-ben megtorpant, a házasságkötések száma jelentősen, a születéseké kismértékben csökkent.
A születésszámot napjainkban is jelentősen befolyásoló házasságkötések száma a nyolcvanas években 30%-kal, a kilencvenes évtizedben 43%-kal csökkent, majd átmeneti emelkedés után 2001-ben az 1998. évi mélypontra esett vissza. Ezer lakosra 2001-ben 4,4 házasságkötés jutott. Ez az arány 1989-ben 6,4 ezrelék volt. A boldogító igent kimondó párok száma a tizenkét évvel azelőttinek kétharmad része. A házasságra lépők kora emelkedik. Egy év alatt, 2001-ben több mint 20%-kal csökkent a 25 év alatti nők és férfiak házasságkötési arányszáma, jelentősen hozzájárulva ezzel a házasságkötések 2001. évi visszaeséséhez. A kilencvenes évek elejétől a 25 évesnél fiatalabb nők körében csaknem negyedére, a férfiakéban ötödére csökkent a házasságkötési hajlandóság. A harmincasok, az érettebb korosztály házasságkötéseinek gyakoribbá válása nem ellensúlyozta a fiatalabbak elmaradó házasságkötéseit. Az először házasságra lépő menyasszonyok átlagos életkora az 1990. évi 22 évről egy évtized alatt 25 évre, a vőlegényeké 24-ről 27 évre emelkedett. A nők leggyakrabban 25-29 éves koruk között kötnek házasságot, a férfiak 30-34 évesen.
Az együttélési szokások változását jelzi, hogy a párok ritkábban és később házasodnak, és egyre inkább polgárjogot nyer - számos európai országhoz hasonlóan - az élettársi kapcsolat. E változások a fiataloknál a legszembetűnőbbek. Körükben a legalacsonyabb a házasságban élők, és legmagasabb az élettársi együttélést választók aránya.
A megszűnő házasságok egyharmada válással, kétharmada özvegyüléssel ér véget. 2001-ben 78 ezer házasság szűnt meg ilyen okokból. A válások száma a nyolcvanas évek második felében évi csaknem 30 ezer bontóperi ítélettel tetőzött, a kilencvenes években - amikor kevesebb házasságot kötöttek - alacsonyabb szinten ingadozott. Az ezer lakosra jutó válások száma 2,5, 1989-hez képest alig változott. A fiatal házasok válási gyakorisága az elmúlt néhány évben csökkent, és egyre gyakoribb a válás a harmincas és negyvenes éveikben járó házasfelek között. A házastársak 20-24 évesen válnak a leggyakrabban, és a legkritikusabb a házasság 3. 4. és 5. éve.
Az ezer lakosra jutó élveszületések száma 2001-ben 9,7 volt, lényegében azonos az egy évvel korábbival, és 0,3 ezrelékponttal magasabb, mint az időszak születési mélypontján, 1999-ben. Az élveszületések aránya legmagasabb az évtized elején volt (11-12,3 ezrelék), majd a kilencvenes évek második felétől 10 ezrelék alá süllyedt. Az arány 2000-ben az Európai Unió tagországai közül Németországban, Ausztriában, Olaszországban, valamint a tagjelölt országok közül nyolcban volt alacsonyabb a magyarországinál. A házasságkötésekhez hasonlóan a gyermekszülés is későbbi életkorban, a 25-29 éves anyáknál volt a leggyakoribb. A idősebb (30-39 éves) nők emelkedő szülési hajlandósága - amely az élveszületések 25%-át biztosította - nem pótolta a fiatalabbak (20-24 évesek) termékenységének kevesebb mint felére csökkenését. A termékenység korábbi nagymértékű csökkenése a nyolcvanas-kilencvenes években lassult.
A házasságon kívüli élveszületések aránya gyorsuló ütemben nőtt. 1980-ban az újszülöttek 7%-a, 1990-ben 13%-a, 2001-ben 30%-a látta meg a napvilágot házasságon kívül. Az arány hasonló az osztrákhoz, az írországihoz, valamint az oroszországihoz, de jóval kisebb a francia, svéd, norvég, angol mutatónál.
Ezer szülőképes korú nőre 2001-ben 39 élveszületés jutott. A 2001. évi termékenységi szint mellett 100 nő mindössze 132 gyermeket hozna világra élete folyamán. Ez valamivel kevesebb, mint a 2000. évi, de még mindig több mint az 1999. évi mélypont idején, amikor a teljes termékenységi arányszám 129 gyermek volt 100 nőre számítva. Mindegyik érték messze elmarad az egyszerű reprodukciós szinttől. Az ilyen termékenységi szint mellett felnövekvő gyermekgenerációk létszáma 36-37%-kal marad el az anyai nemzedékek számától.
A születésszám mérsékelt csökkenése mellett folytatódott a művi terhesség-megszakítások számának visszaesése. 2001-ben 56 ezer művi terhességmegszakítást végeztek, kevesebbet mint egy évvel azelőtt. A száz élveszületésre jutó művi vetélések száma az 1989. évi 73-mal szemben 2001-ben 58 volt. Az abortuszgyakoriság csökkenése a káros következményeknek leginkább kitett tizenévesek körében az átlagosnál nagyobb, az elmúlt két évben 20%-os volt.
Az 1993. évi több mint 150 ezer halálozás hosszú évtizedek negatív rekordja, míg az elmúlt évi 132 ezer az utóbbi évtizedben a legalacsonyabb. 2001-ben 3600-zal haltak meg kevesebben, mint egy évvel korábban. Ezer lakosra 1993-ban 14,6, 2001-ben 13,2 haláleset jutott. Ez az EU-tagjelölt országok sorában Bulgária, Lettország és Észtország után a legmagasabb. A középkorú férfiak halandósága magasabb mint a nőké. Ezt kismértékben módosította az, hogy az elmúlt néhány évben a javulás a férfiaknál - főként a középkorú férfiaknál - nagyobb volt, mint a nőknél.
A csecsemőhalandóság jelentősen javult. Ezer élveszületettből 1989-ben 15,7, 2001-ben 8,2 halt meg egy éves kora előtt. Ezen belül az utolsó évben a mutató értéke a leánygyermek esetében 7,3, a fiúknál 8,6. A magyarországi csecsemőhalandóság a javulás ellenére jelenleg magasabb, mint a közép- és nyugat-európai országok többségében.
A halandóság emelkedése, majd javulása tükröződött a várható élettartam alakulásában. A férfiak születéskor várható átlagos élettartama az 1966-os csúcs (68 év) után csökkenni kezdett, ami a kilecvenes évek első felében is folytatódott, és 1993-ban 65 évre esett vissza, azóta emelkedik, 2000-ben 67 év volt. A nők születéskor várható élettartama szerény mértékben ugyan, de szinte folyamatosan nőtt, 2000-ben elérte a 76 évet. A fejlett európai és észak-amerikai országokban a hetvenes évektől folyamatos a javulás. A hetvenes évek elején Ausztriában a férfiak várható élettartama mindössze 2,5 hónappal, a nőké 1,3 évvel haladta meg a hazait. A XX. század végén az előny a férfiaknál közel 9 év, a nőknél csaknem 6 év volt.
Magasabb kor elérése után a további élet esélyei jobbak, mint a születéskori kilátások. A 2000-ben született férfiak 67 év megélésére számíthattak. Ugyanebben az évben az 50 évesek még várható további élettartama 22 év volt. A nők megfelelő adatai: 76 év (újszülöttek) és 28 év (50 évesek).
A születések és halálozások egyenlegeként kialakuló természetes fogyás ingadozásokat mutatott az elmúlt tizenkét évben. A népesség számának csökkenése az 1990-es évek közepétől gyorsult, 1999-ben érte el maximumát, amikor a halálozások száma 48 ezer fővel haladta meg a születésekét. 2000-ben 38 ezer, 2001-ben 35 ezer fő volt a természetes fogyás mértéke.
A halálozások száma az ország valamennyi régiójában meghaladta a születésekét. A természetes fogyás a dél-alföldi és nyugat-dunántúli régiókban volt a legjelentősebb, és az Észak-Alföldön a legkisebb. Míg a dél-alföldi régióban főleg a magas halandóság, a Nyugat-Dunántúlon az alacsony termékenység és népesség elöregedése miatti többlethalálozás eredményezte a gyors természetes fogyást. Az észak-alföldi régióban az országos átlagnál magasabb termékenység, és a viszonylag fiatal korösszetételű lakosság alacsonyabb halálozása mérsékli a népességcsökkenést. Az Európai Unió tagországainak túlnyomó részében több ember születik, mint amennyi meghal, de Németországban és Svédországban csak a pozitív vándorlási egyenleg biztosította a népességszám növekedését. A tagjelölt országok között 2001-ben Ciprus, Málta, Lengyelország és Szlovénia népessége a természetes népmozgalomból adódóan gyarapodott az elmúlt évben, a többi nyolc országé - a magyarországihoz hasonlóan - fogyott.
A népesség országhatárokat átlépő mozgása lényegesen módosítja a népesség természetes népesedésifolyamatokból adódó változásait. A kilencvenes évek elejétől a politikai változások és háborúk következtében a nemzetközi vándorlás mérete és jellege is megváltozott. Az ország migrációs szempontból részben tranzit-, részben célországgá vált. A bevándorlók többsége, közel kétharmada magyar nemzetiségű. Arányuk 1990-ben volt a legmagasabb, majd mérséklődött és 1992-től számuk stabilizálódott. Az érvényes engedéllyel huzamosan tartózkodó külföldiek száma is folyamatosan emelkedett, és 2001-ben 110 ezer fő volt, akik főként szomszédos országokból érkeztek. A román állampolgárságúak - meghatározó részben magyar nemzetiségűek - mindvégig a legjelentősebb bevándorló népességet alkották, arányuk 30 és 40% körüli volt. A kilencvenes évek elején (1993-1994), a délszláv háború idején ugrásszerűen megnőtt - 25% fölé - a volt Jugoszláviából bevándorlók aránya, majd visszaesett 10% körüli szintre. A volt Szovjetunióból - 1992 után döntően Ukrajnából - beáramlók aránya folyamatosan nőtt. A negyedik legjelentősebb migráns csoport a kínai, érkezésük - a szabályozások kínálta lehetőségek függvényében - hullámzó. A magyar állampolgárság iránt a legnagyobb érdeklődést a szomszédos országok magyar nemzetiségű állampolgárai mutatják. Az új magyar állampolgárok között minden évben a volt román állampolgárok aránya a legnagyobb, őket a volt Jugoszláviából, majd az Ukrajnából érkezettek követik. Jelenleg az új magyar állampolgárok 42%-a Közép-Magyarországon, 21%-a Dél-Alföldön és 13%-a Észak-Alföldön él. A bevándorlók főként a fővárosban és a nagyvárosokban telepedtek le. Többségük 25-49 éves, arányuk a férfiak között 56%, a nőknél 54%.
A belföldi lakóhely-változtatás mértéke a kilencvenes évek közepének visszaesése után - kisebb ingadozásoktól eltekintve - lassan emelkedett. 1994-től a belföldi vándorlás egyenlege a községek nyereségével zárult. Az országon belüli vándorlás jellemzői közé tartozik a Budapestről történő elvándorlás, főleg az agglomeráció településeire. Nagyrészt ezzel magyarázható Pest megye jelentős vándorlási többlete. A legnagyobb pozitív vándorlási egyenlegű régióvá a Közép-Dunántúl vált, melyen belül Fejér megye a fő vándorlási célterület. A kibocsátó régiók közül továbbra is Észak-Alföldön és Észak-Magyarországon mérhető a legszámottevőbb vándorlási hiány. A kilencvenes évek közepétől a nyugat-magyarországi, gazdaságilag gyorsabban fejlődő városok lakosságszáma emelkedett. A megyék közül továbbra is Pest és Fejér megye rendelkezik vándorlási többlettel.
A teljes foglalkoztatottság évtizedei után a kilencvenes évek elejére a munkaerőpiac teljesen átrendeződött. A foglalkoztatottak száma nagymértékben csökkent, újra megjelent és nagyra nőtt a munkanélküliség, valamint emelkedett mind az inaktív keresők, mind az eltartottak száma. Átalakult a vállalati szerkezet; a kis- és közepes létszámú szervezetek száma megnőtt, az állami tulajdonforma túlsúlya megszűnt.
A foglalkoztatottak számának csökkenése már a piacgazdaságra való áttérés időszakát megelőzően elkezdődött, a nyolcvanas éveket a túlfoglalkoztatottság mérséklődése jellemezte. A kilencvenes évek elején a foglalkoztatottság színvonalára legjelentősebben az átalakulást kísérő munkahelymegszűnések és tömeges elbocsátások hatottak.
1989 és 1993 között hozzávetőlegesen 1,3 millióan vesztették el munkahelyüket. Ezt követően a foglalkoztatottak számának csökkenése fokozatosan mérséklődött, majd rövid stagnálás után a foglalkoztatottság növekedni kezdett. 2001-ben a foglalkoztatottak száma érdemben nem változott; 3 millió 860 ezer fő volt. Ez a létszám közel 6%-kal maradt el az 1992. évitől - mely a korszerűsített foglalkoztatási statisztika, a munkaerő-felmérés első éve - és mintegy 20-25%-kal alacsonyabb volt, mint az előző évtized elején. Az 1996-1997-es mélypont óta a foglalkoztatottak száma 6%-kal emelkedett. Az 1998 óta tartó emelkedés elsősorban a nők munkaerőpiacra lépéséből származik. Annak ellenére, hogy a négy év alatti növekmény 60%-át a nők adták, a foglalkoztatottak többsége (55%-a) változatlanul férfi.
Az 54 évnél idősebb nők és az 59 évnél idősebb férfiak az átlagosnál is nagyobb arányban szorultak ki a munkaerőpiacról. A kilencvenes évtized első 2-3 évében nagyságrendileg csökkent, az utóbbi években viszont ismét emelkedett a munkavállalási korhatárnál idősebb foglalkoztatottak létszáma. Az évtized elején feleslegessé váló nyugdíjkorhatár közelében lévő munkaerő jelentős részét a nyugdíjrendszer fogadta be. A kilencvenes évek első felében sokan éltek az alacsonyabb, de biztos jövedelmet biztosító korengedményes és rokkantnyugdíjazás lehetőségével. Jövedelemkiegészítés céljából (a 2000-ben tartott általános mezőgazdasági összeírás szerint) 760 ezer nyugdíjas - közülük 200 ezren még nem töltötték be a nyugdíjkorhatárt - végzett valamennyi mezőgazdasági tevékenységet, és közülük minden harmadik piacra termelt.
Az 1990-ben még 60% feletti - a 15-74 éves korcsoportra számított - foglalkoztatási ráta 1992-re 53%-ra mérséklődött. Ez az arány az 1996-1997. évi mélypontig 47%-ra süllyedt, innen 2001-re 50%-ra emelkedett. A hazai foglalkoztatottság szintje hasonló a legtöbb CEFTA-országéhoz, de elmarad az uniós országokétól. A ráta alacsonyabb szinten maradásában több tényező is szerepet játszik. A tényleges munkaerő-piaci kínálatot mérsékli az iskolarendszerből való kilépés kitolódása és az inaktív keresők - köztük a gyermekgondozáson lévők - magas száma. Emellett hazánkban az atipikus foglalkoztatási formák nem terjedtek el; a munkavállalók többsége (95%-a) teljes munkaidőben dolgozik. A fejlettebb országokban a részmunkaidős foglalkoztatottság gyakoribb. Az Európai Unió átlagában 18%, ezen belül a nők körében 33%.
A három gazdasági szektor (mezőgazdaság, ipar-építőipar, szolgáltatások) arányváltozása az elmúlt évtizedben Magyarországon gyorsult. A változás döntően az évtized első felében úgy következett be, hogy a mezőgazdaságban, valamint az ipar-építőipar területén foglalkoztatottak száma gyorsabban csökkent, mint a szolgáltatási ágakban dolgozóké. A kialakult arányok a fejlettebb országok foglalkozási struktúrájához közelítenek.
Magyarországon a mezőgazdaság foglalkoztatási súlya 1992-ben még 11% volt, 2001-ben pedig mindössze 6%-ot tett ki az itt dolgozók aránya. A hazai mezőgazdasági létszám aránya napjainkban is magasnak számít Nyugat-Európához képest. A gazdaságilag legfejlettebb országok zömében 2001-ben a mezőgazdaság már kevesebb, mint 2-3%-nyi keresőt foglalkoztatott, az EU 4,3%-os átlagát elsősorban néhány ország magas arányszáma tartotta fenn.
Az ipari szektorban foglalkoztatottak aránya a hetvenes évektől kezdődően folyamatosan csökkent. 1995-1996 óta ismételten nő, elsősorban a beruházásokkal teremtett új munkahelyek eredményeként. 2001-ben az iparban és az építőiparban foglalkoztatottak aránya meghaladta a 34%-ot, számuk 1,3 millió fő volt.
A szolgáltatási szektorban 1992-ben a foglalkoztatottak 54%-a, 2001-ben pedig közel 60%-a dolgozott. A növekedés elsősorban az ingatlanügyletek nemzetgazdasági ágat, a vendéglátást, a kereskedelmet és az időszak elején a pénzügyet jellemezte, az oktatásban és az egészségügyben foglalkoztatottak aránya alig változott. A legfejlettebb országokban a szolgáltatási szektor súlya 70% körüli. Mindenekelőtt a kereskedelemben és a vendéglátásban dolgoznak többen, mint nálunk.
A foglalkoztatás jellege szerint ma a fejlett világban az alkalmazotti státus a legáltalánosabb. A 2000. évi EU-átlag az alkalmazottak majdnem 84%-os arányát mutatja. Magyarországon is az alkalmazotti munkaviszony a leginkább elfogadott forma. A rendszerváltás óta az alkalmazottak aránya folyamatosan növekszik. 1992-ben az összes foglalkoztatott közel 80%-a volt alkalmazott, 2001-ben 86%-ra emelkedett az arányuk.
A rendszerváltás éveiben az ipari szövetkezetek társas vállalkozásokká alakulásával, valamint a mezőgazdasági szövetkezeti forma zsugorodásával párhuzamosan csökkent a szövetkezeti tagok száma és aránya. Az 1992. évi 225 ezer főt kitevő szövetkezeti tagság 2001-re 31 ezerre csökkent, a foglalkoztatottakon belüli arányuk pedig 6%-ról 1% alá esett.
A vállalkozók száma - a nyolcvanas években megkezdődött óvatos, majd 1989-től évi százezres növekedés után - a kilencvenes évek közepétől már alig változik; 500 ezer körül ingadozik. Csupán a mindenkori jogszabályváltozások függvényében következnek be évről évre kisebb hullámzások. Az egyéni és társas vállalkozók többsége (70%-a) férfi.
A kilencvenes években a szellemi munkát végzők arányának lassú, de jól érzékelhető növekedése volt tapasztalható. 2001-ben már 38%-ot tett ki a szellemi foglalkozásúak aránya. Az utóbbi években az új munkahelyek felét a szellemi foglalkozások adták, mégpedig elsősorban a felsőfokú végzettséget igénylő és a vezetői munkakörökben. Az egyszerűbb irodai és ügyviteli munkakörökben a létszám alig változik. A szellemi foglalkozásokban a nők aránya több mint 60%. A fizikai foglalkozási főcsoportok többségében csökkent a foglalkoztatottak létszáma.
A kilencvenes évek első felében a munkaerőpiac szűkülése az egész országot sújtotta, azonban az ország nyugati és keleti részében a foglalkoztatási helyzet már a folyamat elején is jelentős eltéréseket mutatott. 1992-ben a foglalkoztatottak aránya Közép-Magyarországon volt a legmagasabb (56,7%), és a Nyugat-Dunántúlon is jelentősen meghaladta az országos átlagot, a legalacsonyabb az észak-magyarországi és az észak-alföldi területeken volt (47-48%). 1997-ig a foglalkoztatás szintje minden régióban csökkent. A területi különbségek nőttek, 1992 és 1998 között a legalacsonyabb és a legmagasabb foglalkoztatási rátájú régió közötti eltérés 9 százalékpontról közel 14 százalékpontra emelkedett. Az évtized vége felé általánosságban javuló munkaerő-piaci helyzet ellenére a területi különbségek érdemben nem változtak.
A teljes foglalkoztatottság idején az állományban lévők egy részét a munkaadók nem vagy csak nagyon korlátozottan használták ki, ezt a korabeli szakirodalom "kapun belüli munkanélküliségnek" nevezte. A nyílt munkanélküliség a nyolcvanas évek végén jelent meg újra. A kilencvenes évek elejét a munkanélküliség gyors terjedése jellemezte.
A munkanélküliek száma 1993-ban volt a legmagasabb, 519 ezer, azóta folyamatosan mérséklődik. 2001-ig az álláskeresők száma az eddig mért legmagasabb érték kevesebb mint felére, a munkanélküliségi ráta 11,9-ről 5,7%-ra csökkent. Ennek ellenére még mindig magas az aktívan munkát kereső, dolgozni kívánók száma: 2001-ben 233 ezer fő. Ebből 143 ezer volt a férfi és 90 ezer a nő. A 25-29 éves, valamint az 55 év feletti korcsoport kivételével minden korcsoportban csökkent a munkanélküliek száma. Nemek és korcsoportok szerint - a kisebb-nagyobb évenkénti ingadozás ellenére - eléggé tartósak az évekkel ezelőtt kialakult arányok. A munkanélküliek mintegy háromötöde férfi, és 90%-a 20 és 54 év közötti.
A munkanélküliek kevésbé iskolázottak, mint a foglalkoztatottak. A munkanélküliek 35%-a legfeljebb az általános iskola 8 osztályát végezte el, 36%-a szakmunkás végzettségű. A munkanélküliek körében a szakképzettek magas aránya a szakképzettség és a munkaerő-kereslet jelentős különbségeire utal.
A munkanélküliség hossza és ezzel összefüggésben a tartósan munka nélkül lévők aránya 1992 és 1996 között jelentősen emelkedett, a következő években stagnált, majd lassan csökkent. 2001-ben a munkanélküliség átlagos időtartama 16,1 hónap volt, közel három hónappal rövidebb, mint 1997 végén, de 10 hónappal több, mint 1992 IV. negyedévében. 1992-ben minden ötödik munkanélküli, 1996-ban pedig az állástalanok több mint fele egy éve vagy régebben keresett állást. 2001-ben a munkanélküliek 47%-a legalább egy, közülük 22% legalább 2 éve nem talált munkát. A tartósan munkanélküliek aránya nagyobb a férfiak között, és a fiatalok korcsoportjában is viszonylag nagy arányban vannak jelen.
A nyugat-dunántúli és a közép-magyarországi régiók helyzete munkanélküliség szempontjából is kedvezőbb, mint Észak-Magyarországé vagy az Észak-Alföldé. A hátrányosabb helyzetű régiókban megközelítőleg kétszer akkora a munkanélküliségi ráta, mint az előnyösebb helyzetűekben. A legnagyobb munkanélküliség idején a depressziós kistérségekben előfordult 20-40%-os ráta is. 1993 óta minden régióban mérséklődött a munkanélküliek gazdaságilag aktív népességen belüli aránya, leginkább a Közép-Dunántúlon, legkevésbé a másik két dunántúli régióban.
Magyarország munkanélküliségi rátája kedvezőbb, mint az Európai Unió átlaga (2001-ben 7,6%), de magasabb, mint Japán vagy az Egyesült Államok megfelelő mutatója (4,8, illetve 5,0%). A kilencvenes évek közepétől a csatlakozni kívánó közép-európai országokban - hazánktól és Szlovéniától eltekintve - a munkanélküliség erősödött. Lengyelországban a munkanélküliségi ráta 2001-ben 18,2%-ra, Szlovákiában 19,2%-ra emelkedett. Csehországban a munkanélküliek aránya 2001-ben 8,1%-ra mérséklődött, de még ez is majdnem kétszerese az 1995-ben mértnek.
A 15-74 évesek aktivitási aránya a kilencvenes évek elejétől 1997-ig megközelítőleg 10 százalékponttal, 51,2%-ra csökkent. 1990 és 1993 között a foglalkoztatottak számának jelentős mérséklődése egyrészt a munkanélküliség növekedésében, másrészt az inaktív rétegek létszámbővülésében jelentkezett. Az időszakban a gazdasági aktivitás úgy csökkent, hogy a foglalkoztatottság visszaesése meghaladta a munkanélküliség növekedését. Ezt követően a munkanélküliség nem emelkedett tovább, de a foglalkoztatottság mérséklődése folytatódott; a foglalkoztatottság és a munkanélküliség csökkenése egyszerre mérsékelte a gazdasági aktivitást. 1998-tól 2000-ig az aktivitási ráta nőtt; a foglalkoztatottság bővülése nagyobb volt, mint a munkanélküliség csökkenése. 2001-ben a munkanélküliség még mindig mérséklődött, de a foglalkoztatottság lényegesen nem változott; a gazdasági aktivitás szintje nem emelkedett tovább.
A foglalkoztatottság és a munkanélküliség nagysága attól is függ, hogy ténylegesen mennyibe kerül a munkáltatóknak egy munkavállaló alkalmazása. A munkaerőköltség fő összetevői: a kereset, a kötelező adók és járulékok, valamint az egyéb költségelemek. Ez utóbbi juttatások közé tartoznak a munkáltatók által vállalt többletterhek (például étkezési hozzájárulás), illetve bizonyos körülmények között felmerülő kötelező kifizetések (munkáltató által fizetendő táppénz, végkielégítés).
2000-ben a versenyszféra legalább 20 főt foglalkoztató gazdálkodói havonta átlagosan 157 ezer forintot költöttek egy teljes munkaidőben foglalkoztatottra. Az összeg a pénzügyi tevékenységben volt a legmagasabb, 300 ezer forint és a szálláshely-szolgáltatás, vendéglátásban a legalacsonyabb, 116 ezer forint. A differenciáltan növekvő alkalmazási költségek a gazdasági ágak munkaerőköltség szerinti sorrendjét némileg átrendezték, a gazdasági ágak közötti különbségek azonban nem változtak lényegesen. Ami a nemzetközi tendenciákat illeti, az Európai Unióban is a pénzügyi tevékenységben a legdrágább a munkaerő, és hazánkhoz hasonlóan a villamosenergia-ipar és a bányászat foglalja el a második, illetve harmadik helyet a munkaerőköltség nagysága szerinti rangsorban. A feldolgozóiparban ugyanakkor az uniós országokban - a többi gazdasági ághoz viszonyítva - magasabbak a munkaerő alkalmazási költségei, mint Magyarországon, ahol az ingatlanügyletek és az építőipar is magasabb alkalmazási költségekkel számolhat, mint a feldolgozóipar.
A munkaerőköltség forintban kifejezett nagysága nyolc év alatt - 1992-től 2000-ig - összesen 4-szeresére, évente átlagosan 19%-kal emelkedett. A fogyasztói árak változását kiszűrve az évenkénti növekedés 0,6%-os volt. Ennél kisebb mértékű növekedés jellemezte a bányászatot, a szálláshely-szolgáltatás, vendéglátást, az ingatlanügyletek, gazdasági szolgáltatást és a kereskedelmet. A pénzügyi tevékenységben, a szállítás, raktározás, posta és távközlésben és a villamosenergia-iparban a reál-munkaerőköltség évenkénti emelkedése meghaladta az 1%-ot. A munkaerő egyben termelési tényező is, így a munkaerőköltség termelőiár-indexszel is deflálható. A munkaerő költségének az emelkedése erőteljesebb volt, mint a többi termelési tényezőé, így a termelőiár-index alapján számolva a bányászatban, a feldolgozóiparban, a villamosenergia-iparban és az építőiparban 3-4% körüli évi átlagos reálérték-emelkedés volt megfigyelhető. A feldolgozóiparon belül elsősorban a gépiparban nőtt dinamikusan a munkaerőköltség reálértéke, ahol mind a termelés növekedése, mind a munkatermelékenység emelkedése kiemelkedő volt.
2000-ben a munkaerőköltség 63%-át a keresetek, közel 28%-át a kötelező járulékok tették ki. Az egyéb költségek közé különféle - étkezési, lakhatási, közlekedési - költségtérítésel, segélyek, végkielégítés stb. tartoznak. 1996-hoz képest a keresetek aránya az összes költségen belül emelkedett, miközben a kötelező járulékoké csaknem 2, az egyéb elemeké pedig 4 százalékponttal csökkent. Ezek a változások közelítették a hazai arányokat a nyugat-európaiakhoz.
A lakosság reáljövedelme és fogyasztása a kilencvenes években késéssel követte a reálgazdasági folyamatokat. Az életszínvonal-csökkenés a kilencvenes évek utolsó harmadára megállt, és megindult a növekedés. Az egy lakosra jutó reáljövedelem színvonala 2001-ben elérte, a fogyasztásé megközelítette az 1989. évit.
A megélhetési források a társadalmi és gazdasági folyamatokkal összhangban változtak, azonban a jövedelmek meghatározó része - napjainkban mintegy fele - továbbra is folyamatos munkavégzésből: az alkalmazásban állók munkabéréből, a vállalkozók hasznából, a kistermelők termékértékesítési bevételeiből származik. Viszonylag kicsi, de növekvő arányú az egyéb jövedelmek között a kamatok, járadékok, árfolyamnyereség, külföldről származó jövedelmek stb. szerepe. A nyugdíj a jövedelem egyre nagyobb hányada. A társadalom - a költségvetésen vagy a társadalombiztosításon keresztül - továbbra is kiegészítő jövedelemmel segíti a gyermeknevelést, a munkanélkülieket és a szociálisan rászorulókat. A pénzbeni társadalmi jövedelmek mellett alapvető szükségleteket elégítenek ki a természetbeni - főként egészségügyi és oktatási szolgáltatásokban megtestesülő - társadalmi juttatások. A pénzbeni és természetbeni társadalmi jövedelmek az összjövedelem harmadrészét adják. Arányuk a bruttó hazai termékből csökken, és jelenleg - az európai tendenciákkal egybevágóan - alacsonyabb, mint az évtized első felében. A magyarországi arány hasonló, mint a spanyolországi és a portugál, magasabb az írországinál, és lényegesen elmarad a svédországi, franciaországi, valamint a németországi mögött.
A munkajövedelmek és a társadalmi jövedelmek színvonala 2000-ben azonos mértékben maradt el az 1989. évitől. A társadalmi jövedelmekből az év folyamán a természetbeni ellátási formák szintje közelítette meg leginkább a tizenegy évvel korábbit. 2001-ben - előzetes számítások szerint - a munkajövedelmek gyors növekedése mellett a természetbeni társadalmi jövedelmek volumene nem nőtt.
Tekintettel arra, hogy a foglalkoztatottak több mint négyötöde alkalmazásban áll, a munkából származó jövedelem döntő részét az ő keresetük teszi ki.
A reálbérek csökkenése nem a rendszerváltással kezdődött, de a folyamatos átalakulás első időszakában nagyon felerősödött. A bruttó nominális átlagkereset 1989 és 2001 között megközelítőleg tízszeresére; 10 600-ról 103 600 forintra emelkedett. A lakosság által ténylegesen kézhez kapott nettó keresetek bruttónál szerényebb mértékű emelkedése nem érte el a fogyasztói árak növekedését; a keresetek reálértéke 2001-ben 11%-kal kisebb, mint 1989-ben volt. A reálkereset szempontjából az időszak nagyjából két részre osztható. 1996-ig a nettó keresetek vásárlóereje - 1994 kivételével - minden évben csökkent, ezt követően pedig emelkedett. 1989 és 1993 között az átlagkeresetek reálértéke 17%-ot veszített értékéből, 1994-ben 7,2%-kal emelkedett, majd két év alatt ismét 17%-kal csökkent. A mélyponton - 1996-ban - a nettó átlagkeresetek vásárlóereje háromnegyede volt az 1989. évinek. 1997-ben a reálkereset 4,9%-kal nőtt, ezt követően az emelkedés üteme folyamatosan mérséklődött, egészen 2001-ig, amikor a reálbérek ismét erőteljesen, 6,4%-kal nőttek. Ennek hátterében döntően a növekvő bérkiáramlás állt, de szerepe volt benne a fogyasztóiár-emelkedés némi lassulásának is. A keresetek erőteljes növekedéséhez jelentősen hozzájárult a minimálbér 57%-os emelése, a köztisztviselői illetményszorzók változása és a különböző közalkalmazotti csoportok fizetésemelése, illetve bérkorrekciója.
Az időszak elején a többi CEFTA-országban a reálbérek gyorsabban estek vissza, mint Magyarországon. A térség országaiban - Bulgáriát kivéve - a reálkereset-növekedés is hamarabb kezdődött. Lengyelországban és Szlovéniában 1994 óta folyamatos az emelkedés, Csehországban 1992-től tart, és az 1998-as csökkenést leszámítva töretlen. Romániában 1997-ben és 1999-ben volt visszaesés, Szlovákiában pedig 1999-2000-ben. Bulgáriában a reálbérek csökkenését az utóbbi négy évben váltotta fel növekedés.
A nettó és a bruttó kereset hányadosa egy-két évtől eltekintve folyamatosan és egyenletesen csökkent. 2001-ben száz forint keresetből 63 forint maradt a munkavállalóknál, szemben az 1989. évi 77 forinttal.
A rendszerváltást követően a keresetek alakulásában erősödött a képzettség, valamint a hierarchiában elfoglalt hely szerepe. Ennek egyik összefoglaló mutatója, hogy a szellemi munkakörben dolgozók bruttó kereseti előnye a fizikaiakkal szemben 1989-ben 54% volt, ami 1995-ben már 76%-ra, 2001-ben pedig 98%-ra emelkedett.
Az iskolai végzettség szerinti eltérések még nagyobbak. 1995-ben a legmagasabb és a legalacsonyabb iskolai végzettségűek közötti különbség 2,4-szeres, 2001-ben pedig 2,7-szeres volt. 2000-hez képest az iskolázottság szerinti eltérések - elsősorban a minimálbér-emeléssel összefüggésben - mérséklődtek. Az ágazatok többségében a szellemi foglalkozásúak kereseti előnyét döntően a felsőfokú végzettségűek nemzetgazdasági átlagot meghaladó fizetése tartja fenn. 2001-ben a legkevésbé és a leginkább iskolázottak közötti eltérés ágazatonként legalább kétszeres volt, de akadt olyan nemzetgazdasági ág is, ahol a diplomások négyszer annyit kerestek, mint a legalacsonyabb végzettségűek. A fizikai foglalkozásúak bruttó keresete a villamosenergia-, gáz-, gőz- és vízellátás nemzetgazdasági ágban a legmagasabb; közel kétszer akkora, mint a legrosszabbul fizetett szálláshely-szolgáltatás, vendéglátásban. A szellemi munkakörben dolgozók közötti ágazati eltérés ennél nagyobb; a pénzügyi tevékenység területén közel két és félszer annyit keresnek, mint a jellemzően a költségvetésből finanszírozott egészségügyben.
A legjobban és a legrosszabbul fizetett ágazatok közötti bruttó kereseti különbség 1992-ben 2,8-szeres, a kilencvenes évek közepén két és félszeres, 2001-ben pedig több mint háromszoros volt.
Az ágazatok közül a kereseti rangsort hagyományosan a pénzügyi tevékenység vezeti. Az itt dolgozók (többségében szellemi foglalkozásúak) bruttó keresete 1992 és 1996 között 1,8-1,9-szerese, ezt követően kétszerese, de akadt olyan év is, amikor 2,2-szerese volt a nemzetgazdasági átlagnak. Az időszak elején a mezőgazdaságban dolgozók kerestek a legkevesebbet, de a kilencvenes évek közepétől már a vendéglátás bérei maradtak el leginkább az átlagtól. 1992 és 2001 között a nemzetgazdasági átlaghoz viszonyítva a vendéglátásban és az egészségügyben dolgozók keresetei csökkentek és a pénzügyben alkalmazottaké nőttek a leginkább.
Bruttó átlagkeresetek a nemzetgazdasági átlag százalékában
|
Ágazat |
1992 |
2001 |
Változás, |
|
Pénzügy |
190,1 |
208,6 |
18,5 |
|
Villamos energia |
123,1 |
131,0 |
7,9 |
|
Közigazgatás |
131,5 |
127,2 |
-4,3 |
|
Bányászat |
126,3 |
122,9 |
-3,4 |
|
Ingatlan |
116,2 |
117,6 |
1,4 |
|
Szállítás |
105,5 |
110,5 |
5,0 |
|
Feldolgozóipar |
94,7 |
97,7 |
3,0 |
|
Oktatás |
98,4 |
94,3 |
-4,1 |
|
Egyéb szolgáltatások |
101,1 |
88,5 |
-12,6 |
|
Kereskedelem |
100,9 |
87,5 |
-13,4 |
|
Építőipar |
89,5 |
77,0 |
-12,5 |
|
Egészségügy |
90,6 |
76,1 |
-14,5 |
|
Mezőgazdaság |
68,7 |
69,6 |
0,9 |
|
Vendéglátás |
85,9 |
65,8 |
-20,1 |
|
Összesen |
100,0 |
100,0 |
0,0 |
A költségvetési szféra átlagkeresete - nem utolsósorban a 2001. évi intézkedések hatására - az időszak végére elérte a versenyszférára jellemző átlagot. Ez a magasabb keresetű szellemi foglalkozásúak nagy arányával függ össze. A közszférában dolgozó fizikaiak és szellemiek külön-külön változatlanul kevesebbet keresnek a vállalkozásoknál alkalmazásban álló társaiknál. Ez az elmaradás a közalkalmazottak fizetési helyzetéből adódik, a köztisztviselők, akik az összes alkalmazottnak mindössze 4%-át (a közszférában dolgozók 14%-át) teszik ki, 2001-ben - a tárgyévi emelés hatására - mindkét állománycsoportban többet kerestek.
A vállalkozásokon belül a külföldi érdekeltségű vállalatoknál dolgozók átlagkeresete az átlagosnál magasabb. 1993-ban e vállalatok több mint 400 ezer alkalmazottja bruttó 40%-kal keresett többet, mint a többi vállalkozásnál dolgozó. 1999-ben a külföldi érdekeltségű vállalatok 2,1-szer, 2000-ben pedig 1,9-szer annyit fizettek, mint a hazai tőkével gazdálkodók.
A Budapesten dolgozók 2001-ben az országos átlagnál 24%-kal többet, nettó 80 600 forintot kerestek. A főváros kiemelkedő bérszínvonalát többek között a magas kereseti színvonalú ágazatok (pénzintézetek, közigazgatási intézmények) és a nagyméretű vállalkozások jelenléte magyarázza. Nagyrészt ennek tudható be, hogy Közép-Magyarországon a nettó kereset 77 300 forintot tett ki, a többi hat régióban pedig 55 900 forintot. A hat régió átlagánál magasabb kereseti színvonal jellemezte Közép- és Nyugat-Dunántúlt (9, illetve 5%-kal), az átlaggal közel azonos nagyságú a Dél-Dunántúlt és Észak-Magyarországot. A két alföldi régióban ettől az átlagtól 5%-kal elmaradtak a nettó keresetek.
A kereset egyéb munkához kötődő jövedelmi elemekkel - például étkezési, lakhatási hozzájárulással, munkába járással kapcsolatos költségtérítéssel - is kiegészül. 2001-ben egy munkavállaló bruttó keresetén túl átlagosan 4800 forintot kapott, így munkajövedelme összesen 108 400 Ft volt. A béren kívüli jövedelmi elemek súlya a bányászatban, a villamosenergia-iparbarban, a szállításban és a közigazgatásban a legnagyobb és a kereskedelemben, valamint az ingatlanügyletek területén a legkisebb.
Az ágazatok többségében a magasabb keresetnövekedési ütem magasabb kereseti színvonalat eredményezett, ahol pedig a reálkeresetek csökkentek, ott színvonaluk is alacsonyabb a nemzetgazdasági átlagnál. A körök területe a gazdasági ágak nagyságával (az alkalmazásban állók számával) arányos.
A társadalmi jövedelmek legmeghatározóbb tétele - az alapvetően időskorúak ellátását biztosító - nyugdíj. A lakosság csaknem egyharmadának alapvető megélhetési forrása ez az ellátás. (Ez az arány 1989-ben 19% volt.) Az önkéntes pénztárak 1994-től, a magánnyugdíjpénztárak 1998-tól kezdték meg működésüket. Utóbbiak érdemleges kifizetéseket eddig még nem teljesítettek.
Nyugdíjakra és nyugdíjszerű ellátásra a központi alapokból 2001-ben 1,4 billió forintot fordítottak, az ellátások egy nyugdíjasra jutó reálértéke az utolsó év emelkedésével együtt, 18%-kal maradt el az 1989. évitől. Nyugdíjakra a bruttó hazai termék 9,5%-át költötték, valamivel magasabb hányadot az egy évvel korábbinál, és lényegében ugyanakkorát, mint egy évtizeddel azelőtt. Ez az arány az Európai Unióban 12% körüli. A nyugdíjak egy főre jutó havi összege 2001-ben 38 400 forint volt, vásárlóereje 5,1%-kal nőtt az előző évhez képest. A gazdaság teljesítőképességének alakulása, és az elosztható jövedelem nagysága az elmúlt évtizedben a nyugdíjak - és a többi társadalmi jövedelem - reálértékét érzékenyebben érintette, mint a keresetekét. A nyugdíjak vásárlóereje - az 1989 és az 1991 közötti időszak kivételével - nagyobb mértékben csökkent, mint a kereseteké. A nettó átlagkeresetekhez képest 1997-ben volt legkisebb a nyugdíj (56%), és 1990-ben a legnagyobb (66%). Az utolsó két évben ez az arány meghaladta az 59%-ot. Az idős lakosság aránya csaknem minden CEFTA-országban alacsonyabb, mint nálunk, a 65 évesek és idősebbek ugyanakkor másutt - Románia és Bulgária kivételével - hosszabb életre számíthatnak. A GDP-ből a nyugdíjakra fordított magyarországi hányad az országcsoporton belül közepes.
A kilencvenes években bevezetett, és többször módosított, a fogyasztóiár-változásokat és a keresetek emelkedését követő évi rendszeres nyugdíjkorrekció jövedelemkiegyenlítő hatása erősödött, és az eloszlás egyenletesebbé vált. (2001 januártól az öregségi nyugdíjminimum 18 310 forint, ami 46%-a a minimálbérnek.) A nyugdíjasok közel 40%-ának nyugdíja azonban még így sem érte el a 30 ezer forintot. A nyugdíjösszegek ellátásfajtánként és régiónként jelentős - bár a bérekénél kisebb - szóródást mutatnak, melyet befolyásol a korábban végzett munka megfizetettsége és az adott országrész munkaerő-piaci pozíciója. A nyugdíjban és nyugdíjszerű ellátásban részesülők száma 1989-től kilenc éven át, összességében 705 ezerrel nőtt, majd az irányzat megfordult, és 1999-től kissé csökkent a létszám. Nyugdíjban, nyugdíjszerű ellátásban 2001-ben 3 millió 84 ezren részesültek, 19 ezerrel kevesebben, mint egy évvel azelőtt. A népesség öregedésén túl az ellátást igénybe vevők számának emelkedését gyorsította, hogy a kilencvenes évek elején a munkaerőpiac szűkülésével és átrendeződésével sokan kényszerültek elő-, vagy korengedményes-nyugdíjba. Ezt a folyamatot csak kevéssé fékezte a nyugdíjkorhatár fokozatos emelése. Az újonnan nyugdíjba vonulók száma 1991-ben volt a legmagasabb és 1999-ben a legalacsonyabb. A sajátjogú új nyugdíjasok több mint felét egészségügyi okból nyugdíjazták, ami utal a népesség egészségi állapotára is. Számuk az új nyugdíjasok között 1993 óta évről évre magasabb, mint az újonnan megállapított öregségi nyugdíjasoké. A nyugdíjban vagy nyugdíjszerű ellátásban részesülők kétharmada kapott saját jogon öregségi, illetve korbetöltött rokkantsági, elő-, bányász- és korengedményes nyugdíjat, 14%-uk korhatár előtti rokkantsági nyugdíjas volt, 7-7%-uk hozzátartozói jogon vagy megváltozott munkaképessége miatt, a fennmaradó 7% pedig egyéb címen részesült ellátásban.
A gyermekvállalás támogatásának túlnyomó többségét a központi költségvetés, kisebb hányadát a társadalombiztosítás fedezi. Pénzbeni családtámogatásra a bruttó hazai termék csökkenő hányadát fordították. Az arány 1989-ben 4%, 2000-ben 1,7% volt, ami elmaradt az Európai Unió átlagától (2,2%). A gyermekesek jövedelmi helyzetét javító ellátások az évtized során többször változtak, többségük csökkentette, fennmaradó részük növelte a különbségeket. 1999-től a juttatások a gyermekek utáni jövedelemadó-kedvezménnyel egészültek ki, melyek összege átlagosan mintegy kettő, 2000-ben fél, 2001-ben 1,3% reálkereset-emelkedésnek felelt meg. Azok számára, akik a kedvezményt igénybe vették, a javulás jóval nagyobb volt. A három fő ellátás együttes reálértéke messze elmaradt az 1989. évitől, de leginkább a családi pótlék veszített vásárlóértékéből. A családtámogatás jelenleg is legmeghatározóbb formája a családi pótlék 1989-ben a teljes ráfordítás 77%-át, 2000-ben 65%-át tette ki. Családi pótlékban és iskoláztatási támogatásban szinte valamennyi 18 éves és fiatalabb gyermek után részesülnek a családok, és az arány - a jogosultság kiterjesztéséből adódóan -lényegesen magasabb az 1989. évinél. A nyolcvanas évek végén a családi pótlék összege meghaladta a nettó kereset 20%-át, 1999-ben a családi pótlék és az adókedvezmény együttes összege a nettó kereset 13%-a volt.
A kisgyermekeseket segítő támogatási módok közül a legtöbb anya az 1999-től alanyi jogon járó gyermekgondozási segélyt veszi igénybe, de a gyermekgondozási díj újbóli bevezetése után növekvő részük e formát választja. A bölcsődék 90-95%-a önkormányzati intézmény. Jelenleg feleannyi a bölcsőde, mint 1989-ben. A zsúfoltság az évtized közepétől tartós. A háromévesnél kisebb gyermekek közül a bölcsődések aránya az 1989. évi 14,8%-ról 10,3%-ra csökkent.
Az évtized első felének legsúlyosabb szociális segélyezési gondja a tartósan munka nélkül levők ellátása, majd a gyermekes családok és az idősek segítése volt. A munkanélküliek jövedelempótló támogatásában legtöbben 1995-ben részesültek, számuk az évtized végére csaknem felére csökkent, ekkor átlagosan 115 ezer munkanélkülinek fizettek ki támogatást. E támogatás 2000 májusától folyamatosan megszűnt, az érintettek nagy része a továbbiakban szociális segélyt kap. A gyengébb pozíciójú - 500 főnél kisebb - településeken a támogatottak aránya az átlagosnak több mint három és félszerese. A munkanélküliek jövedelempótló támogatásának egy főre jutó havi összege 2001-ben 16 100 forint volt, reálértéken az előző három évi emelkedés után csökkent. A helyi önkormányzatok 1998-tól az anyagi okokból veszélyeztetett gyermekek családját rendszeresen vagy alkalomszerűen segélyezik. A támogatások összege szerény.
Anyagi segítséget nyújtott a lakásfenntartáshoz a települések 30%-a, ahol a lakosság több, mint háromnegyede élt. Erre a támogatási formára 1998-ban költöttek a legtöbbet (3,9 milliárd forintot), azóta az összeg csökken, és 2000-ben folyó áron 9%-kal kevesebb pénzt 27%-kal kevesebb rászorulónak osztottak szét az önkormányzatok mint két évvel korábban. Az egy támogatottra jutó ellátás reálértéke 1998-tól 2000-ig 6%-kal csökkent. A lakásfenntartási költségek a nagyobb településeken magasabbak, így azok megfizetése is ezeken a helyeken okozza a legtöbb nehézséget. Az 500 főnél kisebb településeknek mindössze 10%-a, a legalább 10 000 fős városok pedig szinte kivétel nélkül fizettek lakosaiknak a lakás fenntartását segítő támogatást. A népesebb települések háromszor több esetben járultak hozzá a lakásfenntartási gondok megoldásához.
Az átmeneti segély az egyik legelterjedtebb segélyezési forma. Szinte valamennyi település ad ilyen támogatást. A legtöbb igénybe vevő - valószínűsíthetően a legtöbb rászorult is - kis településeken él, ahol kevesebb alkalommal és kisebb összeggel tudnak segíteni, mint a nagyvárosokban, ahol az anyagi lehetőségek megengedik, hogy a "többször többet" elvet kövessék.
Jövedelmi színvonal és különbségek
Az kilencvenes években a jövedelmek reálértékének jelentős csökkenése mellett az alsó és a felső jövedelmi tizedhez tartozók közötti különbségek megkétszereződtek. Az egyenlőtlenségi arány növekedése a nyolcvanas évektől figyelhető meg, azonban a kilencvenes években a folyamat erőteljesebb volt, mint az előző évtizedben. 1972 és 1987 között az alsó jövedelmi tizedben élők az összes jövedelem 4-5%-át, a felsőben élők 19-21%-át mondhatták magukénak. A legutolsó felvétel szerint az előbbi arány 3% alá került, az utóbbi megközelítette a 27%-ot. Egyes régiókban a különbségek ennél nagyobbak. Az okok között érdemes megemlíteni a vállalkozói réteg megjelenését egyfelől és a tartós munkanélküliség jelenségének kialakulását másfelől, azonban a különbségek leggyakoribb forrása változatlanul az eltérő munkaerő-piaci pozíció, az iskolázottság, a képzettség és az eltartottak - ezen belül a gyermekek - száma.
Az egyenlőtlenségek csökkentését szolgálják a gyermeknevelés terheit, a szociális gondokat enyhíteni kívánó társadalmi jövedelmek, melyek azonban nem tudtak lépést tartani a piaci jövedelmek emelkedésével. Az egyenlőtlenség növekedésével párhuzamosan kialakult az a réteg, amelynek a megélhetése egyre tartósabban a társadalmi jövedelemtől vált függővé.
A gyermekeket nevelő háztartások jövedelmi helyzete 1989-től romlott a gyermek nélküli aktív házaspárokhoz képest. Az aktív kereső nélküli gyermekes háztartásokban a legnagyobb az elmaradás, ahol a felnőtt háztartástagok gyermekgondozási ellátásokból, nyugdíjból élnek, vagy munkanélküliek. Egy főre jutó jövedelmük 2001-ben a gyermek nélküli aktív háztartásokénak mindössze 37%-a.
Magyarországon a kilencvenes évek végén a lakosság 25-30%-a élt a létminimum alatt, amely az elfogadható színvonalú életvitelhez minimálisan szükséges javak és szolgáltatások összessége a mindenkori fogyasztói áron számolva. Az európai országok gyakorlata a mediánjövedelem 50-60%-a alatt élőket sorolja a szegények közé. Magyarországon az egy főre jutó nettó jövedelem mediánértékének 50% alatti összegből a háztartástagok 8%-a, 60%-ából 15%-a él. Ez az arány hasonló mint az évtized közepén mért holland, és lényegesen alacsonyabb, mint a nagyobb egyenlőtlenségeket sejtető portugál, görög, olasz.
A kielégítő színvonalú megélhetéshez - a megkérdezettek véleményét átlagolva - 2000-ben egy főre számolva megközelítően havi 44 ezer forint nettó jövedelem volt szükséges. Az alacsony jövedelműek ennek nem egészen kétharmadát, a magas jövedelműek ennél 60%-kal többet tartottak elégségesnek. A nagyon jó színvonalú életvitel eléréséhez - jövedelmi helyzettől függetlenül - a minimális szint 4-5-szörösét vélték szükségesnek, a nagyon szűkös megélhetéshez az átlagos 50-55%-át. A megélhetési szintek legalsó, "nagyon szűkösként" megfogalmazott értéke tekinthető szubjektív minimum értéknek, ami a számított létminimumhoz közeli. A nagyon szűkös megélhetéshez szükségesnek tartott egy főre jutó összeg 2000-ben 23 700 Ft, míg a számított létminimum 25 600 Ft volt.
A háztartások által a nagyon szűkös megélhetéshez szükségesnek tartott összegek és a KSH által számított átlagos létminimumérték
(Egy főre jutó havi összeg, Ft)
|
Év |
A jövedelmi átlag alatti háztartások |
Összes háztartás |
A jövedelmi átlag feletti háztartások |
A KSH által számított létminimum- |
|
|
által szükségesnek vélelmezett összegek átlaga |
értéke |
||
|
1996 |
12 071 |
14 372 |
17 853 |
15 172 |
|
1997 |
13 998 |
16 648 |
20 649 |
18 574 |
|
1998 |
16 077 |
19 118 |
23 683 |
20 709 |
|
1999 |
18 129 |
21 800 |
27 255 |
22 880 |
|
2000 |
19 794 |
23 676 |
29 452 |
25 581 |
Az elmúlt tizenegy év alatt csökkent az élelmiszerre, az italra és a dohányra, valamint a ruházatra fordított kiadások aránya, és nőtt a szolgáltatásokra és az egyéb termékekre, a tartós fogyasztási cikkekre, a fűtésre, háztartási energiára költötteké. A háztartások lakásépítési és ingatlanvásárlási kiadásainak aránya számottevően csökkent. Az utóbbi két évben azonban ismét emelkedett az épített lakások száma, és nőtt az ingatlanberuházási kiadások volumene is.
A lakásfenntartásra fordított kiadások aránya és volumene folyamatosan nőtt. Ebben szerepe volt a háztartásienergia-árak emelkedésének, melyek kétszer gyorsabban nőttek mint a fogyasztói árak átlagosan, valamint annak, hogy javult a lakások minősége, közmű-ellátottsága. A javulás főként a vezetékes gáz esetében látványos, de a közcsatorna-hálózatba bekapcsolt lakások száma is nőtt.
A közlekedési-hírközlési kiadások is számottevően emelkedtek az időszak alatt, ami egyfelől az üzemanyagok árának, másfelől a telefónia robbanásszerű terjedésének tudható be. Míg 1989-ben a lakások 16%-ában volt vezetékes telefon, 2000-ben 80%-ában. Megjelent és általánossá vált a mobiltelefon.
Az élelmiszer-fogyasztás volumene a kilencvenes években végbement jelentős visszaesést követően 1998-tól ismét nőtt, de számos fontos élelmiszerből - hús, tej, tojás - alacsonyabb, mint egy évtizeddel azelőtt. Az egy főre jutó zöldség és gyümölcs, burgonya, valamint a zsiradékok fogyasztása emelkedett a 11 évvel korábbihoz képest.
A legszerényebben és a legjobb körülmények között élőkre mindez egyaránt - bár eltérő mértékben - igaz, egyidejűleg azzal a különbséggel, hogy az anyagi meggondolásokon túl - főként a magasabb jövedelműek esetében - érzékelhetőek egyéb, a főleg táplálkozáskultúra változásaiból adódó meggondolások is. A húsfogyasztás a baromfihús, a zsiradékoké az étolaj és a margarin, a gyümölcsöké a déligyümölcsök felé tolódott el. A tej fogyasztásának csökkenésével egyidejűleg a legutóbbi években nőtt a sajt és a különféle ízesített tejtermékek fogyasztása. Húsból a dél-alföldi régióban fogyasztanak a legtöbbet, tejből korábban Nyugat-Dunántúlon, jelenleg Közép-Dunántúlon. A húsfogyasztás hagyományosan Közép-Magyarországon, a tejfogyasztás a kilencvenes évek elején és 2000-ben is a Dél-Dunántúlon volt a legalacsonyabb.
|
|
|
A kenyér-, péksütemény-fogyasztás az elmúlt évtized közepétől folyamatosan csökkent. A húsfogyasztás három-, négyötöde, a halfogyasztás töredéke a fejlett országokénak. A tejfogyasztás a nemzetközi mezőny alsó harmadához sorolható, a zöldség- és gyümölcsfogyasztás európai mércével közepes.
Az életszínvonalban a nyolcvanas évek végén meglévő területi különbségek a kilencvenes évek végére erősödtek, és az egyes régiók közötti jövedelmi, fogyasztási különbségek tovább nőttek. A régiók életszínvonal szerinti rangsora a első három helyen változatlan. A jövedelmi, illetve fogyasztási mutatók 2000-ben is Közép-Magyarországon a legmagasabbak, melyet a közép-dunántúli és nyugat-dunántúli régió követ. A rangsorban leghátrébb az észak-magyarországi és az észak-alföldi régió található.
A háztartások gazdálkodása és vagyoni helyzete
A lakossági jövedelmek időszak eleji csökkenése és viszonylag hosszú idejű stagnálása nem egyformán hatott a jövedelemfelhasználás különböző tételeire. A felhasználás túlnyomó részét kitevő fogyasztás változása, irányát és mértékét tekintve is hasonló volt a jövedelméhez. A lakásépítés (az állami szerepvállalás csökkenése miatt is) ugyancsak jelentősen visszaesett és alacsony szintű maradt. Ugyanakkor a háztartások vagyoni helyzete összességében szinte folyamatosan javult. Vagyontárgyaik, ha lassan is, de gyarapodtak, korszerűsödtek és pénzvagyonuk nemcsak nominálisan, hanem reálértékben is számottevően nőtt. Mindebben nagy szerepe volt annak, hogy az időszak folyamán lényeges változás ment végbe a tulajdonlásban. A lakásprivatizáció, a vállalati magánosítások, a kárpótlás, a földtulajdon rendezése és hasonlók gyarapították a lakosság javait.
A lakosság pénzvagyonának látványos növekedésében a jövedelemkülönbségek erősödése is kifejezésre jut. Erre utal az, hogy a megtakarítani képes családok aránya a nyolcvanas évek közepe és a kilencvenes évek első fele között a felére (70%-ról 36%-ra) csökkent, és a kilencvenes évek folyamán megmaradt ez az alacsony arány. A nagyobb pénzvagyon kevesebb megtakarítani képes ember tulajdonában van. A nagymértékű pénzvagyongyarapodás meglehetősen alacsony szintről indult, és az eddig felhalmozott összeg a bruttó hazai termék felét éri el, szemben az eurozóna arányszámával, amely átlagosan a GDP kétszerese (de pl. Belgiumban, Hollandiában háromszorosa).
A háztartások bruttó pénzvagyona az 1990 december végi 650 milliárd forintról - folyó áron - 2001-ben 7,6 billió forintra emelkedett. Az összehasonlító áron mért növekedés közel kétszeres volt.
A bruttó pénzvagyonon belül a vizsgált időszakban nagy változások történtek az egyes megtakarítási formákat tekintve, részben mert új formák jelentek meg, részben az egyes fajták előnyben részesítésének okai különböző időszakokban eltérően hatottak. 1990 végén a hitelintézeti forintbetétek és értékpapírok több mint a felét, a készpénz egynegyedét tette ki az összes megtakarításnak, a devizabetétek 11, a nem pénzintézeti értékpapírok 7%-kal részesedtek, míg az életbiztosítási díjtartalék nem érte el az 5%-ot. Az időszak folyamán a megtakarításokon belül a forintbetétek és hitelintézeti értékpapírok együttesen változatlanul a legnagyobb arányt képviselték, de 2000-ben és 2001-ben részesedésük 40% alá mérséklődött.
A nem hitelintézeti értékpapír-befektetések összege és aránya 1998-ig látványosan nőtt, majd ezt követően mérsékelt ütemben csökkent, 2001 decemberében 21,5%-ot tett ki. 1990-ben még csak a tőzsdei részvény és a vállalati kötvény jelentett a lakosság részére befektetési formát, 1991-től azonban megjelentek a befektetési jegyek és állampapírok is. Ez utóbbiak évről évre nagyobb részt képviseltek a lakosság pénzvagyonán belül, míg a tőzsdei részvények növekedése nem volt töretlen. 1998-1999-ben az orosz pénzügyi válság hatására az árfolyamok esését nagy mennyiségű részvényeladás követte, és ettől kezdve az év végi árfolyamértékek nominálisan is az 1997 végi érték alatt maradtak. 2001 decemberében 2,3%-át adták a lakossági megtakarításoknak.
A készpénz aránya fokozatosan mérséklődött, ami összefüggött a készpénzkímélő fizetési módok elterjedésével, másrészt a már említett új megtakarítási formák megjelenésével. Kivételt képez ez alól 1999. december, amikor is a dátumváltással összefüggésben átmenetileg rendkívül magas volt a lakosság készpénztartási igénye. A devizabetétek összegének és arányának 1995-ig tartó emelkedésében szerepe volt a nagymértékű forintleértékelési várakozásoknak, aminek hatására a forint egy részét az utazási devizakeret kiváltására és devizabetétként történő elhelyezésére fordították. 1995 december végén a devizabetétek tették ki az összes megtakarítás egyötödét. A csúszó leértékelési rendszer hatására csökkent a devizamegtakarítások aránya a pénzvagyonból. 2001 végén annak egytizedét képviselte. Az életbiztosítási díjtartalék, majd később az önkéntes, 1998-tól pedig a kötelező magán-nyugdíjpénztári megtakarítások is egyre nagyobb hányadban, 2001 végén 14%-ot meghaladóan részesültek a bruttó pénzvagyonból.
A háztartások tartozásállománya az 1990 végi 370 milliárd forintról 2001 végére - folyó áron 2,5-szeresére - 940 milliárd forintra emelkedett, ami volumenben nem éri el az 1990. évi felét. 1991-ben a régi lakáshitelek egy részének elengedése, feltéve hogy a tartozás fennmaradó hányadát készpénzben kiegyenlítik, a hitelállomány csökkenéséhez vezetett. A magas hitelkamatok, az inflációs várakozások, a hitelkihelyezésre rendelkezésre álló források szűkössége, a kereslet visszafogására tett intézkedések főleg a kilencvenes évek első felében nem kedveztek az állomány emelkedésének. 1997-ben, főként a fogyasztási és részvényvásárláshoz nyújtott hitelek révén, a tartozásállomány erőteljesebb emelkedésnek indult, de csak 1998 december végén érte el először nominálisan az 1990 december végi szintet. 1999-től, de főleg 2000-ben és 2001-ben a hitelezés gyorsult, és az utóbbi két évben már az építési és ingatlanvásárlási hitelek is nőttek. 2001 végén a hitelállomány 34%-a ez utóbbiakhoz, 60%-a a fogyasztáshoz, 6%-a pedig a nem hitelintézeti tartozásokhoz kapcsolódott. 1990 december végén a lakosság betétei 77%-kal haladták meg a hitelekét, 2001-ben ez az arány 8,1-szeres volt.
A háztartások bruttó pénzvagyonának és tartozásainak a különbsége, vagyis nettó pénzvagyona az 1990 végi közel 300 milliárd forintról 2001 végére 6,6 billió forintra nőtt. Ezen összegek a tárgyévi GDP 13,7, illetve 44,6%-ának feleltek meg. A pénzvagyon volumene (a fogyasztói árak változásának hatását kiszűrve) 1990-2001 között 3,8-szeresére emelkedett.
A pénzvagyon mellett gyarapodott a lakosság ingatlan és ingó vagyona is. A lakásprivatizációból adódóan 2001-ben a háztartások 96%-a tulajdonosként vagy annak rokonaként élt lakásában, szemben az 1990. évi 74%-kal. A tulajdonszerzési korlátozás feloldásával és az öröklött tulajdonok növekvő arányával lehetővé vált a megtakarítások ingatlanba fektetése. A kilencvenes évek második felében a lakosság az országon belül 279 ezer másodingatlannal rendelkezett. A másodingatlanok 40%-a hagyományos városi, illetve lakótelepi lakás volt. Az üdülők száma 252 ezerre becsülhető. A beépítetlen üdülő- és építési telkek száma több mint 120 ezerre tehető. Földterülettel 1,8 millió háztartás rendelkezett, és 30%-uknak volt haszonállata. A saját tulajdonú vagy bérelt üzlethelyiségek, műhelyek, irodák száma 177 ezer volt.
A tartós fogyasztási cikkek állománya a kilencvenes években a háztartásokban jelentősen nőtt, és az ellátottság minden rétegben javult. Ebben szerepe volt a piaci kínálat erősödésének, és annak, hogy a tartós cikkek ára emelkedett a legkevésbé, az átlagos árnövekedés felét sem érve el. Az árarányok változásával az életszínvonal csökkenése mellett is lehetővé vált a korábbi elhalasztott igények részbeni kielégítése, a korábbi elavult háztartási gépek cseréje. A modernizáció jeleként 2000-ben a háztartások 92%-a rendelkezett színes televízióval, és a műholdas adások vételére egyre több háztartásban nyílik lehetőség. A kábeltévé-előfizetéssel (városban), illetve parabolaantennával (főleg vidéken, kistelepüléseken) rendelkező háztartások együttes aránya elérte a 48%-ot. A számítógépek száma 1989 és 1998 között megkétszereződött, majd 1999-2000-ben további 40%-kal nőtt.
A tartós fogyasztási javakkal való ellátottság valamennyi társadalmi rétegben javult. Az alapvető cikkekkel - mint hűtőgép, mosógép, televízió - a különböző jövedelmű, az aktív és nyugdíjas, gyermek nélküli és gyermekes háztartások felszereltsége hosszabb ideje közel teljes. A két legdinamikusabban teret hódító termék - a személyi számítógép és a mobiltelefon - a nyugdíjas háztartásokban elvétve fordul elő; az alacsony jövedelműeknél ennél gyakrabban, de így is csak tizede az aktívakénak. A többi tartós fogyasztási cikkel rendelkezők aránya a nyugdíjas háztartások körében többnyire fele-harmada a gazdaságilag aktívak csoportjának, és hasonló az arány az alacsony és a magas jövedelműek összehasonlításában is. A technikai újdonságok főleg az aktív háztartások és a fiatalok körében népszerűek. A gyermekes háztartásokban a legtöbb a számítógép és a mobiltelefon. A magas jövedelműek körében a legújabb cikkek, mint a DVD és a digitális fényképezőgép is megjelentek.
A kilencvenes évek elejére jelentősen visszaesett a lakásépítés. Megváltozott az építtetői és a kivitelezői kör, átalakult a technológiai háttér és a hitelezési rendszer. Megszűnt a kedvezményes hitelezés, sőt a korábbi hitelek többségének kamatait is felemelték. Az építkezések 1993-ig folyamatosan csökkentek, ebben és a következő évben 21-21 ezer lakás készült el, 30 ezerrel kevesebb, mint 1989-ben. Az 1995-1997. évi fellendülést ismét visszaesés követte, a lakásépítés 1999-ben jutott mélypontra, amikor az új lakások száma még a húszezret sem érte el.
1999-ben ismét növekedett az építési engedélyek száma, de ez a lakásépítésben csak 2001-ben mutatkozott meg, amikor a befejezett lakások száma 28 ezer volt. A gazdaságilag gyorsabban fejlődő területeken volt legnagyobb az élénkülés. Az országrészek között arányeltolódás mutatható ki a közép-magyarországi, az észak-alföldi és a nyugat-dunántúli régió javára, és az észak-magyarországi, továbbá a dél-alföldi régió rovására. Ezen belül megyénként még árnyaltabb a kép. A városokban nagyobb az építési kedv, a fellendülés elsősorban a fővárost és a megyeszékhelyeket érinti. A lakások 22%-át - az előző évi 14%-kal szemben - gazdasági vállalkozások építették, így nőtt az értékesítésre szánt, általában többszintes, többlakásos épületekben felépült lakások száma. Ezzel összefüggésben nőtt a kislakások aránya. A családi házas építési forma (74%) és a házilagos kivitelezés (41%) visszaszorult. Az utóbbi három évben 12 ezer lakást építettek eladásra (az összes új lakás 14%-át), bérlakás viszont alig ezer épült.
Az épített lakások számának csökkenése mellett az átlagos alapterület 90 négyzetméterről 95-99 négyzetméterre emelkedett. 2001-ben az átlagos alapterület 97 négyzetméter volt. A lakosság saját használatra 106 négyzetméteres lakásokat épített, az értékesítésre, bérbeadásra szánt lakások 70 négyzetméteresek.
2001-ben a nemzetgazdaság beruházásainak 19%-át tették ki a lakásberuházások (1989-ben negyedét). Közel egyötödük felújítás, aminek az aránya a lakásprivatizáció befejeződése óta folyamatosan nő. Ezer lakosra számítva 1989-ben 5 lakás épült, 2001-ben a hármat sem érte el ez a szám (2,75). A hasonló laksűrűségű, szomszédos Ausztriában 2 és félszer több lakás épül ezer lakosra vetítve.
A 2001. évi népszámlálás az elmúlt negyven év legalacsonyabb arányú lakásállomány-növekedését regisztrálta. Az összes lakás és a lakott üdülők száma 4 millió 87 ezer, 234 ezerrel (6,1%-kal) volt több, mint 1990-ben. Ebből a lakott lakások és lakott üdülők száma azonban együttesen 10 ezerrel kevesebbet tett ki, mint az előző népszámláláskor, feltehetően részben azért, mert ma több lakást hasznosítanak nem lakás céljára. A régiók közül Közép-Dunántúlon volt a legnagyobb (2,5%) növekedés, Észak-Magyarországon (-0,6%), Dél-Alföldön (-1,9%) és Közép-Magyarországon (-1,4%) azonban csökkenés mutatkozott. Az utóbbi régió állománycsökkenése Pest megye 11%-os növekedésének és Budapest 6,6%-os csökkenésének volt az eredője.
A lakásállományban az előző népszámláláshoz képest a tulajdoni jelleg, illetve a lakáshasználati jogcím szerinti összetételben mutatkozik a legnagyobb változás. A lakásprivatizáció során a bérlők a bérlakásokat megvásárolták, ezért a természetes személyek tulajdonában levő lakások aránya 77-ről 95%-ra nőtt. A tulajdonosi szerkezet átalakulása a lakáshasználat szempontjából is egyoldalú helyzetet eredményezett, ugyanis a természetes személyek tulajdonában lévő lakásokban szinte teljes egészében (97%) a tulajdonosok laknak. A magánforgalomban bérelt lakások aránya a 3%-ot sem éri el. Az önkormányzatoknál lényegében csak szociális célú lakások maradtak, melyeket a kis alapterület, alacsony szobaszám (83%-uk egy-, vagy kétszobás) és gyenge minőség jellemez.
A két népszámlálás között az egy- és a kétszobás lakások aránya csökkent, az ennél nagyobbaké nőtt. Legnagyobb aránya (41%) még mindig a kétszobásnak van, az egyszobás kevesebb (11,5%), mint a 4 és több szobás (15,7%). A háromszobások aránya megközelíti az állomány egyharmadát. Az utóbbi két típus aránya 4,8, illetve 2,5 százalékponttal nőtt. A lakott lakások átlagos alapterülete 75 négyzetméter, 64%-uk nagyobb 60 négyzetméternél.
Két személy lakja a lakott lakások 28 és 4-5 fő a 24%-át. Csaknem minden negyedik lakásban egyetlen ember él. Legjellemzőbb a fiatalok és a középkorúak által közösen használt lakás (38%), amelyekben túlnyomórészt gyermekes családok élnek. A csak idősek által lakott lakások aránya 23%, amelyek háromötödében egyedül él lakója.
Vezetékes víz a lakások 92%-ában van (ebből csak 2% a házi vízvezeték), és ezek csaknem teljes körében (98%) a háztartás viteléhez a meleg víz is biztosított. Hasonló arányban (91%) megoldott a szennyvízelvezetés is, de közcsatorna az ország településeinek csak 27%-ában található, amelyre a lakott lakások valamivel több mint fele van rákapcsolva, az 1990. évi 44%-kal szemben. Egyáltalán nincs bevezetve a víz 308 ezer (8%) lakásba, 315 ezer (9%) lakás csatornázatlan, és 462 ezerben (13%) nincs vízöblítéses mellékhelyiség. A semmiféle komforttal nem rendelkező szükséglakások aránya még mindig 3%, ami 105 ezer lakást jelent. A lakások felszereltsége Budapesten és környékén, valamint Közép-Dunántúlon és Nyugat-Dunántúlon a legjobb, Észak-Magyarországon és Észak-Alföldön pedig a leggyengébb.
Ezer lakos Magyarországon 401 lakáson osztozik, hasonlóan a szomszédos Ausztriához (399). Az EU 5 országában kedvezőtlenebb e mutató értéke. Míg azonban ezen országok egy lakosára 2 vagy annál több szoba jut, nálunk még egy teljes szoba sem (0,95).
Társadalmi tagozódás - foglalkozási szerkezet - mobilitás
Az elmúlt két évtizedben a foglalkozási szerkezet a szellemi foglalkozások irányába tolódott el. A folyamat nagyrészt a nők által vállalható munkahelyek növekvő arányának a következménye. Míg a nyolcvanas évek elején a 20-60 éves nők 35%-a volt szellemi foglalkozású, addig az ezredfordulón 43%-uk, miközben a férfiak között az arány lényegében nem változott (22%). Az időszak alatt a fiatal (20-34 éves) munkavállalók körében ezzel ellentétes folyamat játszódott le. A szellemi pályát választó fiatal férfiak aránya 17%-ról 23%-ra emelkedett, míg a nőknél 47%-ról 44%-ra csökkent. A nők között kevesebb a foglalkozási rangsorban magasabb helyzetű felső- és középvezető, valamint a magasan kvalifikált értelmiségi, viszont nagyobb a középszintű (rutin) szellemi foglalkozásúak aránya, bár a kilencvenes évtizedben számottevően emelkedett a foglalkoztatottsági rangsor élén álló nők aránya.
A rutin szolgáltatói foglalkozási csoport szintén jellegzetes női "munkaterület", ahol a nők 11%-a dolgozik. A nemek közötti különbség a fiatalok körében jelentősebb, mint az idősebbekében. A fiatal nők 17%-a dolgozik egyszerű szolgáltatási munkakörben, a férfiak 6%-a. A nyolcvanas években ez az arány a fiatal férfiaknál 2, a nőknél 8% volt.
A munkások aránya mindkét nem esetében jelentősen csökkent, de a férfiaknak még az ezredfordulón is csaknem kétharmada, a nőknek pedig 41%-a tartozott ehhez a foglalkozási csoporthoz. A fiatal korosztályokban az arány alacsonyabb. A férfiak között több a szakképzett és a mezőgazdasági munkás, míg a nőknél a szakképzetlen.
Figyelemre méltó mindkét nem esetében a vállalkozói réteg gyarapodása, jellemzően a nem mezőgazdasági ágazatokban.
A 20-69 évesek megoszlása foglalkozási csoport szerint
(%)
|
Foglalkozási csoport |
1983 |
1992 |
2000 |
|||
|
férfi |
nő |
férfi |
nő |
férfi |
nő |
|
|
Szellemi |
23 |
35 |
22 |
40 |
22 |
43 |
|
ebből: |
|
|
|
|
|
|
|
felső- és középvezető, értelmiségi |
10 |
4 |
9 |
4 |
10 |
7 |
|
alsóvezető, alsószintű értelmiségi, hivatalnok |
10 |
17 |
11 |
19 |
10 |
21 |
|
Rutin szolgáltatási |
2 |
6 |
2 |
8 |
4 |
11 |
|
Rutin szellemi |
3 |
14 |
2 |
17 |
2 |
15 |
|
Szakmunkás |
34 |
15 |
36 |
13 |
33 |
14 |
|
Szakképzetlen munkás |
29 |
28 |
26 |
29 |
24 |
23 |
|
Mezőgazdasági munkás |
10 |
14 |
8 |
8 |
7 |
4 |
|
Önálló |
3 |
1 |
6 |
2 |
10 |
6 |
|
ebből mezőgazdasági |
1 |
0,2 |
1 |
0,3 |
2 |
0,5 |
|
Összesen |
100 |
100 |
100 |
100 |
100 |
100 |
A mobilitás - társadalmi helyzetváltoztatás - nagyságát a teljes mobilitási arányszám fejezi ki. A mutató értéke a nyolcvanas évek első fele és a kilencvenes évek eleje között alig változott, az utolsó évtizedben - főleg a férfiak esetében - csökkent. A nők körében magasabb az apjukétól eltérő foglalkozási rétegbe kerülők aránya, mint a férfiakéban, ami nem kis részben a jellegzetesen női foglalkozásokkal függ össze. A mobilitási arányszám a fiatalabbak között alacsonyabb, mint a teljes népességben, de közeledik ahhoz, sőt a foglalkozási szempontból mobil fiatal nők aránya már csaknem azonos a vizsgált valamennyi korosztály teljes mobilitási mutatójával.
Teljes mobilitási arány
(%)
|
Korcsoport, nem |
1983 |
1992 |
2000 |
|
20-69 éves |
|
|
|
|
férfi |
73 |
72 |
66 |
|
nő |
78 |
76 |
74 |
|
20-34 éves |
|
|
|
|
férfi |
66 |
66 |
64 |
|
nő |
74 |
72 |
73 |
A foglalkozásátörökítés erősödött. Ma a vezető és értelmiségi apák felének 35 évesnél fiatalabb fia is értelmiségi, a húsz évvel korábbi 39%-kal szemben. A vezető-értelmiségi réteg leányainak vezetővé, értelmiségivé válása - ha egyáltalán bekövetkezik - inkább az életpálya későbbi szakaszaiban valósul meg.
Jelentősen erősödött a nem mezőgazdasági önállók újratermelődése. A nyolcvanas évtized elején a vállalkozó apák mintegy 5%-ának fia volt vállalkozó, a kilencvenes évek végén egyötöde. Ez az arány a nőknél 3-ról 7%-ra nőtt.
A férfiak között a legkisebb arányban maradnak apjuk foglalkozási csoportjában a mezőgazdasági önállók (6%), valamint a rutin szellemi munkát végzők (8%), bár mindkét arányszám nőtt az elmúlt évtizedben. A rutin szellemiek újratermelődése a nők esetében nagyobb, de csökkenő arányú (16%).
A férfi szakmunkások és mezőgazdasági fizikaiak csoportjában a származási újratermelődés csökkent. A nők esetében ugyancsak igaz az átörökítés mérséklődése a rutin szellemiek mellett a szakképzett munkásokra és a mezőgazdasági fizikai foglalkozásúakra is. A 35 éven aluli férfiaknál és nőknél azonban egyaránt jelentősen nőtt és a legmagasabbak közé került a szakképzetlen munkások immobilitási aránya (a férfiaknál 34-ről 41%-ra, a nőknél 36-ról 45%-ra).
A mobilitási és immobilitási mutatók lehetővé teszik a különböző csoportok közötti kapcsolatok, rangsorok leképezését. Számítások alapján kirajzolódik a foglalkozási csoportok hierarchiája, amely iskolázottsági és képzettségi rangsort jelenít meg. Az értelmiségiek, hivatalnokok, menedzserek igyekeznek a leginkább átörökíteni helyzetüket utódaikra, és e csoport egyre elkülönültebbé, zártabbá válik. A középütt elhelyezkedő rutin szellemiek és önállóak közötti távolság meglehetősen csekély. A szakmunkások társadalmi pozíciója romlott, 1983-ban még inkább a középosztályokhoz voltak közel, a kilencvenes évek végén a képzetlen munkásokhoz és a mezőgazdasági fizikaiakhoz.
A felnőtt (15-74 éves) lakosság alvással, étkezéssel és egyéb fiziológiai tevékenységgel naponta több mint 11 órát tölt. E legszükségesebb teendők a nap 24 órájából egyes társadalmi csoportoknál akár 12-13 órát is leköthetnek (pl. nyugdíjas és munkanélküli férfiak), de meghaladják a 10 órát a foglalkoztatott férfiak és nők esetében is.
A jövedelemszerző munka, az oda- és visszautazás, továbbá a mindennapok életvezetéséhez szükséges házimunka és vásárlás átlagos napi ideje 7-8 órára tehető. A napi időbeosztásban is kirajzolódik a nemek hagyományos szerepe. A nők - tágabb értelemben vett - társadalmilag kötött ideje hosszabb, tevékenységük helyhez kötöttebb, mint a férfiaké. Keresőtevékenységre és közlekedésre kevesebbet, a háztartási teendők ellátására közel háromszor annyi időt fordítanak, szabadidejük rövidebb, mint a férfiaké.
A mindennapok időbeosztásában leképeződnek az időszak során bekövetkezett társadalmi változások. A foglalkoztatottság jelentős csökkenésével az inaktív keresők és az eltartottak aránya 37-ről 47%-ra nőtt. A lakosság kereső-termelő munkára fordított ideje a korábbi - nemzetközi összehasonlításban is - magas érték közel háromnegyedére, a jövedelemkiegészítő tevékenységre fordított ideje egyharmadára csökkent, és jóval nagyobb szerephez jutott a háztartásgazdaságon belül végzett munka. Valamivel kevesebb időt fordítottak - általánosságban - a családra és a háztartásra, mint korábban, a szabadidő meghosszabbodott.
A felnőtt lakosság napi időbeosztása egy átlagos napon
|
Megnevezés |
1986/1987 |
1999/2000 |
||||
|
férfi |
nő |
összesen |
férfi |
nő |
összesen |
|
|
Keresőmunka |
5 óra 41' |
3 óra 42' |
4 óra 40' |
4 óra 22' |
2 óra 51' |
3 óra 35' |
|
Háztartás, család |
1 óra 26' |
4 óra 21' |
2 óra 57' |
1 óra 34' |
4 óra |
2 óra 50' |
|
Szabadidő |
4 óra 10' |
3 óra 31' |
3 óra 50' |
5 óra 4' |
4 óra 17' |
4 óra 40' |
A keresőmunkával töltött időben az átlagosnál kisebb (9%) a visszaesés a foglalkoztatottak, nagyobb a nyugdíjasok körében, akik a korábbi munkaidő 60%-át teljesítik. A húszévesnél fiatalabbak - a tanulási idő meghosszabbodásával - harmadannyi időt töltenek kereső-termelő munkával, mint a nyolcvanas évek második felében.
A megélhetés előteremtésében mintegy a "normalizálódási folyamat" eredményeként nőtt a főmunkahely szerepe. A főfoglalkozású munkaidő a foglalkoztatottak összes kereső-termelő munkáján belül 79-ről, 2000-ben 88%-ra nőtt. Csupán a vezetők esetében nőtt a kereső-termelő munkára fordított idő, és számottevő a visszaesés az önálló iparosok, kereskedők, értelmiségiek, a segédmunkások és a mezőgazdasági fizikai foglalkozásúak esetében.
A jövedelemkiegészítő munka szerepe kisebb lett, aránya a fizetett munkán belül 3%-ra mérséklődött. A szívességből végzett munka aránya alig változott. (A munkával töltött idő 6-7%-a.) A saját gazdaságban végzett - főként mezőgazdasági jellegű - munka jelentősége nagyobb, aránya azonban elég stabil, 1999/2000-ben 19% volt.
A háztartás és család ellátásával kapcsolatos időráfordítás alig csökkent, sőt a férfiaké valamelyest nőtt is. A háztartásgazdaság szerepének felértékelődését jelzi, hogy e tevékenység időráfordítása megközelíti a keresőmunka nagyságát, annak 79%-ára nőtt. A háztartási munkák csökkenése csak a foglalkoztatott nőkre jellemző, ami lassú elmozdulás a nemek közötti kiegyenlítettebb munkamegosztás felé. Ezen belül a 20-29 évesek körében jelentősen csökkent az e tevékenységekre fordított idő, a 30-39 éveseknél nőtt, ami részben a házasodás, illetve a születések későbbi életkorra tolódásával függ össze. A háztartás és család ellátásával kapcsolatos munkán belül a hagyományos háztartási és ház körüli munkák aránya mintegy 70%, melyekre fordított idő közel 5%-kal csökkent. A javító-karbantartó tevékenység a korábbinak mindössze háromnegyede, a csökkenés feltehetően a szolgáltatások nagyobb mérvű bővülésével függött össze. A kínálatbővülés településtípusonként eltérő. A fővárosban és a megyeszékhelyeken a ráfordított idő közel felére, a községekben csupán 77%-ára csökkent. Jelenleg a községek lakosai kétszer annyi időt fordítanak javító-karbantartó munkára, mint a fővárosiak.
A vásárlással, a szolgáltatások igénybevételével töltött idő 1986/1987-hez képest 10%-kal nőtt. A vásárlásra - a nyolcvanas évek közepéhez viszonyítva - a fővárosban némileg kevesebbet, a községekben viszont 20%-kal többet fordítottak. A fővárosiak azonban még jelenleg is 44%-kal több időt szánnak ilyen tevékenységekre, mint a falusiak.
A gyermekek ellátására, nevelésére fordított idő lényegében változatlan. A foglalkoztatottak 12,5%-kal többet, a gyesen, gyeden lévők 9%-kal kevesebbet töltenek e tevékenységgel, mint másfél évtizede. A nyugdíjasoknál háromszorosra nőtt a gyermekekkel töltött idő; a generációk közötti együttműködés erősödött.
A szabadidő - döntően a keresőmunkával töltött idő csökkenéséből adódóan - számottevően (a foglalkoztatottak körében 14, a nyugdíjasok esetében 22%-kal) nőtt. A férfiak napi átlagban 47 perccel hosszabb szabadidővel rendelkeznek, mint a nők. A nagyobb városokban élők szabadon felhasználható ideje meghaladja a kisebb településen élőkét. A fővárosiak napi 57 perces előnye az időszak alatt 50 percre csökkent. Az olvasással töltött idő a korábbinak nem egészen háromnegyedére csökkent. A csökkenés különösen nagymértékű a fiatalabbak és az alacsonyabb iskolai végzettségűek körében. A televíziózás a megnövekedett szabadidő egyre nagyobb hányadát köti le. Korábban a teljes szabadidő 46%-át, jelenleg 58%-át töltjük a képernyő előtt. A szabadidő 50 perces növekedése mellett a televízióra fordított idő 56 perccel nőtt, tehát a tévénézés fokozatosan kiszorít más szabadidős tevékenységeket. A fizikai rekreációval - sétával, sporttal, testedzéssel - töltött idő mintegy harmadával nőtt, és a hobbi jellegű tevékenységeknél is számottevő a növekedés, ahol a férfiak időráfordítása megkétszereződött, a nőké csökkent.
A magas és csak lassan mérséklődő halandóság az idősebb korúak arányának növekedése mellett összefügg a lakosság egészségi állapotával, életmódjával, valamint az egészségügyi ellátórendszer helyzetével is.
A főbb halálokok dinamikája az elmúlt 12 évben eltérően alakult. A keringési rendszer - ezen belül a magasvérnyomás- és az agyérbetegségek - okozta halálozás csökkent. Az öngyilkosságok, a balesetek, valamint az erőszakos eredetű halálozások egyenletesen és lassan ugyancsak csökkentek. Enyhébb mértékben mérséklődött a légzőrendszer - beleértve a gümőkórt is - betegségei következtében meghaltak száma. Az emésztőrendszer betegségei és az alkoholfogyasztásra (mentális és viselkedészavar, valamint májzsugor) visszavezethető betegségek 1992 és 1995 között különösen sok ember halálát okozták, arányuk azóta csökkent. Évtizedek óta emelkedik azok száma, akik daganatokban halnak meg. Az elmúlt 12 év alatt a cukorbetegség szövődményei miatt meghaltak száma szintén nőtt.
A halálozások felét a keringési rendszer betegségei okozzák, rátájuk mind a férfiak, mind a nők jóval magasabb, mint az EU-átlag. A háziorvosok nyilvántartásai szerint a lakosság 16%-ának magas a vérnyomása, ami kiemelkedően nagy arány. Az ebből adódó halandóság Dél-Dunántúlon, Dél-Alföldön és Észak-Magyarországon a legnagyobb, de míg az előző két régióban csökkent az utóbbi években, Észak-Magyarországon tovább nőtt. A szív- és érrendszeri betegségek a kórházi ápolási esetek 15,2%-át teszik ki.
Az elhalálozottak negyede daganatok következtében hal meg. Míg a fejlett világban csökken e halálok megjelenésének intenzitása, nálunk folyamatos emelkedést mutat. A nőket inkább az emlő- és méhrák, a férfiakat inkább a tüdőrák sújtja. A tüdőrákos betegek száma az utóbbi tíz évben 60%-kal nőtt. Háromnegyedük férfi, a nők körében viszont rendkívül nagy az emelkedés (több mint két és félszeres). Magas - különösen Észak-Magyarországon - a májbetegségek okozta halandóság, aminek 84%-a alkoholos májzsugor, és leggyakrabban a 35-64 éves férfiak körében jelentkezik.
Magyarországon hagyományosan magas az öngyilkosságok száma. 2001-ben 3100-an vetettek véget önkezükkel életüknek, kb. 30%-kal kevesebben, mint 1989-ben, és 38%-kal kevesebben, mint a legmagasabb értéket mutató évben, 1983-ban. Miként az európai országokban, hazánkban is jóval erősebb a férfiak öngyilkossági hajlandósága, mint a nőké: 1989 és 2000 között az összes öngyilkosság 71-77%-át férfiak követték el. Férfiak esetében a 40-44, nőknél a 45-49 és a 65-69 éves korosztály a legveszélyeztetettebb, de mindkét nem esetében magas az arány a 75 évesnél idősebbek között is. Az alföldi régiókban történik a legtöbb öngyilkosság. 2000-ben százezer lakosra a dél-alföldi régióban 49, az észak-alföldi régióban 42 öngyilkosság jutott, míg feleakkora az ország északnyugati területein (az országos átlag 33).
A Dél-Alföldön kiugróan magas a keringési rendszer betegségeiben történt halálozás. Az életesélyek Észak-Magyarországon a legrosszabbak. Itt a legtöbb halálok tekintetében átlag feletti a halandóság, a férfiak születéskor várható átlagos élettartama is itt a legalacsonyabb (66,2 év). A településnagyság és a százezer lakosra jutó halálozás között szoros kapcsolat van: a kiemelt halálokok többségében a kis lélekszámú (ezer fő alatti) települések a legveszélyeztettebbek. A daganatos betegségek az egyedüliek, amelyek nem itt, hanem Budapesten szedik viszonylag a legtöbb áldozatot.
A lakosság egészségi állapotának fontos mérőszáma a különböző betegségek előfordulási gyakorisága is. A halálozásban döntő szerepet játszó daganatos és keringési betegségeken kívül számos más kór is gátat szabhat a megszokott életvitelnek, munkavégzésnek, esetleg az önellátásnak is. A háziorvosok nyilvántartásában szereplő 422 ezer cukorbeteg a lakosság 4%-át teszi ki, és azért veszélyes, mert az életkor előrehaladtával rendszerint előbb-utóbb szövődményei jelentkeznek.
A mozgásszervi megbetegedések a keresőképtelenség leggyakoribb okai. Közülük, a csigolyabántalom a férfiaknál és a nőknél is a harmadik leggyakrabban előforduló betegség, bár a nőket jóval nagyobb mértékben érinti. 1999-ben tízezer férfira 558, ugyanennyi nőre 718 megbetegedés jutott.
A gyomor- és nyombélfekély az emésztőrendszer leggyakoribb betegsége, és bár a 18 éven felülieknek csak 2%-a szenved benne, súlyos szövődményei miatt fokozott figyelmet érdemel.
1989 és 2000 között a nem tébécés tüdőbetegek száma több mint kétszeresére, 391 ezer főre növekedett. A növekedés a szénanátha esetében a legfeltűnőbb: 1989-ben 8 ezer, 1995-ben 31 ezer, 2000-ben pedig már 132 ezer esetet regisztráltak, ami 17-szeres növekedést jelent. A tüdőasztma a leggyakoribb idült légzőszervi betegség, és az esetek kétharmadában allergiával kezdődik. Míg 1989-ben a nyilvántartott betegek száma 52 ezer volt, 1995-ben 79 ezer, 2000-ben pedig már 129 ezer fő. Az új betegek száma 2,4-szeresére nőtt. Az alsó légúti betegségek - melyeknek a halálozásban is jelentős szerepük van - legfőbb kiváltó oka a dohányzás. A legkevesebb új tébécés 1990-ben 3600 volt Magyaroszágon. 1999-ben háromszázzal több, százezer lakosra vetítve 39 fő, az Európai Unió átlagának közel háromszorosa. 2000-ben újra csökkent az új betegek száma. A tébécé előfordulásában évtizedek óta megfigyelhető területi különbségek vannak: Magyarország észak-keleti részének és a közép-magyarországi régiónak legkedvezőtlenebb a helyzete.
A 139 pszichiátriai gondozóban nyilvántartott gondozottak száma 2001-ben 133 ezer volt, 6%-kal több, mint 1989-ben. A betegforgalom ennél nagyobb mértékben, 40%-kal nőtt. A betegek nemek szerinti aránya állandónak mondható, a gondozottak kétharmada nő. Egyes betegségcsoportokban a női betegek aránya meghaladja az átlagot, például hangulat, neurotikus és stressz által kiváltott zavarok. A férfiak aránya az alkohollal összefüggő diagnózisok esetében kiemelkedő.
Szakértői vélemények szerint ma Magyarországon mintegy 30-50 ezer drogfüggő, 80-100 ezer rendszeres fogyasztó van, és 300-400 ezren kipróbáltak már valamilyen kábítószert. Hétvégi szórakozás során mintegy 100-150 ezer fiatal fogyaszt alkalomszerűen kábítószert. A gondozóintézeti regisztrációk, a kórházba felvettek, illetve az ez okból meghaltak számbavétele révén a fogyasztók töredékét érzékeli az egészségügyi hálózat. 2000-ben a gondozóintézetekben 13 ezer kábítószer-fogyasztó beteg jelent meg. Ez 1997-hez képest mintegy 50%-os emelkedést jelent. A gondozottak közel 70%-a férfi. A legérintettebbek a 30 éven aluliak, ezen belül is a 20-24 évesek. A 15 éven aluli gyermekek aránya megközelíti a 0,5%-ot. A tízezer lakosra jutó nyilvántartott drogfogyasztók száma alapján 2000-ben a legfertőzöttebb a főváros, illetve Csongrád és Baranya megye volt.
A HIV-fertőzöttek és AIDS-betegek számát tekintve Magyarország helyzete igen kedvező nemzetközi összehasonlításban. Míg az Európai Unió százezer lakosa közül évente 2-3 betegszik meg, Magyarországon mindössze 0,27. 1989 és 2001 között összesen 795 HIV-fertőzött személyt regisztráltak, közülük 570 férfi, 112 nő és 113 anonim személy (1998 óta a HIV-fertőzött személy nem őrizheti meg anonimitását). Közülük ugyanezen idő alatt 381 ember (346 férfi és 35 nő) betegedett meg, és 226-an haltak meg AIDS-ben.
A bőr- és nemibeteg-gondozókban jelentkezett új betegek száma harmadára csökkent 1989 óta.
A bejelentett heveny fertőző betegségek számában és arányában is kedvező változások következtek be. A legújabban bevezetett védőoltások hatását jelzi a rubeola, mumpsz, tetanusz és kullancs-agyvelőgyulladás esetek számának csökkenése. 1990 és 2001 között hét országos kiterjedésű influenzajárvány zajlott le. A legtöbben - közel 1 millióan - az 1993. évi járványban betegedtek meg, a 2001-es járvány okozta viszont a legkevesebb halálesetet. Influenza elleni védőoltásban 1990-ben több mint 292 ezren, 1999-ben 959 ezren, 2000-ben és 2001-ben 1-1 millióan részesültek.
A fiatalkorú népességben mindkét nemnél a vér és vérképző szervek betegségei - ezen belül a vérszegénység - a leggyakoribbak. A deformáló hátgerinc-elváltozások, az asztma és a szembetegségek száma igazán az iskoláskortól számottevő.
A népesség életmódja, egészség-magatartása jelentősen befolyásolja az egészségi állapotot. A dohányzás bizonyítottan szerepet játszik a keringési és légzőszervi betegségek, a légcső- és tüdőrák, a szájüregi rák kialakulásában, de számos más betegség kialakulásában is kockázati tényező. A 35-69 éves férfiak halálozásáért 35%-ban a dohányzás tehető felelőssé, míg a nők körében ez az arány 7%.
Különösen nagy kockázatot jelent a dohányzás és a nagymértékű alkoholfogyasztás együttes előfordulása. A mértéktelenül sok alkoholt fogyasztók a felnőtt férfi lakosság egyötödét, a nőknek 5%-át teszi ki. (A rendszeresen italozó nők aránya 3,5-szeresére emelkedett.) A rendszeresen alkoholt fogyasztóknak csak egy tört része szerepel a nyilvántartásokban, mint alkoholbeteg. 2001-ben közel 40 ezer alkoholistát tartottak nyilván, akiknek több mint kétharmada férfi. 1989-hez képest ez 42%-os csökkenés.
A 18 évesnél idősebb férfiaknak 38%-a túlsúlyos, és 18%-uk elhízott, a nők között 28%, illetve 20% a megfelelő arány. Ezeknél az embereknél gyakoribb a magasvérnyomás-, a szív-, az agyér-, a cukorbetegség, és újabb kutatások szerint a daganatos megbetegedés is. A mozgásszegény életmód ugyancsak növeli a betegségek a valószínűségét. A férfiaknak 21,4%-a, a nőknek 13,4%-a sportol rendszeresen. A rendszeres testedzés elsősorban a fiatal korosztályokra jellemző, a kor előrehaladtával előfordulása csökken, főleg a nők körében.
Az egészségügyi ellátórendszer szerepét az egészségi állapot alakulásában az Egészségügyi Világszervezet (WHO) 11-18%-ra becsüli. A háziorvosok száma 18, a házi gyermekorvosok száma 14%-kal nőtt 1989 óta, számuk 2000-ben 5159, illetve 1570. 1992-ben kezdődött a háziorvosi praxisok kialakulása, és 2000-ben a háziorvosok közel 90%-a már vállalkozó orvosként működött. Az egy háziorvosra és házi gyermekorvosra jutó lakosok száma 1842-ről 1490-re csökkent, a betegforgalmuk ugyanezen idő alatt viszont 5%-kal nőtt. A háziorvosok szakrendelésre háromszor annyi, kórházba 80%-kal több beteget utaltak.
Az egészségügyi rendszer átalakulásával, a szabályozás változásával 1995-ben a járóbeteg-szakellátás forgalma ugrásszerűen nőtt. Ekkortól ugyanis a kórházi ambuláns betegforgalom és a községi fogászatok tevékenysége is a járóbeteg-szakellátás része lett, és ennek megfelelően változott a szabályozórendszer. A gyógykezelési esetek száma 1989-hez képest a kétszeresére, ezen belül a laboratóriumi vizsgálatok száma a háromszorosára nőtt. Több mint másfélszeresére nőtt a teljesített évi orvosi munkaórák száma is, mindamellett, hogy a járóbeteg-ellátásban dolgozó orvosok létszáma kevesebb lett.
A kilencvenes évek végén 21 ezerrel kevesebb működő kórházi ágy állt a betegek rendelkezésére, mint egy évtizeddel korábban. A csökkentés ellenére a százezer lakosra jutó ágyszám (832) európai viszonylatban még mindig a magasak közé tartozik. Az ágykihasználási százalék ennek ellenére csökkent: 79-ről 77%-ra. Valamivel kisebb mértékben, de a kórházi orvosok száma is kevesebb lett ezen idő alatt. A kórházakból elbocsátott betegek száma azonban évről évre nő: 1989-ben 2,3 millió, 1995-ben 2,4 millió, 2000-ben 2,6 millió beteget bocsátottak el különböző kórházi osztályokról, vagyis 335 ezerrel többet, mint 1989-ben. Nagy növekedést elsősorban a rehabilitációs (több mint háromszoros), valamint az ideg- és elmegyógyászati osztályokon regisztráltak. Az ápolás átlagos tartama 12,8 napról 8,9 napra rövidült.
A felnőtt fogászati szakrendeléseket 2000-ben 4,6 millióan keresték fel, feleannyian, mint 1989-ben. A visszaesés 1993 és 1996 között következett be, azóta nem folytatódott. (Ebben az időszakban lettek térítéskötelesek a fogmegtartó kezelések.) A gyermekfogászatok forgalma gyakorlatilag nem változott.
A védőnők 1989-ben 1,5 millió, 2000-ben 1,3 millió családot gondoztak. Fő tevékenységük a várandós anyák és csecsemők, valamint a fokozott gondozást igénylő gyermekek figyelemmel kísérése. A terhességeknek 1989-ben 30%-a, 2000-ben 36,4%-a volt veszélyeztetett. Az észak-magyarországi és az észak-alföldi régió a védőnőket különösen nagy feladat elé állítja. A veszélyeztetett terhességek aránya itt 50, illetve 40%, a veszélyeztetett gyermekek aránya pedig közel kétszerese az országos átlagnak. Míg a koraszülések aránya országosan 8,4%, ezekben a régiókban 10,9, illetve 9,2%. A terhességmegszakítások száma országosan 35%-kal csökkent, azonban e két régióban csak 25%-kal.
Az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat (ÁNTSZ) járványügy és élelmezés-egészségügy területén végzett laboratóriumi vizsgálatainak száma csaknem felére csökkent 12 év alatt, bővült viszont település-egészségügyi tevékenysége, különösen a levegőhigiéné területén. A foglalkozás-egészségügyi szolgálat által ellátott gazdálkodóegységek száma a kisvállalkozások térhódításával párhuzamosan több tízszeresére, a gondozottak és az elvégzett vizsgálatok száma egyaránt 30%-kal nőtt.
2001-ben 1243 mentőgépkocsi állt az egészségügy rendelkezésére, 20%-kal kevesebb, mint 1989-ben. Közülük 27 (32%-kal kevesebb) az olyan rohamkocsi, mely közvetlen betegellátásra is alkalmas. A mentőfeladatok száma 24%-kal nőtt.
1999-ben 36 ezer orvos dolgozott Magyarországon, egyötödük háziorvosként, hasonló hányaduk a járóbeteg-szakellátásban, 40%-uk a fekvőbeteg-ellátásban. Az orvosellátottság 20%-kal javult tíz év alatt: tízezer lakosra 1999-ben 36 orvos jutott. Jellemző az erős koncentráció, ugyanis a mutató értéke Budapesten jóval magasabb (68). Az egészségügyi és szociális ellátás állásainak több mint felét 1989-ben és 1999-ben is a szakdolgozói munkaköri csoport tette ki (134 904, illetve 130 800 fő). A fekvőbeteg-ellátásban 1999-ben 43%-uk, a járóbeteg-szakellátásban 11%-uk dolgozott. E csoporton belül a legnagyobb arányú az ápolói munkakör. A betöltött ápolói állások száma 1999-ben 52 ezer volt, öt és félezerrel több, mint 1989-ben.
A gyógyszertárak száma 1989 óta 40%-kal nőtt, és 2000-ben 2045 volt. A közforgalmú gyógyszertárak privatizációja befejeződött, így 1997-től valamennyi magángyógyszertárként üzemel. A zsúfoltság csökkent, egy gyógyszertárra ma 33%-kal kevesebb lakos jut, mint egy évtizeddel korábban. A gyógyszerészek lakossághoz viszonyított aránya az Európai Unió átlagának nem egészen kétharmada.
1991-ben a bruttó hazai termék (GDP) 7,1, 1998-ban 6,8%-át költötték egészségügyre Magyarországon. (Az OECD - tagországai közül 24-ben magasabb ez az arány). 1998-ban az egy főre jutó egészségügyi kiadások a tényleges vásárlóerőt tekintve 705 dollárt tettek ki, ami az európai uniós átlagnak a felét sem éri el. 2001-ben az egészségügyi beruházások volumene az 1990. évinél 30%-kal kisebb volt. A lakosság egy főre számítva 17 ezer forintot költött egészségügyre 1999-ben, ami folyó áron több mint 10-szeres emelkedést jelent 1989-hez képest. (Összkiadása ezen időszak alatt valamivel több mint 5-szörösére nőtt). Az átlagosnál sokkal jelentősebb kiadásnövekedésben döntő mértékben a gyógyszerárak 40-szeres emelkedése és a fogászati kezelések térítéskötelessé válása játszott szerepet. 1995 és 1998 között az egészségbiztosításra fordított kiadások jóval kisebb ütemben növekedtek, mint a fogyasztói, és különösen mint az egészségügyi árak. Az Egészségbiztosítási Alap kiadásainak összege 2000-ben 798,2 milliárd forint volt, 96,9 milliárd forinttal több, mint az azt megelőző évben. Ez a 13,8%-os növekedési ütem már meghaladta a fogyasztói- (9,8%) és az egészségügyiár-indexet (10%) is.
A XX. század utolsó évtizedében számos, korábban nem ismert szociális kérdés vetődött fel, vagy került felszínre - munkanélküliség, hajléktalanság, gyermekszegénység, stb. - emellett, hogy a lakosság egészségi állapotában sok megoldásra váró gond halmozódott fel. A 60 évesnél idősebbek aránya emelkedett. Az időskorúak csaknem 90%-a nyugdíjból vagy járadékból él. Egyedülálló e korosztály mintegy 30%-a, több mint félmillió ember. Az egyedülállók körülbelül 2%-át látják el szociális otthonban vagy idősek otthonában. A falusi időskorúak családi viszonyok alapján kedvezőbb, egészségügyi és szociális infrastruktúra szerint kedvezőtlenebb helyzetűek, mint a városiak. Az idős háztartások 27%-ában volt tartósan beteg családtag. Ez az arány a legidősebbek - 65 év felettiek - között több mint 40%. Rendszeresen gyógyszert szed 73%-uk (kb. 1 millió fő). A rendszeres gyógyszerszedők egyötöde közgyógyellátásban részesült.
Azoknak a szociálisan rászorulóknak az ellátását - akiket hajlott koruk, betegségük, anyagi vagy egyéb nehézségeik az önálló életvezetésben gátolnak - alapvetően az önkormányzatok végzik. A vizsgált időszakban a szociális kérdések megoldásában az ellátási formák közül jelentősen nőtt az intézeti elhelyezés és a rehabilitációs foglalkoztatás szerepe, a többi ellátási formáé csökkent vagy változatlan maradt.
A kisebb településeken számottevő szerepet játszik a több önkormányzat közös fenntartásában, illetve másik önkormányzattal kötött szerződés keretében működő ellátás, másutt a helyzet megoldása a kiépülő falugondnoki hálózat feladata. Az alapvetően szociális szolgáltatásokat 2000-ben a települések 19%-án 462 falugondnok nyújtotta. A civil szervezetek jelenléte a hajléktalanok, szenvedélybetegek ellátásában, valamint a családsegítésben jelentősebb.
Jelenleg a települések 65%-a biztosít a rászorulóknak az élethelyzetet könnyítő szociális étkeztetést. Az étkeztetés egytizede térítésmentes. Tízezer hatvanévesnél idősebbre 2000-ben 497 ellátott jutott. (Ez az arány 1990-ben 464, 1995-ben 539 volt.) Az 500 főnél kisebb településeken - melyeknek csupán a felében létezik étkeztetés - ez az arány 650-700. Jelentősek a területi különbségek: az aprófalvas Baranyában a falvak és városok alig több mint egyharmadában működik ilyen ellátás, a nagyobb településekből álló Jász-Nagykun-Szolnok megyében csaknem valamennyiben. Az esetek több mint felében az ételt házhoz is szállítják. A szociális étkeztetésben részesülő ellátottak 28%-a házi segítségnyújtásban is részesül.
2000-re a települések 60%-ában szervezték meg a házi segítségnyújtást, amelyet az önmagát egyedül időlegesen vagy tartósan ellátni képtelen népesség 91%-a vehet igénybe. Évente 40 ezer rászorulót látnak el otthonukban a házi gondozók. A szolgálatban 2000-ben 8700 főt foglalkoztattak, számuk 1990-től mintegy 60%-kal, az előző évtől 6%-kal csökkent. A csökkenés főként a tiszteletdíjas, illetve a tiszteletdíjban sem részesülő társadalmi munkatársak esetében jelenős. A hivatásos gondozók száma az 1999. évi visszaesést követően kissé ismét emelkedett. Az ezer főnél kisebb településeken lényegesen nehezebb a rászorulók helyzete, mint a népesebbeken.
Az idős korosztálynak nappali ellátást nyújtó klubok 40 ezer rászoruló számára biztosítanak lehetőséget napközbeni tartózkodásra, étkezésre, társas kapcsolatokra. A klubok és az ellátottak száma 1995-ig enyhén emelkedett, majd csökkent.
Sérült családtag esetén a hozzátartozók és az érintettek életvitelének könnyítésére, a fogyatékosok nappali elhelyezésére 2 ezer férőhely áll rendelkezésre, ami csaknem kétszerese az 1993. évinek, de messze elmarad az igényektől. A rehabilitációs szociális foglalkoztatókban 27 ezren dolgoznak, ami mintegy 1,8-szorosa az évtized elejinek.
A hajléktalanság nyílt társadalmi kérdéssé a kilencvenes években vált, amikor méretei a gazdasági és társadalmi változásokkal összefüggésben jelentősen nőttek. A főleg nagyvárosi jelenséget a munkahelyek tömeges megszűnése, az új munkalehetőségek és a lakóhely területi eltérései, és az évtized során végbement életszínvonal-csökkenés tovább erősítette. A társadalom peremére kerültek helyzetének (főként) átmeneti megoldására 2000-ben 152 otthont, szállást és éjjeli menedékhelyet működtettek. A fenntartók 61%-ban az önkormányzatok, negyedrészben egyesületek és alapítványok, 5%-ban az egyházak és egyéb intézmények. A szálláshelyeket igénybe vevő hajléktalanok száma 2000-ben 6300 volt, ami csaknem kétszerese az 1993. évinek, de kevesebb, mint az előző két évi. Legdinamikusabban a hajléktalanok nappali ellátása fejlődött, de az is messze elmaradt az igényektől. A vizsgált időszakban sorra szerveződtek a nappali melegedők és a népkonyhák, az igényeket azonban nem tudták kielégíteni.
A hajléktalanok nappali ellátása
|
Év |
A nappali melegedők |
A népkonyhák |
||||
|
száma |
befogadó-képessége |
napi átlagforgalma |
száma |
befogadó-képessége |
napi átlagforgalma |
|
|
1993 |
14 |
552 |
484 |
27 |
2 555 |
2 262 |
|
1995 |
42 |
1 456 |
1 639 |
41 |
4 455 |
4 174 |
|
1999 |
66 |
3 174 |
3 557 |
42 |
5 151 |
4 286 |
|
2000 |
69 |
3 404 |
3 825 |
41 |
4 737 |
4 153 |
|
2001 |
71 |
3 714 |
4 203 |
43 |
5 024 |
4 457 |
A szociális gondoskodás területén nagy jelentőségű tartós bentlakásos otthonok (szociális otthonok) száma 1993-tól mintegy 60%-kal, a férőhelyeiké 30%-kal bővült. A hálózat fejlesztésében szerepe volt annak, hogy megjelentek a civil szervezetek, amelyek kisebb befogadóképességű otthonok fenntartását tudják vállalni. Másrészt központi törekvés is, hogy a nagy intézményeket kisebb, családiasabb otthonokkal váltsák fel. Ilyen otthonokban 2001 végén 65 ezer - egy nagyobb városnyi - ember élt. A férőhelyszűke miatt az ellátást igénylők egyre kisebb hányadát sikerül elhelyezni, a várakozók száma az évtized elejétől több mint kétszeresre nőtt, ezen belül az egy évnél hosszabb ideje várakozóké megötszöröződött.
A tartós bentlakásos és átmeneti elhelyezést nyújtó szociális intézmények, otthonok*
|
Év |
Otthonoka |
Férőhelyek |
Ellátottak |
Férőhely-kihasználtsági |
Tízezer lakosra jutó férőhely |
|
|
száma |
százalék |
|
||
|
1989 |
299 |
40 526 |
38 106 |
94,0 |
38,9 |
|
1993 |
805 |
57 245 |
56 118 |
98,0 |
55,7 |
|
1995 |
940 |
63 570 |
62 265 |
98,0 |
62,2 |
|
2000 |
1 155 |
74 402 |
72 183 |
97,0 |
74,1 |
|
2001 |
1 206 |
76 265 |
74 338 |
97,5 |
74,9 |
* Az ellátottak 85%-a tartós elhelyezésben részesült.
a
Az otthonok telephelyeinek száma.Az átmeneti elhelyezést nyújtó intézmények 2001 végén 9600 rászorultat voltak képesek befogadni, másfélszer annyit, mint 1993-ban. A férőhelyek túlnyomó része a hajléktalanok szállásán és éjjeli menedékhelyén keresztül, hajléktalanok elhelyezésére szolgál.
A családsegítő szolgálatok feladata segíteni a krízishelyzetbe került, főként szociálisan veszélyeztetett családok életvezetési képességének megőrzését, az ilyen helyzetek megelőzését, ha kialakultak, azok megszüntetését. A területen jelentős az önkéntes munkát végzők aránya (40%). Az esetek több mint egyötödében a gondok anyagi természetűek, míg csaknem ugyanilyen hányadban ügyintézéshez kértek segítséget.
Családsegítő szolgálatok
|
Év |
Szolgálatok száma |
Foglalkoz-tatottak |
Önkéntesek |
Szolgáltatást igénybe vevők |
|
1998 |
462 |
2 142 |
1 489 |
246 |
|
1999 |
558 |
2 294 |
1 537 |
286 |
|
2000 |
660 |
2 291 |
1 503 |
274 |
|
2001 |
766 |
2 476 |
1 444 |
290 |
A gyámhatóság 2001-ben 250 ezer különböző okokból veszélyeztetett helyzetű kiskorút tartott számon, ami kétszerese az 1989. évinek, de 40%-kal kevesebb, mint 1997-ben volt. Rendszeres gyermekvédelmi támogatásban 1998-tól évente a 0-24 éves lakosság negyede, mintegy 780 ezer fő részesült.
A települési önkormányzatok gyermekjóléti szolgálatánál évente mintegy 160 ezer gyermek fordul meg, ahol 3300 szakember gondoskodik a problémák megoldásáról.
A kilencvenes években a gyermekvédelmi gondoskodásban részesülő kiskorúak száma folyamatosan csökkent, és 2001-ben 18 ezer volt. A gyermekotthoni hálózat átalakult, a nagy gyermekotthonok általában kis létszámú - legfeljebb 12 gyermek elhelyezésére szolgáló - otthonokká szerveződtek, továbbá szervezetileg 1998-tól a csecsemőotthonok is az említett intézménytípushoz tartoznak. Az érintett gyermekek gyermekotthonokba vagy nevelőszülőkhöz kerülnek. Az intézetekben elhelyezettek száma az időszak alatt felére csökkent, a nevelőszülőkhöz elhelyezetteké alig változott.
A társadalmi beilleszkedést segítő utógondozás jelentősége nőtt. A nagykorúvá válását megelőzően gyermekvédelmi gondoskodásban részesülő fiatal felnőtt 24 éves koráig kérheti további utógondozói ellátását. Az ellátásban részesülők száma 1991-től több mint két és félszeresére, 4100 főre emelkedett. Közöttük egyre nagyobb azok aránya, akik nappali tagozaton tanulnak tovább.
Az örökbefogadás adatai
|
Megnevezés |
1989 |
1995 |
2000 |
2001 |
|
|
|
|
|
|
|
Engedélyezett örökbefogadás |
982 |
940 |
949 |
870 |
|
ebből: külföldi állampolgárnak |
93 |
129 |
128 |
93 |
|
Felbontott örökbefogás |
25 |
28 |
12 |
13 |
Az engedélyezett örökbefogadások száma az időszak alatt évente 900 és 1000 között mozgott, és számuk az utóbbi években - 2000 kivételével - csökkent. Külföldiek voltak örökbefogadók az esetek egynyolcadában.
Az oktatásban a XX. század első felében a hangsúly az elemi, a második felében a közép-, utolsó évtizedében a felső szintű képzésre helyeződött. Az iskolázottság színvonala tovább emelkedett: a javulás különösen az alapfokú és a középiskolai végzettséggel rendelkezőknél jelentős. A fiatalabbak, és közöttük is a nők iskolázottabbak. Legalább érettségizett a 18 évesnél idősebbek 40, ezen belül a 20-24 évesek 54%-a. Ebben a korosztályban a férfiak 46%-ának, a nők 62%-ának volt érettségi bizonyítványa. Az érettségizett idősebbek korosztályában a férfiak még nagyobb hányadot tesznek ki, mint a nők. Magyarország a legalább középfokú végzettséggel rendelkező 25-64 éves népesség aránya alapján 21 európai OECD-ország között a 9., a felsőfokú végzettséggel rendelkezők tekintetében a 16. volt.
Az oktatási rendszer átalakítása - a megváltozott feltételekkel és az európai integrációval összhangban - a nyolcvanas években kezdődött, és a kilencvenes években zajlott le, amikor nagy létszámú korosztályok vettek részt a közoktatásban. Kötelezővé vált az 5 évesek iskolai előkészítése, és a megfelelő korosztály nagyobb arányban óvodás. A tankötelezettséget előbb 16, majd 18 éves korig emelték fel. A szakmai képzés szerkezete átalakult. A szakmunkásképzőbe járók száma felére, a gyors- és gépíró, az egészségügyi és az egyéb szakiskolák tanulóinak száma töredékére csökkent. Az előképzettségi szint és követelmények emelésével a középfokú szakképzés az érettségire épülő képzés felé tolódott el, így a középiskolákban - a népességfogyás mellett is - nőtt a tanulók száma. A felsőoktatásban az egyetemi, főiskolai szintű alapképzés mellett megjelent az akkreditált iskolai rendszerű szakképzés, és egyre nagyobb szerephez jut a szakirányú továbbképzés. A nappali tagozatokon több mint kétszeresére nőtt a létszám.
A közoktatásban a hetvenes években született viszonylag népes korosztályok 1978 és 1993 között vettek részt. A létszám az óvodákban 1980/1981-ben, az általános iskolákban 1986/1987-ben, a középfokú oktatásban 1992/1993-ban tetőzött, majd 1999/2000-ig fogyott. Az utóbbi években az óvodások és a középfokú képzésben részt vevők száma csekély mértékben nőtt. A 2001/2002. tanévben a közoktatás és felsőoktatás nappali tagozatára több mint 2 millió fiatal iratkozott be, a megfelelő korúak számának jelentős csökkenése ellenére csak 170 ezerrel kevesebb, mint 1989-ben.
2001/2002-ben 342 ezer gyermek járt óvodába, 50 ezerrel kevesebb, mint 1990-ben, de a korosztály nagyobb hányada (86%) mint tíz évvel azelőtt. A fogyatékos gyermekek iskolai továbbhaladását megkönnyíti, ha ebben az életszakaszban már speciális oktatásban vehetnek részt. A gyógypedagógiai nevelésben részesülők száma az iskolába készülők között 11 év alatt többszörösére, mintegy 4 ezerre nőtt. A létszámbővülést az intézményhálózat telepítése, illetve a korlátozott befogadóképesség gátolja, de az utóbbi évtizedben kialakult ún. integrált oktatás segíti.
Az általános iskolai tanulók száma mintegy 950 ezer, 20%-kal kevesebb, mint 1990-ben. A tanítási időn kívüli napközis ellátást a tanulók harmada vette igénybe, valamivel kisebb hányaduk, mint tíz évvel korábban. Az általános iskolai gyógypedagógiai oktatásban részesülő tanulók száma tovább emelkedett, és 2001-ben meghaladta a 46 ezret.
Az adott évben a 8. évfolyam elvégzése után csaknem minden fiatal továbbtanul. A 2001/2002. tanévben több mint 550 ezren járnak középfokú intézmény nappali tagozatára. A középfokú oktatásban részt vevők 20%-a szakiskolákban, 45%-a szakközépiskolákban, 35%-a gimnáziumokban tanul. A középfokon tanulók létszáma az évtized első felében nőtt, majd stagnált, és 1999-től ismét emelkedett. A tanulók száma 2001-ben volt a legmagasabb. Az időszak alatt leginkább a szakiskolások aránya csökkent.
Kismértékű emelkedést az utolsó két év hozott, és 2001/2002-ben közel 130 ezren iratkoztak be ezekbe az intézményekbe. A középiskolai oktatáson belül a gimnáziumi képzés egyre népszerűbb. A nyolcvanas évek végén indult 8, illetve 6 osztályos gimnáziumi oktatás még nem vált általánossá. Ilyen típusú iskolába a gimnazisták kb. 16%-a járt. A fiatalok oktatásban való részvételének közel teljes körűvé válásával az esti és levelező oktatás szerepe az alapfokon veszített jelentőségéből, középfokon a kiegészítő képzés irányába tevődött át. E tagozatokon az alap- és középfokú oktatásban a hallgatók növekvő hányada fiatal. Az általános iskolai felnőttoktatásban részt vevők száma 2001/2002-re alig 3 ezer. A középiskolai szintű felnőttoktatásban lassuló ütemű, de folyamatos létszámnövekedés figyelhető meg, és jelenleg ilyen oktatásban valamivel több mint 90 ezren részesülnek.
A 8. általánost végzettek száma - főként demográfiai okokból - 1990 és 2001 között több mint 30%-kal csökkent, az érettségizetteké lényegében ugyanígy nőtt. Az érettségizettek között a gimnáziumot végzettek száma emelkedett, a szakközépiskolában érettségizetteké az utóbbi években csökkent. A továbbtanulás feltételei kedvezőbbé váltak. Egyetemi vagy főiskolai diplomát kétszer annyian szereztek, mint az évtized elején.
A nappali, az esti, a levelező és a távoktatásban végzettek száma
(ezer fő)
|
Iskolai végzettség |
1990 |
1995 |
1999 |
2001 |
|
Általános iskola 8 osztálya |
172,9 |
128,5 |
119,1 |
118,8 |
|
Érettségi |
67,9 |
84,2 |
89,6 |
88,9 |
|
ebből gimnáziumi |
27,3 |
34,6 |
36,3 |
38,0 |
|
szakközépiskolai |
40,6 |
49,6 |
53,3 |
50,9 |
|
Felsőfokú oklevél |
24,1 |
26,2 |
42,3 |
47,2 |
A felsőfokú továbbtanulás iránt élénkült az érdeklődés, 2001-ben több mint 84 ezren kérték felvételüket nappali tagozatra, ami 90%-kal magasabb az 1989. évinél. Ez idő alatt a felvettek száma közel háromszorosára emelkedett, ezen belül 2001-ben csaknem 10%-kal több hallgatót vettek fel, mint egy évvel korábban. A felvételi esélyek javulása ellenére is 2001-ben 35 ezer jelentkezőt utasítottak el.
A felsőoktatási intézmények nappali tagozatán a 2001/2002. tanévben közel 193 ezer fiatal vesz részt a különböző szintű képzésekben. Az egyetemi, főiskolai alapképzésben 184 ezren tanulnak, 8 ezerrel többen, mint egy évvel korábban. A hallgatói létszám növekedési üteme - a korosztály létszámcsökkenésével - 1995 óta mérséklődik. Egyetemre, főiskolára járt a 18-22 éveseknek 1990-ben 8,5, 1996-ban 12,9, 2001-ben 18,2%-a.
A felnőttképzés - a munka melletti első diploma megszerzése, átképzés, továbbképzés - iránti élénk érdeklődésből adódóan a felsőoktatási intézmények növekvő hányada indított távoktatási, esti és levelező tagozatokat. 1989-ben az egyetemi, főiskolai szintű képzésben részt vevők 72%-a nappali tagozatra járt, arányuk 2001/2002-ben 59%-ra csökkent. A nappali tagozat után a levelező képzés (28%) a legnépszerűbb, majd a távoktatás (10%) és végül az esti tagozat (3%).
A felsőoktatásban tanulók többsége (90%-a) egyetemi és főiskolai szintű alapképzésben részesül. Ezen kívül mintegy 4500-an (1,2%) akkreditált felsőfokú szakképzésben, 25 ezren (7%) szakirányú továbbképzésben és közel 7 ezren (2%) doktori (PhD), illetve mesterképzésben (DLA) vesznek részt. A munkaerő-piaci igényekhez rugalmasabban igazodni tudó, gyakorlatorientált képzést nyújtó főiskolai szintű oktatás jelentősége és szerepe folyamatosan nő, a szervezeti integráció következtében mind több egyetemen működik főiskolai kar. A felsőoktatásban részt vevők több mint fele (56%) főiskolai és 34%-a egyetemi szintű alap- vagy kiegészítő alapképzésben vesz részt.
A választási lehetőségek között egyre nagyobb arányban találhatók önköltséges képzési formák is, melyekre az államilag finanszírozottnál alacsonyabb pontszámmal lehet bekerülni, de a követelmények azonosak. Az államilag finanszírozott hallgatók aránya 2001/2002-ben a szakirányú továbbképzéseken a legalacsonyabb (1%). Ez az arány egyetemi szinten 74%. A tagozatok között az eltérések jelentősek. A nappali tagozatosok 86%-ának képzését az állam finanszírozza, ugyanakkor a távoktatáson a képzés kizárólag önköltséges.
Az oktatási intézményekben a pedagógusok létszámát a hivatás tartósan gyenge anyagi elismerése, alacsony társadalmi presztízse és az oktatási feltételek elmúlt évtizedben végbement változásai alakítják. A kezdő diplomások nagy része hagyományosan nem pedagógusként helyezkedik el, vagy röviddel a pályakezdést követően elhagyja a pályát. A foglalkozás elnőiesedett, amit tovább erősít, hogy a pályaelhagyók többsége férfi. A tanulólétszám alakulásával, az átszervezésekkel, átképzésekkel, a továbbképzési rendszer bevezetésével, az elhelyezkedés feltételeinek szigorításával, az oktatásfinanszírozási elképzelések változásával az óvodákban, az általános iskolákban és a szakiskolai képzésben is évről évre kevesebb pedagógus tanított. A középiskolákban viszont - az igényeket követve - a tanulólétszámnál is gyorsabban, másfélszeresére emelkedett az oktatók száma. Az 2001/2002. tanévben a közoktatásban 180 ezer pedagógus dolgozott, akik növekvő hányada rendelkezik a korábbinál magasabb fokú pedagógiai képesítéssel. Az elmúlt évtizedben a felsőoktatás a jelentősen megnövekedett feladatokat a főállású oktatók gyakorlatilag változatlan száma mellett oldotta meg, és a részfoglalkozású - az intézmény költségvetését kevésbé terhelő - oktatók körének bővülése is messze elmaradt a hallgatói létszámnövekedéstől. A 2001/2002-es tanévben több mint 16 ezer teljes, 1,7 ezer részmunkaidős, 5 ezer oktató pedig megbízási szerződéssel dolgozott a felsőoktatási intézményekben. A teljes munkaidős oktatók aránya az előző évihez képest kissé nőtt.
A költségvetés oktatási kiadásainak a bruttó hazai termékhez viszonyított aránya az évtized során - a kezdeti növekedés után - jelentősen csökkent, a legalacsonyabb értéket 1998-ban érte el, majd némileg emelkedett.
A ráfordítások mintegy 70%-át a közoktatás - alap- és középfokú oktatás - használja fel, a felsőoktatás részesedése 20% feletti. A közoktatási kiadások döntő hányada az önkormányzattól ered, a felsőoktatásban a teljes összeg forrása a központi költségvetés. Ezen kívül egyre jelentősebbek a nem állami szervezetek és a családok oktatási ráfordításai.
A kilencvenes években kulturális kérdésekben is egyre inkább a gazdaságosság került előtérbe. A korábbi állami, szakszervezeti, munkahelyi kulturális intézmények körében és a kulturális vállalatoknál megkezdődött a privatizáció, és működtetésük többszektorúvá vált. A kedvezményes kulturálódási lehetőségek csökkentek. 2000-ben e célra 96 milliárd forintot költött az állami költségvetés. Ez az összeg a bruttó hazai termék 0,7%-ának felelt meg. Az intézmények a kulturális tevékenység anyagi fedezetét saját bevételeikkel (belépőjegy, termek bérbeadása stb.) és különféle támogatások megszerzésével biztosítják. A költségvetés kulturális kiadásainak legnagyobb része a közművelődési intézmények (könyvtárak, művelődési otthonok, múzeumok) fenntartását szolgálja.
Az elmúlt évtizedben méginkább előtérbe kerültek az otthon igénybe vehető művelődési formák. Egy, vagy több rádió- és televíziókészülékkel ma már lényegében valamennyi háztartás rendelkezik, a fekete-fehér televízió készülékek színesre cserélődtek, és elterjedtek a videomagnók. A kábeltelevíziózás, a parabolaantenna, a hazai tévécsatornák számának növekedése egyfelől, az alternatív kulturálódási formák erőteljes drágulása másfelől még népszerűbbé tette az otthon igénybe vehető szórakozási formákat. Az évtized végére a lakosság kulturálódásra, szórakozásra fordítható idejének mintegy 60%-át köti le a televíziónézés, videózás, egytizedét az olvasás (újság, folyóirat, könyv), és csak a maradék egytized rész jut az egyéb tevékenységekre, illetve rendezvénylátogatásokra.
Az elmúlt 12 évben többféle könyvet adtak ki alacsonyabb példányszámban, mint a korábbiakban. A könyvválaszték szélesedését elősegítette, hogy könyvkiadással egyre több vállalkozás foglalkozott, és emellett számottevő volt az egyéb szervezetek - könyvtárak, múzeumok, minisztériumok stb. - kiadói tevékenysége, továbbá a szerzői kiadás is. A kilencvenes évek elején a könyvvásárlás visszaesett, az utóbbi években az eladások élénkülése tapasztalható.
A kilencvenes években kiadott könyvek száma meghaladta az évi 8 ezret, és volt olyan év, amikor 12 ezernél is többféle könyv jelent meg. A példányszám ezzel párhuzamosan visszaesett. A kiadott művek átlagos példányszáma 1989-ben 14 300 volt, 1994-ben ennek fele, és 2001-ben nem érte el az egyharmadát.
A kiadott művek ezer lakosra jutó száma alapján az európai középmezőnyhöz tartozunk. Az európai országok közül élenjárók az észak-európaiak (Finnország, Dánia), a legalacsonyabb az arány Oroszországban, valamint Romániában.
Az évtized könyvféleségeiből a szakirodalom aránya a legmagasabb (közel 40%). Minden ötödik könyv szépirodalmi jellegű. A tankönyvek részesedése 15-20 % közötti, az ismeretterjesztő irodalomé 14%. Évente mindössze néhány száz ifjúsági és gyermekkönyv jelenik meg, s hasonló a tudományos művek száma is.
A szépirodalmi műveket adták ki a legnagyobb példányszámban, az összes példányszám egyharmadában. A tankönyvek a könyvtermés 26%-át teszik ki, amit az ismeretterjesztő, az ifjúsági és gyermekirodalom, majd a szakirodalom követ.
A szépirodalmi művek közel felét teszik ki a külföldi szerzők művei, példányszámból való részesedésük meghaladja a 80%-ot. Ezek többsége szórakoztató, lektűr jellegű mű. A legtöbb művel amerikai, angol és német szerzők jelennek meg.
A könyvtárak hálózata átalakult. Közművelődési volt az 1990. évi több mint 11 ezer könyvtár kétharmada, az évtized végén az alig több mint 8000 működő könyvtár nem egész fele. A munkahelyi könyvtárak túlnyomórészt megszűntek, vagy önkormányzati kezelésbe kerültek. Az önkormányzati kezelésűeket nehezen tartják fent, és elsősorban a kistelepüléseken lévők szűnnek meg. Az iskolai könyvtárak száma emelkedett, ami az új iskolákkal, és a képzőhelyek számának növekedésével függött össze.
A könyvtárak számának és állományának megoszlása jellegük szerint
(%)
|
Jelleg |
Szám |
Állomány |
||
|
1990 |
1999 |
1990 |
1999 |
|
|
Önkormányzati könyvtár |
36,8 |
40,7 |
37,8 |
31,2 |
|
Munkahelyi könyvtár |
27,9 |
6,4 |
9,9 |
2,1 |
|
Iskolai könyvtár |
34,2 |
51,0 |
23,5 |
38,3 |
|
Szakkönyvtár |
1,1 |
1,9 |
28,8 |
28,4 |
|
Összesen |
100,0 |
100,0 |
100,0 |
100,0 |
A közművelődési könyvtárak 46 millió könyvtári egységgel (könyv, bekötött folyóirat stb.) rendelkeznek. A beiratkozott olvasók és a kölcsönzött kötetek száma nem változott lényegesen, az utóbbi években valamelyest nőtt a könyvtárlátogatók száma. Az iskolai könyvtárak állománya bővült, közel 40 millió könyvtári egységgel rendelkeznek, amiből átlagosan minden ötödiket kölcsönözték ki a diákok vagy tanáraik.
A házon kívüli kulturálódási lehetőségek közül a mozilátogatás 47 millióról 14 millióra esett vissza. A mozi vonzerejének csökkenése - a televíziózás, a videó stb. terjedése mellett - összefüggött elérhetőségének alakulásával is. A mozik száma 1989-ben 2600 volt, 2001-ben 551. A csökkenés főként a községi mozihálózat felszámolásából adódott, de kevesebb a mozi a vidéki városokban is. A fővárosi mozik száma 1990-ig 81-re csökkent, azóta 112-re emelkedett. A látogatók számát a filmforgalmazók által beszerzett külföldi - főként amerikai - filmek sem növelik. A szinkronizált filmek száma 1999-ben meghaladta az 1300-zat, ami 1,7-szerese az 1990-esnek. A 2000-ben gyártott magyar filmek száma 162, melynek 67%-a videó forgalomba is került. A mozilátogatóknak az évtized elején 5,2%-a, 2000-ben 8,7%-a nézett hazai filmet. Egy mozijegy ára 13-szorosa az évtized elejeinek.
A színházi élet főváros-központúsága csökkent, jelenleg 48 színház működik az országban, ebből 19 a fővárosban, 29 vidéki városban és egy községben található. A kilencvenes évek új színházalapításainak színhelyei főként a vidéki városok. A színházelőadások játékhelyeinek száma - kamaraszínházak, stúdiók szaporodásával - 1990-hez képest megkétszereződött. A színházlátogatások száma összességében 5 millióról 3,9 millióra csökkent, ami főként a budapesti színházakat érintette. A vidéki városokban a színházlátogatók száma nem változott, a községekben - a tájelőadások fokozatos megszűnésével - a már 1990-ben is meglehetősen alacsony nézőszám több mint egyharmaddal fogyott.
Komolyzenei rendezvényekkel korábban az Országos Filharmónia, könnyűzenei koncertek szervezésével az Országos Rendező Iroda foglalkozott. Az utóbbi megszűnt, a Filharmónia 4 regionális egysége folytatta tevékenységét, és több száz kisebb-nagyobb hangversenyrendező ügynökség alakult. Az Országos Filharmónia rendezvényeinek száma 2001-ben mintegy 400-zal kevesebb, a hangverseny-látogatók száma mintegy kétharmada az 1990. évinek.
A múzeumok és kiállítások látogatottsága a hazai és nemzetközi turizmus terjedése és az intézményhálózat bővülése ellenére mérséklődött. Ebben szerepe lehetett a csoportos - munkahelyek, üdülők, egyéb kisebb közösségek által szervezett - látogatások visszaesésének, amit nem ellensúlyozott a múzeumokban szervezett növekvő számú kiállítás, rendezvény és az egyre több szakszerű tárlatvezetés sem. Csaknem valamennyi városban, a községek több mint egytizedében található múzeum, muzeális gyűjtemény, kiállítóhely. Az utóbbi években az intézményhálózat bővült, szabadtéri néprajzi múzeumok, tájházak, emlékmúzeumok, magánmúzeumok, gyűjtemények létesültek. A múzeumlátogatások erősen koncentrálódnak néhány idegenforgalmi szempontból is jelentős településre és néhány múzeumra. A látogatók csaknem fele 2001-ben a 21 leglátogatottabb múzeumban járt. Kiemelkedő a főváros, ahol 7 múzeum látogatóinak száma megközelíti a budapesti látogatások kétharmadát, de jelentős a látogatottsága a Dunakanyar és a Balaton környéke múzeumainak is. Igen magas látogatottságot értek el Szilvásvárad, Eger, Tihany és Ópusztaszer múzeumai.
A közművelődési intézmények rendezvényei iránti érdeklődés az elmúlt évtizedben nem változott számottevően. Az ismeretterjesztő rendezvények résztvevőinek száma 3-3,5 millió közötti, a műsoros estek résztvevőinek száma emelkedett 1990. évhez képest. A művelődési intézményekben szervezett alkotó művelődési közösségek és munkáikban részt vevők száma (többnyire gyermekek), valamint a különböző tanfolyamok iránti érdeklődés csökkent a vizsgált időszakban. A tanfolyami kínálatból a korábban itt szervezett nyelvtanfolyamok maradtak ki.
A sportegyesületek száma 1989 és 1995 között alig változott, a sportegyesületi tagok száma csaknem felére, 378 ezerre csökkent. A szakosztályok és azok tagjainak száma gyakorlatilag megegyezik az 1989 évi adatokkal. 2000-ben a sportszervezetek száma csaknem 250-nel volt kevesebb, mint az évtized közepén, a szakosztályok esetében viszont növekedés tapasztalható. Az igazolt versenyzők száma azonban 40 ezerrel kevesebb volt, ezen belül a nők aránya 39-ről 24%-ra csökkent a vizsgált időszakban.
A magántőke szerepe erősödött a sportban is, mindenekelőtt a versenysportban. Ezzel függött össze, hogy a költségvetés sportra fordított kiadásaiban a verseny- és élsport támogatására fordított hányad az 1989. évi 86-ról, 2000-ben 29%-ra csökkent.
Az 1990-es évtized során három ízben került sor nyári olimpiai játékokra, ahol a sportágak túlnyomó része szerepel. A magyar sportolók - hagyományaiknak megfelelően - mindhárom rendezvényen részt vettek, és:
|
1992-ben Barcelonában |
30, |
|
1996-ban Atlantában |
21, |
|
2000-ben Sydneyben |
17 |
olimpiai érmet szereztek. Az összességében kapott 68 éremből 26 olimpiai bajnoki cím, 22 második hely és 20 bronzérem volt.
