HALDA ALÍZ (SZDSZ): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Azért szólok, mert kötelességemnek vélem, hogy felhívjam a figyelmet egy veszélyre, amelyet a törvényjavaslat talán nem szándékolt, de amely ennek ellenére szükségképpen bekövetkezik. A társadalmi békétlenség növekedésétől félek. Ha az ember egy napfényes őszi reggelen esetleg azzal az érzéssel ébred, hogy talán érdemes nekivágni ennek a napnak, derűje csak addig tart, míg meg nem hallgatja a híreket. Térségünk - Közép- és Kelet-Európa - fuldoklik a gyűlölettől. Mindenféle eredetű gyűlölettől. Van, ahol ez odáig fajult, hogy már ölik egymást, másutt csak a kölcsönös vádaskodások, egymás bűnlajstromának szakadatlan elősorolása mérgezi a légkört. Nemzetek feszülnek nemzetek ellen. A többségek a kisebbségek ellen. Az egyfajtájúak a másfajtájúak ellen, de a kívánatosnál több az indulat a különböző pártok között vagy akár a párton belüli csoportok között is. Nemcsak nálunk, idehaza van ez így, hanem a környező országokban is. Mérget vehetünk rá, hogy a piacgazdaság megteremtésének irgalmatlanul nehéz feladata magával hozza majd a szegények és gazdagok közötti ellenérzéseket, ne adj+ isten, gyűlöletet. Minden erőnkre szükségünk lesz, hogy a mi egyenlőségre szoktatott társadalmunk elviselje valahogy a tőkefelhalmozás nem mindig idillikus látványát. De úgy látszik, nekünk mindez nem elég. Hozzávesszük hát önként, a magunk jószántából azt a reménytelen konfliktushalmazt, amelyet a múltbéli vétkek megtorlása jelent. Természetesen nem az igazságtétel erkölcsi jogosságát vitatom. Valószínűleg az ősember is arra törekedett, hogy amit ellene vétettek, azt megtorolja. A hároméves gyerektől a százéves aggastyánig mindenkinek az él az ösztöneiben, hogyha igazságtalanság éri őt vagy a szeretteit, az elkövetőt büntesse meg valaki, ha más nem, a jóisten. Minden társadalom erkölcsi és jogi törvényekkel védekezik a bűn ellen. Ez olyan elv, amelyen vitatkozni sem lehet. Ám a mi problémánk gyakorlati. Az tudniillik, hogy 35 év után sikerülhet-e egyáltalán bíróság elé állítani az igazi bűnösöket, és a törekvésünkért, hogy ezt elérjük, milyen árat kell fizetni? Aki ezt egyszerűnek képzeli, annak vagy nincs fantáziája, vagy nem vette magának a fáradságot, hogy végiggondolja, mivel jár ez. A forradalom után, de még a hatvanas években is könnyű lett volna ítélkezni. Még mindenki tudott mindent. A társadalom ismerte a kis és nagy bűnösöket egyaránt, és olyannak ismerte őket, amilyenek akkor voltak. Ismerte őket a maguk gyűlöletes mivoltában. De a társadalom akkor nem ítélkezett. Ugyan, hogyan is tehette volna? - kérdezzük. Valóban, perbe fogni aligha lehetett volna Kádár Jánost és vérbíráit, az ügyészeket, a verőlegényeket és a pufajkásokat. Ez igaz. De a társadalom nem ítélkezett olyan módon sem, ahogy tehette volna: kiközösítéssel, erkölcsi megvetéssel, konok és barátságtalan távolságtartással. Hogy miért nem tette, azt döntsék el a történészek és a társadalompszichológusok. Azóta eltelt három és fél évtized, egy emberöltő. A felnőtt lakosság nagyobb hányada nemhogy a bűnösökről nem tud semmit, de az eseményekről sem sokat. Mi várható tehát? A Napzárta előtt című tv-műsorban Zétényi képviselő úr Vásárhelyi Miklóssal vitázva sok száz perről beszélt. Ha ehhez a notórius feljelentőket is hozzávesszük, lehet ez még több is. A kérdés tehát, a gyakorlati kérdés, hogy a bűnözés mai állása, a nyomozó hatóságok, bíróságok jelenlegi létszáma, teherbírása mellett mennyi energia jut olyan ügyek kiderítésére, amelyeknél a bizonyítási eljárás úgyszólván reménytelen. A tanúk jó része meghalt már. Mindenki mindenre másként emlékezik. Elég csak elolvasni a memoárokat. Még a Palament előtti tömeggyilkosság főhőseit sem+ (Derültség, közbeszólások.) + felelőseit sem sikerült felderíteni, pedig sokan próbálták. S ha a nyomozó hatóságok vagy a bíróságok elégtelennek találva a bizonyítékokat felmentik a vádlottakat, rájuk zúdulhat a társadalom haragja, gyilkosok védelmezésével, kommunistamentéssel vádolhatják őket, mert addigra a társadalom már jól fel lesz heccelve. Sajtókampányokkal lehet számolni, hiszen az újságnak írnia kell a szóban forgó ügyekről, de ami még nagyobb baj, a vétkesek felkutatása megosztja majd az embereket, nemcsak a nyilvánosság fórumain, de a falvakban, munkahelyeken, a kisebb és nagyobb közösségekben egyaránt. Mert hiszen a perbe fogottak mentőtanúkat keresnek majd és fognak is találni, ehhez kétség sem fér, akár olyanokat, akiknek érdekük fűződik ehhez a szolgálattételhez, akár olyanokat, akik az elmúlt évtizedekben már másnak ismerték meg a hajdani vétkeseket. A procedúrák folyamán marakodni fognak olyanok, és ellenségekké válhatnak olyanok, akiknek azelőtt semmi bajuk nem volt egymással. Akkor még nem szóltunk az esetleges igazságtalanságokról. Tegyük fel, hogy három ember valamiért bosszút akar állni egy negyediken. Megvádolják hát, hogy látták, amint mondjuk egy Pestről jött ismeretlen forradalmárt agyonlőtt. Ha az egész falu állítja is, hogy ilyesmi nem történt, ők hárman tanúsítják a bíróság előtt, hogy igenis látták. Ilyenkor mi van? Valóban erre volna szükségünk? A Gallup Intézet vizsgálata szerint a lakosság 52 százaléka - tehát nagyobbik fele - nem óhajtja az elszámoltatást. Úgy vélem, a fiatalok, de a középkorúak is a jelenükkel és a jövőjükkel vannak elfoglalva. Alighanem úgy érzik, hogy van mit csinálniuk. Töprengve ezen a felszólaláson, József Attila jutott az eszembe. Igaz, most éppen nincsen divatban, de ő akkora költő, hogy túl fogja ezt élni, mint ahogy túlélte azt is, hogy Révay a saját szája íze szerint próbált belőle bolsevikot faragni. A Dunánál című gyönyörű versét a következő szakasszal zárja: "Én dolgozni akarok / Elegendő harc, hogy a múltat be kell vallani / A Dunának, mely múlt, jelen s jövendő / Egymást ölelik lágy hullámai / A harcot, melyet őseink vívtak / Békévé oldja az emlékezés / S rendezni végre közös dolgainkat / Ez a mi munkánk és nem is kevés." (Taps.)