DR. FODOR GÁBOR (FIDESZ): Tisztelt Elnök Úr! Hölgyeim és Uraim! Kedves Képviselőtársaim! Régóta nem tapasztalható konszenzus alakult ki - úgy veszem észre - ma a tisztelt Házban e törvényjavaslat kapcsán. Ehhez a konszenzushoz én is csatlakozni szeretnék. Ugyanis elöljáróban szeretném leszögezni, hogy az előttünk fekvő törvényjavaslatot olyannak tartom, amely helyes irányba mutat, nem sérti a jogállamiság elveit, és alapvetően egyezik az alapvető emberi jogokkal, illetve igazságérzetünkkel. Tehát mindamellett, hogy ezt a törvényjavaslatot a támogatásunkról szeretném biztosítani, mindamellett viszont szeretnék néhány kritikai megjegyzést tenni a törvényjavaslatra globálisan, párat részleteire, és az előterjesztés módjára is néhányat. Szeretném azt is leszögezni - az előttem szóló képviselőtársaim közül itt sokan mondták, hogy a részletekbe is bele kívánnak menni -, hogy én ezeket a részleteket, a nagyon aprólékos részleteket jelen pillanatban nem kívánom érinteni, azt hiszem, hogy azok inkább a részletes vitára tartoznak. Azok a képviselőtársaim, akik itt ülnek benn a teremben - és ennek nagyon örülök -, és akik hallgatnak minket párunkat, akik felszólalunk ebben a témában, őket nem akarom olyan helyzetbe hozni, hogy most már az idő elmúltával is nehéz legyen nekik figyelni ezekre az apróságokra. Ezért inkább egy kicsit általános oldalról megközelítve a kérdést: úgy gondolom - leszögezve még egyszer azt, - hogy helyes, hogy előttünk van ez a törvényjavaslat, azért nem árt egy kicsit megvizsgálnunk ennek a körülményeit, ahogy idekerült, és megnézni azokat a sorrendeket, ahogy követték egymást a különböző kárpótlási törvényjavaslatok. Ugyanis azt látjuk, hogy különböző elemeivel találkozunk itt a múlt lezárásának, és ezek az elemek hónapokkal követik egymást, és elég nehéz köztük igazából a logikai vezérfonalat megtalálni, nem is igen van, azt hiszem, hanem inkább ad hoc, ide-oda kapunk, illetve kap a kormányzat a különböző területek között, és amelyik éppen előtte van, azt próbálja szabályozni. Ezt nemcsak általános kritikaként mondom, hiszen ebből könnyű lenne azt a következtetést levonni, hogy milyen jó lenne egy koncepcionális tervezetet látni, hanem majd igyekszem kimutatni, hogy ennek egyébként van hátrányos következménye a mostani törvényjavaslatban is. A másik ezzel kapcsolatos probléma - végül is az előterjesztés módjával - már rögtön az előző pontból következik, vagyis abból, hogy nincs átgondolt koncepciója ennek, ez a sorrendiség kérdése. A mostani törvényjavaslat nagyon fontos törvényjavaslat. Tehát úgy gondolom, ha kárpótlásról beszélünk, jóvátételről beszélünk, ez az a törvényjavaslat, amelyiknek az elsőnek kellett volna lenni, és ez az, amely a mi számunkra akceptálható, elfogadható törvényjavaslat. Azért kellett volna ennek az elsőnek lenni, mert ez foglalkozik a legfontosabb területtel, a szabadságjogok problémájával, azzal a területtel, ahol emberi életek kioltása a tét, ahol embereket megnyomorítottak, megaláztak, és a legfontosabbat vették el tőlük: a méltóságukat és az életüket. Nagyon sok mindent el lehet veszteni az életben, de azt hiszem, hogy ez a legfontosabb és ez a leglényegesebb. Ennek a törvényjavaslatnak kellett volna lennie az elsőnek. Méghozzá - azzal kezdtem beszédemet, hogy a mai nap konszenzus van itt a tisztelt Házban - egy békés konszenzusban beszélünk erről a törvényről, és tulajdonképpen mindenki jobbító szándékkal szól hozzá, hogy hogyan lehetne egy kicsit jobbá, pontosabbá tenni ezt a szöveget. Ez is nagyon jól mutatja, hogy érdemes lett volna tán ezt a törvényjavaslatot hamarabb megvitatnunk, legalább két évvel ezelőtt, amikor a helyzet más volt, amikor ez valóban egy szimbolikus gesztus lehetett volna a társadalom irányában. Egy olyan szimbolikus gesztus, aminek megint csak - majd később ki fogok rá térni - ténylegesen és effektíve talán más hatása lett volna, mint most, amikor már egy kicsit más társadalmi környezetben vitatkozunk erről a törvényjavaslatról. Tehát úgy vélem, hogy a sorrendiség nem helyes. A végén kerülünk ehhez a törvényjavaslathoz, aminek az elején kellett volna jönnie. Itt a sorrendiséggel kapcsolatban az egyik kérdés az, amit már fölvetettem, hogy végül is konszenzussal lehetett volna akkor is elfogadni ezt a törvényjavaslatot, méghozzá az ellenzék aktív közreműködésével és az ellenzék bevonásával ennek a törvényjavaslatnak a kimunkálásába, és ennek, azt hiszem, társadalom-lélektanilag komoly hatása lett volna. Másfelől nemcsak ez a lélektani hatás, a közös fellépésnek a hatása és egy szimbolikus gesztus hatása lett volna fontos, hanem az effektív, tényleges kárpótlás mértéke is, hiszen jelen pillanatban most már behatárolt mezőben mozgunk. Behatárolt mezőben, méghozzá azért, mert megtörtént az általunk erősen kritizált, vitatott és elutasított tulajdoni kárpótlásnak az a módozata, amiről a Parlament vitatkozott, és ez annyit jelent, hogy most már egy olyan mezőben mozgunk, ahol egyfelől összeghatárok is kötnek minket, és ezeknek is a foglyai vagyunk, másfelől egy módszernek, egy módozatnak, a kárpótlási jegyek formájának is foglyai vagyunk, és ez be is türemkedik ebbe a törvényjavaslatba mindenképpen. Úgy gondolom, hogy sokkal szabadabbak lehettünk volna - megint csak két évvel ezelőtt -, sokkal szabadabb lett volna a kezünk, és talán ebből a szempontból egy kicsit megközelítően igazságosabban, helyesebben tudtuk volna szabályozni ezeket a problémákat. Itt a késedelem, ami e törvényjavaslat beterjesztéséből adódik, több problémát is vet fel a kárpótlási jegyekkel kapcsolatban - melyekről már az előbb beszéltem - sokakban bizonyos fajta szkepszis él, nem teljesen biztosak abban, hogy végül is ezek a kárpótlási jegyek igazán értékállóak lesznek-e, és az itteni átválthatóság, ami megjelenik ebben a törvényben, bizony sok szempontból aggályosnak tűnhet. És az a társadalmi környezet, az a társadalom- lélektani hatás, amit az előző pontban vetettem fel, az ott fog megjelenni, ami a mai beszédekben is kitűnt egyébként, hogy lesznek sokan olyanok, akik bizonyos társadalmi érdekcsoportok nevében szólalnak fel szinte, akik kevesellni fogják ezt a kárpótlást, és úgy gondolják, hogy ez megalázó mértékű rájuk nézve, lesznek pedig talán olyanok, akik sokallani fogják, és azt fogják mondani, hogy még ez is sok az ország teherbíró képességéhez képest. Tehát ma már a társadalom jóval polarizáltabb ebben a kérdésben, míg két évvel ezelőtt könnyebb lett volna konszenzust teremteni pontosan a szimbolikus aktus miatt. Ma, jelen pillanatban, úgy gondolom, hogy nehezebb lesz, sokkal több ember fogja azt érezni, hogy megalázó az a mértéke ennek a kárpótlásnak, amit kapni fog, nem fog ebbe belemenni, és a kormányzat és a Parlament is erős támadásoknak lesz kitéve ezzel kapcsolatban. Tehát a késedelem, azt hiszem, hogy ezeket a problémákat okozza. Engedjék meg, hogy hét kérdést hadd vessek fel röviden, és nem akarom - még egyszer mondom - untatni önöket, általános problémákkal kapcsolatban, amelyek a törvényben vannak, és nem pedig a részletekbe belemenve. Az első kérdés, amit szeretnék megemlíteni az az, hogy azt hiszem, hogy érdemes lenne őszintén szembenéznünk a tényekkel. Azokkal a tényekkel, amelyek ebből a törvényből következnek, már a címében is. Vagyis világossá tenni azt, hogy itt részleges és szimbolikus kárpótlásról van szó. Ugyanis a kárpótlás, ami itt van, nem teljes, és valamilyen módon szimbolikus aktusnak tekinthető, hiszen ahogyan az előbb említettem, biztos vagyok benne, hogy nehezen is mérhetőek ezek a sérelmek egyébként, de ráadásul nem ezzel a mértékegységgel, ami itt van. Tehát úgy gondolom, hogy helyesebben járnánk el, az igazsághoz közelebb lennénk, hogyha ezt korrigálnánk. Másfelől: van benne néhány kérdés, azt hiszem, ami nem kerül rendezésre a törvényben, és erről már sokan szóltek előttem, hiszen történetesen Suchman Tamás vagy Szabó János, akikkel nagyon sok kérdésben, úgy gondolom, hogy megegyeztek a gondolataink, vagy Mécs Imre, vagy akár Zimányi Tibor is sok problémát fölvetettek. Én is hadd világítsak itt mindjárt egy nagyon alapos és nagyon komoly problémára rá, és ez pedig az, hogy ez a törvényjavaslat végül is nem rendezi azoknak a külön juttatását, akik fogvatartásukkal kapcsolatban maradandó fogyatékosságot vagy súlyos egészségkárosodást szenvedtek el. Nem rendezi azoknak a kárpótlását sem, akiket nem magyar bíróság vagy magyar hatóság hivatalos eljárása alapján ért sérelem, hanem akiket eljárás nélkül lőttek a Dunába például, vagy akik a forradalom alatt sortüzek áldozatai lettek, akiket eljáráson kívül vertek nyomorékká. Szerencsésebb lett volna, ha ezeket az eseteket is rendező törvényjavaslatokat és elképzeléseket egyszerre, egy csomagban tárgyalhatta volna az Országgyűlés, s nem egészen világos ez így számomra, hogy végül is mért van szükség arra, hogy egy ilyen folytatásos törvényhozást folytassunk. Erre már többen itt képviselőtársaim közül utaltak, és úgy gondolom, hogy nem indokolt ennek a problémának az ilyen típusú tovagörgetése. A harmadik kérdés, amit szerettem volna felvetni, az, hogy a kárpótlás azonban nem terjed ki azokra, akiket eljáráson kívül ért sérelem, s én úgy gondolom, hogy itt a Kormánynak mindenképpen lépni kellene ebben az ügyben és előterjeszteni egy törvényjavaslatot, amely erre is vonatkozik, vagy legalábbis kiegészítést ide. Az életjáradékról, amit a negyedik pontban szeretnék megemlíteni, sokan szóltak már a mai napon, és azt hiszem, ez az egyik legneuralgikusabb pontja végül is ennek a törvénytervezetnek, amiről nagyon sokat lehet majd vitatkozni, és biztos vagyok benne, hogy a részletes vitában nagyon sokat fognak erről szólni. Ennek nem akarok belemenni a részleteibe, de szeretném megemlíteni, hogy erősen aggályosnak tartom végül is azt a módszert, ahogy ez a törvény szabályozza, és azt hiszem, hogy maga az alap kiindulópontja nem is elfogadható a számunkra. Mire gondolok itt az életjáradékkal kapcsolatban? Nem teljesen világos először is ez a koncepció, mert hiányzik annak a kimondása, hogy a szabadságelvonás idejét hónapokban kell számolni, ugyanakkor hónapokban fejezi ki a várható élettartamot, ami morbiditásában nem tűnik igazából szerencsés megfogalmazásnak, hogyha valaki megnézi ezt a törvényt, a végén az a felsorolás, ahol az évek következnek egymás után, majd mellette ezek a hónapszámok, és végül is, hogy mi a várható élettartama a magyar lakosságnak, illetve azoknak, akikre vonatkozik ez a törvény. Én azt hiszem, hogy nem feltétlenül szerencsés ebben a törvényben először is ezt odatenni mellékletnek, másfelől nem biztos, hogy ilyen alapon kellene ezt kiszámítani, mert ez egyfajta biztosítási szisztémát feltételez, az a logikája ennek a lineáris módszernek, ahogy kiszámolhatjuk, és én úgy gondolom, hogy ez igazságtalanságokat rejt magában, ha különböző koroknál nézzük meg, tehát hogyha egy 70 éves embert nézünk és, mondjuk, egy 60 éves embert, akire ez vonatkozik, olyan nagy differenciát, esetleg igazságtalan differenciát látunk, hogy azt hiszem, mindenképpen korrekcióra szorul ez a módszer. Az ötös mozzanatban szeretnék arra utalni, amire már a bevezetőből is említést tettem, és ez pedig magának a mértéknek a kérdése, vagyis amit ki kell mondanunk, hogy szimbolikus kárpótlásról van szó és részlegesről, hiszen hogyha belegondolunk, van egy olyan passzus például a törvényben, amely arról szól, hogy bérlakás elvesztése esetén 50 ezer forint kárpótlási jegy kiadását rendeli a törvényjavaslat. Ez nagyon jól mutatja ennek a szimbolikus jellegét. Senki nem gondolhatja komolyan, hogy ez valóban azoknak az embereknek a számára kielégítő megoldás lesz. Ezért kellene, azt hiszem, tiszta lapokkal játszanunk ebben a kérdésben. A hatodik pontban szeretnék megemlíteni egy olyan problémát, ami végül is nem szerepel ebben a törvényjavaslatban, de úgy gondolom, hogy érdemes lenne ezen elgondolkodnunk és esetleg beépíteni a gondolkodásunkba, hogyha van lehetőség. Ez pedig az a kérdés, amit már annak idején, a vagyoni kárpótlással kapcsolatban is elmondtunk, amely, ugye, a FIDESZ számára elfogadhatatlan volt, és ott elmondtuk, hogy számunkra viszont az olyan kárpótlás, amely részleges és szimbolikus, és a szociális mozzanatot figyelembe veszi, elfogadható, ha mindezt természetesen igazítjuk az ország teljesítőképességéhez. Szociális mozzanat vagy rászorultsági mozzanat alatt azt értem, hogy úgy gondolom, hogy ezekbe a számokba, amelyek itt olvashatók - ezekbe az életjáradéki, kárpótlási jegyre való átváltásokba - meg kell próbálnunk beledolgozni végül is azt a nagyon fontos és nagyon lényeges elemet, hogy azok, akiket érint, azok bizony milyen helyzetben élnek most, mennyire szenvedték meg az elmúlt évtizedeket, mert nagyon különböző élethelyzetű emberekkel fogunk találkozni; és úgy vélem, ha már egy ilyen szimbolikus aktusnál tartunk, ez mindenképpen kívánatos és mindenképpen helyes lenne, mert ezzel a magyar állam egy olyan gesztust tesz, amivel elismeri azt, hogy bizony nagyon sok ember azért került oda és azért él olyan életkörülmények között most, mert megszenvedte ezeket a szabadság ellen irányuló cselekményeket. A hetedik pont, amit szeretnék megemlíteni, ez pedig az alapösszeg kérdése; hiányzik a törvényjavaslatból az alapösszeg. Ezt is nyilván sokan kritizálják. Én ebbe nem szeretnék belemenni, mert úgy gondolom, hogy ez helytelen, és abból a logikából, abból a filozófiából, amiből én ezt a törvényjavaslatot most támogatni igyekeztem, illetve amiből a kritikámat elmondtam vele kapcsolatban, az következik, hogy egyetlenegy szempontot vehetünk itt számításba az alapösszeggel kapcsolaban - ez pedig az országnak a teherbíróképessége. Ez az egyetlenegy dolog, mert bármilyen más összeget próbálunk meg mi most kitalálni, az mindig lesz valaki számára sok, másvalaki számára pedig kevés, tehát ezt úgy gondolom, hogy csak ezzel lehet összhangba hozni. Na most, ez viszont egy olyan terület, ahol nem látunk tisztán, nem látunk azért tisztán, mert nincsenek pontos felméréseink arról, a Kormánytól nem kaptunk olyan típusú anyagokat, amelyek arról szólnak, amelyek azt mutatnák, hogy körülbelül milyen feltételekkel vágunk neki ennek a kárpótlási törvénynek, nagyjából valószínűsíthetően mennyi eljárás várható, milyen mértékűek lesznek ezek, mennyi embert érintenek - tehát nem tudjuk ezt pontosan. Amint erről valamilyen megközelítő adatot látunk, vagy becslések kerülnek napvilágra, azt hiszem, akkor lehet meghatározni, behatárolni, hogy ez az alapösszeg mekkora legyen. Ezt valóban nem lehet most eldönteni, úgy gondolom, és itt mindenképpen ezt a teherbíróképességet kell figyelembe venni, amit - még egyszer mondom - már annak idején is elmondtunk. Még egyvalamit hadd mondjak el a végén, ezzel visszatérve egy kicsit azokra a gondolatokra, amelyekkel kezdtem a beszédemet, ez pedig a sorrendnek a kérdése. Én úgy vélem, azért is nagyon fontos, hogy ez a törvény most elénk kerül, és végül is elfogadjuk a megfelelő módosításokkal, mert nagyon kívánatos lett volna, hogyha ezzel a törvénnyel kezdjük két évvel ezelőtt a munkánkat. Akkor letette volna a magyar Országgyűlés, a Parlament a voksát egy olyan szemlélet, egy olyan szempont mellett, amelyet már annak idején a Büntető Törvénykönyv módosításával kapcsolatban is én elmondtam ebben a Házban, ez pedig az, hogy az áldozatok szempontjából, az áldozat nézőpontjából próbáljuk nézni az elmúlt évtizedeket. Ez egy nagyon lényeges momentum, mert akkor nem azzal kellett volna foglalkoznunk, hogy hogyan próbálunk alapvető jogelveket áthágni és alapvető jogelvekkel szemben levő törvényeket meghozni ebben a Házban - amilyen szerintem az annak idején sokat vitatott Zétényi- Takács-törvény volt például -, hanem pontosan egy másik oldalról, az áldozatok oldaláról tudtunk volna segítséget nyújtani azoknak az embereknek, akik elszenvedték ezt, nem pedig a megtorlás körül, a bűnüldözés körül forogtak volna a gondolataink. Azt hiszem, ez jóval helyesebb, jóval humánusabb és jóval korrektebb eljárás lett volna és tartható, és ráadásul a Parlamentben konszenzusteremtő. Ezek reményében szerettem volna ma hozzászólni ehhez a kérdéshez; és természetesen a FIDESZ-frakció az általam elmondottak szellemében a megfelelő módosító indítványait meg fogja tenni. Köszönöm szépen. (Taps a bal oldalon.)