GÖNCZ ÁRPÁD, a Magyar Köztársaság elnöke (Az emelvényre menet nagy taps köszönti.): Tisztelt Ház! Ma forradalmunk kitörésének 34., köztársaságunk kikiáltásának első évfordulóját ünnepeljük. Az előző évforduló épp nemzedéknyi. Mind kevesebben élnek közülünk, akik a történteket felnőtt fejjel élték volna át. A forradalom pátosza ott él mindannyiunkban. Emlékét fölidézniük könnyű, megfogalmazniuk, újraélniük nehéz. Már '56-ban is csak az eltaposott első polgári forradalom és szabadságharc, 1848 eleven emléke és szavai voltak alkalmasak rá. Petőfit, Kossuthot és Vörösmartyt kellett segítségül hívnunk, az ő szavaikat kellett kölcsönkérni, hogy a színevesztett kor hátterén oly lángoló indulatainkat kifejezzük. Egy nemzedéknyi idő elég ahhoz, hogy a legizzóbb pátosz is hevét veszítse, és a szemérmes vagy épp hivalkodó emlékezet tétován keresi a pillanatnyilag épp érthetőnek ítélt szavakat, amivel a kor, a forradalom vélt valóságát híven idézheti fel. Reménytelen igyekezet! '56 annyiféle volt, ahányan átéltük. Akkor azt hittük, s mert ezen a címen ítéltek halálra, szabadságvesztésre, száműzetésre bennünket, jó darabig őriztük magunkban a hitet, hogy a forradalmat mi csináltuk. Sokáig tartott, s nehezünkre esett, hogy elfogadjuk a valóságot: nem mi csináltuk, hanem a forradalom csinált mibennünket! Ahányan részesei voltunk - és részesei számát csak milliókban lehet mérni -, mind máshonnan jöttünk, más emlékeket hordoztunk magunkban, más család, más környezet, más élményvilág alakított azzá, amik akkor voltunk, amikor a forradalom áradata magával sodort. A közös elviselhetetlenség elleni tiltakozás, '56 erősebb volt, mint mi, erősebb, mint a részvevői. A maga képére formált, és azt hittük - elhittük -, hogy egyszer s mindenkorra meghatározza az énünket is. Évtizedbe telt, amíg először fedeztük fel, amíg mi, a forradalom legyőzött győztesei, legyőzőink hadifoglyai rádöbbentünk, hogy már csíkosban sem voltunk egyformák, hogy bár a forradalom sodra egyirányú volt, a máshonnan jötteket mind egyfelé sodorta, megmaradtunk önmagunknak, hurcoljuk nemcsak a forradalom utáni, hanem előtti önmagunk maradványait is. S még azután is kétségbeesetten védelmeztük az egység emlékét, az "egyek vagyunk" közös indulatát, ami több volt, mint a forradalom idején együtt vallott és vitathatatlan egy cél: a nemzet függetlensége, a semlegesség, az igazságos, minden szennyétől megtisztított, kizsákmányolást nem tűrő, szocialistának vélt közösségi társadalom megteremtése, ahogy azt a forradalmat vállaló, újjáéledt pártokkal és a forradalmi szervekkel teljes egyetértésben Bibó István megfogalmazta. Védelmeztük, mert attól a kikerülhetetlen valóságtól, hogy '56 annyiféle volt, ahány részvevője, sőt, ahány ellenfele, mire a hazugságáradatban fuldokló tényeit legalább rögzíteni tudtuk volna, lassan, de biztosan elmosódtak a körvonalai. A forradalom emlékét is kikezdte minden múlt átka, hogy az utódok tudatának változásával maga is megváltozik. Ennek az elkerülhetetlen folyamatnak az ismeretében, mielőtt még '56 emlékének ápolása az iskolai ünnepélyek kötelező frázisáradatává sekélyesülne, szeretném kimondani, hogy '56 mindenkié! Ha annyiféle volt is, ahány a résztvevője, '56 egy volt és kikezdhetetlen. Olyan, mint a csiszolt gyémánt, amelynek valamennyi sík felülete másként törik, más szögben veri vissza a fényt. '56-ról leválaszthatatlanok a reformkommunisták, leválaszthatatlan az Irodalmi Újság, a Petőfi Kör, leválaszthatatlan a nép mellett döntő s a döntése mellett holtáig kitartó kommunista mártír miniszterelnök, mindaz, aki mellette volt. Leválaszthatatlanok az egyetemisták és a pontjaik, leválaszthatatlan az utca, a kölyökfölkelők, akik a győzelem oldalára billentették át a történtek mérlegét, leválaszthatatlanok a gyárat birtokba vevő munkások, a munkástanácsok, leválaszthatatlanok a földkönyvet égető falvak, a Budapestet élelemmel önként ellátó parasztok, a hadsereget hírekkel folyamatosan tápláló vasutasok, a szovjet erőkkel a harcot kétségbeesetten fölvevő katonák, a döntésüket bíróság előtt halálig vállaló főtisztek, s olykor a parancs ellenére is továbbharcoló kiskatonák, a felfegyverzett és a bányát fegyverrel védelmező sztrájkoló bányászok, az életüket az utcakövön áldozó kis csövesek is, akik, ha el nem estek és föl nem kötötték őket, a börtönben Kossuth-címert tetováltak a szívük fölé, hogy újra és újra megverjék őket. Leválaszthatatlanok a szabadságharcosokat és a szovjet katonákat a tűzvonalból egyaránt kimentő orvostanhallgatók, leválaszthatatlan Maléter és Pongrácz, Angyal István és a falábú Jancsi, Wittner Mari és Marián István, Szigeti Attila és Donáth Ferenc. Leválaszthatatlan a mosonmagyaróvári és salgótarjáni sortüzek valamennyi áldozata, leválaszthatatlan Mező Imre és a Köztársaság tér minden halottja, leválaszthatatlan még az a kiszállásról gyanútlanul hazatérő gépkocsivezető is, akit 25-én lőttek agyon a Földművelési Minisztérium előtt. Leválaszthatatlan, aki újságot írt, aki fényképezett, aki rádióadót működtetett, aki a szobája magányából vezette a történtek naplóját, az emigráns, aki Strasbourgban vagy az ENSZ-ben vívta a forradalom utóvédharcát, aki Ausztráliában védelmezte a forradalom emlékét, az a magyar és román, akit Romániában börtönöztek be '56-ért. Mindegyikük arca, mindegyikük tette ott csillog a kikezdhetetlen és üvegnél keményebb gyémánt, a mi közös '56-unk egy- egy csiszolt és csillogó felületén. (Taps.) Szeretném ezt a mai napot, Köztársaságunk első évfordulóját azzal a gondolattal indítani, hogy bár senki ne próbálna ma senkit megfosztani közös kincsünktől, '56 tiszta emlékétől. Annál is inkább, mert anélkül ma egy esztendeje nem vehette volna birtokába az országot polgárainak az a sokszínű összessége, az a nép, amely közösen vívta meg a forradalmát, amely az ország közös tulajdona, s amely együttesen - minden tagját beleértve ma már elmondhatjuk - '56 igazi győztese és hőse volt, amely ma is a haza jövőjének kulcsa és biztosítéka. Annak a jövőnek, amely lehet, hogy ma nem úgy formálódik, mint mi '56-ban elképzeltük, hiszen azóta sok fogalom - szocializmus, Európa, semlegesség, magántulajdon - átértékelődött, s megváltozott, változik ma is körülöttünk a világ. Mondjuk meg őszintén, ma is harcban állunk a Parlament, a Kormány, Magyarország népe a körülményeinkkel, önmagunkkal, a bennünk élő múltakkal. Harcunk ma is közös és oszthatatlan, csak éppen beláthatatlanul bonyolultabb, mintha géppisztollyal harcolnánk fogható ellenség ellen. Az ellenség ma a szegénység réme, a létbizonytalanság. Ne egymásból faragjunk hát ellenséget! Ennek a harcnak ma éppúgy jövőnk, a társadalmi szolidarítás a tétje, mint volt '56-ban. Éljünk hát bátran jogos örökségünkkel, '56 szellemével, amely arra tanít, hogy egy nép, ha talpra áll önmaga védelmében, ha közösnek érzi a haza ügyét, képes legyőzni előítéletet és ellenszenvet! Képes fölülemelkedni a kicsinyes érdekeken, képes közösen nemzetté nemesedni. S ha képes rá, csak a pokol kapui vehetnek erőt rajta. Csak a pokol kapui! Köszönöm szépen. (Nagy taps.)