MÉCS IMRE (SZDSZ): Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Ház! Tisztelt Elnök Úr! Eléggé rosszkedvűen kezdek a beszédemhez, rossz kedvemet több szál szövi, több szálból adódik. Az egyik az, hogy lassan 3 év telik el a nagy temetés óta, amikor egy sor ígéret hangzott el a sokat szenvedő kárvallottak számára, azoknak az anyáknak és azoknak a gyermekeknek, akik évtizedeken keresztül várták igazságuknak a megszületését, és akiknek valamiféle csekély kárpótlást, kártérítést kell adnunk. Szomorúan kezdem azért is, mert a múlt év februárjában a Szabad Demokraták Szövetsége a kárpótlási törvény tárgyalása során elvi éllel leszögezte, hogy az élet és a szabadság mindent megelőz, az élet és a személyes szabadság fontosabb, mint a vagyontárgyak, fontosabb, mint az anyagi eszközök, és az volna a legfontosabb - illetve az lett volna a legfontosabb -, hogy elsősorban azokat kárpótoljuk, azokat kárpótolja a magyar Országgyűlés, akiket az életüktől fosztottak meg, illetve azoknak a hozzátartozóit, és azokat, akiket a szabadságuktól fosztottak meg. Nem véletlenül javasoltuk akkor a Szabad Demokraták Szövetségével közösen, hogy a kárpótlással együtt történjék ennek a kárpótlásnak a rendezése is, hiszen csak így lehet kellően áttekinteni a kárpótlásra jogosultak körét, csak így lehet megállapítani, hogy mekkora kárpótlást kell kifizetni - és akkor, az ország erőforrásait és teherbíró képességét figyelembe véve, lehetett volna a tisztességes kárpótlást megadni. De szomorúan kezdek azért is a beszédhez, mert amikor végignézi az ember az elmúlt ötven év magyar történelmét, akkor a keserűségeknek és a rettenetes dolgoknak olyan bugyrait kell fölvágni, és olyan sorsok ezreivel, százezreivel kell szembesülni, amelyeknek a kérdése mind-mind megoldatlan. Most, hogy végigolvastam a Kormány benyújtott törvénytervezetét, most derült ki, hogy még a 40-es évek törvényhozásából is maradtak vissza olyan törvények, amelyek szörnyűségükben méltán sorakoznak föl a sztálini diktatúra törvénytelenségei mellé, és még mindig vannak adósságaink azokkal az időkkel szemben. Jelesül az 1941. évi XV. törvénycikkre gondolok, amely a fajvédelmi rendelkezésekről és a vegyes házasságok büntetőjogi szankciójáról szól, amely szerint öt évig terjedő börtönnel lehetett büntetni azokat, akik zsidó és nem zsidó létükre összeházasodtak, vagy három évig terjedő börtönnel lehetett büntetni azokat a zsidó és nem zsidó magyar állampolgárokat, akik egész egyszerűen szerelmesek voltak egymásba és beteljesítették a szerelmüket. Az igazságtétel kérdését, amióta lehetőségünk nyílt, azóta ébren tartottuk. 1988-ban alakítottuk meg a Történelmi Igazságtétel Bizottságot, amely ezeket a követeléseket fölvetette. Nagyon sajnálatosnak tartom, hogy ilyen hosszú idő után kerül csak sor arra, hogy a jelen törvényjavaslat megszülessék, és ennek a törvényjavaslatnak a keretei egyáltalán nem alkalmasak arra, hogy ezt a kárpótlási igényt rendezzék. A társadalmi szervezetekkel együtt úgy gondoljuk, hogy a kárpótlás kérdése alapvető nemzeti ügy, amely nemzeti ügynek pártok fölött kell állnia, és a pártok közötti konszenzusra kellene alapozódnia. Feltétlenül szükségesnek tartjuk, hogy a törvényjavaslat megfelelő konszenzust tartalmazzon. Ugyanakkor meg kell állapítani a benyújtott törvényjavaslatról, hogy a Kormány korábbi törvényjavaslataihoz képest kezdetleges, igen sok hibával rendelkezik és alapvető koncepcióját tekintve is vitatható. Vitatható azért, mert nem abból indul ki, hogy kárpótlási igények vannak és igényjogosultak, hanem megállapít egy keretösszeget, amely keretösszeget kívánja felosztani valamilyen arányban azok között, akik majd jelentkeznek. Egyelőre nem lehet megállapítani, hogy mennyit ígér a törvényjavaslat, mennyi pénzt juttat vagy mennyi kárpótlási jegyet juttat a kárvallottaknak. Beszéltem az +56-os szervezetekkel és mindegyikük megalázónak tartja úgy a szintjét, mint a mértékét a törvényjavaslatban javasolt kárpótlásnak. Teljesen bizonytalan az életjáradék mértéke, és szegényes dolog az, hogy ennek a szerény életjáradéknak még a valorizálásáról sem gondoskodik a törvény - még arról sem, hogy a nyugdíjakhoz hasonlóan, arra a pár évre, amíg kapja a sokat szenvedett személy, ennek az értéke legalább annyira tartsa magát az inflációval és az elértéktelenedéssel szemben, mint amennyire a nyugdíjak. A kárpótlási jeggyel történő kárpótlás ellen elvben nincs kifogásunk, de megint egy "lutriról" van szó, ahol nem lehet előre tudni, hogy mennyit fognak érni a kárpótlási jegyek. Minden a végrehajtó hatalom, a Kormány kezében van. Ha a Kormány gondoskodni fog arról, hogy a kárpótlási jegyekért megfelelő privatizációs ajánlatot állítson szembe, akkor a kárpótlási jegyek értéke megemelkedhet. Ha azonban ez nem történik meg - és eddig a Kormány privatizációs gyakorlatából nem láttunk olyan jeleket, hogy ez valóban megtörténne -, akkor a kárpótlási jegyeknek valami hallatlan elértéktelenedésével kell szembenéznünk. A törvényjavaslatnak számtalan részletes hibája van, amelyeket a részletes vita során szeretnénk végigelemezni. A végrehajtásnak van egy sor problémája, és van egy sor olyan probléma, ami alapvető elvi, erkölcsi problémákat vet fel. Azt hiszem, le kell szögeznünk - és ebben mindnyájan egyetértünk -, hogy emberi élet és emberi élet között nem lehet különbséget tenni: mindenkinek az élete a legnagyobb kincse, annak az elvétele mérhetetlenül nagy érték. Ugyanakkor a kárpótlás során nem lehet kicsinyes kalkulusokat alkalmazni - mint ahogy a törvény is teszi a 9. §-ában: vélelmez egy bizonyos időtartamot, amit fogságban töltött volna az a személy, aki életét vesztette, és ennek a vélelmezett időszaknak megfelelő, csekély és arra is degradált értékű kárpótlást nyújt. Úgy gondolom, hogy semmilyen körülmények között sem fogadható el az, hogy egy deportálásban meghalt embernek az életéért való kárpótlás ne legyen azonos mértékű azokéval, akiket hadifogságba vetettek, vagy akik munkaszolgálatban töltötték, vagy akik internálásban vesztették el az életüket, vagy akik akár börtönben vesztették el az életüket. Ennek, azt hiszem, olyan elvi, erkölcsi jelentősége van, hogy itt semmiféle kicsinyes megkülönböztetés nem engedhető meg. Akár deportálásban, akár börtönben, akár internálásban halt meg valaki, akkor egy egységes, jelképes összeget - mert hiszen ezek mind jelképes, alacsony, kis összegek, szimbolikus összegek -, de azonos mértékben kell mindenki számára biztosítani. Csatlakozom Zimányi Tibor képviselőtársamhoz abban, hogy nem helyes jogvesztő határidőnek a megadása. Úgy gondolom, hogy évtizedeket vártak emberek arra, hogy valamiféle csekély kápótlást kapjanak. Nem lehet őket arra kényszeríteni, hogy most 90 nap alatt benyújtsák az igényeiket. Úgy gondolom, hogy erre az igényre is a Polgári Törvénykönyv általános rendelkezését kell figyelembe venni, ami szerint öt év minden követelésnek megnyílása után az elévülési határideje. Az csak egy praktikus szempont, ami a kormányzatnak a munkáját megkönnyítené, hogy be lehetne gyűjteni az igényeket, és akkor egyszerűen ki lehetne szorozni és el lehetne osztani a meglévő csekély összeget a jelentkezők között. Úgy gondolom, hogy aki teheti, úgyis jelentkezni fog, azoknak a szerencsétlen embereknek, akikhez nem jutott el a híre a törvénynek, akik majd nem fogják tudni, vagy később kapnak észbe, vagy később mennek el valakihez segítségért, vagy később tudják meg egész egyszerűen azért, mert nincsenek itthon, vagy betegek, vagy egyéb okból - azoknak - igenis, annak a töredék számú, kevés számú embernek legyen módja arra, hogy akár egy év múlva is vagy később nyújtsák be az igényüket, ez az egésznek a képén úgyse fog változtatni. A részletes vitában kívánjuk kifejteni az álláspontunkat a törvény egyes rendelkezéseivel kapcsolatban. Bár a Szabad Demokraták Szövetsége a törvény egészét nem tartja jónak és nem tartja alkalmasnak, ugyanakkor abból kiindulva, hogy milyen erőteljes igény van a kárpótlással kapcsolatban, és milyen sok idős, törődött ember vár arra, hogy végre kapjon valamit, továbbá abból kiindulva, hogy a Szabad Demokraták Szövetsége egy évvel ezelőtt már egy teljesen részletes csomagot tett le, amely a jelenleginél lényegesen nagyobb vonalú kárpótlást kívánt nyújtani, ezért a Szabad Demokraták Szövetsége most is benyújt egy módosító törvénycsomagot, és hisszük azt, hogy ennek a csomagnak az elfogadása esetén a kiáltó nagy igazságtalanságokat meg lehet szüntetni. Egyúttal fölhívnám elnök úrnak a szíves figyelmét, hogy a törvény egyéb rendelkezései között szereplő, 18. §-ban lévő 1941. évi XV. törvénynek a szövege nagyon nehezen található meg, csak könyvtárakban van meg. Célszerűnek tűnik, mivel a törvény erre hivatkozik, ha elrejtetten is, hogy elnök úr kiosztassa a törvénynek a szövegét képviselőtársaimnak. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps.)