VARGA BÉLA, a Nemzetgyûlés volt elnöke: Elnök Úr! Igen tisztelt Országgyûlés! Kedves magyar testvéreim! Köszönöm a gondviselésnek, hogy megérhettem népem sorsának jobbrafordulását. Köszönöm a meghívást. Köszönetem szól az Amerikai Egyesült Államok nagy népének, amely annak idején sok ezer magyar menekülttel befogadott, és megtisztelt azzal, hogy évekig ott képviseljem a magyar szabadság ügyét. Elismeréssel adózom a nagy orosz birodalom vezetõjének is, aki nagy államférfihez illõen zárja be a kis magyar nép és ama nagy nép viszonyának legszomorúbb fejezetét. De legnagyobb köszönetem a magyar népé, amely szabadságszeretetét több mint négy évtized alatt õrizte oly módon, hogy anélkül a mai napig így eljutni nem tudott volna. A mindenható jó Isten csodálatos ajándéka, hogy negyvenhárom esztendõ után itt lehetek. Itt, ahova egyszerû fiatal pap koromban Gaál Gaszton kiszemeltjeként kerültem, ahol Balatonboglárt képviseltem. Itt, ahol negyvenhárom évvel ezelõtt mint a Nemzetgyûlés elnöke álltam utoljára, a zsarnoki elnyomás elõre kúszó sötét árnyékában. De a múltról nem, hanem a jövõrõl kívánok szólni. Nem elég mondani, hogy "Magyarország nem volt, hanem lesz"; nem elég mondani, imánkat hangzatosan befejezendõ: "úgy legyen!". A felszabadult Magyarország történetének új fejezete kezdõdik, nagy kérdés, hogy legyen. A magyar történelem legsúlyosabb éveiben vált becsületünkre a magyar egység, mint 1956-ban is. De most a magyar egység ne legyen felületes szólam. Hírünk a világban is függ ettõl. Mohács után, 1848 után, az elsõ világháború után, a második világháború elõtt és alatt a magyar egység hiánya, a lelkekben dúló polgárháború hozzájárult nagy nemzeti tragédiánkhoz. Egyéni kívánalmak, politikai ambíciók, világnézeti osztályharcok vagy faji ellenségeskedések nemcsak a nép lelki egységének ártanak vészesen. Ne fecséreljük el ezekkel Magyarország magas nemzetközi hírnevét, amelyet 1956-ban és az elmúlt év folyamán is elnyert. De a történelmi pillanatban hírünk a világban talán másodrendû ügy. Nem cél az, hanem következmény. Következménye annak, hogy mit tesznek a magyarok és a képviselõk - ezen évekkel ezelõtt még alig elképzelhetõ történelmi helyzetben. Egyrészrõl a magyar nemzet is bebizonyította, hogy azok, akik arról beszéltek, miszerint a húszadik században a világhatalmak korában a kis nemzetek elvesztették létjogosultságukat, végzetesen hibáztak, mert a kis, de összetartó népek korát éljük. Másrészrõl mélyen kell beidegzõdnie a magyar tudatba annak, hogy hibáinkért most egyedül vagyunk és leszünk felelõsek. Az emberi szabadság nem körülmény, hanem feladat. A bilincsek lehullásával együtt jár a magunkra, magunk által szabott emberi kötelesség. Nehezebb olykor szabadnak, mint rabnak lenni, mint mind a nagy görög gondolkodók, mind Szent Ágoston tudták és mondták. A kibontakozott szabadság fényét ne sötétítse el a pártoskodás. Magyarország, talán különösen az utolsó 150 évben, megmutatta a világnak, milyen nagy és sokszor kiszámíthatatlan tehetség rejlik egyéniségeiben, a legkülönbözõbb alkotások, felfedezõk, írók, mûvészek és gondolkodók terén. De õszintén tudnunk kell, hogy a pártoskodás, az úgynevezett turáni átok mennyit ártott nemcsak hírnevünknek, hanem magunknak. Álljon a magyar nép büszkesége és ennek következményeképpen hírneve a világban emberségében, tartsa tiszteletben nemcsak a más ember véleményét, hanem személyiségét is. Nemcsak a szentlélek ihlette kiváltságaimban, hanem a súlyos magyar történelmi tragédiák tudatában, nemcsak mint katolikus pap, hanem mint magyar ember kívánom a megértést és a megbocsátást. Az emberszeretet nem humanista szólam, amilyet kiejteni könnyû, hanem nehezebb, mint a gyanú, irigység, az ellenségeskedés. Bocsássuk meg a mások vétkeit, érezvén és tudván a magunkéit! Ez a kis ország feladata. Ettõl nõjön nemcsak a híre a világban, hanem az, ami sajnos a családi életben és a közéletben még ma is hiányos, az igazi, mélyen fekvõ önismeret és az abból fakadó igazi magyar önbizalom. Becsüljük meg egymást! Ne azt kérdezzük, hogy ki a magyar, ne azt vizsgáljuk, hogy ki mondja, hogy ki teszi ezt vagy mást, azt nézzük, hogy mit mond, mit tesz, mit kérdez, mit alkot! Kevesen vagyunk. Nem a vérében, hanem a lelkében és szellemében értékes a magyar. Éppen most, amikor a nagy és talán a legnehezebb feladat a magyar szellem, a magyar nyelv, a magyar civilizáció, a magyar kultúra megmentése, védelme, támogatása és ápolása, a magyar állam határain kívül élõ, oly sokszor meggyötört milliónyi magyar élete és jövõje során. Idegzõdjön be minden magyar fejébe és szívébe, hogy mi Európához tartozunk, mert a mi nyugatunk nemcsak földrajzi helyzetünk, hanem hagyományaink és gondolati világunk miatt Európa. Mint ahogy ezer év elõtt országalapító Szent István király látta és tette. Gondoljunk arra, amire én sokszor gondolok, hogy ami e teremben történik, nemcsak egy negyvenegynéhány esztendõs fájdalmas fejezet vége, hanem a második magyar ezerév kezdete. Különös adata a történelemnek, a magyar történelemnek ez. S ezer év után tudjuk, hogy az országalapítók nem a koppányok voltak, hanem Szent István. Mert a pogányság nemcsak nyilas vagy sztálinista pogányság formájában jelentkezik, amelyektõl megszabadultunk, de elõttünk állhat talán egy újabb, országunkat, földrészünket, földanyánkat fenyegetõ természetromboló technikai pogányság árnyéka is. Igen tisztelt Képviselõ Ház! Nemzedékek mennek, nemzedékek jönnek, ami maradandó, az, amit az igazságszeretõ magyar szellem és a becsületes magyar emberszeretet megtett, megvédett és megõrzött. 1947-ben, amikor hazámat elhagytam, az országra elnyomatás éjjele borult. A Magyar Köztársaság elnöke ez évtõl kezdve nem tudta többé államfõi jogait szabadon gyakorolni. Így az 1946. évi köztársaság létesítésérõl szóló elsõ törvény 15. cikkelye értelmében mint a parlament elnökére ezen tisztség gyakorlása várt, az én kötelességemmé lett. Ez volt a magyar nemzeti alkotmány jogalapja és feladata, és a nemzet érdekében erre szenteltem életem emigrációban eltöltött évtizedeit. A mai nappal ez a korszak lezárult. Az általam viselt tisztet visszaadom a magyar nép szuverenitása birtokosának, a magyar Parlamentnek. (Taps.) Így érkeztem ide, így jutottam haza életem 88. évében, így érkezik a magyar nemzet az ország második évezredének küszöbére. Isten áldja meg Magyarországot, isten áldja meg a Parlamentet a képviselõ urakkal együtt! (Hosszan tartó lelkes taps, az Országgyûlés tagjai felállnak).