CSÉPE BÉLA (KDNP): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Ennek a törvényjavaslatnak a vitájában eredetileg nem akartam szólni. Azonban elhangzott egy-két olyan hozzászólás, amely erre késztet. Olyan hozzászólásokra gondolok, amelyek úgy vélem, hogy igyekeznek fellazítani azt az erkölcsi kikristályosodást, azt a tudati kibontakozást, amely alapján a Zétényi és Takács-féle törvényjavaslat be lett nyújtva. Gondolok itt konkrétan Nagy Attila, Maczó Ágnes és Tamás Gáspár Miklós hozzászólására. Két hozzászólásban is elhangzott Hitler és Sztálin neve. Ezen már eleve megdöbbentem, hogy ennek a törvényjavaslatnak vajon olyan óriási jelentősége van, hogy Hitler és Sztálin nevét kell említeni. (Közbeszólás: Igen.) Sajnos mind a két esetben olyan összefüggésben hangzott el, amellyel én nem tudok egyetérteni. Az egyik összefüggésnek az volt - ha jól emlékszem, ezt pontosan most nem tudom idézni, mert nem a mai napon történt - a lényege, hogy ebben a században volt már Hitler, volt már Sztálin és volt már sok minden politikai irányzat, és ezeknek a politikai irányzatoknak a valós értékelését vonta kétségbe az egyik hozzászóló. A másik összefüggés a mai napon hangzott el, amely szerint Hitler és Sztálin alkalmazta a kollektív felelősségre vonást, és ezt olyan párhuzamba hozta a hozzászóló, hogy nagyon helyteleníti, hogyha mi a kommunistázással tulajdonképpen ugyanerre az útra térünk. Majdnemhogy az a vád hangzott el tehát felénk, hogy nemhogy azon törjük a fejünket, hogy hogyan lehet egy ilyen elég fogas erkölcsi kérdést megoldani, hanem mi majdnem Hitler és Sztálin nyomdokaiba akarunk lépni. Nos, ezzel kapcsolatban nekem az a szilárd meggyőződésem, hogyha Hitlert és Sztálint egyáltalán összefüggésbe lehet hozni ezzel a törvényjavaslattal, az a következő. Ami Magyarországon történt, a kommunista uralom erőszakos meghonosítása, utána a magyar forradalomnak az eltiprása, ez két olyan esemény, ami valóban párhuzamba hozható Hitler és Sztálin működésével, de csak úgy, hogy egy sorban áll vele. A koalíciós pártok kinyílvánították, hogy nem akarnak kollektív felelősségre vonást. Azt hiszem tehát, hogy ez a felvetés azért is jogtalan volt, mert itt szó sincs arról, hogy valamiféle ilyen jellegű irányzat kerekedett volna felül, és mi a kollektív felelősségre vonás útjára akarunk lépni. Ezt tehát a koalíció nevében én határozottan visszautasítom, erről szó sincs. A másik hozzászólás Tamás Gáspár Miklósé volt, ami erősen felkavart engem, hiszen rendkívül intellektuális módon ő megkérdőjelezte ezeknek az esetleges pereknek a jogosságát, illetőleg úgy fogalmazott, hogy banális perek várhatók, ezért ne induljunk el ezen az úton. Az ő hozzászólásában is megjelent a nürnbergi per. A nürnbergi per, amelyben nyilván győztesek ítélkeztek a legyőzöttek felett, és lehet vitatkozni, hogy milyen módon jogszerűen ez hogy alakult, akkor ki lett mondva a náci bűnöknek az elévülhetetlensége. Én olyan összefüggést tudok csak teremteni a nürnbergi per és ezen esetleges perek és mindazon bűnök között, amelyek itt előfordultak, tehát a náci háborús bűnök és az itteni háborús bűnök között, és ez elhangzott Tamás Gáspár Miklós hozzászólásában is, elismeri, hogy mind a kettő népellenes volt. Akkor tulajdonképpen ott van hiányérzetem, hogy a náci bűnökkel kapcsolatban ki tudta mondani - nyugodtan mondom így - az emberiség az elévülhetetlenséget, és ezekkel a bűnökkel kapcsolatban nem, mert azóta a történelem így alakult, ahogy alakult, és a mi kis országunknak nincsen olyan történelmi helyzete, mint volt a második világháború után. Én tehát ezt az összefüggést látom, de ugyanakkor ezt az igényt a magyar nép részéről - nap mint nap találkozunk vele -, hogy van egy óriási hiányérzet, amit be kíván tölteni ez a törvényjavaslat. Én, ha már a nürnbergi perre gondolok, ilyen összefüggést látok a magam módján. A másik dolog, ami szintén meglepett, az Eichmann-pernek az említése, hogy ott nem lehetett magát a gonoszt tetemre hívni, holott mindenki azt hitte, hogy no, itt ül az abszolút gonosz, de hát ő sem az, mert emberek vagyunk. Nincs teljes összefüggés abban, amit most mondok, de mégis eszembe jutott, hogy a mai hírekben hallottuk, hogy Eichmann neve felbukkant a bukaresti Parlamentben is, és érdekes módon, ott az egyik képviselő azt mondta, hogy Erdélyben utcát neveznének el Kossuth Lajosról, az hasonlítana ahhoz, hogyha Izraelben utcát neveznének el Eichmannról. Azért mondom, hogy nincs teljes összefüggésben, mégis eszembe jutott. Mert Eichmann nevének egyáltalán az említése ezekkel a perekkel kapcsolatban úgy érzem, hogy méltánytalan. Mert Eichmann-nak a tömeggyilkosságához - hangsúlyozom, hogy nem abszolút gonosztevőnek tartjuk - nyilván nem fér kétség, és akkor, amikor elítélték, azt az egész világ jogosnak tartotta. Kérdezem azonban azt, hogy a magyar népnek, amelynek nem volt joga és lehetősége 40 éven át kezdeményezni a felelősségre vonást, miért vonjuk kétségbe ezt a jogát és ezt a lehetőségét, hogy legalább próbáljuk megkeresni az igazságszolgáltatást. Én ilyen indíttatásúnak érzem tehát ezt a törvényjavaslatot, és ilyen értelemben mindenképp támogatom. Ezek a perek nem érték el céljukat. Igen. Az Emberi igazságszolgáltatás sohasem tud teljes célt elérni, és mégis jogos, és az emberi igazságérzet, amely minden ember lelkének a mélyén megvan, ezt mégis követeli. Azzal kapcsolatban pedig - és ez is elgondolkoztató részemre, de szeretnék rögtön reflektálni rá -, hogy az emberek meg tudnak változni, ennyi idő eltelt, akkor miért nem vesszük ezt tudomásul, hiszen azok az emberek lehet, hogy már jó emberek, lehet, hogy már régen megbánták, amit tettek. Ez való igaz. A keresztény erkölcsfelfogás abszolúte ennek alapján áll, a megbánást a bűn elkövetése után már rögtön feltételezi, nem kell ennyi időnek sem eltelnie. Itt viszont sajnos, a tények szerint nem ez a helyzet. Bizonyára vannak olyan bűnelkövetők, akik már ebbe a kategóriába esnek. De a mi népünk inkább azt látja, hogy ezek a bűnelkövetők nem léptek nyilvánosságra azzal, hogy kérem, ezeket és ezeket tettük, sajnáljuk, és megkövetjük a magyar népet. Én ilyenre, - lehet, hogy tévedek, de egyetlen egyre nem emlékszem. Márpedig az igazi erkölcsi rend azt követeli meg, hogyha bármilyen bűn elkövetése megtörtént, itt pedig nem bármilyenről van szó, nem akármilyenről, hanem közönséges tömeggyilkosságról, amelyre emlékeztünk a napokban Mosonmagyaróváron, tehát ha bármilyen ilyesmi megtörtént, az a minimális követelmény, hogy tudjuk meg, hogy ki követte el, az illető ismerje be, ha nem ismeri be, akkor is ugyanaz a helyzet, hogy legalább nyilvánosságra kerül, de valóban, a megbánásnak olyan komoly erkölcsi értéke van, amivel én teljes mértékben egyetértek Tamás Gáspár Miklóssal. De azzal nem értek egyet, hogy ez a helyzet, ami Magyarországon most fennáll, tehát ilyen hosszú idő elmúltával a lappangó bűnöket hagyjuk csak lappangani, semmiképpen nem értek egyet, nyilvánosságra kell hozni. Valóban keresni kell azt a formát, amely jogilag - és nemzetközi jogilag is - megfelel. Ezt egyikünk sem akarja megsérteni. Ezért kérdeztük már a jogi szakértők véleményét, és olyan véleményt kaptunk, hogy ez nem ütközik a nemzetközi jogba. A magam részéről - nem vagyok jogász, de - az erkölcsi érzékem mindezeket diktálja, amiket én itt most elmondtam. Úgy vélem, hogy a moralitás és az elévülés között nem az az összefüggés van, amit Tamás Gáspár Miklós mondott, hanem a moralitás mindenképpen megkívánja a bűnbánatot, és az elévülés jogilag csak akkor áll fenn, akkor következhet be, hogyha már üldözték a bűnt, és már annyi idő eltelt, hogy nincs reális esély a további üldözésre. Tehát a jogi elévülés sem azt mondja, hogy a bűnt nem kell üldözni. A moralitás pedig önmagában tisztán megáll, és mindenképpen megköveteli a bűnök felszínre hozatalát és elítélését. Most ebben az elítélésben mi nem azt hirdetjük, hogy a bűnelkövetőket ugyanolyan módon esetleg föl kell akasztani, vagy ki kell végezni bármilyen más módon, vagy börtönbe kell ültetni, erről szó sincsen. Én nem tudom, hogy ezeknek a pereknek milyenek lesznek az ítéletei, de meggyőződésem, hogy a magyar népben nincs bosszúvágy. Nincs bosszúvágy, csak igazságvágy van, igazságérzete van, amely egy óriási hiányt érez. Ezt a hiányt valamiképpen be kell töltenünk, ezért kellene összefognunk valamennyiünknek, és ha kell, módosításokkal feljavítani ezt a javaslatot. Mert minden bizonnyal nem minden jó ebben, de kétségtelenül jó a célja és az iránya. És még egyszer összefoglalva: Én magam részéről azon a határozott véleményen vagyok, hogy a mi kis országunk ebben a történelmi helyzetben, amibe került, igenis olyan állapotban van, hogy fel akarja emelni a fejét, de a fejnek a felemelése együtt kell, hogy járjon azzal, hogy ezeket az óriási bűnöket végre nevezzük nevén, de olyan értelemben, hogy ki követte el, mikor, hogyan, és ítéljük is el valamilyen módon. A nyilvánosságra hozás minimális követelmény, de ezen túlmenően én egyetértek még további eljárásokkal, amelyekkel kapcsolatban ismét hangsúlyozom befejezésképpen, hogy keressük meg a megfelelő jogi kereteket. Köszönöm figyelmüket. (Taps a jobb oldalon.)